Magyar-amerikai biofizikus, egyetemi tanár
A budapesti tudományegyetemen matematika-fizika szakos tanári képesítést szerzett. Rybár István tanszékén szerzett doktori fokozatot. 1924-ben Amerikába ment, egy clevelandi biofizikai laboratóriumban helyezkedett el. Itt egy fényelektromos készüléket szerkesztett, amely alkalmas volt az emberi agy energia kisugárzásait regisztrálni. 1939-tõl a massachusettsi Technológiai Intézet (MIT) tanáraként a Nap energiájának hasznosításával foglalkozott. A 2. világháború alatt katonai célú fejlesztések keretében napenergiával mûködõ desztilláló berendezést szerkesztett, amellyel a tengervizet ivóvízzé lehetett alakítani. A berendezés életmentõ volt a háborúban tengerészek, a tenger fölött katapultálni kényszerülõ pilóták számára. 1948-ban tervei alapján építették fel az elsõ, 100%-ban napenergiával fûtött, kémiai hõtároláson alapuló kísérleti házat Doverben (Massachusetts). Elsõ napházát továbbiak követték. Különösen megnõtt az érdeklõdés az általa kidolgozott technikai megoldások iránt 1973, az olajválság kezdete után. A napenergia-utánpótlás ingadozásának ellensúlyozására hõtárolókat szerkesztett. Megoldotta a hideg tárolását is. Számos publikációja, és összesen 39 szabadalma volt; utolsó szabadalmát 90 éves korában jegyezték be. Számos nemzetközi kitüntetés tulajdonosa volt, 1977-ben megkapta az Amerikai Napenergia Társaság (American Solar Energy Society) Charles Greeley Abbot díját. Munkássága alapján Amerikában a "Sun Queen" (Napkirálynõ) néven emlegetik.

Szovjet fizikus
Krími görög családból származik, erre utal görögös hangzású vezetékneve is. Apja cári katonatiszt volt, aki Poltavában járatta fiát gimnáziumba, majd Berlinbe küldte egyetemre. Innen egy év múlva Strassburgba ment át, ahol a diploma megszerzése után K.F.Braun tanársegéde lett és 1907-ben még Cambridge-ben is töltött egy évet J.J.Thomson mellett. Strassburgban kötött életre szóló barátságot a szintén Oroszországból jött évfolyamtársával, Leonyid Mandelstammal. 1914-ben tértek vissza Oroszországba, amikor kitört a világháború. Már doktori munkájában is a gyors elektromos rezgésekkel foglalkozott, azután Ogyesszában, majd Leningrádban a radiohullámokkal történõ hírközlés lett az egyik sikeres kutatási területe. 1935-ben õ lett Moszkvában az akadémiai elektronikus oszcillációs laboratórium vezetõje. 1942-ben Mandelstammal együtt javasolta az elektromágneses (radar) hullámokkal történõ csillagászati távolságmérést, amelyet ténylegesen 1945/46-ban az USA-ban és Magyarországon (Bay Zoltán) valósítottak meg más-más módszerrel. Az alapozó egyetemi fizikaoktatáshoz az õ vezetésével készült el az a két kötetes, "Papalekszi Fizika"-ként emlegetett sikeres egyetemi tankönyv, amely 1951-ben magyarul is megjelent Mátrainé Zemplén Jolán szerkesztésében és Kónya Albert szakmai felügyeletével. (Dr. Radnai Gyula)

Gépészmérnök
Tanulmányait Charlottenburgban és Budapesten folytatta. 1931-ben kezdett foglalkozni szivattyúkkal. 1932-ben a Mazalán Gépgyár Fertõ utcai telepén szivattyúgyártó üzemet szervezett. Az általa szerkesztett járókerekek némelyikét ma is gyártják. 1950-ben a Kisszivattyúgyár fökonstruktõre lett. Az MTA Vízgépészeti Szakbizottságának tagjává választották (1951). Itt Pattantyus Ábrahám Gézával és Gorup Ferenccel meghatározta a több fokozatú szivattyúk országos tipizálását. 1952-tõl a budapesti mûszaki egyetemen tanított.

Geográfus, egyetemi tanár
Az ELTE történelem-földrajz szakos tanári diplomájának megszerzése után 1950-ben az egyetemi Földrajzi Intézet tanársegéde lett. 1953-tól 1967-ig az MTA Földrajztudományi Kutató Csoportjában dolgozott. 1967-1990-ig az ELTE Regionális Földrajzi Tanszék, 1981-1992-ig a Földrajzi Tanszékcsoport vezetõje volt. 1988-ban egyetemi tanárrá nevezték ki. Az Egyesült Államokban is szerzett kutatói tapasztalatokat. Kutatási területe a társadalomföldrajz volt. Foglalkozott hazánk népesség- és településföldrajzával, az oktatás területi kérdéseivel. Az egyetemen népességföldrajzi, továbbá a belsõ vándorlásokkal, a társadalmi és foglalkozási átrétegzõdés földrajzával kapcsolatos kutatásokat vezetett. Számos szakkönyv, egyetemi tankönyv szerzõje volt.

Cseh csillagász, matematikus, orvos
1548-1551 között a bécsi egyetemen, majd 1554-tõl Bolognában tanult matematikát, s elutazott Milánóba is, hogy Girolamo Cardano-tól tanulhasson, de hamarosan visszatért Prágába, a matematika professzora az egyetemen 1555-ben. 1566-1570 között mint katonaorvos szolgált Ausztriában és Magyarországon a törökkel vívott háborúk során. Nevezetes mûve az 1574-ben megjelent új csillagról szóló értekezése. Komoly kapcsolatokat épített ki Tycho Brahéval, s szerepet játszott abban, hogy II. Rudolf az udvarába hívta a dán csillagászt, majd késõbb Keplert. Hatalmas kéziratgyûjteményében megtalálhatók Kopernikusz mûvei is, s támogatta Rudolfot abban, hogy megszerezze a misztikus Voynich-kéziratot. Egyesek szerint a kézirat nem más, mint egy ravasz trükk.

Francia csillagász, természettudós
Gazdag családból származott, ez lehetõvé tette, hogy hosszabb itáliai tanulmányutat tegyen. Jogi tanulmányainak befejezése után további utazásokat tett Angliában és Németalföldön. Enciklopédikus tudásra tett szert, a természettudományok számos ágával, elsõsorban csillagászattal, valamint történettudománnyal is foglalkozott. Nagy könyv- és mûkincsgyûjteményre tett szert. Kiterjedt levelezést folytatott korának számos tudósával. Csillagászként többek között a Jupiter-holdakat és a Hold felszínét tanulmányozta. Õ figyelte meg és írta le elõször az Orion-ködöt 1610-ben.

Német csillagász, matematikus, térképész
Több németországi egyetemet is látogatott, sokat utazott. 1704-tõl haláláig a nürnbergi Aegidien-Gymnasium matematikatanára volt. Eredeti kutatásokat nem végzett, de számos jelentõs természettudományi ismeretterjesztõ munkát publikált a csillagászat, földrajz, és térképészet témakörében. Feldolgozta többszáz nürnbergi matematikus és mûszerkészítõ életrajzi adatait. Csillagászati atlaszt és Hold-térképet készített.

Holland csillagász
Fõ tevékenysége a csillaghalmazok és asszociációk keletkezésének és mozgásának, a nagysebességû csillagok eredetének tanulmányozása volt. Tudományos munkássága mellett szakterületén a huszadik század egyik legjelentõsebb tudományszervezõje volt. 1957-tõl a groningeni Kapteyn Csillagászati Intézet igazgatója volt. Meghatározó szerepe volt az Európai Déli Csillagvizsgáló (ESO) megszervezésében és alapításában, ennek 1970 és 1974 közt fõigazgatója volt, 1976 és 1979 között pedig a Nemzetközi Csillagászati Unió elnöki tisztét töltötte be. 1968-ban vezetésével vontak össze Astronomy and Astrophysics címmel több európai csillagászati folyóiratot, amely azóta a tudományág egyik legjelentõsebb forrásává vált. Az Európai Ûrügynökség (ESA) által 1989-ben felbocsátott HIPPARCOS asztrometriai mûhold tudományos elõkészítõ bizottságát vezette. 1989-ben a jelentõs Bruce Éremmel tüntették ki, a (2145) Blaauw kisbolygó is õrzi nevét. (Piriti János)

Amerikai biokémikus, Nobel-díjas
A Johns Hopkins Egyetemen folytatott biológiai és kémiai tanulmányokat. A University of Washington-on szerezte meg PhD fokozatát 1954-ben. Ezután a National Institutes of Health-ben (Bethesda, Maryland) dolgozott, majd 1985-tõl nyugdíjbavonulásáig a National Institute of Environmental Health Sciences tudományos igazgatója volt. Rodbell azt kutatta, hogy a sejtek felszínére ható külsõ anyag, pl. egy hormon, hogyan fejt ki hatást a sejt belsejében. Feltételezte, hogy a sejtek felszínén a G-fehérjék (melyek arról kapták a nevüket, hogy a guanozin-trifoszfátot megkötik) jelátalakítóként viselkednek: a jeleket továbbítják és modulálják a sejtekben. Alfred G. Gilman munkatársaival izolálta a G-fehérjéket és fontos tulajdonságait derítette fel. Ha a G-fehérjék mûködésében zavar keletkezik, betegség léphet fel. Néhány gyakori betegség, például a kolera, cukorbetegség, rák vagy az alkoholizmus kialakulásának megértéséhez is közelebb vitt a G-fehérjék szerepének tisztázása. 1994-ben Rodbell Alfred G. Gilman-nal megosztva orvosi-élettani Nobel-díjat kapott a G-fehérjéknek és a sejtekben folyó jelátvitelben játszott kulcsszerepüknek a felfedezéséért.