Matematikatanár, szakfelügyelõ
Egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta. 1925-ben szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomát. Elõször családoknál volt nevelõ, majd 1932-tõl a debreceni Fazekas Gimnázium majd l937-tõl a Tanárképzõ Intézet Gyakorló Iskolájának a tanára volt. 1945-1949-ig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium fõosztályának vezetõje, miniszteri tanácsos volt. A minisztériumból való távozása után az Egri Pedagógiai Fõiskola, majd különbözõ budapesti iskolák (Apáczai Csere János Gimnázium, Táncsics Gimnázium, Hámán Kató Közgazdasági Technikum, Varga Katalin Leánygimnázium) tanára, illetve szakfelügyelõ. Az l960-as években nyugdíjazták, de amíg egészségi állapota megengedte, tanított a Dolgozók Esti Iskolájában. Gyermeklélektani állomások szervezését szorgalmazta a nagyobb iskolaközpontokban és rendszeresen végzett alkalmassági vizsgálatokat.

Német matematikus
Apja kívánságára jogot és közgazdaságtant tanult. 1838-ban elhatározta, hogy matematikus lesz. Münsterben fejezte be egyetemi tanulmányait, utána a braunschweigi gimnáziumban tanított matematikát és más tárgyakat 15 évig. A tanítás mellett rendszeresen foglalkozott matematikai kutatással. 1854-ben közölte elsõ cikkét az Abel-féle függvényekrõl a Crelle's Journal-ban. Eredményeire felfigyelt a königsbergi egyetem, 1854-ben tiszteletbeli doktorrá avatta. Meghívást kapott a berlini mûszaki fõiskolára, majd néhány évvel késõbb a berlini egyetem professzora lett. Fõ céljának az analízis szilárd megalapozását tekintette. Õ adta az elsõ szigorú definíciót a határérték, differenciálhányados, differenciálhatóság és konvergencia fogalmára, a hatványsorok konvergenciájának feltételeire. Õ adta az elsõ példát mindenütt folytonos, de seholsem differenciálható függvényre. Weierstrasst ezért a "modern analízis atyjá"-nak tekintjük. Számos tétel névadója (Weierstrass tétele, Weierstrass approximációs tétele). Életének szinte utolsó pillanatáig folytatta elõadói és kutatói munkásságát. Kummerrel és Kroneckerrel együtt a berlini egyetemet a matematikai élet egyik centrumává tette.

Német kémikus, Nobel-díjas
Matematikát és fizikát tanult Berlinben, majd Heidelbergben Bunsen mellett kémiát tanult. Berlinben doktorált 1858-ban. 1860-ban a berlini kereskedelmi akadémián tanított, majd a Strasbourg-i egyetemen lett professzor 1871-ben. 1875-ben a müncheni egyetemen lett a kémia professzora. Jelentõs eredményeket ért el a szerves kémia számos területén. Fontosak a húgysavszármazékokkal, poliacetilénekkel és az oxóniumsókkal kapcsolatos vizsgálatai, valamint a ftaleinszínezékek felfedezése. Õ fedezte fel a húgysav egyik származékát, a barbitursavat, a barbiturátokként ismert altató- és nyugtatószerek alapvegyületét. 1870-ben szintetizálta az indigót, ezzel megnyitotta az indigó ipari elõállításának lehetõségét. Az elméleti kémiában jelentõs a gyûrûs szénvegyületek, illetve a szénvegyületekben elõforduló hármas kötésekre adott magyarázata (Spannungstheorie). Ötvenedik születésnapján nemesi rangra emelték, 1905-ben kémiai Nobel-díjban részesült.

Angol vegyész, Nobel-díjas
1951-ben szerzett matematikai doktorátust Cambridge-ben. Érdeklõdése már ebben az idõben az elméleti kémiai problémák kvantummechanikai alapon való megoldására irányult. Néhány évig Cambridge-ben matematikát oktatott, majd a brit National Physical Laboratory egyik részlegét vezette. 1964-ben a kémiai fizika professzora lett a Carnegie-Mellon University-n (Pittsburgh, USA). Itt fejlesztett ki számítógépes modellt a molekulák kémiai reakciókban való viselkedésének leírására, amelyet a kémia minden ágában kiterjedten alkalmaznak. 1986-tól a kémia professzora volt a Northwestern University-n. 1992-ben kémiai Wolf-díjjal tüntették ki, 1998-ban megkapta a kvantumkémiai számítási módszerek kidolgozásáért a kémiai Nobel-díjat megosztva Walter Kohn-nal.

Természettudós, botanikus, gyógyszerész
Thornban tanult gyógyszerészetet, gyakornokéveit Poroszországban, Fraustadtban és Danzigban a királyi gyógyszertárban töltötte. 1672-tõl a nagyszebeni városi gyógyszertárat vezette. Ismert botanikus volt, cikkeiben Erdély növényflóráját írja le. Elsõként hívta fel a figyelmet egyes erdélyi ásványvízforrások gáztartalmára.

Geológus, egyetemi tanár
A budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi karán tanult. 1913-ban adjunktus az egyetem földtan-õslénytani tanszékén. Mecsek-hegységi kutatásait Papp Károly mellett kezdte meg. Részletesen tanulmányozta Magyarország több szénlelõhelyét. A Tanácsköztársaság idején a földtan, majd az õslénytan egyetemi tanárává nevezték ki. A Tanácsköztársaság bukása után az egyetemrõl távoznia kellett. 1920-tól 1945-ig a Magyar Általános Kõszénbánya Rt. geológusa volt. 1946-tól a budapesti tudományegyetem földtani tanszékének professzora 1965-ig. Közben a természettudományi kar elsõ dékánja 1948-1949-ig és a Pázmány Péter Tudományegyetem rektora 1949-1950-ig. Kutatásai a földtan, õslénytan és a rétegtan, késõbb a szén- és bauxitképzõdésnek a hegységképzõdéssel való kapcsolatát és a magyar szenek hamufajtáit is vizsgálta. Vizsgálatai kiterjedtek a hazai szénhidrogénkutatás lehetõségeinek átfogó vizsgálatára és a dunántúli karsztvíz földtani értékelésére is. Jelentõsek a földtan oktatására és általában a természettudományok felsõoktatására vonatkozó szakcikkei. 1948-tól az MTA tagja.

Német fizikus, Nobel-díjas
A göttingeni, müncheni és berlini egyetemeken tanult. 1913-ban nevezték ki tanársegédnek a Berlini Egyetem fizikai tanszékre, itt kezdett együtt dolgozni James Franck-kal. 1914-ben a berlini egyetemen közösen elvégzett Franck-Hertz-kísérlet volt az elsõ, amely a Bohr-modell atomi energianívóinak létezését a fénykibocsátástól függetlenül is igazolta. Ezért 1925-ben Franck-kal megosztva fizikai Nobel-díjat kapott, mert igazolták azt az elméletet, hogy egy atom csak meghatározott mennyiségekben nyelhet el energiát. Hertzet 1925-ben nevezték ki a Hallei Egyetem fizikaprofesszorává. 1928-ban a berlini Mûegyetem fizikaprofesszora lett. 1932-ben módszert dolgozott ki a neonizotópok szétválasztására. 1945-tõl 1954-ig, más vezetõ német fizikusokkal együtt a Szovjetunióban létrehozott kutatóintézetekben kutatott. 1954-ben tért vissza Kelet-Németországba, 1961-ig a lipcsei Fizikai Intézet fizikaprofesszora és igazgatója volt.

Német - amerikai fizikus
Münchenben Sommerfeldnél tanult fizikát, akinek javaslatára 1913-tól Göttingenben David Hilbert fizikai szakasszisztense volt. 1914-ben doktorált Münchenben. Frontszolgálat után Max Born csoportjához csatlakozott, ahol jelentõs eredményeket ért el az atomszerkezet kutatásában. 1919-tõl spektroszkópiai kutatásokba kezdett, és hozzájárult a hélium spektrumának értelmezéséhez. 1921-ben vizsgálatai az elektronra vonatkozó Landé-féle g-faktornak a leírására vezettek. 1930-tól az Egyesült Államokban élt. Az ötvenes évektõl a kvantummechanika koppenhágai értelmezésével szemben Einsteinhez hasonlóan a fizikai folyamatok "objektív" leírását tartotta kívánatosnak. (Piriti János)

Német bakteriológus, patológus, Nobel-díjas
A 1924-ben a greifswaldi, majd 1925-tõl a münsteri egyetemen tanított. Egyidejûleg az I. G. Farbenindustrie kísérleti patológiai és bakteriológiai laboratóriumának igazgatója lett Wuppertal-Elberfeldben. Itt szisztematikus módszerrel új festék- és gyógyszermolekulákat keresett, s észrevette, hogy az egyik festéknek antibakteriális hatása van az egerek streptococcus-fertõzésével szemben. A streptococcus-fertõzések ellenszereként kifejlesztette az elsõ sulfonamid gyógyszert, melyet Prontosilnak nevezett. 1939-ben ezért orvosi-élettani Nobel-díjat kapott, a náci Németország tilalma miatt ezt azonban akkor nem, csak 1947-ben vehette át. A 2. világháború után elsõsorban a tuberkulózissal és a rák ellen alkalmazott kemoterápiával foglalkozott. 1959-ben a Royal Society tagja lett.

Amerikai orvos, fiziológus, Nobel-díjas
1913-1917 között angol és görög nyelvi tanulmányokat folytatott a Yale Egyetemen, majd két éven át a hadseregben szolgált. A háború végén a Columbia Egyetemen orvostudományt tanult. A diploma megszerzése után New Yorkban, majd Londonban dolgozott, de visszatért New Yorkba, a Columbia Egyetemre. E mellett a Bellevue Kórházban folytatott orvosi gyakorlatot. 1945-ben a Columbia Egyetem professzora lett. 1931-tõl Courand-dal tanulmányozta a légzés élettanát és kórtanát, a szív és tüdõ kutatásának módszereit. A Werner Forssmann által végzett kísérletek továbbfejlesztésével jól alkalmazható szívkatéterezési módszert dolgoztak ki. 1956-ban orvosi-élettani Nobel-díjat kapott megosztva André Cournand-dal és Werner Forssmann-nal a szívkatéterezéssel kapcsolatos felfedezésekért, valamint a keringés kóros elváltozásainak területén tett felismerésekért.

Finn születésû svéd fiziológus, Nobel-díjas
Tanulmányait a helsinki egyetemen végezte. 1927-tõl 1940-ig itt is oktatott az egyetemen, a finn-orosz háború kitörésekor Svédországba menekült, pályafutása további részében a stockholmi Karolinska intézetben dolgozott, 1946-tól mint a neurofiziológia professzora az újonnan alapított Nobel Intézetben. Kutatási területe a látás neurofiziológiája volt. A szem ideghártyájának, a retinának biokémiáját, illetve biofizikáját kutatta. Fontos kérdéseket tisztázott a színek érzékelésével kapcsolatban. Kimutatta, hogy a fény nemcsak stimulálja, hanem gátolja is a látóidegek impulzusait. Kutatási eredményeiért 1967-ben megosztott orvosi-élettani Nobel-díjban részesült Haldan Keffer Hartline-nel és George Wald-dal "a szemben létrejövõ elsõdleges élettani és kémiai látási folyamatok területén tett felfedezéseikért"

Geofizikus, egyetemi tanár
A Budapesti Tudományegyetemen 1939-ben szerzett matematika-fizika tanári oklevelet. Elsõ munkahelye az Országos Meteorológiai és Földmágnességi Intézetben (OMFI) volt. 1941-42-ben németországi és dániai földmágnességi obszervatóriumokat tanulmányozott. Hazatérése után az ógyallai obszervatóriumban Marczell György vezetésével földmágnességi megfigyelésekkel és a szolgálat fejlesztésével foglalkozott. 1948-ban Réthly Antal igazgató megbízta a földmágnességi szolgálat ujjászervezésével, ekkor Budakeszin létesített földmágnességi vizsgáló állomást, amely 1955-ig mûködött e helyen. 1949-ben elkészítette az ország földmágneses alaphálózatát és eredményes kísérleti méréseket is végzett. 1971-1985 között az ELTE Geofizikai tanszékének vezetõje volt. 1953-54-ben a Tihanyi Geofizikai Obszervatórium tervezésével foglalkozott. 1960-ban létrehozta a bajai, majd nagycenki mágneses obszervatóriumokat. Jelentõs munkát fejtett ki a hazai tudományos eredmények nemzetközi terjesztésében. Számos tudományos társaság és bizottság munkájában vett részt. 1970-tõl az MTA tagja.

Építészmérnök
A budapesti mûegyetemen szerzett diplomát 1950-ben. 1954-56-ban a Lakóépülettervezõ Vállalatnál irányító tervezõ, 1956-tól az Ipari Épülettervezõ Vállalatnál irányítótervezõ, majd szakosztályvezetõ. 1965-ben a Mélyépítési Tervezõ Vállalatnál szakági fõmérnök és szaktanácsadó. 1959-73 között mint az MTA munkatársa a Budapesti Mûszaki Egyetem épületszerkezeti tanszékén szerkezetfejlesztési kutatómunkát folytatott és több szakcikket jelentetett meg. Jelentõsebb megvalósult épülettervei: Budapesten az Üllõi út és Nagykörút sarkán épült ún. Lottóház, Szegeden egy lakóépület (1961), Debrecenben az Orvosi Mûszergyár épülete (1962-64). Ybl-díjas.

Orosz-szovjet mérnökfizikus, tudományszervezõ akadémikus
A szovjet mérnökfizika megteremtõje. Münchenben, Röntgen laboratóriumában töltött két év után írta és védte meg doktori disszertációját 1905-ben. Itt ismerkedett meg a kísérleti fizika korszerû módszereivel, s a kiválóan megszervezett német tudományos élettel. Szentpétervárra visszatérve igyekezett az elsajátítottakat hazájában is megvalósítani. Jó érzékkel ismerte fel a tehetségeket: professzorként maga köré gyûjtötte a Politechnikai Intézet, vagyis a szentpétervári mûegyetem legtehetségesebbnek tartott hallgatóit, köztük Jakov Frenkelt és Pjotr Kapicát, akik azután megteremtették saját iskoláikat a szovjet fizikában. Akárcsak Millikan, õ is kimérte az elemi töltés nagyságát, késõbb kristályfizikai, majd félvezetõ kutatásba fogott. Érdekes módon Gyulai Zoltánnal párhuzamos kutatásokat is végzett. Az Állami Röntgenológiai és Technikai Intézetben létrehozta a fizikai-technikai osztályt. A forradalom után ebbõl lett a híres Leningrádi Fiziai-Technikai Intézet, amelyet az egész országra kiterjedõ hálózattá sikerült fejlesztenie, a német Vilmos Császár (ma: Max Planck) Intézet mintájára. Tomszk, Baku, Szverdlovszk, Harkov, Dnyepropetrovszk, Tbiliszi lettek a helyi centrumok. Jó kapcsolatokat ápolt a nemzetközi tudományos élettel, több Solvay konferencián is részt vett. Amire nem tudott elmenni, arra tanítványait - Kapicát, Dorfmant - küldte el. Az atombomba kifejlesztésében idõs korára hivatkozva nem akart részt venni, erre egy másik tanítványát, Igor Kurcsatovot javasolta, sikeresen. A már említetteken kívül az õ tanítványának vallotta magát a Nobel-díjas Nyikolaj Szemjonov, továbbá Iszak Kikoin, Lev Arcimovics, sõt még Leon Teremin is. Ma már nemcsak az általa alapított intézet, de egy sarkkutató hajó és a Holdon egy kráter is õrzi a nevét az utókor számára. (Dr. Radnai Gyula)

Szovjet fizikus
A harkovi egyetemen tanult, majd 1933-tól Lev Landau vezetése mellett dolgozott. 1939-tõl, miután Landau Harkovból Moszkvába távozott, Lifsic is követte, és a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának fizikai intézetében, Moszkvában dolgozott. Mindvégig az ún. Landau-iskola köréhez tartozott. Oktatott a harkovi egyetemen és a moszkvai egyetemen is. A fizika számos területén dolgozott, nevezetes a relativitás elméletében az ún. BKL (Belinszkij-Khalatnikov-Lifsic) szingularitás. Sok éven keresztül dolgozott Landau társszerzõjeként a tízkötetes Elméleti fizika könyvsorozaton, mely csak Landau halála után, 1979-ben vált teljessé. Számos díjat kapott, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelezõ tagja volt.

Venezuelai születésû amerikai genetikus, immunológus, Nobel-díjas
1939-ben ment az Egyesült Államokba, a Columbia Egyetemen és a virginiai orvosi egyetemen tanult. Szakmai pályafutását katonaorvosként kezdte, majd 1948-ban a New York-i Columbia Egyetemen kapott kutatói állást. 1950-tõl hat éven át Párizsban folytatta kutatásait. 1956-tól 1968-ig a Columbia Egyetem Patológiai Intézetében dolgozott, 1960-tól professzori rangban. Munkássága jelentõs mértékben hozzájárult a fehérvérsejtek egymásra kifejtett kölcsönhatásának megértéséhez. 1980-ban Jean Dausset-el és George Snell-lel megosztva fiziológiai Nobel-díjat kaptak "a szövet-összeférhetõségi génkomplex felfedezéséért, melynek segítségével az immunrendszer képes megkülönböztetni a saját és az idegen szervezetek molekuláit".

Ornitológus, faunakutató, tanár
Gazdasági tanulmányait a debreceni gazdasági tanintézetben, bölcsészeti tanulmányait a pesti egyetemen végezte. 1878-ban középiskolai tanári oklevelet szerzett természetrajz-vegytan-földrajzból. 1884-ben doktorált. 1876-1889-ben a Gömör vm.-i Nagyrõcén volt polgári iskolai tanár. Közben tanulmányozta Gömör vm. és az Ecsedi-láp madárvilágát, 1889-ben a keszthelyi gazdasági akadémia állat- és növénytantanára lett és a Balaton madárvilágát tanulmányozta. 1916-1921-ig az akadémia igazgatója volt. Nagy munkásságot fejtett ki a madártan és a gazdasági állattan terén: Több utazása alkalmával tanulmányozta Ausztria és Németország gazdasági közép- és fõiskoláit. Lótusz és más trópusi és szubtrópusi növények honosításával eredményesen foglalkozott Hévízen. Sokat tevékenykedett a Balatoni Múzeum keszthelyi palotájáért.

Orvos
Bécsben elõször a gazdaságtan és bölcsészet területén folytatott tanulmányokat, majd 1900-ban orvosi oklevelet szerzett. 1902-ben köpcsényi kastélyában jól felszerelt kórházat alapított, ahol ingyen kezelt szegénysorsú betegeket. Elõször általános orvosként dolgozott, majd szemészeti és sebészeti szakorvosi képesítést szerzett és ilyen mûtéteket végzett. Kórházát 1918-ban Köpcsény Ausztriához való csatolása miatt körmendi kastélyába helyezte át. Kiterjedt jótékonysági tevékenységet végzett. 1915-ben örökölte a hercegi címet, 1899-tõl fõrendiházi, 1927-tõl felsõházi tag volt. 2003. márc. 28-án Rómában II. János Pál boldoggá avatta. A róla elnevezett (1991) díj az egészségügyben adható legnagyobb elismerés. 1915-tõl az MTA tagja.

Amerikai matematikus
Ph. D. fokozatát 1900-ban a Johns Hopkins Egyetemen szerezte Baltimore-ban. 1900-tól nyugdíjbavonulásáig, 1945-ig a Princeton-i egyetemen dolgozott, 1909-tõl, mint professzor, 1929-45 között mint dékán. Kidolgozta és elérte a képzési rendszer átalakítását, amelyben nagyobb szerepet kapott a hallgatók önálló tevékenysége. Fõ kutatási területe volt a differenciálgeometria, és annak fizikai alkalmazásai. Az általános relativitáselmélet megjelenése után a Riemann-geometria általánosításaiban ért el jelentõs eredményeket. 1931-1932 között az American Mathematical Society elnöke volt.

Amerikai kémikus, fizikus, Nobel-díjas
1965-ben a University of Michigan-nen szerzett B.S. fokozatot, 1976-ban Princeton University-n Ph.D. fokozatot. A University of Chicago-n posztdoktori munkájában kifejlesztette a molekulák lézeres gerjesztésének és hangsebesség feletti gázsugarakkal való hûtésének kombinációján alapuló technikát. 1976-ban a texasi Houstonba a Rice University-re ment, ahol megkonstruált néhány spektroszkópiai eszközt, melyek a mai napig használatban vannak. 1985-ben a Buckminster-fullerént hárman Robert F. Curl és Harold W. Kroto-val fedezték fel, melyért 1996-ban kémiai Nobel-díjat kaptak. 1993-ban az egyfalú szén-nanocsövek (SWNT) izolációját jelentette be. Smalley meggyõzõ ereje talán abban a kampányban játszott szerepével illusztrálható legjobban, mely meggyõzte az Egyesült Államok kormányát, hogy elindítsa a National Nanotechnology Initiative-et (ez az amerikai nanotechnológia alap-program), ami hatalmas közéleti teljesítmény volt.

Vegyészmérnök
Tanulmányait a budapesti mûegyetemen végezte. 1884-ben szerzett vegyészmérnöki oklevelet és egy évig a magyaróvári gazdasági akadémia vegykísérleti állomásán volt asszisztens, majd a szesz- és vegyészeti iparban dolgozott. Közben a budapesti tudományegyetemen vegyészeti tanulmányokat folytatott és 1888-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1890-ben a mûegyetem a szesz-, sör- és ecetgyártás tanára. 1890-ben magánvegykísérleti állomást alapított és törvényszéki hites szakértõ lett. Élénk irodalmi tevékenységet fejtett ki az erjedési iparágakban, valamint az élelmiszerhamisítások ellen.

Vegyészmérnök, mikrobiológus, egyetemi tanár
1950-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát. A Szegedi Orvostudományi Egyetem után 1953-ban került Mosonmagyaróvárra a Magyar Tejgazdasági Kisérleti Intézetbe. 1970-tõl, mint igazgatóhelyettes az intézet óvári központját irányította, s a kutatómunka mellett bekapcsolódott az oktatásba is. 1971-ben kinevezték tanszékvezetõ egyetemi tanárnak és megbízták a tejgazdaságtani és mikrobiológiai tanszék megszervezésével. Sok általa kidolgozott módszert jelenleg is alkalmaz a tejipar.

Orosz kertész, növénynemesítõ
1888-ban kis faiskolát létesített, több mint 300 új gyümölcsfajtát nemesített. 1899-ben növényeit új, nagyobb területû gazdaságba telepítette át, ott folytatta kísérleteit. Alapos megfigyelõ és szenvedélyes újító volt, ismereteit autodidakta módon szerezte. Értékes alma- és meggyfajtákat, sok más gyümölcs-, szõlõ-, néhány zöldség- és dísznövényfajtát is elõállított. Hibridanyagából munkatársai és tanítványai további értékes fajtákat állítottak elõ. 1920-ban Lenin megbízásából megvizsgálták módszereit, gazdaságát és laboratóriumát fontos állami intézményként ismerték el. Elméletét a szerzett tulajdonságok átörökíthetõségére alapította, Gregor Mendel genetikai eredményeinek figyelmen kívül hagyásával. Számos kitüntetésben részesült, mûködésének színhelyét, Kozlov városát, 1932-ben Micsurinszknak nevezték el. A Szovjetunióban az õ hibridizációs elméletét, valamint annak Trofim Gyenyiszovics Liszenko által továbbfejlesztett változatát fogadták el az örökléstan "hivatalos" marxista elméletének. A Mendel-Morgan-féle elméletet "burzsoá áltudomány"-nak minõsítették. Elsõsorban Micsurin halála után egészen 1964-ig, Hruscsovnak a hatalomból való elmozdításáig a Szovjetunióban és az ún. "szocialista országok"-ban azokat a biológusokat, akik nem fogadták el a micsurini-liszenkói elméletet, súlyos megtorlás, állásukból való elmozdítás, sok esetben börtön, sõt kivégzés fenyegette.

Amerikai fizikus, Nobel-díjas
Edward Burr van Vleck matematikaprofesszor fia volt. A Harvard egyetemen szerzett doktorátust. 1923-tól a Minnesota-i egyetemen, majd Wisconsin-Madison-i egyetemen, ezután pedig a Harvard egyetemen tanított. 1943-tól részt vett Los Alamos-ban a Manhattan projektben, majd visszatért a Harvard egyetemre. 1961-62-ben egy évig Oxfordban volt vendégprofesszor. Legfontosabb eredményeit a mágnesesség kvantummechanikai elmélet terén érte el. 1977-ben Philip W. Andersonnal és Sir Nevill Mott-tal együtt kapott Nobel-díjat a mágneses és rendezetlen szerkezetek elektronszerkezetének elméleti vizsgálatáért. Nevét viseli a Van Vleck transzformáció.

Skót matematikus
Cambridge-ben tanult, majd itt is dolgozott. G. H. Hardyval együttmûködött Ramanujan kézirat-hagyatékának feldolgozásában. A 2. világháború alatt katonai célú kutatásokkal kellett foglalkoznia, rakéták pályaszámításában ért el jelentõs eredményeket. 1951-ig oktatott Cambridge-ben, ezután 1954-ig a birminghami egyetem, majd haláláig a Glasgow-i egyetem professzora volt. Fõ kutatási területe a számelmélet és a függvényelmélet volt. Egyik fontos eredményét késõbb Szemerédi Endre általánosította.

Bányamérnök
A selmecbányai bányászati akadémián szerzett mérnöki oklevelet 1839-ben, majd Bécsben folytatta tanulmányait. 1843-ban helyettes tanárnak, 1847-ben r. tanárnak nevezték ki a selmecbányai akadémián a mineralógiai, geológiai és paleontológiai tanszékre. Õ volt az 1843-ban létesített tanszék elsõ tanára. Munkássága elsõsorban Selmecbánya, Körmöcbánya és környéke földtani viszonyainak vizsgálatára és földtani feltérképezésére terjedt ki. Jelentõs a Magyarhoni Földtani Társulat megbízásából 1852-ben a Morva folyóval határos részrõl Jelentés Magyarországnak March folyóval határos részérõl munkája, mely 1856-ban jelent meg. Ez a tanulmány késõbb a Böckh Hugó által 1913-ban megkezdett sikeres egbelli kõolajkutatás földtani megalapozását is szolgálta. Elnöke volt a Selmeci Akadémiai Magyar Olvasótársaságnak, és vezetésével állították össze az akadémia hallgatói 1845-ben az elsõ magyar-német bányászati szótárt, Bányászati szófûzér címmel. 1861-tõl az MTA tagja volt.

Orosz alkalmazott matematikus, tengerészeti hadmérnök
1884-ben kitüntetéssel végezte el a Tengerészeti Iskolát, majd 1890-ben a pétervári Haditengerészeti Akadémia hajóépítészeti tagozatán diplomázott. Már iskolaévei alatt számos feltûnést keltõ tanulmányt tett közzé, többek között a tájolók mágneses elhajlásáról, illetve a hadihajók lövegtornyainak méretezésérõl. Az 1890-es években jelent meg munkája, melyben a hajók dülöngélõ mozgását, és az ennek következtében a hajótest szerkezetében fellépõ feszültségeket elemezte. 1898-ban elsõ külföldiként nyerte el az Royal Institution of Naval Architects aranyérmét. 1900-ban kezdte el a hajók úszóképességének vizsgálatát. Táblázatát, amely megmutatja, valamely vízalatti rész sérülésekor mely ellenoldali rekeszeket kell elárasztani, hogy a hajó egyensúlyát megõrizzék, az egész világon átvették. 1927-tõl 1932-ig a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Fizikai-Matematikai Intézetének igazgatója volt. Fontos új módszereket dolgozott ki differenciálegyenletek közelítõ megoldására. Jelentõs szerepet játszott a szovjet haditengerészet fejlesztésében. Számos díjban, kitüntetésben részesült. Lányát 1927-ben Pjotr Kapica vette feleségül. A Holdon egy krátert neveztek el róla.

Dán matematikus
A koppenhágai egyetemen tanult csillagászatot és matematikát. 1910-ben szerzett doktori fokozatot asztronómiából. Ezután két évig a koppenhágai obszervatóriumban dolgozott asszisztensként. 1912-ben a lundi egyetem, majd 1922-ben a koppenhágai egyetem matematikaprofesszora lett. Emellett a dán geodéziai intézet igazgatója és továbbfejlesztõje is volt, vezette a geodéziai méréseket Dániában és Grönlandon, szeizmikus állomásokat létesített. Intézetében számos kiváló minõségû térkép készült. 1955-ben nyugalomba vonult az intézet vezetésétõl, de matematikai kutatásait tovább is folytatta. Legfontosabb eredményeit a differenciaegyenletek elméletében érte el. Nõvére, Margrethe Niels Bohr felesége lett.

Belga fizikus, csillagász
Eredetileg élettant tanult, és e tárgyból doktorált Gentben, 1914-ben. 1918-tõl a hollandiai Utrecht-i egyetemen fotometriával foglalkozott. Itt fordult figyelme a csillagászat, fõként a Nap spektroszkópiai vizsgálata és a csillag-légkörök tanulmányozása felé. 1937-ben az utrechti Sonnenborgh Egyetemi Csillagvizsgáló igazgatójává nevezték ki. Itt publikálta 1940-ben a napszínkép atlaszát, amely a napszínkép részleteinek nagy felbontású és pontosságú hullámhossztáblázatát tartalmazza. A 2. világháború idején a német megszállók antifasiszta tevékenysége miatt bebörtönözték, ekkor a foglyok számára tartott fizikai, csillagászati tanfolyamot. A háború után az amszterdami Matematikai Központot egyik megalapítója volt. Sokat foglalkozott a légköri fényhatásokkal, fényjelenségekkel, e tárgyról írt mûvét több nyelvre lefordították. Munkáját a Bruce éremmel (1947) és az angol Királyi Csillagászati Társaság aranyérmével ismerték el. Nevét az 1670.sz. kisbolygó, és egy holdkráter viseli. (Bartha Lajos)

Mezõgazdasági mérnök
Tanulmányait a pesti Mérnöki Intézetben végezte s oklevelének megszerzése után 1821-ben uradalmi mérnök lett. Késõbb Fejér, majd Heves vármegye mérnöke. Magyar nyelvû mûszaki irodalmi munkássága, különösen a reformkor szellemében írt mezõgazdasági mérnöki kézikönyvei úttörõ jelentõségûek. 1832-tõl az MTA levelezõ tagja.

Matematikus, egyetemi tanár
Tizenhét-tizennyolc évesen sokat dolgozott a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokban; sikerei okán még az arcképét is publikálták. A Toldy Ferenc Reáliskolában érettségizett Budapesten. Az Eötvös Collegiumba került, mert a felvételét melegen ajánlotta az iskola igazgatója, Marczinkó Ferenc. Császár Elemér fizikus szerint a fizika helyett inkább a matematika iránt érdeklõdött. Felvették, sikeresen elvégezte az egyetemet; matematika és ábrázoló geometria szakos tanár lett (1934). Utána 1948-ig aktuáriusként, majd középiskolai tanárként dolgozott. A Mûegyetem geometria tanszékén tanított 1953-tól nyugdíjazásáig. A "Kúpszeletek" címû könyve (1967) mindmáig az egyik alapmû a témában; sokszor kiadták. Az Elemente der Mathematik rangos folyóirat elsõ 11 évfolyamát böngészve a leggyakoribb magyar név Schopp Jánosé. Halálakor Reiman István kiemelte, hogy lelkiismeretes tanári munkája mellett jelentõs kutatási eredményeket ért el az n-dimenziós szimplexekre érvényes egyenlõtlenségek és az állandó szélességû tartományok elméleteiben. (Hujter Mihály)

Mikrobiológus, egyetemi tanár
A Szegedi Tudományegyetem biológia-kémia szakán 1953-ban lett okleveles biológia-kémia szakos középiskolai tanár. A Növénytani Tanszéken dolgozott akadémiai ösztöndíjasként, majd tanársegédként. A szegedi egyetemen 1964-ben docensi, 1981-ben egyetemi tanári kinevezést kapott. 1969-1970-ben vendégkutató volt az USA-ban (University of Illinois at Urbana-Champaign). Az 1970-es évek elején Szegeden megszervezte a Mikrobiológiai Tanszéket, s annak tanszékvezetõje volt 1972-1997-ig. Közben 1987-1989-ig Zürichbe (Technische Hochschule) meghívták vendégkutatónak. Emeritus professzorként is oktatott tovább az egyetemen. Kutatási területei: génátvitel mikroszkopikus gombákban, elsõsorban protoplasztok (sejtfaluktól megfosztott sejtek) fúziójával; a fúziós hibridek tanulmányozása és gyakorlati alkalmazása, fõként a gyógyszeripar területén; mikrobaellenes új vegyületek hatás- és hatásmód vizsgálata. A nemzetközi tudományos közéletben is aktív szerepet vállalt. 2002-ben lett a National Academy of Sciences (USA) külsõ tagja. 1987-ben az MTA levelezõ, 1995-tõl rendes tagja volt.

Német csillagász
A modern Hold- (és bolygó-) térképezés kiemelkedõ mûvelõje. Már középiskolásként érdeklõdött a csillagászat iránt. Düsseldorfban gyakornok (1845), majd a bonni obszervatóriumban F. W. Argelander mellett dolgozott. Itt kezdett foglalkozni a változó fényességû csillagok észlelésével. 1853-58 közt a morvaországi Unkrechtsberg báró olmützi (ma: Olomouc, Csehország) magán-csillagvizsgálóját vezette. 1858-ban a görög király meghívta az akkor alapított athéni Csillagvizsgáló igazgatójául. Megkezdte a Hold átfogó térképének szerkesztését, 1874-ben megjelent nagy holdtérképe kb. 40,000 alakzatot tüntet fel mérés alapján. Az alakzatok nagy részének elnevezése is tõle származik. Nagy pontosságú bolygórajzai is jelentõsek. Behatóan tanulmányozta a Nap jelenségeit és az üstökösök alakját. Foglalkozott a földrengésekkel is. Nevét egy holdkráter, és az 1743.sz. kisbolygó õrzi. (Bartha Lajos)

Francia matematikus, csillagász, filozófus
Az Aix-en-Provence-i egyetemen filozófiát, majd Avignonban teológiát tanult. 1615-ben pappá szentelték, Digne-ben volt kanonok. 1617-tõl 1623-ig az Aix-en-Provence-i egyetemen a filozófia tanszéket vezette. Nicolas-Claude Peiresc obszervatóriumában, akitõl anyagi támogatásban is részesült, csillagászati megfigyeléseket végzett. Számos filozófiai mûvében az ókori epikuroszi atomelméletet a keresztény teológiával próbálta összeegyeztetni. Arisztotelészt bírálva törekedett arra, hogy tanait az atomelmélettel összebékítse, szerinte az õselemek (föld, víz, tûz stb.) is atomokból állnak. Támogatta Galilei nézeteit. 1645-ben Richelieu támogatásával a College Royal matematikaprofesszora lett. Igen sokoldalú ember volt, mûveiben nemcsak filozófiával és természettudományokkal foglalkozott, hanem más tudományokkal is. Többek között megállapította, hogy a Földközi tenger kiterjedése jóval kisebb, mint azt elõzõleg feltételezték. A mai tudományos gondolkodás egyik megalapozója, filozófiája Molière-t és La Fontaine-t is megihlette.

Német matematikus, hebraista
A tübingeni egyetemen teológiát és keleti nyelveket tanult. 1613-ban luteránus lelkész lett. 1619-ben a tübingeni egyetemen a héber nyelv professzorának nevezték ki, majd 1631-ben a csillagászat professzorává. Igen nagytudású, széles érdeklõdésû ember volt, jeles térképész, a fa- és rézmetszésnek is szakértõje. 1617-ben találkozott Keplerrel, akivel szoros barátságot kötöttek. Csillagászati számításokat végzett, fa- és rézmetszeteket készített Kepler könyve számára. Õ tervezte 1623-ban Pascalt megelõzve, az elsõ mechanikus számológépet Kepler asztronómiai számításainak segítésére. A gép elsõ példánya egy tûzesetben megsemmisült, leírására csak 1957-ben bukkantak rá Kepler iratai között. A csillagos égrõl új elgondoláson alapuló térképet készített. A heliocentrikus rendszer meggyõzõdéses híve volt. Készített egy mechanikus modellt, ún. telluriumot, mely a Föld és Hold mozgását szemléltette. 1631-ben publikált könyve lehetõvé tette a Hold helyzetének tetszõleges idõpontban való meghatározását. Mint térképész, 1624-ben elkészítette az addig legpontosabb térképeket a württembergi hercegségrõl. A Hold egyik kráterét róla nevezték el.

Francia mérnök-fizikus
Zürichben az ETH-n folytatott mérnöki tanulmányokat, majd Párizsban az Ecole Normale Superieure hallgatója lett. Doktori munkájában Marcel Brillouin irányításával a vas-antimon ötvözet mágneses tulajdonságait vizsgálta. 1902-tõl tért vissza az ETH-ra, Zürichbe. Ekkor már mint az ottani Fizikai Laboratórium professzora dolgozta ki a ferromágneses anyagok kristályszerkezetére épülõ ún "molekuláris tér" elméletét, bevezetve a "mágneses domének" fogalmát. A paramágneses anyagok mágneses szuszceptibilitására vonatkozó Curie törvény általa pontosított alakját nevezzük ma Curie-Weiss törvénynek. Az 1918-ban újra franciaországi várossá lett Strasbourgban Mágnességtani Laboratóriumot alapított, melyet két évtizeden át vezetett. Közben nagy térerejû elektromágneseket tervezett és építtetett meg az ott folyó kísérletekhez, segítette Louis Néel antiferromágnességre vonatkozó, késõbb Nobel-díjjal jutalmazott kutatásait, és 1939-ben az elsõ nemzetközi mágnességtani konferenciát szervezte meg Strasbourgban. Egy év múlva a német megszállás elõl menekülve Lyonban fejezte be tevékeny és sikeres életét. (Dr. Radnai Gyula)

Francia matematikus
Fiatal korában mind a matematika, mind az orvostudomány érdekelte. 1948-ban Párizsban szerzett orvosdoktori fokozatot. A Nemzeti Higiéniai Intézetben (National Institute of Hygiene) dolgozott öt éven keresztül. Genetikai rendellenességekkel foglalkozott. Orvosi kutatásaihoz statisztikai módszereket alkalmazva, számos dolgozatot publikált. Ezek egyikével megszerezte a matematika doktora fokozatot is 1953-ban. 1953-tól három évet dolgozott kutatóként a Centre Nationale de la Recherche Scientifique-nél (CNRS). 1956-ban elfogadta az M.I.T. Elektronikai Kutatólaboratórium meghívását, itt Shannon kutatócsoportjában dolgozott. Egy év után visszatért Franciaországba, ahol professzori kinevezést kapott a Poitiers-i egyetemre. Egy évig (1962/63) elõadásokat tartott a Harvard Orvosi Karán. 1963/64-ben a CNRS kutatási igazgatója lett, és ugyanebben az évben a Sorbonne-on professzori kinevezést is kapott. 1970-ben kinevezték a Paris VII Egyetemre professzornak, amit haláláig betöltött. Publikációi száma eléri a 250-et. Munkássága a matematikai statisztika, számelmélet, algebrai struktúrák, kombinatorika, az automatika, információelmélet területén hozott eredményeket.

Orvos, orvostörténész
Orvosi oklevelét 1922-ben szerezte meg a budapesti orvosi karon. 1922-1944-ben Uraiújfalu körorvosa, 1944-ben deportálták, 1945-tõl városi orvos, az SZTK munkaalkalmassági rendeléseinek vezetõ fõorvosa. 1949-1956-ban börtönorvos. 1956-tól Szombathelyen tiszti fõorvos. Gyógyító tevékenysége mellett összegyûjtötte és feldolgozta a mûködési területén még élõ népi hiedelmeket; gyógyító hagyományokat. Gyûjtötte az orvostörténeti emlékeket: foglalkozott a dunántúli egészségügyi intézmények történetével, több feledésbe ment magyar orvos életével. Újabb dokumentumok feltárásával kiegészítette Markusovszky Lajos életrajzát. Tagja volt 1958-tõl az MTA Orvostörténeti Bizottságának, a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak.

Amerikai kémikus
1899-ben a Harvard egyetemen doktorált, majd ezután Lipcsében és Göttingenben tett tanulmányutat. Termodinamikai kutatásait 1905-ben Cambridge-ben (USA), a Massachusetts Institute of Technology-n kezdte el. 1912-ben Berkeleyben a Kaliforniai Egyetemen a fizikai kémia professzora és a kémiai intézet vezetõje lett. 1916-ban publikálta azt az elgondolását, hogy kémiai kötés a vegyértékelektronokon való osztozással és elektronok átadásával egyaránt létrejöhet. A "kovalens kötés" elnevezést erre a szerkezetre késõbb Irving Langmuir vezette be. Kutatásai számos területre terjedtek ki, a szerves vegyületek fluoreszcenciájának és foszforeszcenciájának a megértéséhez járult hozzá, továbbfejlesztette a savak és bázisok elméletét. Hosszú éveken át dolgozott Meerle Randall-lal együtt különbözõ anyagok szabad energiájának meghatározásán. Ezzel hozzájárult a modern kémiai termodinamika megalapozásához. Lewis elsõként állított elõ tiszta nehézvizet (deutérium-oxidot) 1933-ban. Sérelemként élte meg, hogy nem kapta meg a Nobel-díjat, noha számos alkalommal felterjesztették rá.

Svájci-amerikai fizikus, Nobel-díjas
A Zürichi egyetemen Schrödinger tanítványa volt. 1927-tõl Lipcsében Heisenberg mellett dolgozott, majd 1928-ban itt doktorált és ugyanitt oktatott. 1933-ban Németországból az Egyesült Államokba távozott, 1934-1971-ig Kaliforniában a Stanford University elméleti fizika professzora volt. 1941-tõl bekapcsolódott az atombomba programba. A 2. világháború után E.M. Purcell-lel felismerte a magmágneses rezonancia jelenségét, amely analitikai módszerként alkalmazható. A késõbbiekben mások erre alapozva fejlesztették ki az MRI nevû orvosi diagnosztikai eljárást. 1952-ben E.M. Purcell-lel megosztott fizikai Nobel-díjat kapott a mágneses rezonancia jelenségének felfedezéséért. 1954-55-ig a CERN elsõ igazgatója volt. Nevéhez fûzõdnek a Bloch-egyenletek.

Vegyészmérnök, tanszékvezetõ egyetemi docens
Vegyészmérnöki oklevelet 1947-ben Budapesten szerzett. 1953-ig a budapesti mûegyetemen tanársegéd, majd a veszprémi Nehézvegyipari Kutató Intézetben tudományos munkatárs. A Veszprémi Vegyipari Egyetemen 1952-1954 között mellékfoglalkozásban, majd fõállású tanárként dolgozott. Közben 4 évig docensként tanszékvezetõi feladatok ellátására is megbízást kapott. A Nehézvegyipari Kutató Intézetben elõször a hazai bauxitok ahidrálására vonatkozó kísérletekben vett részt, majd a kohósalakok cementipari hasznosításával foglalkozott. Az egyetemen a szervetlen pigmentek elõállításának kémiája és azok technológiája képezte kutatómunkájának tárgykörét. Több nemzetközi kongresszuson tartott elõadást.

Skót fizikus
Az Edinburgh-i Akadémián és a Királyi Katonai Akadémián tanult, majd 1849-ben belépett a királyi tüzérség kötelékébe. Az 1850-es években a sima és a huzagolt csövû ágyúk elõnyeit vizsgálva kitalált egy módszert tüzelési pontosságuk összehasonlítására. 1859-ben már tüzérségi segédszemlélõ volt, késõbb mégis leszerelt, hogy belépjen Sir (utóbb Lord) William Armstrong mûszaki és tüzérségi vállalatához, amelynek 1900-tól az elnöke lett. Találmányát - a rendkívül rövid idõtartamok mérésére szolgáló kronoszkópot - felhasználva 1862 táján meghatározta a lövedékek sebességét az ágyúcsõben. Részben az õ kísérletei alapozták meg a tudományos ballisztikát, továbbá hozzájárultak az újfajta lõporok kifejlesztéséhez, az ágyúk áttervezéséhez és újfajta töltési módszerek kidolgozásához. Noble-t a londoni Royal Society tagjává választották 1870-ben, lovaggá ütötték 1893-ban, majd bárói rangra emelték 1902-ben.

Finn matematikus
A Helsinki egyetemen doktorált matematikából Lindelöf tanítványaként 1919-ben. Egyetemi állást nem kapott, ezért 1926-ig középiskolai tanárként és biztosítási matematikusként dolgozott, e mellett, elsõsorban a komplex analízis területén folytatott kutatásaival nemzetközi elismerést szerzett. 1926-ban a helsinki egyetem professzora lett, 1941-ben az egyetem rektorává választották. A háború után politikai nyomásra lemondani kényszerült, 1963-ig a zürichi egyetem meghívására ott folytatta munkáját. 1963-ban tért vissza Finnországba. Tanítványa volt Lars Ahlfors. Nevéhez fûzõdik a Nevanlinna-elmélet. 1981-ben a Nemzetközi Matematikai Unió (IMU) Nevanlinna-díjat alapított.

Gyógynövénykutató, ornitológus
Bölcsészdoktori oklevelet és középiskolai tanári oklevelet szerzett, majd autodidakta módon továbbfejlesztette kémiai, növénytani és illóolajtudományi ismereteit. Már az 1920-as évek elején felismerte az illóolaj-tartalmú növények hazai termesztésének és feldolgozásának jelentõségét. A Magyar Általános Hitelbank Kaposvári Illóolajgyára igazgatója, 1936-tól budapesti gyárának és számos mezõgazdasági termõtelep és feldolgozóüzem irányítója. Nagy érdeme, hogy már a harmincas évek elején felismerte a paprikamalmokban keletkezõ, addig értéktelennek tartott õrlési hulladékok gyógyszerészeti jelentõségét. Paprikakivonata magas kapszaicintartalmánál fogva keresett cikk volt, és még napjainkban is eredményesen használják reumás bántalmak ellen. Nevéhez fûzõdik a híres tihanyi levendulás létesítése is.

Gépészmérnök
Gépészmérnöki oklevelét 1922-ben szerezte a budapesti mûegyetemen, majd a Ganz Villamossági Gyárban dolgozott, mint tervezõ mérnök, fõosztályvezetõ, mûszaki fõtanácsos. Munkaterülete volt az egyfázisú és háromfázisú, szinkron generátorok számítása és tervezése. Tevékenyen részt vett a Kandó-féle fázisváltós, valamint a B.C. jelû villamos mozdonyok tervezésében. 1951-tõl a Villamosgép és Kábelgyár mûszaki tanácsadójaként mûködött. 1968-ban egyetemi docens lett. Részt vett a fiatal szakemberek nevelésében. A Magyar Elektrotechnikai Egyesület életében 1923-tól vett részt. A Mérnöki Szakosztály titkára, majd elnöke volt. 1925-tõl az Elektrotechnika szerkesztõje, majd fõszerkesztõje lett. "Szinkronizált és kompenzált indukciós motorok" címû tanulmányáért 1924-ben Zipernowsky-díjjal, 1969-ben pedig Bláthy-díjjal tüntette ki az Egyesület. Mérnöki munkásságán túl maradandóak gyártörténeti tanulmányai, illetve mûszaki nagyjaink szakmai életútjainak ismertetései is.

Geológus
A budapesti tudományegyetemen tanári oklevelet szerzett, majd geológiából doktorált 1937-ben. Munkáját 1935-ben az EUROGASCO-nál kezdte és a MAORT-nál folytatta mint a dunántúli olajkutatás osztályvezetõje, késõbb fõgeológusa. 1948-ban az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) letartóztatta az ún. MAORT-per kapcsán, másodfokon felmentették. Rövid ideig a Földtani Intézet dolgozója volt, a következõ évben már bauxitkutatással foglalkozott, a Magyar Alumíniumipari Tröszt fõgeológusa 1963-1972-ig. Jelentõs szerepe volt több dunántúli kõolaj és földgáz-elõfordulás kutatásában, feltárásában és a földtani viszonyok kimunkálásában. A bauxitkutatásnál bevezette az érckészlet értékelésének és nyilvántartásának korszerû módszereit. Közremûködésével épült ki a bauxitkutatás új központja Balatonalmádiban. Több új bauxitfeltárás fûzõdik kutatómunkájához.

Kísérleti fizikus
Matematika-fizika szakos tanári oklevelét 1950-ben szerezte a budapesti tudományegyetemen. 1959-ig tanársegédként dolgozott a kísérleti fizika tanszéken, ekkor mûvelõdésügyi minisztériumi döntés alapján több kollégájával együtt elbocsátották az egyetemrõl. Ezután a Csepel Mûvekben létesített fémfizikai laboratóriumot, majd 1971-tõl a Fémipari Kutató Intézet anyagszerkezetvizsgálati osztályát vezette. Közvetlen emberi magatartása az egyetemen népszerû tanárrá, az iparban közkedvelt vezetõvé tette. Szakmai tudását magasra értékelték tanítványai és beosztottjai is. Mind az ipari alkalmazott kutatásban, mind a fémfizikai alapkutatásban jelentõs eredményeket ért el. 1969-ben lett a fizikai tudományok kandidátusa, akadémiai doktori fokozatának elérésében korai, hirtelen halála akadályozta meg. Négy gyermeke közül ketten a kutató fizikusi, ketten pedig az édesanyjuk által is követett fizikatanári pályát választották. (Dr. Radnai Gyula)

Geodéta
1953-ban szerezte oklevelét a Nehézipari Mûszaki Egyetem soproni Földmérõmérnöki Karán. Két évig tanársegéd volt Sopronban a Geodéziai és Bányaméréstani Tanszéken. 1955-tõl az MTA Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézet munkatársa, 1977-tõl az intézet tudományos igazgatóhelyettese. 1963-ban a mûszaki tudományok kandidátusa lett, 1973-ban nyerte el a mûszaki tudományok doktora fokozatot, 1979-tõl címzetes egyetemi tanár volt. Fontosabb kutatási területei: giroteodolitok vizsgálata, hibaelmélet, szatellita geodéziai modellek vizsgálata. Közel 200 tanulmánya jelent meg hazai és külföldi folyóiratokban. Jelentõs munkát végzett a magyar geodézia képviseletében különbözõ nemzetközi szervezetekben.

Német természettudós, orvos, kémikus
Türingiában, Jénában készült az orvosi pályára. 1684-ben végzett, de már egy évvel korábban tanítani kezdett. János Ernõ, szász-weimari hercge 1687-ben udvari orvosává nevezte ki. III. Frigyes brandenburgi választófejedelem 1694-ben megalapította a hallei egyetemet. Stahl elméleti orvostudományt, fiziológiát, patológiát, táplálkozástant, farmakológiát és növénytant oktatott az egyetemen. 1716-ban Berlinben I. Frigyes Vilmos porosz király orvosa lett. Stahlt tekintik az égés és az analóg biológiai folyamatok, például a lélegzés, az erjedés és a bomlás magyarázatára kidolgozott flogisztonelmélet kidolgozójának, mely csaknem egy évszázadig uralta a kémiai gondolkodást. Stahl az élõ szervezetek és élettelen anyagok közötti különbség magyarázatára elfogadta az animizmust.

Jezsuita matematikus, csillagász
A csillagászat tanára és az egyetemi csillagásztorony igazgatója, pécsi kanonok. Trencsénben lépett a Jézus társaságba (1753), tanulmányait elvégezve a nagyszombati egyetem Matematikai Tornyának adjunktusa, ugyanott a teológia tanára. 1777-tõl 1785-ig a Budára telepített egyetem Nagyszombatban maradt mûszereinek kezelõje. (Ez volt a budai obszervatórium fiókcsillagvizsgálója.) 1785-tõl 1806-ig a Budavári Palota tornyában mûködõ csillagvizsgáló igazgatója. Itt a hagyományos asztrometriai méréseket folytatta és földrajzi-hosszúság méréseket végzett. Beszámolói a bécsi Ephemerides Astronomicae-ban jelentek meg, majd a berlini "Bodes Jahrbuch" 1800-1802. évi köteteiben. (Bartha Lajos)

Geológus, bányamérnök
1862-ben a selmecbányai Bányászati Akadémián szerzett bányamérnöki oklevelet. 1864-tõl a bécsi földtani intézet, majd a bécsi pénzügyminisztérium bányászati osztályának munkatársa. 1867-ben a pesti pénzügyminisztériumba helyezték, 1869-tõl a Földtani Intézetben geológus, 1872-ben fõgeológus, 1882-1908-ig a Földtani Intézet igazgatója. Vezetése alatt épült fel az intézet székháza, melyben a geológiai múzeum is elhelyezést nyert. A Magyarhoni Földtani Társulatnak 1889-tõl alelnöke, 1895-1901-ig elnöke. Az õ kezdeményezésére indult meg a kõolajkutatás Magyarországon. Munkássága úttörõ jelentõségû a geológiai szintezés és térképezés területén is. A Földtani Társulat neki ítélte elsõ ízben a máramarosi kõolajvidék ismertetéséért a Szabó József-emlékérmet. Elsõsorban a Bükk, a D-i Bakony és a Mecsek földtani és õslénytani viszonyait tanulmányozta. Fia Böckh Hugó, geológus. 1876-tól az MTA tagja.

Mérnök
Tanulmányait a bécsi mûegyetemen végezte. 1874-tõl bécsi városi mérnök, 1876-ban - Türr István munkatársaként - a Panama-csatorna tanulmányozására, ill. nyomvonalának kitûzésére kiküldött expedíció tagja. Utóbb a Korinthoszi Csatornaépítõ Vállalat igazgató-fõmérnöke, a csatorna tervezõje, és a kivitelezési munkálatok vezetõje volt. Õ végezte az Athén-Lariszsza-Tempevölgyi vasút kitûzését is (1881-1886). Közben Magyarországon a Ferenc-csatorna Társulat fõmérnökeként (1877) vezette a szapárújvidéki csatorna (Ferenc József-csatorna) építését s részt vett Türr István vízgazdálkodási tervének kidolgozásában. 1886-ban Magyarországra végleg visszatérve fõleg vasútépítéssel foglalkozott. 1919-ben a Duna-Tisza-csatorna Építési Igazgatóságát vezette.

Geodéta, egyetemi tanár
1924-ben szerzett mérnöki diplomát Budapesten. 1928-tól a Háromszögelõ Hivatalban dolgozott, 1937-tõl az alapvonalméréseket vezette, 1949-1950-ben a Háromszögelõ Hivatal vezetõje volt. 1952-tõl a Geodéziai és Kartográfiai Intézet igazgatója, 1954-tõl az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal tudományos munkatársa. Az általa kidolgozott mérési módszer, amiért Kossuth-díjat kapott, került alkalmazásra a felsõrendû hálózat mérésénél. 1965-ben c. egyetemi tanár lett. A Geodéziai és Kartográfiai Egyesület alapító tagja és társelnöke volt 1959-1973 között. Nevéhez fûzõdik a Geodézia és Kartográfia c. szaklap alapítása, amelynek fõszerkesztõje volt 1949-tõl haláláig.

Vegyész, egyetemi docens
1965-ben szerzett vegyészdiplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, majd a Bognár Rezsõ akadémikus vezette Szerves Kémiai tanszéken mûködõ MTA Antibiotikumkémiai Kutató Csoportban kezdett dolgozni. 1991-tõl a Szerves Kémiai tanszék munkatársaként folytatott kutatói és oktatói tevékenységet egyetemi docensi beosztásban, 1999-ben habilitált. Munkásságával a szénhidrát-kémiai alapkutatások területén alkotott maradandót. A gyakorlati alkalmazások lehetõségeit sem tévesztette szem elõl, és törekedett az általa ígéretesnek tartott vegyületek biológiai hatásainak felderítésére. Kapcsolatokat ápolt több hazai és külföldi (német, osztrák, svájci) kutatócsoporttal. Vendégkutatóként több évet dolgozott Hamburgban és Zürichben.

Itáliai metallurgus
Fiatalon lépett a Siena-t kormányzó Pandolfo Petrucci szolgálatába, majd utódait is szolgálta. Német területeken végzett utazásai során is gyarapította a fémek megmunkálására, fémöntésre, ágyúöntésre, puskaporgyártásra vonatkozó ismereteit. Siena-ba való visszatérése után a közeli bányák, majd késõbb a fegyverraktárak vezetésével is megbízták. 1535-ben a katedrális építését vezette. 1538-ban a pápa saját öntödéjének és fegyverraktárának igazgatójává nevezte ki. Õ írta meg "De la Pirotechnia" címmel a metallurgia elsõ klasszikus mûvét, melyet csak halála után, 1540-ben adtak ki Velencében. A könyv leírja a fémkohászatra, a fémöntésre, az üvegkészítésre szolgáló eljárásokat.

Orvos, zoológus, botanikus, egyetemi tanár
1814-ben elkísérte Kitaibel Pált, majd Sadler Józsefet hegyaljai gyûjtõkirándulásain. Már ekkor felébredt az érdeklõdése a természettudományok iránt. 1814-15-ben Kassán bölcseleti, 1816-tól Pesten orvosi tanulmányokat folytatott, 1823-ban a pesti egyetemen orvosdoktor lett, de tanulmányai közben is fõleg zoológiai és botanikai kutatásokat végzett. 1822-ben már az Magyar Nemzeti Múzeum Állattárában segédõr. Fiatalabb éveiben a botanika, késõbb a zoológia, fõleg az entomológia érdekelte. Tíz évig kutatta Magyarország rovarait és csigáit. 1833-45 között több expedíciót szervezett a Balkán faunájának kutatására. 1841-ben részt vett a Természettudományi Társaság megalapításában. Számos hazai és külföldi tudományos társaság választotta tagjai sorába. 1833-tól az MTA tagja.

Mezõgazdász, növénypatológus. egyetemi tanár
1926-ban szerzett diplomát a debreceni Gazdasági Akadémián, majd a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetemen doktorált. 1929-1932 között a Magyaróvári Gazdasági Akadémián volt tanársegéd. 1938-tól a debrecen-pallagi Gazdasági Akadémián rendkívüli tanárként oktatott. 1940-ben a Kolozsvári Mezõgazdasági Akadémia növénytani és növényegészségügyi tanszékének szervezésével és vezetésével bízták meg. A háborús események miatt 1944 õszén, az egyetemet Keszthelyre költöztették, 1946 õszéig itt volt az akadémia, késõbb fõiskola nyilvános rendes tanára. 1946-tól a budapesti Agrártudományi Egyetem debreceni osztályán a növényvédelmi intézet vezetõje volt, majd 1949-tõl a kisvárdai Növénynemesítõ Telep burgonyakórtani laboratóriumát vezette, itt a burgonya gombás betegségeit kutatta. 1954-tõl a Mosonmagyaróvári Mezõgazdaság Akadémia növénytani és állattani tanszékének vezetõje és az akadémia igazgatóhelyettese volt. Az 1956-os forradalomban tanúsított magatartásáért 1957-ben koholt vádak alapján 10 évi börtönbüntetésre ítélték, ebbõl közel öt évet le is ült. 1963-ban a Keszthelyi Agrártudományi Fõiskola Rinyatamási Burgonyanemesítõ telepére vették fel mûszaki ügyintézõi státuszba, kutatói állást nem tölthetett be. 1966-ban a Növényvédelmi Kutató Intézet keszthelyi laboratóriumába került. 1990-ben megkapta a Széchenyi-díjat.

Agrármérnök, biológus, növénypatológus, egyetemi tanár
Agrármérnöki diplomáját 1953-ban szerezte a Gödöllõi Agrártudományi Egyetemen. Még diplomájának megszerzése elõtt az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetéhez került, egész életében itt dolgozott. 1975-ben a kutatóintézet Kórélettani Osztályának vezetõje. 1985-ben kutatóprofesszori megbízást kapott a Növénykórtani Osztályon. 1987-ben a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen egyetemi tanárrá nevezték ki. 1964-1965-ben Ford-ösztöndíjas a Missouri Egyetemen. 1974-ben az olaszországi Bari Egyetem vendégkutatója, valamint több alkalommal a göttingeni Georg-August Egyetem Növénypatológiai és Növényvédelmi Intézetében vendégprofesszor volt. A növények baktériumos betegségeivel foglalkozott, a magyarországi fitobakteriológiai kutatások elindítója és iskolateremtõje. Nevéhez fûzõdik a kajszi-gutaütés kóroktanának feltárása és a betegség elleni védekezés kidolgozása, az ún. korai indukált rezisztencia elsõ leírása, ill. a növények baktériumokkal szembeni hiperszenzitív védekezési reakciójának elemzése és tisztázása. Számos új, korszerû diagnosztikai módszert dolgozott ki. 1985-tõl az MTA levelezõ, 1993-tól rendes tagja volt.

Angol fizikus, feltaláló
1834-tõl a King's College (London) professzora volt. Kezdetben hangszerfejlesztéssel és -építéssel foglalkozott, õ építette meg a concertina nevû harmonikát. 1830-ban õ végezte az elsõ próbálkozást a vezetékben terjedõ elektromos jel sebességének mérésére. A mérés eredményét csak nagy hibával sikerült meghatároznia, de megnyitotta az utat a fénysebesség késõbbi méréséhez. 1832-ben - a fényképezés feltalálása elõtt - tükrös sztereoszkóp készüléket szerkesztett, amellyel képeket három dimenzióban lehetett megjeleníteni. Úttörõ volt a távírásban, Sir W. F. Cooke-kal 1837-ben nyújtottak be szabadalmat automata távírókészülékre. Õ vezette be a lyukszalag használatát a távírásban, ami késõbb a számítástechnikában kapott fontos szerepet. Az elektromos ellenállás mérésére megkonstruálta a ma róla Wheatstone-hídnak nevezett áramkört. A királynõ lovagi címmel tüntette ki 1868-ban.

Belga csillagász
Gyermekkorát Belga-Kongóban és Dél-Afrikában töltötte, majd a brüsszeli egyetemen tanult. 1902-ben a brüsszeli Királyi Obszervatórium gyakornoka, majd asszisztense, 1936-tól haláláig igazgatója volt. Fõ munkaterülete a kisbolygók nagy pontosságú helyzetmeghatározása és pályaszámítása, amelynek egyszerûsített módszerét dolgozta ki. A XX.sz. elsõ felének egyik legsikeresebb kisbolygó-felfedezõje. 1925-1942 között 66 általa felfedezett kisbolygót és egy üstököst regisztráltak. Újjászervezte és nagy mértékben fejlesztette a belga Királyi Obszervatóriumot. 1927-ben a Nemzetközi Csillagászati Unió megbízásából rendezte az égbolt csillagképeinek akkorra már szinte áttekinthetetlenné vált rendszerét. Számos bizonytalan kiterjedésû csillagképet eltörölt, a csillagképek határait égi koordinátákkal pontosan meghatározta. Máig az általa javasolt beosztás használatos. A Belga Királyi Akadémia tagja, a párizsi Tudományos Akadémia kültagja, a Belga Csillagászati Társaság elnöke, az IAU osztály-elnöke volt. Egy holdkráter és az 1247.sz. kisbolygó viseli a nevét. (Bartha Lajos)

Indiai születésû amerikai fizikus, asztrofizikus, matematikus, Nobel-díjas
Az indiai kormány ösztöndíjával Cambridge-ben és Paul Dirac tanácsára Koppenhágában végezte egyetemi tanulmányait. 1933-ban szerezte meg a Ph. D. fokozatot. 1937-ig Cambridge-ben kutató ösztöndíjas. Tartós barátságot kötött az asztrofizikus Arthur Eddingtonnal és Arthur Milne-nel. Nevéhez fûzõdik a Csandraszekár-határ, a fehér törpe csillagok maximális tömegének kiszámítása. 1937-tõl a Chicagói Egyetemen dolgozott. 1983-ban William A. Fowler társaságában elnyerte a fizikai Nobel-díjat a nagy tömegû csillagok késõi fejlõdési szakaszait leíró, ma is érvényes elmélet kidolgozásáért. Nagybátyja Sir Chandrasekhara Venkata Raman volt, aki 1930-ban fizikai Nobel-díjat kapott.

Kegyesrendi szerzetes, író, tanár, polihisztor
Apja Szeged városa külsõ tanácsának tagja volt; a fiú gondos és alapos neveltetésben részesült. Iskoláit 1756-ban elvégezvén a piarista rendbe lépett; bölcseletet és hittudományt tanult. Papként költészetet és szónoklattant oktatott Medgyesen, majd Nyitrára helyezték, ott bölcseletet tanított, de költészettel is foglalkozott. 1773-ban a nagyszombati egyetemre küldték a matematika professzorának, majd az egyetemmel együtt Budára került; 1788-ban már õ volt a rektor. Öregségére visszatért szülõvárosába. A nemzeti érzelmû irodalom egyik legnagyobb alakjaként feltárta a népies nyelv lehetõségeit, az irodalom kincseinek tekintette a magyar erkölcsöt, a nemzeti érzést és a dicsõ múltat. Számos matematikai kifejezés magyarítását és/vagy elsõ használatát neki köszönhetjük, például a "sugár, kör, gömb, henger" szavainkat, továbbá ezeket mind: "bizonyít, arány, egyenlet, gyök, hasáb, köb, húr, szelet, szög, szögszár, derékszög, tompaszög, váltószög, háromszög, hatszög, véges, végtelen, számtan, mértan, délkör, különbözet". Az õ nyelvújításai még ezek is: "egyetem, puskáz, megbukik, bitófa, elmulaszt, emelet, embertárs, emberiség, képzelet, kiegyenesít, kijózanodik, kiküszöböl, példány". (Hujter Mihály)

Orvos, fiziológus, egyetemi tanár
A bécsi és pesti egyetemen tanult, 1870-ben szerezte orvosi oklevelét. 1871-tõl Budapesten a fizikai tanszéken, 1873-tól az élettani tanszéken tanársegéd. 1874-ben magántanár az orvosi fizikából, 1877-ben rk. tanár az élettanból. 1878-ban az élettan ny. r. tanára Kolozsvárott. 1889-1890-ben az egyetem rektora. 1891-1909-ben ny. r. tanár a budapesti élettani tanszéken. Számos külföldi tudományos társaság tagjául választotta. Kutatásokat végzett a bõr hõvezetõ képességével, a szív beidegzésével, a pepszin termelésével kapcsolatosan. 1890-tõl az MTA tagja.

Mérnök, mûegyetemi tanár
A budapesti mûegyetemen 1903-ban nyert oklevelet, majd a mûegyetem geodéziai tanszékén Bodola Lajos tanársegéde, utóbb adjunktusa; közben hosszabb idõt töltött a potsdami geodéziai intézetben. 1913-tól haláláig a geodézia r. tanára. Részt vett az Eötvös-féle geofizikai és felsõ geodéziai mérésekben, Sterneck-féle ingákkal az ország számos helyén határozta meg a nehézségi gyorsulás szabatos értékét. 1927-ben létrehozta a Magyar Geodéziai Intézetet, amelynek tudományos mûködését õ vezette. A korszerû alapvonalméréseket õ vezette be hazánkban. 1932-tõl Budapest városmérésének munkatársa, majd vezetõje, 1945-tõl a háború alatt elpusztult Duna- és Tisza-hidak újjáépítésével kapcsolatos geodéziai méréseket irányította. Több, széles körben használatos geodéziai mérõmûszert szerkesztett. 52 esztendõs oktatói mûködése során mérnökök generációit nevelte fel. 1925-tõl 1949-ig a Geodéziai Közlöny szerkesztõje. Az MTA 1918-ban, 37 éves korában, levelezõ tagjává választotta, 1949-es átszervezésekor tanácskozó taggá minõsítették, 1989-es közgyûlési határozata szerint 122 tanácskozó tagot rehabilitáltak, ekkor kapta vissza Oltay posztumusz levelezõ tagságát.

Orvos, gyermekgyógyász, radiológus
Orvosi oklevelét 1938-ban a pécsi egyetemen szerezte meg. 1938-1940-ben az Állami Gyermekmenhelyen, 1940-tõl a László, majd a Madarász utcai Kórházban dolgozott. 1942-tól a II. sz. gyermekklinikán tanársegéd, adjunktus, 1956-ban kandidátus és docens, 1966-ban röntgenológus. Számos hazai és külföldi társaság tagja, 1974-tõl az Európai Gyermek-kardiológiai Társaság elnökségi tagja. Kutatási területe a hospitalizáció, az agyhártyagyulladás, a csontfejlõdési rendellenességek, a veleszületett szívhibák, ezek mûtéti megoldásai. Az elsõk között végzett hazánkban gyermekeken szívmûtéteket.

Matematikus
Egyetemi tanulmányait Olaszországban, majd 1931-tõl Szegeden végezte, ahol több egyetemi pályadíjat nyert. 1935-ben doktorált. 1937-ben az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.-nál mint kutató matematikus nyert alkalmazást. Innen hurcolták el büntetõszázadba, ahonnan nem került ki élve. Emlékezetére a Bolyai János Matematikai Társulat 1953-ban Grünwald Géza emlékdíjat alapított, amelyet évenként osztanak ki tudományos pályájuk kezdetén álló matematikusoknak. Tanulmányaiban fõként az interpoláció terén mutatott fel jelentõs eredményeket.

Francia csillagász, geodéta
A tudós Cassini-család negyedik nemzedékének tagja. Dédapja, Giovanni Domenico Cassini leszármazottai három nemzedéken át ugyancsak a párizsi csillagvizsgáló igazgatói tisztségét viselték. Apja, César-François Cassini, érdemeiért az Oise megyei Thury birtokát kapta meg, valamint bárói címet kapott. Jean-Dominique már fiatalon elsajátította a csillagászati ismeretek alapjait. Húszévesen megbízták, hogy az afrikai és amerikai partok mentén hajózva kipróbálja az akkor kidolgozott Le Roy-féle kronométer pontosságát. 1770-ben a Francia Tudományos Akadémia tagjává választották, 1784-ben, apja halála után a párizsi obszervatórium igazgatójává nevezték ki. 1784-tõl Franciaország új, pontosabb térképfelvételét végezte, ez 1793-ban készült el. 1791-ben Legendre és Méchain közremûködésével megkezdte a méter mértékegység pontos meghatározására a Barcelona és Dunkerque közti meridián hosszának pontos megmérését. A francia forradalom idején a nemzetgyûlés megnehezítette az obszervatóriumban való mûködését, ezért 1793-ban lemondani kényszerült. Ezután bebörtönözték, a kivégzéstõl csak a terror bukása mentette meg. 1795-ben nyugdíjba vonult, és családjával visszavonult Thury-beli birtokára. Napóleon szenátori címmel tisztelte meg, amelyet XVIII. Lajos is elismert. A Cassini-család nevét egy holdkráter, és a 24101.sz. kisbolygó õrzi. (Bartha Lajos)

Orvos, patológus, egyetemi tanár
1925-ben szerezte meg orvosi oklevelét a budapesti orvosi karon. 1925-tõl a László Kórház kórbonctanán, 1929-1935-ben a szegedi kórbonctani és kórszövettani intézetben, majd 1935-tõl a budapesti II. sz. kórbonctani intézetben dolgozott. 1936-ban Németországban, 1938-ban Angliában ösztöndíjas. 1942-1945-ben a kolozsvári, 1946-1953-ban a marosvásárhelyi kórbonctani intézet igazgatója, ny. r. tanár. 1953-1962-ben az Orvostovábbképzõ Intézet kórbonctani tanszékén docens, majd 1962-tõl egyetemi tanár a labordiagnosztikai tanszéken. Elsõsorban daganatimmunitással kapcsolatos szerológiával foglalkozott, majd a szívizom, a nyálkahártya és a strúma kórszövettanát vizsgálta. Kísérletekkel igazolta a Salmonella typhi gennyesedést okozó hatását. Meghonosította a szövettenyésztést, elsõnek bizonyította a boncolási anyagból végezhetõ bakteriológiai vizsgálatok jelentõségét.

Biológus, ökológus, egyetemi tanár
1951-ben szerezett földrajz-természetrajz szakos tanári oklevelet a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, ahol Soó Rezsõ tanítványa volt. 1951-tõl a fõvárosba kerülésével mentora Zólyomi Bálint hatására érdeklõdése a növénytársulástan és a növényökológia felé fordult. Elõbb a budapesti Magyar Természettudományi Múzeum növénytárában dolgozott, mint muzeológus, majd tudományos fõmunkatárs, végül osztályvezetõ-helyettes. 1966-ban átkerült az MTA Földrajztudományi Kutatócsoportjához, ahol 1971-ig tudományos fõmunkatársként dolgozott és növénytársulás-tani kutatásokat folytatott. 1971-ben egyetemi tanárrá nevezték ki a debreceni egyetem növénytani tanszékére. Szervezõmunkájának köszönhetõen 1979-ben megalakult Magyarország elsõ ökológiai tanszéke, amelynek elsõ tanszékvezetõ egyetemi tanára volt. Több botanikai terepmunkát végzett a közép-európai és Balkán-félszigeti országokban. Az 1960-as évektõl érdeklõdése az abiotikus (élettelen) tényezõk és a biológiai rendszerek ökológiai kölcsönhatásainak vizsgálatára irányult. Részt vett a természetvédelmi mozgalmakban, szakmai tanácsokkal támogatta az állami természetvédelem munkáját, különösen erdõtelepítési, erdõvédelmi kérdésekben. 1976-ban az MTA levelezõ, 1987-tõl rendes tagja volt.

Francia matematikus, csillagász
A Montpellier-i egyetemen tanult, majd 1849-tõl ugyanott oktatott, 1852-tõl 1881-ben történt nyugdíjbavonulásáig a matematika professzoraként. Az elméleti kozmogónia egyik úttörõje, az égitestek egyensúlyával és kölcsönhatásaival foglalkozott. Kidolgozta a Szaturnusz-gyûrûk keletkezésének, általánosságban egy nagy tömegû égitest körül keringõ kisebb kísérõ stabilitásának elméletét. Egy meghatározható kritikus határon - az ún. Roche-határon - belül a kísérõ szétesik, darabkái alkotják a bolygó gyûrûit. Elméletileg meghatározta a csillag-párok közti Roche-térfogat fogalmát, amelyet a gyakorlati észlelések évtizedekkel utóbb igazoltak. Nevét az említett fogalmak mellett egy holdkráter és a 38237.sz. kisbolygó õrzi. A matematikai analízisben a Taylor-sorok elméletét is továbbfejlesztette. (Bartha Lajos)

Fizikus, matematikus, mûegyetemi tanár
A heidelbergi egyetemen szerzett doktorátust 1874-ben. 1865-70 közt a bécsi és budapesti mûszaki fõiskola, 1872-74-ben a göttingeni és heidelbergi egyetem hallgatója. A kolozsvári egyetemen 1874-tõl mint rk., 1876-tól mint r. tanár elméleti fizikát adott elõ. 1886-tól a mûegyetemen az elemi matematika, 1891-tõl az analitikai mechanika és elméleti fizika tanára. Matematikai munkásságának kiemelkedõ része a két Bolyai (Farkas és János) hagyatékának feldolgozása és továbbfejlesztése (Kõnig Gyulával, Kürschák Józseffel és Tötössy Bélával együtt). Fizikai vizsgálatai közül ismertek az inkompresszibilis folyadéksugár alakjára és a mechanika klasszikus elveire vonatkozó dolgozatai. 1878-tól az MTA tagja.

Vegyész, agrokémikus, talajvegyész
A Budapesti Mûegyetemen szerez vegyész diplomát, majd a Sigmond-iskola tagjaként kezdi pályafutását. 1926-ban Szegedre, az Alföldi Mezõgazdasági Intézet Talajtani és Agrokémiai Kísérleti Állomására kerül, ahol Herke Sándor munkatársaként a Duna-Tisza közi szikesek megismerésében, javítási lehetõségeinek kidolgozásában végez kutatómunkát. 1944-tõl a Talajtani Kísérleti Intézet igazgatója. Kidolgozta a gyengén lúgos szolonyec talajok javításának kombinát módszerét, a talajjavításokat megelõzõ talajfelvételezés módszertanát, de laborvizsgálati módszerek fejlesztésével is foglalkozott. Munkássága nyomán terjedt el a karbonát-mentes szikesek javítása kalcium-karbonáttal, az átmeneti szikesek kombinált javítása kalcium-karbonát és gipsz, továbbá lignitpor alkalmazásával. Munkásságát az Akadémiai Kiadó gondozásában 1969-ben megjelent "A hazai szikesek javítása és hasznosítása (Tiszántúli szikesek)" c. könyvében foglalta össze. (Szabóné Kele Gabriella)

Vegyészmérnök
Oklevelet a budapesti mûegyetemen szerzett 1925-ben. 1925-1935 között a mûegyetemen, majd az Iparmûvészeti Iskolán tanársegéd. 1936-1940-ben önálló kisiparos volt, kidolgozta az általa ergonnak nevezett tûzálló üveg gyártását. Nagyüzemi megvalósítására megalapította a Karcagi Üveggyárat 1940-ben. 1950-tõl a Karcagi Üveggyár mûszaki vezetõje. Optikai üvegkísérletei során tórium-sugárfertõzés áldozata lett. Foglalkozott az üvegnek fúvólánggal történõ megmunkálásával, üvegfigurákat és különleges színezésû mázréteggel kerámiatárgyakat készített. A rádióadócsövek gyártásához szükséges, fémekkel forrasztható üvegek elõállításának megoldásáért Kossuth-díjat kapott. Számos, speciális célokat szolgáló üvegfajtát dolgozott ki.

Mikrobiológus
1948-52-ben az MTA tihanyi Biológiai Kutató Intézet, 1955-62-ben a Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézet, 1962-78-ban a Geokémiai Kutató Laboratórium munkatársa, 1962-ig fõleg talaj-mikrobiológiai kutatásokat végzett, majd a geomikrobiológia kérdései foglalkoztatták; többek között a fémek mikrobiológiai mobilizációja, a biometallurgia és e kutatásoknak a másodlagos érctelep-képzõdés folyamata megértésében felhasználható következtetései; a kõolajok baktériumflórájának kutatása, a mikrobiológiai szénhidrogén-kutatás lehetõségeinek vizsgálata. Mintegy 40 publikációja jelent meg.

Gépészmérnök, egyetemi tanár, mûvelõdési politikus
A keszthelyi premontrei gimnázium kitüntetéses érettségi bizonyítványával a mai Miskolci Egyetem jogelõdjének gépészmérnöki karára került. Borbély Samu tanítványaként itt szerzett mérnökdiplomát 1953-ban és egyetemi doktorit 1961-ben; a matematika tanszékén kapott tanársegédi állást. 1956-tól 1966-ig kutatómérnökként dolgozott Budapesten. Közben 1963-ban az egyetem áramlás- és hõtechnikai gépek tanszékének tanszékvezetõ egyetemi docense lett; 1968-tól professzor, késõbb dékán, rektor és mûvelõdési miniszter is volt. Fõ kutatási területe a hidromechanika és a termodinamika elmélete; ezeket a diszciplinákat oktatta is a Miskolci Egyetemen. Publikációiban a vezetéses hõátviteli folyamatok számításaival foglalkozott szilárd testekben fázisátalakulás során és mellett, valamint a háttérrétegekben háromdimenziósan áramló súrlódásos folyadékokkal. Új eljárásokat dolgozott ki a hidrodinamikai szárnyrács-elmélet fejlesztése során; ezeket évtizedeken át hasznosították a gyakorlatban. (Hujter Mihály)

Gyógyszerész, egyetemi tanár
Szegény parasztcsaládból származott. A kolozsvári Unitárius Fõgimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait a FJTE-en végezte. 1903-ban kapta meg gyógyszerészi, 1906-ban gyógyszerészdoktori oklevelét. 1912-ben gyógyszertári vegyészi elõléptetést kap. Állami ösztöndíjjal több európai nagyváros gyógyszerészeti intézetében tanulmányozza azok mûködését. Hazatérte után magántanári kinevezést kap, majd az Egyetemi gyógyszertár vezetõjévé nevezik ki. 1919 után Kolozsváron marad. 1922-tõl több gyógyszerész kollegájával megkapta a "libera practica" jogot. A ZEA vegyi és gyógyipari RT munkatársa lett. 1936-ban az Egészségügyi Minisztériumtól engedélyt kapott laboratórium létrehozására. 1941-1944 között - a FJTE visszaköltözésekor - ismét megkapta az Egyetemi gyógyszertár vezetését és a magántanári kinevezését. Gyógyszerészeti szaklapok fõmunkatársaként széleskörû szakirodalmi tevékenységet folytatott.

Orvos
1937-ben szerzett diplomája után mint orvos mûködött. 1947 útán a jászberényi kórház sebészeti osztályának lett a vezetõje megbízott fõorvosként. A debreceni orvostudományi egyetem docenseként vezette a tbc klinika sebészeti osztályát. 1969-tõl a II. sz. Sebészeti Klinika igazgatója. 1963-tól 1981-ig országgyûlési képviselõ. Nevéhez fûzõdik a mellkassebészet megteremtése. 1963-ban az õ közremûködésével végezték el Debrecenben az elsõ zárt szívmûtétet, majd az elsõ nyílt szívmûtétet is, ami jelentõs mértékben hozzájárult a debreceni szívsebészet kialakulásához.

Német biológus
1885-ben orvosi diplomát szerzett a Müncheni Egyetemen. 1893-ig citológiai kutatásokat folytatott a müncheni Állattani Intézetben. 1885-ben kezdte meg kromoszómavizsgálatait. Igazolta, hogy külön-külön kromoszómák felelõsek az egyes öröklõdõ jellemzõkért. Kimutatta a citoplazma jelentõségét, bebizonyítván, hogy hatással van a kromoszómákra. 1893-ban professzorrá nevezték ki a Würzburgi Egyetemen.

Amerikai vegyészmérnök
Az édesapja feltalálói vénáját öröklõ Dow Clevelandben tanult, a mai Case Western Reserve University elõdjében. Már ekkor felkeltette érdeklõdését a nagy sótartalmú föld alatti vizek brómtartalmának kivonása. 1891-ben szabadalmaztatott elektrolitikus módszere áttörést jelentett a vegyiparban. 1897-ben alapította a Dow Chemical Companyt, amely klór-, nátrium-, kalciumtartalmú vegyületeket és magnéziumot is elõállított a nagy sótartalmú vizekbõl kivont ásványi anyagok felhasználásával. Az elsõ világháború föllendítette a termelést. A cég az eljárások széles skáláját honosította meg a világháború után, kínálatát is jelentõsen bõvítette. Dow mintegy kilencven találmányt szabadalmaztatott.

Francia geodéta, matematikus, katonatiszt
1893-tól az École Polytechnique-on tanult, Camille Jordan matematikus és Henri Becquerel fizikus voltak tanárai. Belépett a francia hadseregbe, ahol elsõsorban a térképészetnél, rövidebb ideig a tüzérségnél szolgált, Tunéziában, Algériában, Kréta szigetén, majd 1918-ban Romániában. Felismerte, hogy valós, szimmetrikus, pozitív definit mátrixok felbonthatók két háromszögmátrix szorzatára (Cholesky-felbontás). 1918-ban elesett a harctéren. Módszerének a numerikus számításokban való fontosságát csak halála után ismerték fel.

Dán matematikus
A Kiel-i egyetemen szerzett doktorátust 1913-ban. Az 1. világháborúban a német tengerészetnél szolgált. 1920-ban rövid ideig a Breslau-i (ma Wroclaw, Lengyelország) mûszaki egyetemen tanított. Szülõfaluját az 1. világháborút lezáró békeszerzõdés Dániához csatolta. Nielsen a dán állampolgárságot választotta, 1921-tõl a koppenhágai állatorvosi egyetemen, majd 1925-tõl a koppenhágai mûszaki egyetemen tanított. 1951-tõl 1955-ig, nyugalombavonulásáig Harald Bohr utódjaként a koppenhágai egyetem matematikaprofesszora volt. 1952-tõl 1959-ig az UNESCO Végrehajtó Tanácsának tagjaként aktív tevékenységet fejtett ki. Legfontosabb eredményeit a csoportelmélet és a felületek topológiájának elmélete területén érte el. Nevét viseli a Nielsen-Schreier-tétel, Nielsen-Thurston osztályozás és a Nielsen-, vagy más néven Fenchel-Nielsen-elmélet.

Német születésû izraeli matematikus
Tanulmányait München, Marburg, Berlin és Breslau (ma Wroclaw, Lengyelország) egyetemein végezte. Breslauban szerezte meg matematikai doktori fokozatát. 1916-21 között magántanár volt a marburgi egyetemen. 1928-ban professzori kinevezést kapott a Kiel-i egyetemen. 1929-ben a jeruzsálemi Héber Egyetemen lett professzor. 1931-ben visszatért Németországba, de Hitler hatalomra kerülése után ismét Jeruzsálembe távozott. Itt tanított 1959-ben történt nyugdíjbavonulásáig. Kezdetben a gyûrûelmélettel foglalkozott, majd a halmazelmélet Ernst Zermelo-féle megalapozását fejlesztette tovább a Zermelo-Fraenkel axióma-rendszer kidolgozásával, mely a modern halmazelméletben rendkívüli fontosságú. "A halmazelmélet alapjai" c. alapmûve 1958-ban jelent meg. Foglalkozott a zsidó matematikusok, tudósok munkásságával, ennek eredményét 1960-ban publikálta "Zsidó matematika és csillagászat" címen.

Német születésû amerikai matematikus
1931-ben a frankfurti egyetemen szerzett Ph.D. fokozatot. Ezen az egyetemen oktatott 1933-tól 1938-ig. Mivel visszautasította a náci párthoz való csatlakozást, elvesztette állását. 1947-ben a göttingeni egyetem professzora lett. 1948-ban az Egyesült Államokba emigrált. 1950-tõl 1973-ig a New York-i egyetemen a Courant Institute of Mathematical Sciences professzora volt. 1973-tól 1978-ban történt nyugdíjbavonulásáig a Polytechnic Institute of New York professzora volt. Fõbb kutatási területei a kombinatorikus csoportelmélet, a matematikai fizika és az elliptikus függvények elmélete volt. Erdélyi Artúrral, F. Oberhettingerrel és F. G. Tricomival együtt - az ún. "Bateman-projekt" keretében - írt könyve a transzcendentális függvényekrõl ma is alapmûnek számít.

Svéd citológus, genetikus
Caspersson 1936-ban szerezte meg orvosi diplomáját a Stockholmi Egyetemen. 1944 és 1977 között a stockholmi Nobel Intézet és a kísérletes citológiai kutatásokra létrehozott Wallenberg Laboratórium orvosigazgatója, 1977-tõl a stockholmi Karolinska Egyetem sejtkutatási és genetikai osztályának vezetõ professzora volt. Feltételezte, hogy a fehérjeszintézis esetében nukleinsavaknak is jelen kell lenniük. Elsõként végzett citokémiai vizsgálatokat a rovarlárvákban található óriáskromoszómákon. Vizsgálta a sejtmagvacska szerepét a fehérjeszintézisben, valamint a heterokromatin mennyisége és a ráksejtek növekedési sebessége közötti kapcsolatot.

Német születésû amerikai biokémikus, Nobel-díjas
1934-ben vegyészmérnöki diplomát szerzett a müncheni Technische Hochschuléban. Ezután Svájcba, majd Amerikába ment. 1938-ban doktorált a Columbia Egyetemen, és Rudolf Schoenheimer kutatótársa lett a sejtanyagcsere izotópos vizsgálataiban. 1946 és 1954 között a Chicagói Egyetemen oktatott, majd a Harvardon a biokémia professzora lett, és folytatta a lipidekkel, különösen a telítetlen zsírsavakkal kapcsolatos kutatásait. 1942-ben Bloch és David Rittenberg felfedezte, hogy a két szénatomos ecetsav jelenti a fõ építõkövet a koleszterin harmincnál is több lépést tartalmazó bioszintézisében. Az ecetsav-molekulák kapcsolódási módjának kutatását Feodor Lynennek és müncheni kollégáinak, valamint az angol J. W. Cornforthnak és G. Popjaknak a közremûködésével folytatta. A felfedezés elõsegítette a vér koleszterinszintje és az érelmeszesedés közötti kapcsolat orvosi célú kutatását. 1964-ben Feodor Lynen-nel megosztva élettani-orvostudományi Nobel-díjat kaptak a zsírsavak és a koleszterin bioszintézisével kapcsolatos felfedezéseikért.

Kémikus, gyógyszerész
1854-ben a bécsi egyetemen gyógyszerészoklevelet szerzett, 1855-ben vegyészdoktor lett; 1855-1858 között a pesti egyetemen Wertheim Tivadar tanársegédje volt. 1857-ben Bécsben letette a reáliskolai tanári vizsgát és 1858-ban a budai fõreáliskola vegytantanára lett. 1861-ben Hófer János tanártársával elérték, hogy néhány tantárgyat magyarul taníthassanak. 1862-1863-ban bevezették a vegytani gyakorlatokat. 1863-tól 1868-ig a kereskedelmi akadémia kémia-fizika-tanára, 1870-tõl igazgatója, 1884-ben tankerület fõigazgatója volt. Tudósként elsõsorban vízelemzéssel foglalkozott. 1869-tõl az MTA tagja.

Pedagógiai pszichológus, oktatásügyi politikus
Ha a neve nem is, Kármán Mór arca azért olyan ismerõs a legtöbb honfitársunknak, mert Munkácsy Mihály róla mintázta Krisztust a világhírû festményein. Kleinmann Mór néven született (a sors humorából éppen karácsonykor). Szegeden és Pesten a piaristák gimnáziumába járt; a budapesti bölcsészkaron doktorált 1866-ban. Sok nehéz tárgyból kellett akkor még vizsgázni, és Kleinmann (aki késõbb magyarosította a családnevét) oly fényesen felelt, hogy Jedlik Ányos arra buzdította, legyen fizikus. (A sors újabb humorából a fia, Kármán Tódor lett aztán világhírû fizikus.) Bécsi és németországi tanulmányok és hírnévszerzés után K. Mór a pedagógia, az etika és a pszichológia magántanárává neveztetett ki a budapesti bölcsészkarra. Õ honosította meg hazánkban a gyakorlati pszichológián alapuló módszertant. Sokat tett a középiskolai tanítás újjászervezése érdekében. Publikációinak tetemes hányada név nélkül jelent meg. Kármán Mór olyan szerény volt, hogy amikor ráismertek a Poncius Pilátus elõtt álló Názáreti Jézusban, így tiltakozott: "Krisztus már régen példaképül szolgál nekem, de hogy valaha én szolgáljak mintául Krisztusnak, azt sose hittem volna." (Hujter Mihály)

Matematikus, egyetemi tanár
A híres Zsigmondy tudósdinasztia szülöttje; az 1925-ben Nobel-díjat nyerõ Zsigmondy Richárd vegyész öccse. Édesapjuk, Zsigmondy Adolf pozsonyi születésû bécsi kórházi fõorvos; édesanyjuk a martonvásári születésû Szakmáry Irma. Nagybátyjuk Zsigmondy Vilmos bányamérnök, akadémikus, a magyarországi artézi kutak elterjesztõje. Károly tanulmányait Bécsben, Göttingában és Párizsban végezte. 1894-ben visszatért szülõvárosába, és a matematika mûegyetemi tanára lett. Ezidõtájt találta világhírû eredményét; a Zsigmondy-tétel speciális tulajdonságú prímszámok létezését garantálja. A témakör még napjainkban is szorgos kutatások tárgyát képezi. (Hujter Mihály)

Vegyészmérnök
Vegyészmérnöki oklevelét a budapesti mûszaki egyetemen szerezte (1935), majd a Péti Nitrogénmûvek kutatólaboratóriumában dolgozott ahol 1947-tõl mûszaki igazgató volt. 1952-tõl Kazincbarcikán a Borsodi Vegyi Kombinát építésének mûszaki vezetõje, majd fõmérnöke. 1958-tól Tiszapalkonyán a Tiszai Vegyi Kombinát építésének és beindításának mûszaki vezetõje, kezdetben a beruházó vállalat, késõbb a Tiszai Vegyi Kombinát fõmérnökeként. 1963-tól a Vegyipari Tröszt vezérigazgatója. Kiemelkedõ volt a Borsodi Vegyi Kombinát egyik üzemének hazai tervek alapján történt sikeres létrehozása.

Orvos, belgyógyász, író, egyetemi tanár
A budapesti Orvosi Egyetemen végezte egyetemi tanulmányait. Orvosi diplomáját 1934-ben szerezte meg. Végzése után a III. sz. belklinikán dolgozott, azt követõen a Belgyógyászati Intézetben folytatta orvosi pályáját. A második világháború éveiben 1944-ig magánkórházakban dolgozott, majd munkaszolgálatos lett. 1945-tõl az I. sz. belklinikán tanársegéd, 1948-ban magántanár, 1952-ben docens. 1960-1965-ben az OTKI I. sz. belklinikáján tanszékvezetõ egyetemi tanár, 1962-1965 években intézeti igazgató, 1965-tõl 1980-ig a SOTE I. számú belklinika igazgatója, tanszékvezetõ egyetemi tanára. A belgyógyászat minden területének kiváló ismerõje, és magas színvonalú mûvelõje volt. Több száz közleménye és könyve jelent meg nyomtatásban, legjelentõsebb a húsz kiadást megérõ, Petrányi Gyulával közösen írt A belgyógyászat alapvonalai c. háromkötetes monográfiája. Szakmai írásain kívül szépirói munkái is említésre méltóak. Több hazai és külföldi orvosi társaság tagja, elnöke, a Semmelweis Ignác-emlékérem tulajdonosa volt. A komlói Városi Kórház az õ nevét vette fel.

Német fizikus
Rudolf Kohlrausch fia, Wilhelm Kohlrausch testvére. Erlangenben és Göttingenben tanult. 1867-ben Göttingenben, 1870-tõl Zürichben, Dramstadtban, Würzburgban, majd Strassburgban volt a fizika professzora. Würzburgban utóda Wilhelm Conrad Röntgen volt. Fõ kutatási területe az elektrokémia volt, az elektrolitoldatok vezetõképességének vizsgálatában ért el jelentõs eredményeket, nevéhez fûzõdik az ionok független vándorlásának törvénye is (1873). 1870-ben adta ki fizikatankönyvét (Leitfaden der Praktischen Physik), amely számos átdolgozás után a német nyelvterület egyik legjelentõsebb kísérleti fizika tankönyveként 24 kiadást ért meg. (Piriti János)

Jezsuita szerzetes, tanár
1753-55 között a nagyszombati egyetem professzora volt. Késõbb Nagyváradon, Ungváron, majd újra Nagyszombaton tanított, ahol a bölcsészeti kar dékánja is volt. Természetfilozófia-tankönyve a Nagyszombaton nyomtatott elsõ könyvek egyike volt, legnagyobb jelentõsége, hogy a newtoni rendszer szerint tárgyalta a fizika alapjait. (Piriti János)

Geofizikus, geodéta
A Leobeni Bányászati Akadémián 1923-ban bányamérnöki, 1924-ben bányamérõ mérnöki oklevelet szerzett, és még ebben az évben elnyerte a mûszaki doktori címet. 1926-1959-ig Sopronban a Bánya- és Erdõmérnöki Fõiskola Geodéziai és Bányaméréstani Tanszékének vezetõ tanára volt. Kezdeményezésére indult meg Sopronban 1949-ben az önálló földmérõmérnök, 1951-ben pedig a geofizikus-mérnök képzés. 1955-ben geodéziai és geofizikai kutató laboratóriumokat létesített, ezekbõl lett késõbb az MTA Soproni Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézete, aminek 1972-ig az igazgatója volt. Alapító tagja és 1957-60 között elnöke volt a MTESZ Geodéziai és Kartográfiai Egyesületének és társelnöke a Geofizikusok Egyesületének. Tudományos munkássága a geodézia, a geofizika, a bányamérés és a technika története területére terjedt ki.

Vegyész
1945-ben doktorált a szegedi tudományegyetemen. 1948-tól a bõrklinika, 1949-tõl a szegedi tudományegyetem kísérleti fizikai tanszékének munkatársa volt, 1954-tõl adjunktus. Fõ kutatási területe a molekuláris lumineszcencia témaköre volt, kandidátusi értekezését a lumineszkáló anyagok hatásfokának a gerjesztõ fény hullámhosszától való függésérõl írta. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat elnökségi és választmányi tagja volt, egyben szegedi csoportjának 1951-tõl a titkára.

Francia filozófus, matematikus
Descartes tanítványaként mesterének racionalizmusát fejlesztette tovább teológiai irányban. Ezt a filozófiai irányzatot okkazionalizmusnak nevezik, s õ volt az egyik legjelesebb képviselõje. Filozófiáját a 14 dialógusból álló mûvében foglalta össze: Beszélgetések a metafizikáról és a vallásról címmel. Tanulmányozta a fény és a színek természetét, foglalkozott differenciál- és integrálszámítással, a látás pszichológiájával. 1699-ben beválasztották a Tudományos Akadémia tagjai sorába. Descartes-tal szemben azt tanította, hogy az ember csak azt tudhatja, hogy van, de azt nem, hogy micsoda. Az ember mibenlétét tökéletesen megismerhetetlennek tartotta, míg Isten léte szerinte nem igényel semmiféle bizonyítékot.

Osztrák születésû kémikus, mineralógus
A bécsi egyetemen hallgatott bölcsészetet és jogot, 1763-tól a selmecbányai bányászati akadémián tanult. 1768-ban a dél-magyarországi bányákhoz bányamérnöknek nevezték ki, 1770-ben a bánáti bányák igazgatója lett. 1778-ban Erdélyben bányatanácsos volt. Innen Tirolba helyezték át, ahol felfedezte a turmalint. 1788-ban II. József az összes erdélyi bányák igazgatójává nevezte ki. 1783-ban felfedezte, hogy az Erdélyben bányászott aranyércek egy új, ismeretlen elemet tartalmaznak, ezt késõbb Klaproth nevezte el tellúrnak. Az 1798-ban a Bécsben székelõ erdélyi fõbányahivatal igazgatásával bízták meg. Innen vonult nyugalomba 1818-ban. Az opál egy fajtáját, a hyalithot róla nevezték el Müller-üvegnek.

Orvos, egyetemi tanár
1798-ban szerezte meg orvosi oklevelét a pesti orvosi karon, 1799-tõl az elméleti orvostan elõadója, 1802-1813-ban az elméleti orvostan tanára. 1805-1816-ban az állatorvostan, 1813-ban a különös kórtan és gyógytan elõadója, illetve tanára. 1806-ban Pest fõorvosa és a Rókus Kórház igazgatója. 1840-tól az orvosi kar igazgatója. 1801. aug. elsején õ kezdte meg Pesten a himlõoltást. A himlõ elleni oltás bevezetése Magyarországon jelentõs mértékben az õ nevéhez fûzõdik. A magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyûléseinek megalapítója 1831-tõl az MTA tagja.

Amerikai mérnök, feltaláló
Egy évig tanult a Cornell Egyetemen 1878-1879-ben, majd 1880-ban Chicagoban megalapította saját vállalatát. Számos találmánya, újítása közül megemlítendõ eljárása ón kinyerésére fémhulladékokból. Legfontosabb találmánya a hajók stabilizálását elõsegítõ giroszkópos iránytû, amelyet a haditengerészet kiterjedten alkalmazott az 1. és 2. világháborúban. 1910-ben alapította meg a Sperry Gyroscope Company céget. 1918-ban egy nagy intenzitású ívlámpát konstruált, amelyet ugyancsak használt mind a haditengerészet, mind pedig a légierõ. Több, mint 400 szabadalma volt. Fia, Lawrence Sperry halála után kettejük cége összeolvadt, 1933-tól, már az alapítók halála után Sperry Corporation néven mûködött tovább. 1955-ben a Remington Rand cég megvásárlásával jött létre a Sperry Rand cég, mely a UNIVAC számítógépeket gyártotta.

Angol biokémikus, Nobel-díjas
Manchesterben és a németországi Erlangenben folytatott tanulmányai után tanársegéd lett a Manchesteri Egyetemen 1888-97-ig. A Jenner Institute of Preventive Medicine kémiai és vízkutató laboratóriumának vezetõje, majd 1907-30 között a biokémiai tanszék vezetõje volt. 1912-ben a Londoni Egyetem professzorává nevezték ki. A cukor erjedésével kapcsolatos, több mint húsz éven át folytatott vizsgálatai sokban gyarapították a valamennyi élõ szervezetben lejátszódó, közbülsõ anyagcsere-folyamatokra vonatkozó ismereteket. Ugyancsak nagy eredményeket ért el a bakteriális enzimek anyagcseréjének vizsgálatával. 1929-ben Hans von Euler-Chelpinnel közösen kémiai Nobel-díjat kapott a cukor erjedésének és a fermentációban részt vevõ enzim hatásának vizsgálatáért.

Svájci vegyész, Nobel-díjas
Õ fedezte fel, hogy a DDT a rovarok számára erõs méreg, amiért 1948-ban orvosi-élettani Nobel-díjjal tüntették ki. A DDT és kémiai származékai több mint 20 éven át a legelterjedtebb rovarirtószernek számítottak, és igen nagy szerepük volt a világ élelmiszer-termelésének megnövelésében, valamint a rovarok terjesztette betegségek visszaszorításában. Az 1970-es években a DDT-t egyre inkább kiszorították az újabb, gyorsabban lebomló és kevésbé mérgezõ vegyületek; azóta sok országban be is tiltották a használatát.

Matematikus, egyetemi tanár
Vegyészmérnöknek indult, de 1904-ben átiratkozott a budapesti tudományegyetemre. 1905-ben Göttingenbe utazott, ahol 1909-ben Hilbertnél doktorált, majd magántanár lett. Rövid ideig a zürichi mûegyetem tanára, 1912-ben a kolozsvári egyetem matematika-fizika tanszékén lett tanár. Az I. világháború után átmenetileg Budapesten, majd 1920-tól Szegeden adott elõ, ahol Riesz Frigyessel világhírû matematikai központot hoztak létre. 1922-ben megalapították az Acta Scientiarum Mathematicarum c. folyóiratot. 1929-ben a hamburgi egyetemen ismertette variációszámítási kutatásait. Kutatási területei: ortogonális függvénysorok és szinguláris integrálok, halmazelmélet, analitikus függvények, parciális differenciálegyenletek, variációszámítás, függvényapproximáció, lineáris egyenlõtlenségek, diszkrét csoportok, folytonos csoportok. A többváltozós variációproblémák elméletét új alapokra helyezte. Utolsó mûvével, amelyben az ún. invariáns csoportmértékek létezését bizonyította, a modern matematikai kutatások egyik alapkövét rakta le. A Haar- mérték és -integrál szerepe egyre fontosabb a modern analízisben. 1933-tól az MTA tagja.

Francia fizikus, feltaláló
Nem végzett egyetemi tanulmányokat, de egész életében fizikai vizsgálatokkal foglalkozott. Tökéletesítette a higroszkópot és a barométert. 1703-ban a víz forráspontját hõmérõi alappontnak javasolta. Felismerte a hõmérséklet hatását a barométer higanyoszlopára. 1702-ben a királyi család elõtt bemutatta egy optikai telegráf lehetõségét. Legfontosabb eredményei a súrlódásra vonatkozóan megfogalmazott törvények. A párisi Akadémia tagjává választották. A Holdon egy krátert neveztek el róla.

Olasz matematikus, fizikus
Szegény családból származott, azonban el tudta végezni a pisai egyetemet. 1892-ben a mechanika professzora lett a torinói egyetemen, majd 1900-ban a római La Sapienza egyetemen a matematikai fizika professzora. Az 1. világháborúban belépett a hadseregbe és a léghajók fejlesztésén dolgozott. 1931-ben egyike volt annak a 12 egyetemi professzornak, aki nem esküdött fel a fasiszta kormányzatra, ezért elvesztette állását és hazai tudományos szervezetekben való tagságát. Ettõl kezdve nagyrészt külföldön élt, csak röviddel halála elõtt tért vissza Rómába. Legjelentõsebb eredményeit az integrálegyenletek és integro-differenciálegyenletek területén érte el. Az 1. világháború után a biológia matematikai modelljeivel foglalkozott, legnevezetesebb e téren a populációk kölcsönhatását leíró Lotka-Volterra egyenletek megfogalmazása.

Matematika- és fizikatanár
A debreceni Tudományegyetemen matematika-fizika szakon 1933-ban kapta meg diplomáját. 1935-ben doktorált Dávid Lajos szemináriumában. 1934-1936 között díjtalan gyakornok, majd fizetés nélküli tanársegéd volt a debreceni Tudományegyetem Matematikai Intézetében. Közben férjhez ment Tóth Lajoshoz, a debreceni Fazekas Gimnázium matematika-fizika szakos tanárához, aki a késõbbiekben a debreceni Orvosi Fizikai Intézet tanszékvezetõ egyetemi tanára lett. 1946-1948 között a Református Leánygimnáziumban, 1948-1950 között az Állami Svetits Gimnáziumban, 1950-1952 között a Csokonai Gimnáziumban, 1952-tõl nyugdíjaztatásáig 1964-ig a Kossuth Gyakorló Gimnáziumban tanított, ahol 1950-tõl volt vezetõtanár. Tanított még a Dolgozók Gimnáziumában, szakérettségis tanfolyamon, levelezõ tanfolyamokon. Aktívan részt vett a Bolyai János Matematikai Társulat munkájában. 1951-1953 között a matematikatanárok szakmai konferenciáin tanfolyamvezetõ volt. 1952-ben részt vett Szénássy Barna mellett a debreceni középiskolai matematikai délutánok megszervezésében.

Magyar-amerikai biofizikus, biokémikus, molekuláris biológus
Eötvös-kollégista, de keresztény szellemisége miatt kizárják; biológia-kémia szakos középiskolai tanári diplomát 1949-ben, bölcsészdoktori oklevelet 1950-ben szerez. Egyetemi oktató lesz, de a tudománytalan liszenkói tanokat elutasítja, tehát eltávolítják. Gyapottermesztési kutatóként dolgozhatott, de átküzdötte magát gyógynövénykutatóvá és növénynemesítõvé. 1973-tól 1975-ig az MTA SZBK Biofizikai Intézetében folyó tudományos munkát irányította intézeti igazgatóként. A hatóságok zaklatása elõl (egyebek mellett informátornak is próbálták beszervezni) 1975-ben Amerikába távozik. Professzor Texasban, Egyiptomban, Franciaországban, és még Magyarországon is. Érdekesen alakul MTA-tagsága: 1973-ban levelezõ tag, 1976-ban kizárják, 1993-ban rendes tag. (Hujter Mihály)

Gyógyszerész, orvos, egyetemi tanár
Gyógyszerészi oklevelét 1891-ben szerezte a budapesti egyetemen, gyógyszerészdoktorátust 1900-ban Kolozsvárott. Csetneken volt gyógyszertár-tulajdonos. 1898-1899-ben gyakornok a kolozsvári egyetem kémiai tanszékén, majd tanársegéd és a Gyógyszerészgyakornoki Tanfolyam vezetõje. 1906-ban orvosi diplomát szerzett, utána tanulmányútra ment Baselbe, Zürichbe, Strassburgba. 1918-ban a kolozsvári tudományegyetem tanára lett. Tudományos munkássága szerteágazó, a kémiai méregtanon és a rákkutatáson kívül az orvosgyógyszerészet történetével is foglalkozott. Megalapította a kolozsvári gyógyszerészettörténeti múzeumot.

Paleontológus
1905-ben Kolozsvárott beiratkozott a tudományegyetemre, majd Budapesten folytatta tanulmányait 1910-ben szerzett természetrajz-földrajz szakon tanári oklevelet. Õslénytani kutatásait a Földtani Intézet munkatársaként 1912-ben kezdte. 1911-1951 között budapesti középiskolai tanár volt, 1951-tõl a Földtani Intézet kutatója. Tudományos pályája kezdetén Lóczy Lajos támogatta. A föld- és ásványtani tudományok kandidátusa. Vizsgálta többek között az alföldi kõolajkutató fúrások anyagának és Tihany pannóniai, Herend és Eplény krétakori kagylórákjait.

Író, mûfordító
Régi nemesi családból származott. 1923-26-ban a kõszegi katonai alreáliskola, 1926-29-ben a budai katonai fõreáliskola hallgatója. A budapesti egyetem matematika-fizika szakán, Fejér Lipót tanítványaként szerzett végbizonyítványt. Ezután újságírói, írói pályára lépett. 1933-tól a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztõje volt. A háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, ez mentesítette a harctéri szolgálat alól, és lehetõvé tette, hogy üldözötteket mentsen, többek között Vas Istvánt bújtatta. A háború után kiszorult az irodalmi életbõl, fordításokból élt. 1957 után jelenhettek meg irodalmi munkái. Legfontosabb mûve az Iskola a határon, amely 1959-ben jelent meg. Hugh Kelsey-vel közösen írt bridzskönyve angolul jelent meg 1979-ben, 1999-ben magyarul is kiadták. Matematikai tanulmányairól, professzorairól több rövid írásában és interjújában is megemlékezett. Számos díjban és kitüntetésben részesült, 1985-ben Kossuth-díjat kapott.

Erdõmérnök, erdészeti szakíró, akadémiai tanár
A selmecbányai erdészeti akadémia hallgatója volt. 1867-ben lett selmecbányai fõiskolai tanársegéd az erdészeti tanszéken. Az erdõhasználattani tanszéket vezette 1887-1895-ig. Neve összekapcsolódott a magyar nyelvû oktatás kezdeteivel s a szakirodalom kibontakozásával. Elõadta hallgatóinak az erdõhasználattant s az általános mezõgazdaságtant, foglalkozott köz-, víz- és útépítéstannal. Az õ kezdeményezésére vezették be az akadémiai tantárgyak közé a mesterséges haltenyésztés és a vadászati-fegyvertani elõadásokat is. Az akadémia tanszéke számára hatalmas mennyiségû szemléltetõanyagot gyûjtött. Az akadémia építkezései körül is elévülhetetlen érdemeket szerzett, õ készítette a legtöbb tervet, melyeket valóra is váltottak.

Elméleti fizikus
Hagyományosan tudomány- és mûvészetkedvelõ orvoscsaládba született. A budai cisztercita gimnáziumban tanult, 1949-ben az idõközben államosított gimnáziumban érettségizett. Fizikatanára Kunfalvi Rezsõ volt, az õ hatására jelentkezett a tudományegyetemen akkoriban induló fizikus szakra. Itt figyelt fel rá Novobátzky Károly és Marx György. Elsõ fontos eredményét még egyetemista korában publikálta: egy, Novobátzky által felvetett probléma megoldását, az elektromágneses tér dielektrikumokban történõ leírásáról. 1953-ban a KFKI-ban akkoriban formálódó, Szamosi Géza által vezetett elméleti csoportba került. Egyetemi doktori disszertációjához Marx György adta a témát és a szakmai segítséget. Az 1956-os forradalom bukása után Györgyi Géza az elméleti magfizika egyetemi tankönyvének írása közben, 1959-ben gyermekparalízisben megbetegedett. Könyvét már betegen, két kollégája segítségével fejezte be. Életének hátralévõ 14 évét a betegséggel való folytonos küzdelem és csillogó szellemének állandó lobogása jellemezte. Legszebb - és számára is legkedvesebb - munkája a kvantummechanikai Kepler-probléma csoportelméleti tárgyalása volt, ebbõl készült akadémiai doktori disszertációja (Dinamikai szimmetriák). Nemcsak fizikusként volt jelentõs kutató: a magyar tudománytörténet neki köszönheti Neumann János és Ortvay Rudolf levelezésének felkutatását és közzétételét is. A KFKI Részecske és Magfizikai Kutató Intézet 1995-ben Györgyi Géza Díjat alapított az intézet fiatal kutatói számára. (Dr. Radnai Gyula)

Francia kémikus
Párizsban a Collège Rollin, az École Politechnique és az École des Mines növendéke volt. Két évig bányamérnökként dolgozott, majd 1877-ben az École des Mines kémiaprofesszorává nevezték ki. A Párizsi Egyetemen 1908-ban lett a kémia professzora, 1914-tõl 1918-ig a Hadfelszerelési Minisztériumban dolgozott. Szaktekintély volt a metallurgiában, a cementek, az üvegek, a fûtõ- és robbanóanyagok terén, de érdeklõdése végül a hõ tanulmányozása felé fordult. A magas hõmérsékletek mérésére kifejlesztett egy platina-ródium hõelemet (elektromos hõmérõ), optikai pirométert alkotott, amely a hõforrás fényének elemzésével ugyancsak magas hõmérsékletek mérésére alkalmas. Nevét viseli a Le Chatelier-elv, amelynek segítségével elõre meg lehet határozni, hogy a körülmények (a hõmérséklet, a nyomás, a reakciókomponensek koncentrációja) megváltozása miként hat valamely kémiai reakcióra. Az elv nagyon fontos a vegyiparban, ennek ismeretében lehet a kémiai folyamatok számára legelõnyösebb feltételeket meghatározni. Neve szerepel a hetvenkét francia tudós között az Eiffel-tornyon.

Svájci fizikus, asztrofizikus
Tanulmányait a Strasbourg-i egyetemen végezte. 1907-tõl a müncheni Mûszaki Fõiskola fizikai-meteorológiai tanszékén oktatott. 1920-tól a Bajor Tudományos Akadémia tagja volt. Munkássága során az asztrofizika termodinamikai, aerodynamikai és hidrodinamikai problémáival foglalkozott. Legfontosabb eredményeit a gázgömbök egyensúlyi állapota és sûrûség-eloszlása elméletének kidolgozásával érte el. 1907-ben megjelent könyve a csillag belsõ szerkezetére vonatkozó elméletek fontos kiinduló mûvévé vált. A német nemzetiszocialisták hatalomra kerülése után, 1933-ban nyugdíjba vonult és visszatért Svájcba. Nevéhez fûzõdik a Lane-Emden egyenlet. Egy, a Hold túlsó oldalán található krátert neveztek el róla. (Bartha Lajos)

Brit matematikus
Ösztöndíjjal tanult a Cambridge-i egyetemen, itt doktorált 1938-ban. A 2. világháború alatt a brit légügyi minisztérium számára operációkutatási vizsgálatokat végzett, a német tengeralattjárók elhárításának optimális stratégiáját dolgozta ki. 1945-ben a Queen's University Belfast matematikaprofesszora lett. 1950-tõl a Nottingham-i egyetem professzora volt, majd 1964-tõl 1979-ig a Reading-i egyetem professzora, késõbb rektorhelyettese is lett. Szakterülete a valószínûségszámítás volt, legfõbb eredményeit a mértékelméletben és a Tauber-típusú tételekkel kapcsolatban érte el. Több tankönyve jelent meg. 1957-ben Royal Society tagjának választották meg, 1978-ban lovagi címet kapott.

Gépészmérnök
A brünni német nyelvû mûszaki egyetemen 1925-ben szerzett gépészmérnöki oklevelet. 1925-1936 között a gyõri Magyar Vagon- és Gépgyárban konstruktõr, 1936-1948 között az autóosztály vezetõ fõmérnöke (közben 1944-1945-ben Németországba deportálták). 1948-1950-ben a Nehézipari Központ (NIK) autótervezõ irodájának vezetõje, 1950-1951-ben a saját szervezésû Jármûfejlesztõ Intézet (JAFI) fõosztályvezetõje, 1951-1968 között elsõ igazgatója. Új traktorok, autóbuszalvázak, terepjáró gépkocsik tervezésével, a Diesel-motorok továbbfejlesztésével foglalkozott.

Gyógyszerész, egyetemi tanár
1933-ban a bukaresti tudományegyetemen gyógyszerészi, 1938-ban a kolozsvári tudományegyetemen kémia-fizika szakos tanári oklevelet szerzett. Sepsiszentgyörgyön (1933-1936) és Nagysomkúton alkalmazott gyógyszerész, 1939-tõl 1944-ig a Dr. Wander Gyógy- és Tápszergyár analitikai laborvezetõje volt. 1945-tõl a budapesti Richter Gedeon Kõbányai Gyógyszerárugyárban a gyógynövényosztályon dolgozott, 1954-tõl a növénykémiai osztály vezetõje. Az anyarozs és a gyûszûvirág hatóanyagainak ellenõrzésével foglalkozott. Feltalálta az U alakú extraktort. 12 szabadalma van, nevéhez fûzõdik a télizöld meténgbõl (Vinca minor L.) készített Devincan és Cavinton. Kutatta a rákellenes gyógyszereket.

Belga csillagász, meteorológus, politikus, író
Mûszaki ismereteket és csillagászatot tanult a brüsszeli egyetemen. 1846-tól a belga Királyi Obszervatórium asszisztense volt. Az 1848-as forradalmi mozgalmakat tevékenyen támogatta, ezért 1849-ben Párizsba, Angliába, majd az Egyesült Államokba emigrált. Részt vett Etiópia geodéziai felmérésében és idõjárásának tanulmányozásában. A csillagászati észlelések mellett New Orleansban (USA) hírlapot is szerkesztett. 1868-ban Jamaicában telepedett le, ahol csillagászati, földmérési és meteorológiai méréseket végzett. Kitûnõ csillagászati és meteorológiai kézikönyveket írt. 1876-ban a belga király visszahívta, hogy megszervezze és vezesse az új brüsszeli csillagvizsgálót. 1878-ban kiadta az égbolt puszta szemmel látható csillagainak katalógusát. 1883-ban Texasból észlelte a Vénusz átvonulását a Nap elõtt. Legjelentõsebb mûve a csillagászat átfogó bibliográfiája, amely az ókortól a XIX. Századig terjed. A hatalmas munka elõszava önálló kötetként magyarul is megjelent. Már emigrációja idején a Belga Királyi Akadémia tagjává választotta 1857-ben, ezen kívül több tudományos társaság tagja volt. Nevét a 2534.sz. kisbolygó viseli. (Bartha Lajos)

Osztrák elméleti fizikus
A bécsi egyetemen Stefan és Boltzmann hallgatója volt. Diplomamunkáját Franz S. Exnernél írta kísérleti témából, majd egy évig Leidenben volt tanulmányúton Kamerlingh Onnes és Lorentz mellett. Valószínûleg Lorentz hívta fel figyelmét az elektromágneses sugárzáshoz rendelhetõ tömeggel kapcsolatos problémákra. A huszadik század elsõ éveiben Poincaré, Wien, Abraham és Lorentz mellett Hasenöhrl vizsgálatai kecsegtettek a legtöbb sikerrel az üregsugárzás problémájának megoldására, míg végre 1905-ben Einstein tisztázta a helyzetet. Boltzmann halálát követõen 1907-ben Hasenöhrl vette át a bécsi egyetem fizika tanszékét, és számos kiváló fizikust nevelt. Erwin Schrödinger lett a leghíresebb tanítványa. A tanár úr 1914-ben feleségét és gyerekeit hátrahagyva, hazafias lelkesedésbõl vonult be katonának. Megsebesült, majd újra visszament a frontra. Egy gránát végzett a szépen ívelõ karrierrel. Életpályája kísértetiesen emlékeztet a magyar Zemplén Gyõzõére. (Dr. Radnai Gyula)

Dán fizikus, Nobel-díjas
A koppenhágai egyetemen szerzett doktori fokozatot 1911-ben, majd Ernest Rutherford mellett dolgozott Manchesterben. 1918-ban visszatért Koppenhágába, az ottani egyetem professzora, majd az újonnan alapított Elméleti Fizikai Intézet igazgatója lett, az intézetet 1962-ig vezette. 1913-ban publikálta az atomszerkezet róla elnevezett modelljét, ebben elsõként alkalmazta az atomelméletben Max Planck kvantum-hipotézisét. 1922-ben elnyerte a fizikai Nobel-díjat az atomszerkezet és az atomok által kibocsátott sugárzás kutatásában elért eredményeiért. Modellje alapján megadta az elemek periódusos rendszerének elméleti magyarázatát. Az 1920-as években megfogalmazta az ún. komplementaritási elvet és a kvantummechanika ún. koppenhágai értelmezését. A 2. világháború alatt Svédországba, majd onnan az Egyesült Államokba menekült a németek által megszállt Dániából. Az Egyesült Államokban részt vett az atombomba létrehozására irányuló Manhattan projektben. 1945-ben tért vissza Koppenhágába. Ezután az atomenergia békés felhasználásának szorgalmazója lett. Az általa vezetett intézetet halála után Niels Bohr Intézetnek nevezték el. Fivére, Harald Bohr neves matematikus volt. Fia, Aage Bohr is fizikai Nobel-díjat kapott 1975-ben.

Osztrák születésû amerikai matematikus
Bécsben végezte egyetemi tanulmányait, és itt doktorált algebrai számelméletbõl. Ebben az idõben az ún. "Bécsi Kör" összejövetelein is részt vett. Göttingenben Emmy Noether mellett is folytatott tanulmányokat. Egy amerikai ösztöndíjas út után 1934-ben nem tért vissza Ausztriába, hanem Angliába ment, ahol a londoni egyetemen kapott állást. Itt megismerkedett John Todd matematikussal, 1938-ban házasságot kötöttek. A 2. világháború alatt repülõgépek stabilitási számításait végezte. 1947-ben a Todd-házaspár az Egyesült Államokba távozott. Eleinte a Nemzeti Szabványügyi Hivatalban (National Bureau of Standards) dolgoztak. 1956-ban mindketten a California Institute of Technology-ba kaptak meghívást, ahol ekkor kezdõdött a számítástechnika oktatása. Ekkor csak John Todd kapott professzori kinevezést, Olga Taussky-Todd csak 1971-ben lett professzor. Legfõbb kutatási területe a mátrixelmélet, a lineáris algebra és annak alkalmazása volt, ezt kiemelkedõ eredményekkel gazdagította.

Agráregyetemi tanár
A Debreceni Agrártudományi Egyetem elsõ rektora. A sárospataki református gimnáziumban érettségizett, innen jelentkezett a budapesti tudományegyetemre matematika-fizika tanári szakra. Volt tanárai ajánlásával felvették az Eötvös Collegiumba, amelynek az egyetem elvégzéséig tagja maradt. Utána nagyon nehezen kapott állami iskolában tanári állást (1937-43 az orosházi evangélikus gimnázium tanára volt), míg végül 1943-ban a szarvasi mezõgazdasági középiskola tanára lett. Ez indította el sikeres pályáján agrár irányban. 1945-47 a szarvasi iskola igazgatója, 1953-56 a debreceni hároméves mezõgazdasági akadémia igazgatója. 1958-tól agráregyetemi tanár Debrecenben. 1962-tõl az akadémiából lett négyéves fõiskola, majd ötéves képzési idejû agráregyetem rektora. 1970-ig volt itt a matematika-fizika tanszék vezetõje. Sikeresen alakult politikai pályafutása is: 1944-ben lépett be a Nemzeti Parasztpártba, 1948-ban a Magyar Dolgozók Pártjába, majd 1957-ben a Magyar Szocialista Munkáspártba. Aktív társadalmi életet élt: vezetõségi tag volt a TIT-ben és a MTESZ-ben. 1949-tõl 1975-ig - különbözõ társadalmi szervezetek ajánlásával - országgyûlési képviselõként sikerült elõteremtenie a pénzt az agráregyetemi nagyberuházásokra. 2010 óta szobra áll az egyetem kertjében. (Dr. Radnai Gyula)

Angol optikus, mûszerkészítõ
Európaszerte a 18. század legjobb és legismertebb tudományos mûszertervezõje, és gyártója volt. Eredetileg takács-tanonc volt, 1756-ban egy matematikai eszközök készítésével foglalkozó mester mellé kerül tanulónak Londonban. 1762-ben már saját vállalkozásba kezdett matematikai, csillagászati és hajózási eszközök tervezõje- és gyártójaként, nagy precizitással állította elõ ezeket. Legfontosabb újítása egy osztógép volt optikai mûszerek, szextánsok beosztásának készítésére, ennek segítségével szextánsokat nagy számban állított elõ. Jó minõségû teleszkópokat készített apósa, John Dollond által készített akromatikus lencserendszerek felhasználásával és továbbfejlesztésével. Az általa készített ún. "Nagy Teodolit" ma a Greenwich-i Múzeumban látható. 1786-ban beválasztották a Royal Society, 1794-ben pedig a Szentpétervári Akadémia tagjai közé.

Német matematikus, mérnök
Matematikai ismereteit önképzéssel szerezte. Porosz állami építészeti szolgálatban mérnökként dolgozott, elsõsorban út- és vasútépítési feladatokon. Õ tervezte Poroszország elsõ vasútvonalát, a Berlin-Potsdami vonalat. Titkos fõépítészeti tanácsosként lépett ki 1849-ben az állami szolgálatból. Matematikai dolgozatokat is írt. 1826-ban megalapította a még ma is létezõ Journal für die reine und angewandte Mathematik címû folyóiratot, melyet róla "Crelle's Journal" néven is emlegetnek, ezt haláláig szerkesztette. Ez volt az elsõ jelentõs matematikai folyóirat, amelyet nem egy akadémia adott ki. Sikerült megnyernie számos neves német és külföldi matematikust, így mindjárt az elsõ évfolyamban Abel és Jacobi értekezései jelentek meg. 1828-ban a Porosz Tudományos Akadémia, 1841-ben a Svéd Királyi Akadémia külföldi tagja lett.

Francia matematikus
A párizsi egyetemen szerzett doktorátust matematikából. Ezután bankárként tevékenykedett. Csatlakozott Saint-Simon gróf köreihez, és Saint-Simon halála után is igyekezett továbbvinni és megismertetni annak nézeteit. Számos politikai tárgyú, szociális reformokkal foglalkozó írást publikált. A matematikában nevéhez fûzõdik a Legendre-polinomokra vonatkozó Rodrigues-formula, a Rodrigues-féle forgatási formula és az Euler-Rodrigues formula. Egyes eredményei a maga korában nem váltak ismertté és csak jóval késõbb mutatták ki elsõbbségét.

Amerikai matematikus
A Harvard egyetemen végzett. 1831-tõl Cambridge-ben a Harvard egyetem matematika-, majd 1842-tõl asztronómiatanára volt. 1867 és 1874 között a U.S. Coast Survey-nek, az Egyesült Államok térképészeti felmérését végzõ szolgálatnak a vezetõje volt. Számos kézikönyvet írt. "Tables of the moon" c. könyvét 1853-ban tette közzé. Megírta a Harvard egyetem történetét is. Jelentõs eredményeket ért el az égi mechanikában, a számelméletben, az algebrában és a szférikus trigonometriában. Az õ fia volt Charles Sanders Peirce matematikus.

Angol fizikai kémikus
Gyerekkorától fogva érdeklõdött a kémiai kísérletek iránt, azonban nem Angliában, hanem a kontinensen, Giessenben adódott lehetõsége kémiából felsõfokú tanulmányokra. Itt doktorált, majd Heidelbergbe ment, hogy Bunsennál és Kirchhoffnál képezze tovább magát. Kirchhoff laboratóriumában különbözõ fémek és ötvözetek elektromos vezetõképességét kutatta, azonban a pontos méréshez nem állt rendelkezésre jól definiált etalon. Berlinben Siemens higanyt javasolt ellenállás etalonnak, Matthiessen viszont az egyik általa elõállított ötvözet mellett kardoskodott és Angliába visszatérve tudományos vitába bocsátkozott Siemens-szel. 1864-ben fogalmazta meg a fémek vezetõképességére vonatkozó, azóta már róla elnevezett szabályt. A viták és az intenzív, megállás nélküli laboratóriumi kutatómunka következményeként állandóan kínzó fejfájás gyötörte, s egy rossz pillanatában önkezével vetett véget életének. Ma már siemens a vezetõképesség mértékegysége, a fémfizikusok pedig a Matthiessen szabálytól való eltéréseket kutatják. (Dr. Radnai Gyula)

Zoológus
Teológiai tanulmányait Pozsonyban, majd Bécsben végezte. Bécsben azonban a természetrajzi múzeum vonzotta. A bécsi zoológusokon kívül megismerkedett Brehmmel is, akivel késõbb is rendszeresen levelezett. Teológiai tanulmányainak befejezése után 1826-ban cinkotai lelkész, de minden szabad idejét a madarak tanulmányozására fordította, 1833-ban állásáról lemondott és gyûjteményével Pestre költözött, 1834-ben az Magyar Nemzeti Múzeum természetrajzi osztályán állatkonzervátor lett. Rendezte a madártani gyûjteményt, minden fajról feljegyzéseket és kisebb monográfiákat készített. Saját gyûjteményét (173 fajhoz tartozó 1360 példány) a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, úgyszintén kéziratait, melyeknek nagy része elkallódott. Halkutatással is foglalkozott. A paleontológiában is úttörõ munkát végzett. Elkészítette a magyarországi ásatag, fosszilis állatok maradványainak jegyzékét. Több külföldi tudományos társaság tagja volt. 1846-tól az MTA tagja.

Természettudós, néprajztudós, utazó
Jogi tanulmányait követõen 1847-ben ügyvédi vizsgát tett. 1848-ban elõbb nemzetõr, majd honvéd, 1849-ben Érsekújvárnál elfogták mint hadnagyot és Königgrätz várába zárták. A szabadságharc bukása után osztrák ezredbe sorozták. 1850-ben Anglián át az USA-ba szökött. Indiana állam területén topográfiai felméréseket végezve állat- és növénytani anyagot gyûjtött a Smithsonian Institution számára. 1858-1861 közt az USA tengerészeti mérnökkarának kapitányaként meteorológiai megfigyeléseket végzett a Csendes-óceánon. 1861 végén hazatért Magyarországra, de a politikai körülmények miatt 1862-ben újra visszautazott. Elõbb a washingtoni tengerészeti minisztérium titkára, majd mexikói konzul lett. 1864-ben végleg hazajött. Részt vállalt a pesti állatkert létrehozásában, amelynek megnyitásától, 1866-tól igazgatója volt. 1868-ban a kormány megbízásából délkelet-ázsiai expedícióra indult. Gyûjteménye lett a Néprajzi Múzeum alapja. 1872-tõl az Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának õre, 1873-tól igazgatója volt. 1859-tõl az MTA tagja.

Gépészmérnök, mozdonykonstruktõr
Oklevelét a József Nádor Budapesti Mûszaki Egyetemen szerezte (1904). Még ebben az évben az Államvasutak Gépgyárába [a MÁVAG (Magy. Áll.-i Vas-, Acél- és Gépgyár) jogelõdje] került gyakornoknak a mozdonyszerkesztési osztályra, 1923-ban osztályvezetõje lett és a világviszonylatban is bevált 424-es sorozatú mozdony szerkesztését irányította. A MÁV valamennyi, a MÁVAG-ban készült mozdonyának szerkesztésében részt vett. 1932-ben gyárigazgatónak nevezték ki. 1964-ben gyémántdiplomával tüntették ki.

Matematikus, elméleti fizikus
Lengyel Béla Budapesten született, 1910-ben. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Mûszaki Egyetemen kezdte, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, ahol 1933-ban matematika-fizika szakos tanári oklvelet, majd 1935-ben matematikából Ph.D.-t szerzett. Miután egyéves amerikai ösztöndíja után, 1936-37 folyamán nem kapott Magyarországon semmiféle állást, kivándorolt az USA-ba, és haláláig ott élt. Élete munkásságát megosztotta a matematika és az elméleti fizika között. Kezdetben lineáris operátorokkal, majd matematikai statisztikával foglalkozott, amig a lézer felfedezése meg nem ragadta figyelmét. A kezdetektõl szisztematikusan figyelte a lézerek irodalmát, és õ írta az elsõ lézeres monográfiát, amely több kiadást megért, és amelyet kétszer átdolgozott és bõvített. 1962-ben kidolgozta az óriásimpulzus-lézer elméletét, és azzal beírta nevét a tudománytörténetbe. 1977-es visszavonulásáig egyetemi oktatáson kívül a kvantumelmélet matematikai alapjaival és kvantumelektronikával foglalkozott. (Horváth Dezsõ)

Itáliai tudós, matematikus
15 éves korában a neves matematikus, Girolamo Cardano szolgálatába szegõdött, mint kifutófiú. Cardano mellett latint, görögöt és matematikát tanult, 1540-ben követte mesterét a katedrán, nyilvános matematika-elõadó lett Milánóban. Ekkor talált megoldást a negyedfokú egyenletekre, a harmadfokúakra való visszavezetéssel, amelyet Cardano publikált 1545-ben, Ars magna címû mûvében. A képlet azóta Cardano nevét viseli. Ercole Gonzaga bíboros, Mantova kormányzójának ajánlatát elfogadta, az adókivetõk ellenõre lett, s emellett földmérési munkálatokat is végzett. Magas jövedelme dacára késõbb összeveszett a bíborossal és lemondott. Ezután, haláláig a bolognai egyetem matematikaprofesszora volt. Életét Cardano írta meg mûveinek 9. kötetében.

Angol amatõr csillagász (vagyonos sörgyáros)
1844-ben 24 inches (60,96 cm-es) tükrös távcsövet épített, a tükröt saját tervezésû gépével csiszolta. Ez volt az elsõ ilyen méretû parallaktikusan szerelt távcsõ, ezzel fedezte föl a Tritont, a Neptunusz holdját 1846. október 10-én, alig 17 nappal a Neptunusz bolygó elsõ észlelése után. 1848-ban fedezte föl a Hyperiont, a Szaturnusz legnagyobb holdját, William Cranch Bond és fia, George Phillips Bond észlelésével egy idõben. Lassell két évvel késõbb látta meg elõször a Szaturnusz sötét belsõ gyûrûjét, a fátyolgyûrût. 1852-53-ban Máltára vitte távcsövét, itt fedezte föl az Arielt és az Umbrielt, az Uránusz bolygóit. 1861-ben Máltán állította fel 48 inches (121,92 cm-es) tükrös távcsövét, amellyel új nebulák százait figyelte meg, majd katalogizálta. A londoni Royal Society (Királyi Társaság) 1849-ben választotta tagjává, 1870-tõl 1872-ig a Királyi Csillagászati Társaság elnöke volt. (Bartha Lajos)

Svéd matematikus
1912-ben kezdte a Stockholmi Egyetemen tanulmányait. Kémiát és matematikát tanult, kezdetben a kémia jobban érdekelte. Egy biokémiai projectben való részvétele közben kezdett a matematika felé fordulni. 1919-ben oktatói kinevezést kapott a Stockholmi Egyetemre. Itt kezdett foglalkozni analitikus számelmélettel. Jelentõs tanulmányt írt "Hozzájárulás az analitikus számelmélethez" címmel, mely a Skandináv Matematikus Kongresszuson hangzott el 1922-ben. A számelmélet mellett valószínûségszámítás-elméleti és statisztikai tanulmányokat is folytatott. Ezek lettek kutató munkájának fõ területei. 1929-ben kinevezést kapott egy újonnan létesített tanszékre Stockholmban. Õ lett az elsõ svéd professzora a Biztosítási Matematika és Statisztikai Matematika Tanszéknek. Ebben az idõben tanulmányozta francia és orosz matematikusok munkáit, amelyek a valószínûségszámítás szigorú matematikai formuláival foglalkoztak. Errõl írt publikációit Cambridgben jelentette meg. Az 1930-as évek második felében az angol és amerikai statisztikusok munkáit tanulmányozta. 1950-ben a Stockholmi Egyetem elnökévé választották. 1961-ig töltötte be ezt a tisztséget.

Német közgazdász, matematikus, Nobel-díjas
Német szülõk, zsidó apa és protestáns anya gyermeke; tizenkét éves volt, amikor édesapja meghalt; a háború végén a családjával menekülni kényszerült a szülõföldjérõl. Németországban, Melsungen városában érettségizett 1951-ben, a frankfurti Goethe Egyetemen szerzett BA fokozatú diplomát matematikából 1955-ben, majd ugyanott két évvel késõbb közgazdaságtanból mesterfokozatú oklevelet. Közgazdaságtant tanított, majd 1961-ben doktorált matematikából. Késõbb Kaliforniában, Berlinben, Biefeldben, Bonnban volt a közgazdaságtan professzora. A kísérleti közgazdaságtan egyik megalapítójának tekintik. A "Selten lova" kifejezés világhírû lett; ez egy példa-játék az információhiányos helyzetben való elõnyös döntéshozatalra. A "áruházlánc-paradoxon" szintén a nevéhez köthetõ. Selten 1994-ben a Neumann János által elindított játékelmélet területén elért kiemelkedõ eredményeiért megosztott közgazdasági Nobel-díjat kapott (Harsányi János és John Forbes Nash társakkal). (Hujter Mihály)

Hadmérnök, fizikai szakíró
1908-ban szerzett diplomát a bécsi Hadmérnöki Akadémián, majd hivatásos katonatisztként dolgozott. Az 1. világháború után Déván egy mûszaki vállalat társtulajdonosa lett. A 2. világháború után Alsócsernátonban telepedett le, 1949-tõl Sepsiszentgyörgyön a Helyiipari Vállalat mérnökeként dolgozott, emellett tanított. A két világháború közötti idõszakban Angliában, Franciaországban és Németországban tett tanulmányutat, s korának modern fizikai szakirodalmát is módjában volt áttekinteni. 1929-ben elsõként dolgozta ki a kaszkádgyorsítók mûködési elvét, amely lényegében azonos a ciklotron mûködési elvével. E munkájában megelõzte az amerikai Lawrence-t, aki fizikai Nobel-díjat kapott a ciklotronért. Ugyancsak a világon elsõként dolgozta ki az elsõ protongyorsító elméletét, amelyért 1951-ben két angol, illetve ír fizikus, Cockcroft és Walton kapott Nobel-díjat. Foglalkozott ezenkívül más mûszaki problémákkal is: 1961-ben Bauer Gusztávval együtt szabadalmaztatott egy univerzális forgódugattyús készüléket.

Geofizikus
Egyetemi tanulmányait joghallgatóként kezdte, majd gépészmérnöki oklevelet szerzett a budapesti mûszaki egyetemen. 1928-ban az USA-ba utazott, ahol az olajkutatás céljából végzett Eötvös-inga-mérés értelmezésével foglalkozott. Szakmai hírnevét 1929-ben egy texasi olajkutatási program során alapozta meg. 1932-ben visszatért Magyarországra. Itthon doktorált a Pázmány Péter Tudományegyetemen, a Standard Oil magyarországi leányvállalatánál pedig fõgeofizikussá nevezték ki. 1946-ban az USA-ba emigrált, ahol a Standard Oilnál mint tanácsadó mûködött 1961-ben történt nyugdíjazásáig. Ezt követõen oceanográfiával foglalkozott a Lamount Geological Observatory munkatársaként, majd geofizikus tanácsadó. 1968-tól a California State University oceanográfiai professzora 1974-ig.

Német származású orosz csillagász
Németországból bevándorolt oroszországi tudós-dinasztia leszármazottja. Tanulmányait Berlinben végezte, 1867-tõl az orosz Pulkovói Császári Obszervatóriumban dolgozott. 1873-tól a berlini Akadémiai Obszervatóriumban dolgozott 1906-ig, 1892-tõl a berlini egyetemen a csillagászat professzora volt. Elsõsorban kisbolygó-pozíciókat határozott meg, és csillagpárok adatait mérte. Négy új aszteroidát fedezett fel. Jelentõs mûszertervezõi tevékenységet végzett, nevéhez fûzõdik egy önmûködõ helyzet-meghatározó berendezés, egy új rendszerû mikrométer és a távcsõ-tengelyrendszer egy új megoldása, az ún. Knorre-Heele féle állvány. Egyszerûsítette a kisbolygó-pályaszámítás módszerét. Elsõk közt foglalkozott az ún. éjszakai világító felhõkkel. (Bartha Lajos)

Kanadai kémikus, Nobel-díjas
Blackpoolban folytatta tanulmányait. 1956-ban a Manchesteri Egyetemen védte meg PhD-ját. Tudományos munkásságát a Brit-Kolumbiai Egyetem laboratóriumában kezdte meg. 1961-tõl Vancouverben Fisheries Research Board laboratórium munkatársa. 1966-tól 1997-ig a Medical Research Councilja vezetõ munkatársa. 1981-ben megalapította a ZymoGenetics biotechnológiai vállalatot. 1987-tõl British Columbia Biotechnology Laboratory igazgatója volt. A polimeráz láncreakciót Kary B. Mullis és Smith fedezett fel 1985-ben. Munkáságukért, a technika kidolgozásáért és az oligonukleotidokra alapított, helyspecifikus mutagenezis lehetõségének felfedezésért 1993-ban kaptak kémiai Nobel-díjat.

Matematikus, fizikus, filozófus
1782-tõl 1785-ig a debreceni kollégium hallgatója. Kétévi nevelõsködés után ismét Debrecenben hallgatott teológiát; fõiskolai tanulmányait 1792-ben fejezte be. Göttingenbe ment tanulmányútra, ahol 1795-ben filozófiai doktorátust szerzett. 1795-ben foglalta el a debreceni kollégium mennyiségtan, természettan és bölcselet tanszékét. 1797-ben elsõnek kezdett el magyar nyelven elõadni. 1839-ben ment nyugalomba. Arany Jánosnak is tanára volt, aki róla írta Agg Simeon c. költeményét. Sokat tett a debreceni rézmetszõ iskola fellendítéséért. 1832-tõl az MTA tagja.

Vegyészmérnök
A budapesti mûegyetemen 1912-ben vegyészmérnöki oklevelet szerzett. 1913-20-ban az Ipari Kísérleti és Anyagvizsgáló Intézet ösztöndíjasaként Ausztriában, Olaszországban és Franciaországban tett tanulmányutat; 1935-49-ben a Magyar Szabványügyi Intézet szakbizottságának vezetõje. 1949-52 között a Bõripari Központ laboratóriumának vezetõje. 1952-59-ben a martfûi Tisza Cipõgyár gumiipari laboratóriumának irányítója és a kísérleti vegyiüzem létesítõje volt. Megalapítója volt a magyar Bõripari Vegyészeti Egyesületnek, amelynek elõbb fõtitkára, majd elnöke. A budapesti Mûszaki Egyetem Mérnöktovábbképzõ Intézet tanfolyamának meghívott elõadója volt a Bõrgyártás és bõrgazdaság témakörben.

Premontrei számtan- és természetrajztanár, igazgató
Iskoláit szülõvárosában, Gyõrött és Aradon végezte, majd belépett a Csorna-premontrei kanonokrendbe és tanári oklevelet szerzett. 1866-tól a szombathelyi gimnáziumban, majd 1884-tõl Keszthelyen, a gimnáziumban tanított földrajzot, természetrajzot és számtant. 1887-tõl haláláig, 1890-ig az intézet igazgatója volt. Részt vett az intézmény fõgimnáziummá fejlesztésének megtervezésében, szerkesztette a gimnázium értesítõjét.

Kohómérnök, fõiskolai tanár
Tanulmányait Selmecbányán végezte 1896-ban, és a kolozsvári egyetemen tett vegyészeti doktorátust 1902-ben. Gyakorlati tevékenységét a Hernádvölgyi Magyar Vasipari Rt. korompai hengermûvében kezdte. 1901-tõl a Selmecbányai Bányászati Fõiskola vaskohászati tanszékének helyettes vezetõje, 1904-tõl rk., 1905-tõl 1919-ig ny. r. tanára. Õ szervezte meg a fõiskola vaskohászati kísérleti laboratóriumát. Jelentõs munkát végzett a hazai kohómérnökképzés, ill. bányászati és kohászati felsõoktatás fejlesztése és korszerûsítése terén. Már 1919-ben javasolta a fõiskola Miskolcra helyezését.

Kémikus, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, 1896-ban bölcsészdoktori oklevelet nyert. Egyetemi hallgató korában mint gyakornok Than Károly intézetében dolgozott, majd ugyanott tanársegéd, 1904-ben az általános kémia magántanára. Németországban tett hosszabb tanulmányútján részt vett a W. Ostwald és W. Nernst által irányított kutatómunkában. 1908-tól a Than Károly volt tanszékének megosztásával létesült III. sz. Kémiai Intézet tanára. Fõleg a modern fizikai kémia területén végzett kutatásokat. Különösen hidratációs vizsgálatai és reakciókinetikai kutatásai említendõk. 1907-tõl az MTA tagja.

Gyógyszerész, gyógyszerésztörténész, botanikatörténész
A Magyar Természettudományi Múzeum elsõ fõigazgatója, a történelem segédtudományai mûvelõje. Gyógyszerészi vizsgát Kolozsvárott tett, ezt követõen gyógyszerész, majd 1903-tól a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, egész életében itt dolgozott. Kezdetben a Néprajzi Tárban, 1923-tól a Nemzeti Könyvtárban, 1929-tõl az Éremtár vezetõje, 1934-tõl kezdve a Természettudományi Múzeum elsõ fõigazgatója volt. Ezekben az években egyik szerkesztõje volt a kiadásukban megjelent botanikai, ásványtani és zoológiai periodikának. 1937-tõl részt vett a Magyar Biológiai Kutató Intézet Tanácsa munkájában. 1908-ban a Belügyminisztérium felkérésére latinra fordította a III. kiadású Magyar Gyógyszerkönyvet, 1934-ben pedig annak IV. kiadását. A Majthényiak és a Felvidék címû családtörténeti munka társszerzõje (1912). Szakkönyve jelent meg a visegrádi várról (1923). Társszerzõvel együtt kétkötetes könyvet írt a felsõmagyarországi bányavárosok német népi színjátékairól (1932-1938). Sokoldalú tudománytörténész volt: a szaklapokban nagyszámú gyógyszerészettörténeti, botanikatörténeti és orvostörténeti tanulmánya jelent meg. Nevét viseli a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumhoz tartozó önálló Ernyey József Gyógyszerészettörténeti Könyvtár. Életmûvét elsõként a Magyar Tudománytörténeti Intézet gondozásában, V. Molnár László összeállításában 2008-ban megjelent munka mutatja be. (Dr. Gazda István)

Kísérleti fizikus, matematika- és fizikatanár, igazgató
Egyszerû földmûves családban született egy muraközi vend faluban. A soproni líceumban érettségizett 1891-ben. A budapesti egyetemen szerzett tanári oklevelet, majd egy évig Fröhlich Izidor mellett gyakornokoskodott az egyetemen. 1897-tõl nyugdíjazásáig a budapesti evangélikus gimnáziumban tanított - elõször a Sütõ utcában, majd a felépült gyönyörû fasori épületben. 1928-tól 1935-ig õ volt az iskola igazgatója. Sokat foglalkozott a matematika és a fizika tanításának metodikájával. A matematikai reformbizottság titkáraként Beke Manóval és Rátz Lászlóval mûködött együtt. Fizikából a tanulókísérletekre építõ, felfedeztetõ tanítás híve volt. Szenvedélyesen kísérletezett õ maga is, sikerült permanens dipolmomentumú elektrétet elõállítania. Tudományos kutatásait elismerve 1922-ben az MTA levelezõ tagjává, 1941-ben az MTA rendes tagjává választották. Ismeretterjesztõ cikkei a Középiskolai Matematikai (és Fizikai) Lapokban, az Urániában és a Természettudományi Közlönyben jelentek meg. Behatóan foglalkozott a fizika ismeretelméleti kérdéseivel is. Ma már középiskolai fizikaverseny és a kísérleti fizika oktatásában kiváló tanárok számára évente kiadott díj õrzi emlékét. (Dr. Radnai Gyula)

Matematikus, egyetemi tanár
Közgazdasági technikumba járt, ahol fizikát egyáltalán nem, matematikát csak keveset tanítottak. Igazgatója azonban felismerte a tehetségét, és rábeszélte a jelentkezésre matematika-fizika szakra. Kemény munkával járt a felzárkózás, és 1958-ban középiskolai tanári diplomát szerzett Szegeden. Miközben Veszprémben egy vegyipari technikumban tanárkodott, Alexits György és Tandori Károly témavezetésével kitüntetéses egyetemi doktori és kandidátusi címet szerzett (1962). Visszakerült Szegedre, és egyetemi adjunktus, késõbb docens lett; 1968-ban már egyetemi tanár, 1977-ben tanszékvezetõ a halmazelmélet és matematikai logika tanszéken. A matematikai analízis tanszéket 1983-ban vette át, és vezette 1998-ig; 2005-ben lett emeritus professzor. Idõközben volt dékán, és kétszer rektorhelyettes is. Az akadémiai doktori értekezését 1966-ban védte meg; 1973-tól illetve 1982-tõl az MTA levelezõ illetve rendes tagja. Akadémiai székfoglalójának témája ortogonális sorok szummálhatósága (1983). Több mint kétszázhúsz tudományos publikáció és néhány könyv szerzõje, társszerzõje. Világhírû eredménye a Prékopa-Leindler-egyenlõtlenség. Széchenyi-díjban részesült 1992-ben. (Hujter Mihály)

Ír fizikus
Szülei nem voltak jómódúak, de igyekeztek a gyerekeiket tanulásra ösztökélni. Õ volt a négy testvér közül az egyetlen, aki középiskolát végzett, majd beiratkozott a belfasti Technical High School-ba, ahol olyan oktatásban részesült, ami felkészítette az egyetemi tanulmányokra. Ezután egy évet dolgozott technikusként a Physics Department at Queen's University-n Belfastban, ahol az egyetem vezetõi hozzájárultak, hogy járhasson az elõadásokra. 1945-tõl az egyetem hallgatója lett, s 1948-ban kitüntetéssel védte meg a diplomáját kísérleti fizikából, majd egy évvel késõbb ugyancsak kitûnõen diplomázott matematikai fizikából. A matematikai fizika professzora Peter Paul Ewald volt, aki egyike volt a röntgen krisztallográfia felfedezõinek. Bell 1964-ben olyan tételt állított fel, amely alapján kísérletileg különbséget lehet tenni a kvantummechanika, illetve a kiegészített lokális elméletek között. A nyolcvanas évek elején lehetõvé vált, hogy elvégezzék a Bell javasolta kísérleteket, és az eredmények minden kétséget kizáróan igazolták a térbelileg elkülönített rendszerek közötti holisztikus kölcsönhatások létét.