Építészmérnök, egyetemi tanár
A budapesti mûegyetem mérnöki karán 1926-ban szerzett oklevelet. Fiatal mérnökként magántervezõ irodákban dolgozott, ahol a tervezési, földmérési feladatok mellett kivitelezési gyakorlatot is szerzett. 1932-ben magas- és mélyépítési szerkezetek statikájával foglalkozó tervezõirodát nyitott Budapesten. 1944-ig több mint 80 különféle ipari, köz- és lakóépület tartószerkezeteinek tervei mellett a nyergesújfalui vasbeton híd, az újpest-káposztásmegyeri átemelõ telep mérnöki feladatait oldották meg. 1944. októberében munkaszolgálatos, majd deportálták, 1945. novemberében tért haza. 1945-1948 között a Fõvárosi Építési és Városrendezési Osztály mûszaki fõtanácsosa, majd vezetõ tanácsnoka. 1948-1950 között az Építéstudományi Intézet vezetõje. 1950-tõl az Építõipari és Közlekedési Mûszaki Egyetem Építészmérnöki Karán egyetemi tanár. Megszervezte az Ipari és Mezõgazdasági Épülettervezési Tanszéket, melynek 1971-ig vezetõje. 1952-1954 és 1957-1960 között a BME rektora.

Erdõmérnök
Erdõmérnöki oklevelét a mûszaki és gazdaságtudományi egyetem soproni bánya-, kohó- és erdõmérnöki karán szerezte 1941-ben. 1945-1946-ban az általa szervezett piliscsabai, majd a szári erdõhivatal vezetõje. 1946-ban megszervezte és 1950-ig vezette a miskolci erdõigazgatóság bánfalvi erdõgondnokságát. 1950-1951-ben a Fejér megyei Erdõgazdasági Egyesülés beruházási csoportjának vezetõje. 1951-tõl az Erdészeti Tudományos Intézet tudományos munkatársa, 1951-54-ben az Intézet szaktitkára. 1964-tõl az Erdészeti Fõigazgatóság erdõgazdálkodási fõosztályának munkatársa, 1967-tõl a MÉM tudományos kutatási fõosztályán csoportvezetõ, a faágazati kutatások ágazati referense. 1975-tõl a Faipari Kutató Intézet munkatársa volt.

Német bakteriológus, Nobel-díjas
A legjelentõsebb bakteriológusok egyike. 1862-ben kezdte az orvosi egyetemet Göttingenben. Anatómiaprofesszora Jacob Henle volt. Wollsteinban körorvos, majd berlini egyetemi tanár. Elsõként tenyésztette ki a lépfene bacilusokat, majd felfedezte a tuberkulózis és a kolera kórokozóját. Tanulmányozta a gennykeltõ kórokozókat és leírta a baktériumok tenyésztésére szolgáló szilárd táptalaj elvét. Kidolgozta a baktériumok tiszta tenyészetének elõállítási módszerét, a baktériumok tárgylemezen történõ festését, meghatározta a bakteriológiai állatkísérletek alapelveit. Felfedezte az anthrax-bacilus spóraképzését, a tuberkulózisbaktériumot 1882-ben és a kolera-vibriót 1884-ben. Elsõként figyelte meg a staphylococcust és a pneumococcust. Õ javasolta elsõként a bakteriológiában a hõvel való sterilizálást, amellyel kijelölte a mai sebészeti csírátlanításra alkalmas eljárást. Mindezzel lehetõséget teremtett sok fertõzõ betegség elleni eredményes védekezésre. 1905-ben Nobel-díjjal tüntették ki.

Hadmérnök, altábornagy, államtitkár
Tanulmányait a bécsi hadmérnöki akadémián végezte 1839-ben. Mint mérnök úttörõ munkát végzett a talajjavítás terén, és szerepet vitt a dunántúli vasúthálózat kialakításában. Széchenyi döblingi bizalmas köréhez tartozott. 1865-tõl az országgyûlés tagja, 1867-70-ben közlekedési, 1870-72 között honvédelmi államtitkár. Jelentõs szerepe volt a kiegyezés utáni közlekedéspolitika kialakításában. A vasútépítéseket helyezte elõtérbe a vízi közlekedés rovására is. A Magyar Mérnök és Építész Egylet alapítója és elsõ elnöke (1866-1885). Érdemei elismeréséül az Egylet 1885-ben Hollán Ernõ-pályadíjat alapított az év legjelentõsebb mûszaki tanulmányának jutalmazására.

Mineralógus, tanár
Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte 1913-ban. Lõcsén, 1919-tõl Szombathelyen volt középiskolai tanár. 1920-tól az Magyar Nemzeti Múzeum ásványtárában mûködött. 1930-tól a debreceni egyetemen a kristálytan magántanára, 1941-tõl c. ny. rk. tanára. Munkássága elsõsorban a hazai és külföldi ásványok kristálytani vizsgálatára összpontosult, de kõzettani és meteoritkutatásokkal is foglalkozott. Különösen kalcitvizsgálatai jelentõsek. Szakirodalmi munkássága is számottevõ. Az elsõ nõi szerzõ volt, akinek munkáit az MTA ülésein bemutatták. Emlékére a Magyarhoni Földtani Társulat 1964-ben 3 évenként kiosztásra kerülõ Vendl Mária emlékalapítványt létesített.

Fizikus, kémikus, egyetemi tanár
1918-ban beiratkozott a budapesti tudományegyetem jog- és államtudományi karára. Tanulmányait az 1918-1919-es tanév második félévétõl a bölcsészettudományi karon folytatta. 1922 szeptemberétõl az országos Chemiai Intézet és Központi Vegykísérleti Állomás, majd a Növényegészségügyi Intézet, késõbb a Ruggyantaárugyár munkatársa volt. A Berlin-Dahlem-i Kaiser Wilhelm Institut für Physikalische Chemie-ben több ízben is dolgozott ösztöndíjasként Polányi Mihály mellett. 1948-1965-ig a BME Vegyészmérnöki Karán oktatott. 1954 novemberétõl 1968 végéig a Központi Kémiai Kutató Intézet igazgatói tisztét is ellátta, 1965-ben lemondott tanszékvezetõi állásáról, és csak a kutatóintézetet irányította. Schay Géza munkássága az analitikai kémiától a statisztikus mechanikáig terjedt. A BME Fizikai Kémiai Tanszékén Schay körül alakult ki az a nemzetközi hírû adszorpciós iskola, amelynek kiemelkedõ eredménye a gázadszorpció, a gázkromatográfia és a folyadékelegy-adszorpció elméletének kidolgozása. Munkásságát két Kossuth-díjjal, több állami kitüntetéssel is elismerték. A BME Vegyészmérnöki Kara 1992-ben Schay-díjat alapított a fizikai-kémia terén kiemelkedõ eredményeket felmutató fiatal kutatók javadalmazására. 1946-tól az MTA tagja.

Matematikus, egyetemi tanár
Tizenhét-tizennyolc évesen sokat dolgozott a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokban; sikerei okán még az arcképét is publikálták. A Toldy Ferenc Reáliskolában érettségizett Budapesten. Az Eötvös Collegiumba került, mert a felvételét melegen ajánlotta az iskola igazgatója, Marczinkó Ferenc. Császár Elemér fizikus szerint a fizika helyett inkább a matematika iránt érdeklõdött. Felvették, sikeresen elvégezte az egyetemet; matematika és ábrázoló geometria szakos tanár lett (1934). Utána 1948-ig aktuáriusként, majd középiskolai tanárként dolgozott. A Mûegyetem geometria tanszékén tanított 1953-tól nyugdíjazásáig. A "Kúpszeletek" címû könyve (1967) mindmáig az egyik alapmû a témában; sokszor kiadták. Az Elemente der Mathematik rangos folyóirat elsõ 11 évfolyamát böngészve a leggyakoribb magyar név Schopp Jánosé. Halálakor Reiman István kiemelte, hogy lelkiismeretes tanári munkája mellett jelentõs kutatási eredményeket ért el az n-dimenziós szimplexekre érvényes egyenlõtlenségek és az állandó szélességû tartományok elméleteiben. (Hujter Mihály)

Latin nyelven író angol tudós, szerzetes
Tudományos, történeti és teológiai mûveket írt, témái a zenétõl és a zenei ritmikától a naptárkalkulációkon át a biblia magyarázatáig terjednek. Az idõ számításáról (De temporum ratione) szóló munkája a kozmosz hagyományos ókori és korabeli felfogását ismerteti. Magyarázza, hogyan hat a gömbölyû Föld a fény változására, hogyan befolyásolja a Nap és a Hold évszaki mozgása az újhold változó alakját esténként, milyen utat jár be a Hold egy nap alatt az állócsillagok között. Az apály és a dagály kiszámításával, a húsvét idejének megállapításával is foglalkozik, és egyéb naptári számításokat is közöl. Tájékoztat az angolszász naptár hónapjairól is. (Hujter Mihály)

Orvos, sugárbiológus, onkológus
1944-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen általános orvosi oklevelet szerzett, majd az Oxfordi Egyetem Exeter College-ban tanult. 1944-1947-ig a Pázmány Péter Tudományegyetem Élettani Tanszék tanársegéde volt. 1947-ben Nagy-Britanniában telepedett le. 1951-1962-ig az oxfordi Churchill Kórház radiobiológiai laboratóriumának vezetõje, 1962-1983-ig a manchesteri Christie Kórház Paterson Laboratóriumának igazgatója, egyúttal 1970-1983-ig a manchesteri egyetemen a kísérleti onkológia professzora volt. Kísérletes rákkutatással, kísérletes hematológiával, elsõsorban a sejtciklus vizsgálatával foglalkozott. Nemzetközileg is alapvetõen új eredményeket ért el a különbözõ rákbetegségek, pl. a leukémia keletkezése, ill. ezen betegségek kialakulásának terápiás befolyásolhatósága terén. 1983-tól az MTA külsõ tagja volt.

Németalföldi matematikus, térképész, mûszergyártó
Matematikát és orvostudományt tanult elõbb Groningenben, majd Louvainben. Mûhelyében földgömböket, térképeket és csillagászati mûszereket készített. A 16. század negyvenes éveiben a louvaini egyetem matematikatanára, majd 1553-tól az egyetem orvosprofesszora. A térképészetben õ javasolta elsõként a háromszögelés használatát, valamint a földrajzi hosszúság megállapítását idõmérés segítségével. Tanítványa volt Gerhard Mercator, akivel évekig együtt dolgozott. 1540-ben Antwerpenben megjelent aritmetika könyvébõl egy évszázadon át tanulták a számolást a latin iskolák tanulói, nemcsak a mai Hollandia és Belgium területén, hanem német és francia területen is. Az elsõk közé tartozik abban is, hogy az "algebra" szót egymagában használja az "almukabala" szó nélkül. Nevét egy holdkráter is õrzi.

Amerikai geológus
A meteorkráterek elsõ kutatója. Elõször jogot végzett, majd geológiát és ásványtant tanult. 1892-ben egy társával arany- és ezüstbányát tárt fel. 1902-ben kezdte meg az arizonai Flagstaff közelében fekvõ, 1.2km átmérõjû, 170m mély kráterképzõdmény kutatását, amelyrõl addig azt feltételezték, hogy gáz- vagy forróvízfeltörés eredményeként keletkezett. Barringer feltételezte, hogy a krátert meteorbecsapódás hozta létre. 1903-tól 1929-ig fúrásokat végzett a kráterben, azt remélve, hogy a feltételezett meteoritban található vasmennyiséget ki tudja termelni. Jelentõs mennyiségû vasat nem sikerült találnia, a geológiai észlelések azonban alátámasztották a meteorbecsapódás elméletét. 1929-ben Forest Ray Moulton számításokat közölt, melyek szerint a becsapódó anyagtömeg szinte teljes egészében elgõzölög. Barringer röviddel ezután meghalt. Utóbb az arizonai krátert róla nevezték el. A meteorbecsapódások által keletkezett kráterek elméletét az 1960-as években Eugene M. Shoemaker tisztázta megnyugtatóan. (Bartha Lajos)

Holland fizikus, Nobel-díjas
Lorentz tanítványa volt a leideni egyetemen, 1890-tõl tartott elõadásokat Leidenben. Hat évvel késõbb, Lorentz javaslatára, a mágneses tér fényforrásra gyakorolt hatását vizsgálta. 1900-ban nevezték ki az Amszterdami Egyetem fizikaprofesszorává, 1908-ban bízták meg az egyetem fizikai intézetének vezetésével. 1902-ben Lorentz-cel megosztott fizikai Nobel-díjat kapott - mindjárt a díj kiosztásának második évében - "a mágneses térben lejátszódó sugárzási jelenségek vizsgálatáért". A róla elnevezett, Zeeman-effektust 1896-ban fedezte fel, amelynek lényege, hogy a mágneses térben az atomok színképvonalai felhasadnak. Ez az atomszerkezet megismerésének egyik jelentõs lépése volt. Dolgozott az optikai és a mágneses mûszerek tökéletesítésén is.

Zoológus, hidrobiológus, mûegyetemi tanár
Természetrajzi tanulmányait a kolozsvári egyetemen végezte, ahol 1878-ban bölcsészdoktori és tanári oklevelet szerzett, 1878-1885-ben egyetemi tanársegéd, 1882-tõl a kolozsvári, 1888-tól a budapesti egyetem magántanára. 1885-1886-ban a nápolyi zoológiai állomáson dolgozott, 1887-tõl a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárának segédõre, majd õre. 1902-tõl a mûegyetem állattani tanszékén ny, r. tanár. Kiterjedt, munkássága igen sok adatot hozott napvilágra, fõleg a belvizek, édesvizek állatvilágáról. Jelentõs kezdeményezõ munkát végzett a magyar állattani irodalom ismertetése terén. 1889-tõl az MTA tagja.

Orvos, urológus, egyetemi tanár
A budapesti, berlini és párizsi egyetemeken folytatott tanulmányok elvégzése után a budapesti sebészeti klinikán tanársegéd lett. 1904-ben az urológia magántanára. 1905-tõl sebész fõorvos a budapesti poliklinikán. 1913-tól a Rókus Kórház urológiai sebészeti fõorvosa, az egyetemen az urológia rendkívüli tanára. 1920-tól 1940-ig az urológia elsõ nyilvános rendes tanára hazai egyetemen. Jelentõs módon fejlesztette az urológiai diagnosztikát, valamint a belgyógyászati vesemegbetegedések, a prosztatatúltengés mûtéttanát. 1936-tól az MTA tagja.

Piarista matematika- és fizikatanár
Iskoláit Privigyén, Vácott, Rózsahegyen végezte. 1906-ban érettségizett, sorra nyerte a különféle iskolai pályázatokat. A teológia mellett matematika-fizika szakot végzett a kolozsvári egyetemen. Egyetemi tanulmányai alatt bekapcsolódott a Fejér Lipót által vezetett matematikai szeminárium munkájába. 1911-ben kapta meg tanári oklevelét. A szegedi piarista gimnáziumban tanított 1910-1928-ig, majd utána a budapesti, a debreceni, a mosonmagyaróvári gimnáziumokban. Elsõsorban fizika tanárként tartják számon. A matematika és a fizikaoktatást szinkronba hozta. Megvalósította a tantárgyi koncentrációt, a fizika tárgyalásához szükséges matematika apparátus tárgyalásával összehangolta, összekapcsolta a két tárgy tanítását.

Paleobotanikus, muzeológus
A budapesti tudományegyetemen 1951-ben végzett biológia-földrajz szakon. 1952-tõl a Természettudományi Múzeum Növénytárában segédmuzeológusként tevékenykedett. 1953-ban került Szombathelyre a Savaria Múzeum természettudományi osztályára, igazgatóhelyettes, majd megbízott igazgató volt. Jelentõs ismeretterjesztõ tudományos munkásságot fejtett ki, természettudományos kiállításokat rendezett. Munkatársaival megszervezte az Alpokalja természeti képe regionális programja keretében a terület növényi és állatvilágának feldolgozását. Magyarszombatfalvától Kõszegig kutatta a terület növényi és ásványvilágának ritkaságait.

Angol vegyész, fiziológus
Jogi tanulmányokat végzett az oxfordi egyetemen, majd orvosi gyakorlatot folytatott. Kísérleteivel kimutatta, hogy a légzés, illetve az égés során a levegõnek csak egy része fogy el, ebbõl arra következtetett, hogy a légzéshez, illetve az égéshez a levegõnek egy meghatározott alkotórészére van szükség, amelyet "nitroaerius"-nak nevezett. Ezzel közel jutott az oxigén felfedezéséhez. Nem végezte el azonban a levegõnek alkotórészeire való bontását, ezt mintegy 100 évvel késõbb Priestley és Lavoisier érte el. Viszonylag pontosan írta le a légzés anatómiai összefüggéseit, és arra a következtetésre is eljutott, hogy a légzés arra szolgál, hogy a levegõnek "nitroaerius" alkotórészét - azaz az oxigént - a tüdõn keresztül a véráramba juttassa. Kísérleteirõl 1674-ben megjelentetett könyvében számolt be.

Amerikai matematikus
A Yale Egyetemen végzett 1840-ben. 1841-ben az amerikai tengerészet alkalmazta matematikatanárként. Jelentõs érdemei vannak az annapolisi tengerészeti akadémia létrehozásában és az oktatás színvonalának emelésében. 1859-ben meghívták a Washington University matematikatanszékének vezetésére St. Louis-ban (Missouri). 1862-ben az egyetem rektorának választották meg. A tengerészet számára végzett munkája során foglalkozott csillagászattal és földrajzi helymeghatározással. Nevéhez fûzõdik a matematikai statisztikában használatos Chauvenet-kritérium. Róla nevezték el a Mathematical Association of America által adományozott Chauvenet-díjat.

Botanikus, tanár
1893-ban tanítóképzõ intézeti tanári képesítést nyert. Csáktornyán, Kiskunfélegyházán, Aradon tanítóképzõ intézeti tanár volt. 1911-ben Budapesten igazgató, 1914-ben szakfelügyelõ, majd fõigazgató lett. Magyarország és a Balkán flóráját kutatta. Monografikusan feldolgozta a Centaurea-fajokat és a hársak fajtáit. Feldolgozta a delibláti homokpuszták növényzetét. Számos dolgozata jelent meg Magyarország flórájáról és a Centaureákról, leginkább a Magyar Botanikai Lapokban. Növényeket is neveztek el róla. Írt népszerû és ifjúsági mûveket is.

Német fizikus
Akárcsak Jedlik Ányos, õ is végigélte majdnem az egész XIX. századot. Berlini egyetemi tanulmányai során nagy hatással volt rá Christian Samuel Weiss, a modern kristálytan egyik megalapozója, ebben a tárgykörben született meg Neumann elsõ publikációja. 28 éves korától fogva ötven éven át tanított Königsbergben az egyetemen fizikát és ásványtant, a kísérleteket saját laboratóriumában végezte. Fizikai kutatásai - akárcsak Jedlikéi - a legkülönbözõbb területekre terjedtek ki, ráadásul sok eredményét nem is publikálta. Felhívta a figyelmet a víz fajhõjének hõmérsékletfüggésére, megállapította, hogy a vegyületek mólhõje az összetevõ elemek atomhõjének összege. Optikában a kristályok kettõs törésének matematikai elméletét dolgozta ki. Elektrodinamikában az egyik legismertebb törvény, amely a középiskolai fizikában mind a mai napig az õ nevét viseli, a mozgási indukcióra vonatkozik (U = Blv). Leghíresebb egyetemi tanítványa a königsbergi születésû világhírû fizikus, Gustav Robert Kirchhoff volt. (Dr. Radnai Gyula)

Amerikai mikrobiológus, Nobel-díjas
Tatum irányításával végezte tanulmányait a Yale Egyetemen, 1948-ban itt szerzett tudományos, Ph.D. fokozatot. 1947-tõl 1959-ig a Wisconsin Egyetemen tanított, ahol orvosgenetikai tanszéket alapított. 1959-tõl a Stanford Egyetem orvostudományi karán dolgozott, 1962 és 1978 között a Molekuláris Orvostani Laboratórium igazgatójaként. 1978-tól New Yorkban a Rockefeller Egyetem rektora volt. Fõ kutatási területe a baktériumok genetikája. Úttörõ munkásságáért, a genetikai rekombinációról és a baktériumokban lévõ genetikai anyag szervezõdésérõl tett fölfedezéseiért George Wells Beadle-lel és Edward Lawrie Tatummal megosztva 1958-ban orvosi-élettani Nobel-díjat kapott.

Amerikai matematikus, közgazdász, Nobel-díjas
Pittsburgh-ben, a Carnegie Mellon University-n szerezte BSc és MSc diplomáit matematikából. Ezután a Princeton Egyetemen tanult; 1950-ben a nem kooperatív játékelmélet témakörben írt dolgozata által kapta meg a PhD fokozatot. Ezt az eredményt késõbb Nash-egyensúlynak nevezték el. Témavezetõje Albert W. Tucker volt (akinek további világhírû tanítványai például Marvin Minsky, Lloyd Shapley, Harold W. Kuhn). A Nash-féle beágyazási tétel szerint minden Riemann-sokaság izometrikusan beágyazható a megfelelõ euklideszi térbe. Nash munkássága kiterjedt a nemlineáris parabolikus parciális differenciálegyenletekre és az algebrai geometriára is. Betegsége miatt évtizedekig nem tudott alkotni; ezt a nehéz idõszakot "Egy csodálatos elme" címû többszörösen Oscar- és Golden Globe-díjazott film örökítette meg. A játékelmélet terén elért kiemelkedõ eredményeiért 1994-ben (Harsányi Jánossal és Reinhard Seltennel megosztva) megkapta a közgazdasági Nobel-díjat, 2015-ben pedig Abel-díjat nyert (Louis Nirenberggel megosztva). (Hujter Mihály)

Villamosmérnök, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait a bécsi, a brnói és a karlsruhei mûszaki egyetemen folytatta, villamosmérnöki oklevelét Karlsruheban szerezte. 1945 után az Egyesült Izzó kutató laboratóriumának nagyfrekvenciás osztályát irányította, s részt vett azokban a kutatásokban és kísérletekben, amelyek a Holdról visszavert rádiólokátor-jelek kimutatásához vezettek. Az Orion-gyárral együttmûködve egyik elindítója volt az elektronikus mérõmûszerek tervezésének; ebbõl az együttmûködésbõl fejlõdött ki az Elektronikus Mérõmûszerek Gyára. 1948-ban az Orion-gyár mûszaki igazgatójaként tevékenyen közremûködött a néprádió megkonstruálásában. Alapító tagja, majd vezetõje lett a Távközlési Kutató Intézetnek. Egyik megszervezõje volt az Állami Mûszaki Fõiskolának, ahol híradástechnikai képzés is indult. A budapesti mûszaki egyetemen 1949-ben létrehozott híradástechnikai tanszék vezetõje lett, 1972-1975 a Híradástechnikai Elektronika Intézet igazgatója volt. Kidolgozta és több éven át elõadta a mûszaki egyetemen a rádió-vételtechnika és a távolbalátás, továbbá az elektroncsövek, az elektronikus mérések és az impulzustechnika c. tárgyakat. A mûszaki egyetem villamosmérnöki karának dékánja 1957 és 1960 között. 1949-tõl az MTA tagja.

Fizikus, egyetemi tanár
Tanulmányait a debreceni Tudományegyetemen végezte. 1945-tõl a debreceni egyetem Kísérleti Fizikai Intézetében majd késõbb az ATOMKI-ban is dolgozott. Kutatási területe kísérleti magfizika (alfa neutronó magátalakulás), biofizika és agrárfizikai témák, ultrahang és elektromos terek, radioaktív izotópok és vákuumtechnika agrárfizikai alkalmazásának vizsgálata. 1970-1990 között a Debreceni Agráregyetem Matematika-Fizika tanszékét vezette. Jelentõs volt a mûszerfejlesztési tevékenysége. A kutatásokhoz szükséges mûszerek egy részét maga tervezte és fejlesztette a nukleáris elektronika területén. Õ fejlesztette ki az elsõ hazai neuron számlálót, különbözõ elektronikus mûszereket (GM számlálókat), majd a késõbbi gyorsító ionforrás fejlesztését és kidolgozását végezte. Az 1950-es évek elején az általa fejlesztett GM számlálóval kutatott és talált a mecseki szénbányákban uránércet a debreceni egyetem kutatócsoportja, amelynek tagjai voltak Földváry Aladár geológus, Szalay Sándor és Nagy János fizikusok. (Nagy János)

Amerikai filozófus, matematikai ismeretterjesztõ író
A Chicagói Egyetemen szerzett filozófus BSc diplomát, majd újságíróként dolgozott. Gyermeklapok rejtvényrovatát szerkesztette, matematikai feladványokról publikált könyveket és cikkeket. Világhírét azzal alapozta meg, hogy egy negyed évszázadig a Scientific American rovatszerkesztõje volt, és itt a szórakoztató matematika apostolává vált. Többek közt Császár Ákos fura poliéderét is õ népszerûsítette. Félezernyi újság- és folyóiratcikk, száznál több könyv, rengeteg vele illetve róla készített interjú és videó minõsítette õt a világelsõ mathemagician (azaz matekbûvész) címre. Sajnos még csak nagyon kevés munkája jelent meg magyarul. (Hujter Mihály)

Osztrák születésû brit csillagász
A cambridge-i Trinity College-ban tanult, 1942-ben szerezte meg a B.A., 1946-ban az M.Sc. fokozatot. 1947-ben választották a Trinity College tanárává, 1949-tõl a cambridge-i Cavendish Laboratóriumban lett a fizika egyetemi demonstrátora. Az 1940-es évek végén Gold, Hermann Bondi és Fred Hoyle fogalmazták meg az állandósult állapotú (steady state) világegyetem elméletet, amelynek Hoyle lett a fõ szószólója. Gold 1952-tõl a londoni Királyi Greenwich-i Obszervatórium munkatársa volt. Öt évvel késõbb a Harvard Egyetem csillagászatprofesszora lett. 1959-ben a Cornell Egyetem (Ithaca, New York állam) csillagászatprofesszora lett. 1959-tõl 1981-ig igazgatta a Rádiófizikai és Ûrkutatási Központot. Az ûrkutatás korai támogatói közé tartozott, fontos elméleteket és feltevéseket fogalmazott meg a Hold szerkezetérõl, a napkitöréseknek, a viharoknak a Föld atmoszférájára gyakorolt hatásáról, a Naprendszer és az élet eredetérõl. Felfogása szerint bár a világegyetem tágul, a galaxisok közötti térben állandóan keletkezik anyag, ebbõl fokozatosan új galaxisok formálódnak.

Bencés mennyiségtan- és természettantanár
Szülõvárosának bencés gimnáziumában érettségizett, majd ide is tért vissza tanítani 1910-ben. Közben a pannonhalmi Szent Benedek rend felszentelt tagja lett, Budapesten megszerezte gimnáziumi tanári oklevelét, és 1905-ben matematikából doktorált. "A Descartes-féle koordináta transzformáció csoportok differenciál invariánsai" - volt doktori dolgozatának címe. Az 1920-as években a hazai vízi cserkészet egyik kezdeményezõjeként szervezte újjá az esztergomi cserkészéletet. 1924-ben a pannonhalmi fõapát megbízta az esztergomi bencés gimnázium igazgatásával és bencés házfõnökké nevezte ki. Az ezekkel járó teendõk ellátása mellett középiskolai matematikai és fizikai tankönyveket írt, ill. dolgozott át: Borosay Dávid és Gidró Bonifác tankönyveit aktualizálta. A cserkészek körében népszerû Zászlónk c. ifjúsági lapban jelentek meg tudománynépszerûsítõ írásai. 1931-ben a budapesti bencés gimnázium igazgatójává nevezték ki, amelyet négy évvel késõbb bekövetkezett tragikus haláláig vezetett. Esztergomban 1944 óta a gimnázium mellett elvezetõ út, Pannonhalmán 1978 óta a legjobb diákok számára alapított díj õrzi nevét. (Dr. Radnai Gyula)

Építészmérnök
Oklevelét 1923-ban szerezte meg a Mûegyetemen. 1939-1941 között országgyûlési képviselõ. 1945-ben az emigrációt választotta. Amerikában építésztervezõi gyakorlatot folytatott. 1958-ban létrehozta a Magyar Mérnökök és Építészek Világszövetségét. 1963-ban megalapította a Studies for a New Central Europe c. folyóiratot.

Kohómérnök
Vaskohómérnöki oklevelét 1926-ban, doktori oklevelét 1933-ban szerezte meg Sopronban a Bánya- és Erdõmérnöki Fõiskolán, majd ugyanott tanársegéd. Közben 1927-28-ban állami ösztöndíjjal a berlini Mûszaki Fõiskolán volt tanulmányúton. 1934-ben adjunktussá, 1940-ben intézeti tanárrá nevezték ki, egyúttal megbízták a metallográfiai tanszék vezetésével. Sopronban 1949-1951 között a Bánya- és Kohómérnöki Kar dékánja. 1952-1974 között a Vasipari Kutató Intézet igazgatója. A fémtan egyik megteremtõje volt. 1947-tõl az MTA tagja.

Kémikus, egyetemi tanár
1939-ben a mûszaki egyetemen vegyészmérnöki oklevelet, 1949-ben mûszaki doktori oklevelet szerzett. A gyógyszerkémiának kötelezte el magát 1945-1949-ig az Egger Gyógyszergyár kutató-gyógyszerésze volt. 1950-1956-ig a BME Vegyészmérnöki Karán a gyógyszerkémia elõadója. 1956 után az USA-ban telepedett le, a New York-i Cornell Egyetem Orvostudományi Kar Biokémiai Intézete tudományos munkatársa, a New Jersey-i Squibb Orvostudományi Kutatóintézete Peptidcsoportjának vezetõje 1966-ig. 1966-1983-ig a clevelandi Western Research Egyetem Kémiai és Biokémiai Intézet egyetemi tanára, emeritusz professzor. Peptidkémiával foglalkozott, a peptidszintézis kérdéseinek világhírû kutatója. Nevéhez fûzõdik a modern peptidkémia máig alkalmazott egyik szintetikus módszerének, a nitrofenil aktív észteres kapcsolásának kidolgozása, majd elsõként alkalmazta ezt számos peptidhormon szintézisében. Kidolgozta továbbá a lépésenkénti peptidlánc-építés stratégiáját, majd megvalósította az emésztést szabályozó hormon, a szekretin elsõ szintézisét. Az Amerikai Kémiai Társaság és az Amerikai Biokémiai Társaság tagja. 1990-tõl az MTA külsõ tagja.

Vegyészmérnök
1949-ben kapott vegyészmérnöki oklevelet a Budapesti Mûszaki Egyetemen. 1949-tõl dolgozott a Csepel Vas és Fémmûvek Központi Anyagvizsgáló Kémiai Laboratóriumában. 1952 és 1965 között a Metallográfiai Laboratóriumban, 1958-tól, mint a laboratórium vezetõje, 1965-ben lett a Csepeli Fémmû Kísérleti Osztály, majd 1967-tõl Kísérlet Kutatás vezetõje. 1972-ben a Csepel Mûvek Fémtani és Technológiai Kutató Intézet mûszaki igazgatójává nevezték ki, 1980-tól a Csepel Mûvek Tervezési és Kutatási Intézet fõmetallurgusa, 1982-tõl 1986-ig a Gépipari Minõség Ellenõrzõ Intézet mûszaki igazgatóhelyettese volt. Ezt követõen még évekig dolgozott, segítette fiatalok munkáját. Számos szakmai elismerésben részesült. Több tudományos testületnek volt tagja. 1987-ben kezdeményezte az MTA Matematikai és Fizikai Tudományok Osztály Fizikai Bizottsága keretében a Fizikai Díj létrehozását. Az igen rangos díjat ma az MTA Fizikai Tudományok Osztálya ítéli oda az arra érdemes, kiemelkedõ munkát végzett kutatóknak. Munkásságának zömét metallográfiai, fémtani dolgozatok tették ki.

Holland fiziológus, orvos, Nobel-díjas
Az Utrechti Egyetemen szerzett orvosi diplomát, majd a Leideni Egyetem élettanprofesszoraként dolgozott 1886-tól egészen haláláig. 1903-ban tervezte meg az elsõ húros galvanométert, ma Einthoven-féle galvanométernek nevezik, ezzel a szívizom összehúzódásakor keletkezõ elektromos potenciálváltozásokat lehetett mérni és grafikus úton rögzíteni. Felismerte, hogy a különféle szívbetegségekrõl nyert felvételek görbéi között eltérések vannak. 1908 és 1913 között az egészséges szív tevékenységérõl készült felvételek hullámait tanulmányozta. Továbbfejlesztette az elektródák elhelyezési rendjét. 1924-ben orvostudományi és fiziológiai Nobel-díjjal tüntették ki, annak elismeréséül, hogy felfedezte a szív elektromos tulajdonságait az általa alkotott és tökéletesített elektrokardiográffal. Ez a mûszer, mint gyakorlati klinikai berendezés, a szívbetegségek diagnosztizálásának fontos eszköze.

Orvos, immunológus
A budapesti tudományegyetem orvosi karán 1944-ben avatták orvosdoktorrá. 1946-tól a Phylaxia Oltóanyagtermelõ Intézet humán immunológiai osztályán tudományos munkatárs, 1952-tõl szakmai osztályvezetõ. 1954-tõl a Humán Oltóanyagtermelõ és Kutató Intézet tudományos igazgatóhelyettese volt. Munkatársaival kidolgozta az emberi anti-Rh szérumokat, az antiglobulin szérumot, a koncentrált vörheny-toxint, valamint az immunkémiai reakciók egész sorát. Irányító szerepet töltött be az antitoxikus szérumok tisztításában, koncentrálásában, a humán immunoglobulin elõállításában. Kutatásai az immunológiai embertan mûvelésében jelentõsek.

Walesi fizikus, mineralógus
1826-ban a cambridge-i St. John's College-ban diplomázott, majd ugyanott lett oktató. Elsõ munkái hidrosztatikai és hidrodinamikai témájúak voltak. 1832-tõl 1870-ig az ásványtan professzora volt. 1839-ben publikálta legjelentõsebb munkáját Krisztallográfia címmel. A kristálytanban alapvetõ fontosságú Miller-index az õ nevét viseli. 1838-ban a Royal Society tagja lett. (Piriti János)

Amerikai csillagász
A csillagászati fényképezés úttörõje, William Cranch Bond csillagász fia és 1895-tõl hivatali utóda a Harvard Obszervatórium igazgatói székében. Kezdetben apjával együtt az elmosódott körvonalú ködök és távoli csillagrendszerek megfigyelésével foglalkozott. Együtt fedezték fel a Szaturnusz gyûrûjének belsõ halvány részét (fátyolgyûrû), és a Hyperionnak nevezett Szaturnusz-holdat. Ugyancsak apjával együtt kísérletezett az égitestek fotografálásával. 1850-ben elsõként sikerült távcsövön egy csillag, a Vega (alpha Lyrae) képét megörökíteniük. Együttesen 200-300 fényképet készítettek égi objektumokról. Az angol Királyi Csillagászati Társaság aranyéremmel jutalmazta, nevét egy hold- és egy marsbeli kráter õrzi, a Hyperion nevû hold egyik alakzatát és 767.sz. kisbolygót apjáról és róla nevezték el. (Bartha Lajos)

Orosz csillagász
A csillagfénymérés egyik úttörõje. 1871-ben szerzett diplomát a moszkvai egyetemen, és az egyetemi obszervatórium munkatársaként a mûszeres vizuális csillag-fényméréssel (fotometriával) kezdett foglalkozni. Tökéletesítette a német Zöllner fotométerét, amellyel nagyszámú, halvány csillag fényét és fényváltozását határozta meg. Módszert dolgozott ki a bolygók fényének, majd a Nap fényességének és összsugárzásának meghatározására. 1885-tõl rendszeresítette a fényképezéssel végzett fénymérést, a fotográfiák gondos megõrzésével és dokumentálásával megalapította az egyetem "üvegkönytár"-át. Jelentõs munkát végzett a meteorrajok látszólagos kiáramlási pontjainak (radiánsainak) meghatározásával is. 1890-1916 közt a moszkvai Egyetemi Csillagvizsgáló igazgatója, nevéhez fûzõdik az intézet korszerûsítése. 1882-tõl az Egyetem tanára, 1889-ben a tanszék vezetõje. Nevét a 807.sz. kisbolygó és egy holdkráter viseli. (Bartha Lajos)

Német biokémikus, Nobel-díjas
A müncheni egyetemen, Adolf von Baeyernél hallgatott kémiát, 1888-ban doktori fokozatot szerzett, majd a kieli, a tübingeni, a berlini, a boroszlói és a würtzburgi egyetemen volt professzor. Az erjedéssel kapcsolatos kitartó kutatásai során, 1896-ban és 1897-ben fontos felfedezéseket tett. A berlini egyetemen elnyert agrártudományi professzori állása lehetõvé tette, hogy folytassa biokémiai kutatásait. 1907-ben kémiai Nobel-díjat kapott annak bizonyításáért, hogy a szénhidrátok erjedését nem maga az élesztõsejt, hanem az élesztõben lévõ különbözõ enzimek okozzák. Buchner õrnagyként szolgált a német hadseregben, az 1. világháborúban esett el.

Brit fizikus, csillagász
Kitüntetéssel diplomázott Cambridge-ben, és elõször a háborúban magas szintre fejlesztett angliai radarkutatásba kapcsolódott be. A tudományok doktora fokozatot az MIT-n szerezte meg 1949-ben. Elektronikai témájú könyve az elektromérnökök bibliája lett az 50-es években. Késõbb csillagászati interferométerek építésében vállalt fontos szerepet, elõször az angliai Teddingtonban, majd az Edinburgh-i obszervatórium Rómához közeli telephelyén. John Davis és Hanbury Brown társaságában épített Michelson rendszerû csillagászati interferométert, melynek elméletét Brownnal közös cikkekben publikálták. Csak lassan sikerült meggyõzniük kollégáikat elméletük helyességérõl, melyet ma már "Hanbury Brown and Twiss" ("HBT") effektusnak neveznek az asztrofizikában. 1968-ban Brownnal együtt elnyerte a Brit Királyi Csillagászati Társaság Eddington érmét. Életének utolsó éveit õ is Ausztráliában töltötte. (Dr. Radnai Gyula)

Orvos
1838-ban a pesti orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét, majd Bécsben volt gyakorló orvos. Az 1848-1849-es szabadságharc alatt honvédorvos, több tábori kórház parancsnoka. 1850-ben a pesti szegényház orvosa lett. 1861-tõl a pesti izraelita kórház igazgatója. Gerontológiával és ókori orvostörténelemmel foglalkozott. Számos tanulmánya jelent meg magyar és német szakfolyóiratokban. 1874-tõl az MTA tagja.

Mérnök, vasúti mérnök, mûegyetemi tanár
Tanulmányait a budapesti mûegyetemen végezte 1895-ben. Ugyanez évtõl magánmérnöki gyakorlatot folytatott. 1897-tõl mint tanársegéd, majd mint adjunktus, 1906-tól meghívott elõadóként vett részt a mûegyetemi oktatásban. 1925-tõl 1940-ig az út- és vasútépítéstan tanszék vezetõje. Részt vett az uzsoki és az ausztriai alpesi vasút építésében s számos kisvasút és bányavasút tervét készítette el. Elsõsorban a vasúti biztosító- és jelzõberendezések terén volt elismert szaktekintély. 1917-tõl 1932-ig a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet igazgatója.

Magyar születésû amerikai matematikus, villamosmérnök
Családja 1943-ban emigrált; 1954-ben szerzett villamosmérnöki oklevelet az MIT-n, és három évvel késõbb New Yorkban doktorált. Baltimore-ban kutatott, majd 1964 és 1971 között a Stanford University professzora volt, utána pedig a University of Florida egyetemi tanára lett 1992-ig. Fontainebleau, Párizs és Zürich kutatóhelyein is tevékenykedett. Világraszóló találmánya a "Kálmán-szûrõ": egy algoritmus, mely mozgó, változó rendszerek állapotáról ad optimális becslést sorozatos mérésekkel, figyelembe véve az állapotméréseket és a zavaró tényezõket. Ez például a drónok irányításában rendkívül hasznos. Az amerikai elnök a "National Medal of Science" kitüntetést adományozta Kálmánnak. (Hujter Mihály)

Olasz jezsuita csillagász
A vatikáni csillagvizsgáló igazgatója volt. Hat üstököst fedezett fel (ezek közül kettõt másokkal egy idõben). Az elsõ észlelõ volt, aki távcsõvel bukkant új üstökösre. Elsõként észlelte a Szaturnusz gyûrûrendszerének egyik, igen keskeny hézagát. Pontosabb értéket adott meg a Vénusz tengelyforgási idejére. Hozzáfogott egy részletes csillagtérkép szerkesztéséhez, ez a munkája befejezetlen maradt. 1848-ban az itáliai forradalom miatt az Egyesült Államokba utazott, ahol felkérték a Georgetown Csillagvizsgáló vezetésére, de tanulmányútja során Londonban elhunyt. Az Itáliai Természettudományi Társaság egyik alapítója. Nevét egyházi zeneszerzõként is számon tartják. A dán király több üstökös felfedezését aranyéremmel jutalmazta, Nevét az általa felfedezett üstökösök, egy holdkráter és a 20103.sz. kisbolygó õrzi. (Bartha Lajos)

Gépészmérnök
Tanulmányait a budapesti mûegyetemen végezte 1922-ben. A Ganz-féle Villamossági Gyár szolgálatába lépett, 1924-ben fõmérnök, 1929-ben helyettes igazgató, 1934-ben igazható. 1936-ban a budapesti mûegyetem magántanárává képesítette. 1941-tõl 1960-ig Budapest Fõváros Elektromos Mûveinek vezérigazgatója. Legjelentõsebb találmányai feszültségszabályozókra, transzformátorokra, nagy teljesítményû turbógenerátorokra és az 50 periódusú villamos mozdonyokra vonatkoznak. A relé nélküli automatikus feszültségszabályozó találmányáért 1939-ben elnyerte az MTA Berzeviczy-díját. A Kandó-mozdony továbbfejlesztéseként megalkotta a fázis-periódusváltós rendszert, amelynél a motorok fordulatszámának - s ezzel a mozdony sebességének - változtatása a tápláló áram periódusszámának változtatásával történik. Ennek alapján készült el 1943-ra a 4000 LE-s V44 sorozatú mozdony, és építés alatt állt egy 150 km/ó sebességû motorkocsi is, amelyet azonban a háború miatt nem tudtak befejezni. A V44 sorozatú mozdonyok a háború végén súlyosan megsérültek; utódukként készült el 1950-re a 3200 LE-s V55 sorozatú ("Bo-Co") mozdony. A fázis- és periódusváltás alapgondolatát felhasználva, de saját tervezéssel az Oerlikon gyár is szállított ilyen mozdonyokat a Francia Vasutak részére. Irányításával épült a Mátravidéki Hõerõmû, a fõvárosi 120 kV-os energiarendszer és több más fontos létesítmény. 1951-tõl az MTA tagja.

Orvos, ideg- és elmeszakorvos
Orvosi oklevelet a budapesti tudományegyetemen szerzett. Az elme- és idegkórtani klinikán tanársegéd volt, majd 1950-ben a Magyar Néphadsereghez került, amelynek fõideggyógyásza, a katonai pszichiátria és neurológia egyik megalapozója, majd továbbfejlesztõje lett; 1953-tól a Pavlov Ideg-, Elme Szakcsoport vezetõségi tagja, 1964-1967 között fõtitkára volt. Vezetésével a Központi Katonai Kórház ideg-, elmeosztályán magas szintû klinikai és tudományos munka folyt.

Botanikus, ökológus, egyetemi tanár
Az ELTE biológia - földrajz szakán (1946-1950) szerzett diplomát. Andreánszky Gábor professzor tanítványaként került a tanszékre 1947-ben. Tanulmányai alatt fizetés nélküli gyakornokként dolgozott. 1950. június 1-tõl tanársegédként, adjunktusként, majd docensként tanított az egyetemen nyugdíjazásáig (1992. június 30.) Kutatási területe a növényrendszertan és növényföldrajz. Foglalkozott a pázsitfüvek bioszisztematikai kérdéseivel és vegetáció kutatással. Részt vett a hazai természeti értékek országos felmérését végzõ programban, a Bükk-hegység növénytársulásai és erdõtípusai térképezésében Zólyomi Bálint vezetésével. Fõ mûvei: Horánszky András: Die Walder des Szentendre - Visegrader Gebirges (Bp. 1964.), Horánszky András - Járainé Komlódi Magda: Növénytani praktikum, Csapody Vera - Horánszky András: Vadvirágok 1. Sok szakkönyvet fordított német nyelvrõl pl.: Uránia Növényvilág 1, 2 kötete. Természetvédelmi munkássága elismeréseként Pro Natura Díjat (1997.) és Jávorka Sándor Díjat kapott (1988.).(Horánszky Tamás)

Svájci matematikus
Johann Bernoulli fia. Jogot végzett a baseli egyetemen, matematikát apjától, és bátyjától, Danieltõl tanult. 1732-33-ban bátyjával, Daniellel Szentpétervárott tartózkodott. 1743-tól az ékesszólás professzora Baselben, 1748-tól, apja halála után ugyanott a matematika professzora, 1765-66-ban az egyetem rektora. Kiterjedt levelezést folytatott korának tudósaival, levelezõpartnerei között Maupertuis és Voltaire is szerepelt. Négy alkalommal nyerte el a Francia Akadémia díját.

Angol villamosmérnök, matematikus, fizikus
Nagybátyja volt Sir Charles Wheatstone a híres távírómérnök. Ismereteit nagyrészt önképzéssel szerezte. 1870-ig távírászként dolgozott; ekkor süketsége miatt vissza kellett vonulnia, s ettõl kezdve magánemberként foglalkozott kutatással, elsõsorban az elektromágnesesség elmélete és a matematika terén. Saját korában nem mindig kapta meg a megfelelõ elismerést. Fontos eredményeket ért el az elektromos hírközlés terén. Õ fogalmazta meg a telegráfegyenletet. 1902-ben feltételezte, hogy a légkörben van egy, a rádióhullámokat visszaverõ ionizált gázréteg, ennek létezését csak 1923-ban mutatták ki. Õ szabadalmaztatta a koaxiális kábelt. Bevezette az ún. Heaviside-függvényt, ezzel hozzájárult az operátorszámítás megalapozásához. 1891-ban a Royal Society tagjává választotta. A göttingeni egyetemen tiszteletbeli Ph.D. fokozatot kapott.

Lengyel származású amerikai fizikokémikus
Lipcsében, Heidelbergben, Zürichben és Manchesterben végezte egyetemi tanulmányait, majd 1911-tõl 1917-ig Németországban a karlsruhei Mûszaki Akadémia munkatársa volt. 1913-ban Otto Gohringgel közösen fedezték fel a protaktínium-243m néven ismert elemet. 1917-tõl a müncheni Fizikai Kémia Intézetben dolgozott, ahol docensként kezdte, de végül az intézet igazgatója lett. 1936-tól egészen 1956-os nyugdíjba vonulásáig az Ann Arbor-i Michigani Egyetem professzora volt. Az amerikai állampolgárságot 1942-ben kapta meg. A brit Frederick Soddyval egyidejûleg fedezte fel az ún. Soddy-Fajans-féle eltolódási szabályt.

Matematikus, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait Debrecenben végezte. 1940-ben doktorátust, 1941-ben matematika-fizika szakos tanári oklevelet szerzett. Középiskolában, majd - megszakításokkal - a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanított 1948-ig. 1948-tól 1951-ig ismét középiskolában tanár Magyarországon. 1951-tõl a miskolci Nehézipari Mûszaki Egyetem docense. 1955 tavaszától ugyanitt tanszékvezetõ docens. 1958-tól 1966-ig az egyetem rektorhelyettese. 1964-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. Betegsége miatt 1974-ben nyugdíjba ment. Mint tanszékvezetõ szorgalmazta a bányamérnök-hallgatók matematika oktatási idejének felemelését. Szakmai munkássága a determinánselmélet területére esik.

Csillagász
A pécsi pedagógiai fõiskola matematika-fizika szakán kezdte felsõbb tanulmányait. Mivel 1956-ban a fõiskolai munkástanácsot elnökölte, eltávolították az intézménybõl és a tanári pályáról. 1958-tól Baján csillagász. Kutatásainak fõ témája a felsõlégkör modelljeinek javítása. Az MTA doktora (1982); értekezésének címe: "A felsõlégkör szerkezete a mûholdak fékezõdése és fedélzeti mérések alapján". A Bajai Csillagvizsgáló vezetõje lett, és Szegeden egyetemi oktató is. Eredményiért elsõként érdemelte ki a Bay Zoltán-emlékérmet (2004). (Hujter Mihály)

Francia matematikus, csillagász
A kétszeres görbületû görbék vizsgálata címû mûvét 18 éves korában írta, ez volt az elsõ olyan munka a világon, amely a térgörbéket matematikai analízis, illetve differenciál-geometria segítségével vizsgálta. 1736-ban részt vett a Maupertuis-féle fokmérésben a Lappföldön, majd elméletet dolgozott ki a Föld és más égitestek alakjának meghatározására, ennek során a róla elnevezett differenciál egyenletet alkalmazta. E témáról írt könyve, amely 1743-ban jelent meg, megalapozta a gravimetriát, a nehézségi erõ mérését, s ma is jelentõs a forgási ellipszoidok és a folyadékok tanulmányozásában. Ez a mûve a hajszálcsövességet is elemezte, azt molekuláris erõkkel magyarázva. A háromtest problémát a Nap, Föld és Hold esetére alkalmazva meghatározta a Hold mozgását és pályáját, errõl írt könyve, A Hold elmélete 1752-ben jelent meg. Híres munkájában, a Halley-üstökös pályájának kiszámításáról írt értekezésében megjósolta az üstökös visszatérését, ami az általa megadott idõben, 1758-ban be is következett.

Francia matematikus, fizikus
A függvények trigonometrikus sorbafejtésével hathatós eszközt biztosított a fizika differenciálegyenleteinek megoldásához. Munkássága az analízis egy új ágának kialakulásához és a függvényfogalom általánosításához vezetett. 1807-ben mutatta be az akadémián a hõvezetés differenciálegyenletét tartalmazó dolgozatát. 1822-ben publikálta A hõvezetés matematikai elmélete címû klasszikus mûvét. Két évvel késõbb az akadémia tagja és titkára lett. A Fourier-sorok és a Fourier transzformáció ma már nélkülözhetetlen eszközei a matematikai fizika parciális differenciálegyenleteinek megoldásában. Rájuk épül az ún. harmonikus analízis. Dirichlet belõlük kiindulva adta meg a függvény ma is elfogadott definícióját. A Fourier-analízis témakörét a magyar matematikusok (Fejér Lipót, Riesz Frigyes) is intenzíven kutatták. Neve ott van a hetvenkét francia tudós között az Eiffel-tornyon.

Jezsuita csillagász
Magyarországi születésû tudós. 1757-tõl haláláig a bécsi Egyetemi Csillagvizsgáló (elsõ) igazgatója. Megindította és 35 éven át szerkesztette az idõrendben második csillagászati évkönyv-sorozatot (Ephemerides Astronomicae), amely tudományos értekezéseket is közölt. Tökéletesítette a földrajzi hosszúság mérését, új, ma is alkalmazott módszert dolgozott ki a szélesség meghatározására. 1762-1764-ig Sajnovics János Hell mellett gyakornok. 1769-ben a dán király felkérésére Észak-Norvégiából megfigyelte a Vénusz átvonulását a Nap elõtt, ennek adataiból a ténylegeshez közel álló értéket számított a Csillagászati Egységre, a pontos számolást az általa kidolgozott kiegyenlítõ módszerrel érte el. Elsõként végzett folyamatos meteorológiai és földmágneses méréseket a Sark-körtõl északra. Nagy figyelmet fordított szülõföldjének tudományos elõmenetelére, az egri és budai obszervatóriumok berendezésének tanácsadója, számos fiatal magyar tudós oktatója. A finn-ugor nyelvrokonság kutatásának kezdeményezõje, foglalkozott a magyarok õshazájának kérdésével. (Bartha Lajos)

Mérnök
Oklevelét a budapesti mûegyetemen szerezte 1889-ben. 1890-1892-ben mûegyetemen tanársegéd. 1892-tõl a kereskedelemügyi minisztérium szerkesztési osztályának, majd a Duna-hídépítési osztályának munkatársaként részt vett a Ferenc József-híd (a mai Szabadság-híd) és az Erzsébet-híd tervezésében. Több folyamhidunk épült tervei alapján (az újpesti vasúti összekötõhíd, a csongrádi közúti és vasúti híd, mely hazánk elsõ Langer-tartós hídja stb.). 1904-tõl a kereskedelemügyi minisztérium közúti hídosztályára került, 1910-ben a hídosztály fõnöke. A vasbeton szerkezetek számítása terén úttörõ munkát végzett. Beke Manó matematikus öccse.

Holland matematikus
Apjától, a leideni mérnöki iskola professzorától tanult matematikát, majd a leideni egyetemen végezte el tanulmányait 1635-ben. Ezután õ is a mérnöki iskolában tanított, 1643-tól kezdve apja mellett asszisztensként, majd 1645-ben, apja halála után átvette annak tanszékét. Ezt a posztot haláláig töltötte be. Tanítványai közé tartozott Christiaan Huygens. 1637-ben ismerkedett meg Descartes-tal, aki ekkor Leidenbe látogatott. Az õ révén került kapcsolatba vezetõ francia matematikusokkal. Több utazást tett Franciaországban és Angliában. Jelentõs szerepe volt Descartes eredményeinek elterjesztésében.

Orosz zoológus, mikrobiológus, Nobel-díjas
A harkovi egyetemen szerzett diplomát 1864-ben, 1873-1882 között az ogyesszai egyetemen tanított állattant és összehasonlító anatómiát. 1882-86 között Messinában a tengericsillag-lárvák emésztõrendszerét kutatta. Ezután az ogyesszai Bakteriológiai Intézetben, majd Pasteur meghívására a párizsi Pasteur Intézetben dolgozott 1887-1916-ig, 1903-tól mint az intézet igazgatóhelyettese. Õ ismerte fel az általa fagocitáknak nevezett sejtek szerepét a legtöbb állatfajta és az ember szervezetének fertõzésekkel szembeni védekezõrendszerében. Émile Roux francia mikrobiológussal együtt 1903-ban sikerült emberszabású majmokat megfertõzni a szifilisz kórokozójával. Életének utolsó évtizedét a tejsavtermelõ baktériumok tanulmányozásával töltötte, ezektõl remélte az emberi élet meghosszabbításának lehetõségét. 1908-ban Paul Ehrlichhel megosztva orvosi-élettani Nobel-díjat kapott az immunológia tudományában elért eredményeiért.

Német fizikus
Rudolf Kohlrausch fia. Würzburgban tanult fizikát, Kundt tanítványa volt. A würzburgi Fizikai Intézetben dolgozott 1883-ig. 1884-tõl a hannoveri mûegyetem elektrotechnika professzora lett, 1892 és 1895 között az egyetem rektora volt. Munkássága az elektrotechnika számos területére kiterjedt, jelentõs eredményeket ért el a dinamóelmélet területén, az elektromos vezetõképesság és a mágnesezhetõség összefüggéseinek vizsgálatában. Testvérével, Friedrich Kohlrausch-sal több közös munkát jelentetett meg a mágneses mezõ méréstechnikájáról és az ezzel elért eredményekrõl. (Piriti János)

Amerikai biokémikus, Nobel-díjas
A Pennsylvania-i Egyetemen tanult. 1940-41-ben ösztöndíjasként egy évet a koppenhágai Carlsberg Intézetben töltött, majd 1943-ban a Harvard Egyetemen szerzett Ph. D. fokozatot. 1950-ig a Harvard Egyetemen majd a National Institutes of Health (Bethesda, Maryland) munkatársaként kutatott és oktatott. 1962-ben a Harvard Medical School kémiai intézetének vezetõ professzora lett. Kutatásainak központi témája az enzimek és más fehérjék, elsõsorban a ribonukleáz enzim szerkezetének kutatása volt. 1972-ben Stanford Moore-ral és William H. Steinnel megosztva kémiai Nobel-díjat kapott a ribonukleáz enzimmel kapcsolatos kutatásaiért, elsõsorban az enzim aminosav-szekvenciája és térszerkezete összefüggésének feltárásáért.

Izraeli fizikus, politikus
Gépészmérnöknek tanult a Technionban. 1958-1960-ban védelmi attasé volt Nagy-Britanniában, ahol Abdus Salam irányításával a University of London-on fizikus Ph.D. fokozatért tanult. 1962-ben Murray Gell-Manntól függetlenül javasolta a hadronok osztályozását SU(3)-ízszimmetriájuk alapján SU(3)-szupermultiplettekbe. Fontos hozzájárulásai voltak a részecskefizika, asztrofizika, kozmológia és tudományfilozófia területén. A Tel-avivi Egyetem Fizikai és Csillagászati Iskolájának alapítója és vezetõje volt 1965-1972-ig, az egyetem elnöke 1971-1975-ig és a Sackler Institute of Advanced Studies igazgatója 1979-1997-ig. 1968-1990-ig a Center for Particle Theory igazgatója volt (University of Texas, Austin). 1983-ban megalapította az Izraeli Ûrügynökséget, aminek majdnem haláláig elnöke maradt. Az Atomenergia Bizottság tagja volt 1965-1984-ig a Soreq Magkutató Központ igazgatójaként. 1974-1976-ig a védelmi minisztérium vezetõ tudományos szakértõje volt. 1982-1992-ig a Tehija képviselõje volt a Kneszetben. Ne'eman alapította a Tudományos és Technológiai Minisztériumot és a minisztere volt Jicak Samir kormányában.

Geológus, földrajztudós, egyetemi tanár
1874-ben a zürichi mûegyetemen mérnöki oklevelet szerzett. Hazatérése után kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum ásvány- és õslénytárához segédõrnek. 1877-1880-ig részt vett gr. Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedíciójában és beutazta Kína nagy részét. A közép- ázsiai sivatagok eredetérõl kimutatta, hogy azok kõ- és homokanyaga nem tengerfenék maradványa, hanem évmilliók sivatagi felhalmozódásának következménye. 1883-tól mint a Földtani Intézet osztálygeológusa a bánsági hegyvidék geológiai felvételezését végezte. 1886-ban a földtan rk. tanárának hívták meg a mûegyetemre. 1889-1908-ig a budapesti tudományegyetemen az egyetemes földrajz tanszékének tanára, 1902-1908-ig a Földrajzi Intézet igazgatója. 1900-1914-ig a Földrajzi Társaság elnöke. Teleki Pállal és Papp Károllyal szerkesztette Magyarország földtani térképét. 1891-ben az õ kezdeményezésére és vezetésével alakult meg a Magyar Földrajzi Társaság. Õ kezdeményezte az Erdélyi-medence rendszeres geológiai és geomorfológiai feltárását. Jelentõs érdemei vannak az erdélyi kõsó- és földgázkincs felfedezésében is. Az õ felmérése és tanulmányai alapján kezdték meg a nagysármási fúrásokat.

Iskolaszervezõ pedagógus, igazgató
Nagyszalontán érettségizett, majd jelentkezett Budapesten a Tudományegyetemre és az Eötvös Collegiumba. Alapvizsgái letétele után Münchenben töltött egy évet ösztöndíjasként, majd Lausanne-ban akarta folytatni tanulmányait, de kitört a világháború. Hazajött, bevonult katonának és három évi frontszolgálat után Olaszországban fogságba esett. Mindvégig levelezésben maradt a Collegium igazgatójával, Bartoniek Gézával. Az õ bíztatására folytatta félbeszakított tanulmányait, miután hazatért a fogságból. Elsõ matematika-fizika tanári munkahelye a mezõtúri gimnázium volt, ahol hat évig tanított, majd sikeresen pályázott az 1926-ban megnyitott szeghalmi református gimnázium igazgatói állására. Az itt töltött húsz év alatt színvonalas iskolát hozott létre az alapítójáról Péter Andrásnak nevezett gimnáziumból és a hozzá csatlakozó mezõgazdasági középiskolából. 1946-ban rövid ideig debreceni tankerületi fõigazgató, majd Tildy Zoltán kérésére kultuszminisztériumi államtitkár lett. A kommunista fordulat éve után minden állását elvesztette, ugyanakkor szakmai elismerést hozott számára volt tanítványával, az akkor már egyetemi tanár Fényes Imrével közösen írt és 1959-ben megjelent Mikrofizika c. könyve. Nagy Miklós emlékére szobrot állítottak egykori hálás tanítványai, és a városi könyvtárat is róla nevezték el Szeghalmon. (Dr. Radnai Gyula)

Olasz matematikus
17 éves korától felszentelt pap volt. Eredetileg görög nyelvet és költészetet tanított, csak 27 éves korában kezdett matematikával foglalkozni. 1786-ban nevezték ki a paviai egyetem algebra- és geometriaprofesszorává. Párizsban részt vett a méterrendszer elõkészítési bizottságában. Legnevezetesebb matematikai munkája a Geometria del Compasso (Pavia 1797), melyben bebizonyította, hogy minden euklideszi szerkesztés elvégezhetõ csak körzõ segítségével, vonalzó nélkül. Ezt a tételt nála korábban Georg Mohr már 1672-ben bebizonyította, az õ eredménye azonban nem vált ismertté. A tételt ma kettejükrõl Mohr-Mascheroni-tételnek nevezik.

Amerikai matematikus
A Berkeley egyetemen doktorált 1946-ban. A 2. világháború alatt, tanulmányait megszakítva, a légierõ számára statisztikai módszerek katonai alkalmazásával foglalkozott. A háború után Washingtonban a hadügyminisztérium számára dolgozott tervezési feladatok matematikai megalapozásán. 1952-ben a RAND Corporation operációkutatási központját vezette, 1960-ban a Berkeley egyetem, majd 1966-ban a Stanford egyetem professzora lett. 1947-ben fogalmazta meg a lineáris programozás alapfeladatát és fedezte fel a szimplex módszert ennek megoldására. Ezzel az operációkutatás egyik legelterjedtebben alkalmazott és legnagyobb hatású algoritmusát hozta létre, amelynek szélesebb körû alkalmazását az elektronikus számítógépek fejlõdése tette lehetõvé.

Biokémikus, orvos
1929-ben szerezte meg orvosi oklevelét Budapesten. 1929-tõl Berlinben, Freiburgban, Baselban, Wartburgban dolgozott. 1933-ban a Szovjetunióba emigrált, 1934-1950-ben az Ukrán Tudományos Akadémia Biokémiai Intézetében dolgozott, 1950-ben tért haza. Megalapította és vezette az MTA Biokémiai Intézetét. Kezdetben a lipidek emészthetõségét, a fény sejtekre gyakorolt hatását, a kationok erjedési folyamatokban játszott szerepét vizsgálta, hazatérése után az enzimek kémiai szerkezetét és biológiai funkcióit tanulmányozta. 1950-tõl az MTA tagja.

Matematikus, filozófus, matematika- és mûvelõdéstörténész
Egyetemi tanulmányait matematika szakon végezte, ezután az 1950-es években a bukaresti egyetemen tanított. 1969-ben Németországba emigrált és a regensburgi egyetemen a tudományfilozófiai tanszék vezetését bízták rá. Élete utolsó éveit Párizsban töltötte. Könyvei számos nyelven jelentek meg. Sokat publikált, kutatási eredményeit nemzetközileg elismerték. Többek között sokat foglalkozott a nem-euklideszi geometriával, kialakulásának elõtörténetével.

Angol csillagász
A csillagászati spektroszkópia úttörõje. 1854-ben londoni otthonában magánobszervatóriumot rendezett be. Kezdetben asztrometriai megfigyeléseket végzett. 1859/60-ban csillagászati spektroszkópiával kezdett foglalkozni. Elsõként mutatta ki, hogy a "ködös" objektumok közül egyesek galaxisok, mások pedig fénylõ gáztömegek. Az utóbbiak sugárzásában kimutatta a hidrogént (1864). Elõször mutatta ki, hogy a fellángoló nova-csillagok hidrogénfelhõt dobnak ki (1866). Az üstökösökben kimutatta szénhidrogének jelenlétét (1868). Elsõként észlelte a csillagok közeledõ vagy távolodó mozgását a Doppler-effektus segítségével (1868). A Nap színképében felismerte a kalcium jelenlétét, és folyamatosan sikerült észlelnie a hidrogén vörös fényében a Nap protuberanciáit (Janssen és Lockyer módszerével). Csillag-spektroszkópokat szerkesztett, és elsõként kísérletezett a színképek fényképezésével. Kutatásaiban együttmûködõ társa volt William. A. Miller kémikus, és 1875-tõl második felesége, Margaret Lindsay Murray asszony. Számos megtiszteltetésben részesült, a British Association közgyûlésének elnöke (1891), 1900-1905 közt a Royal Society elnöke, 1897-ben lovaggá ütötték, 1902-ben a Becsületrend kitüntetettje. Két alkalommal kapta meg a Királyi Csillagászati Társaság aranyérmét. A Rumford, Copley és Bruce érmek kitüntetettje. Nevét egy hold- és egy Mars-kráter, valamint a 2635.sz. kisbolygó õrzi. (Bartha Lajos)

Francia matematikus, meteorológus
Az École Polytechnique-ban tanult, 1867-ben hadmérnökként belépett a francia hadseregbe. Katonai pályafutása során mindvégig elsõsorban kutatással és oktatással foglalkozott. Aktív szolgálatot az 1870. évi francia-porosz háborúban teljesített, ekkor rövid idõre porosz hadifogságba esett. 1874-tõl 1884-ig Algírban teljesített szolgálatot, itt megalapította a meteorológiai intézetet. 1884-ben visszatért Franciaországba, Montpellier-ben, Grenoble-ban és Bar-le-Duc-ban teljesített meteorológiai szolgálatot. 1910-ben vonult nyugdíjba. Egész pályafutása során, nyugdíjbavonulása után is aktív matematikai kutatásokat folytatott, elsõsorban a geometria területén. Számos matematikai fogalom fûzõdik a nevéhez, többek között a Brocard-kör, a Brocard-háromszögek, a háromszög Brocard-pontja.

Kanadai születésû amerikai fizikokémikus, Nobel-díjas
1922-ben doktorált Berkeley-ben, a Kaliforniai Egyetemen, ezután a kémia tanszék munkatársa lett, 1962-tõl az egyetem nyugalmazott professzora volt. Munkásságával megteremtette a kvantumstatisztikának és a termodinamika harmadik fõtételének szilárd kísérleti alapjait, érthetõvé téve az utóbbi törvénynek látszólag ellentmondó kivételeket. Giauque és Herrick L. Johnston fedezte fel a 17 és a 18 tömegszámú oxigénizotópot. Az anyagok abszolút nulla fokhoz közeli hõmérsékleteken mutatott tulajdonságainak vizsgálatáért 1949-ben kémiai Nobel-díjat kapott.

Angol vegyész, Nobel-díjas
Az oxfordi Somerville College-ban töltött évei alatt 1928-31-ig kezdte meg krisztallográfiai vizsgálatait. Majd Cambridge-ben 1932-34-ig munkatársával elkészítette az elsõ röntgendiffrakciós felvételt a pepszin nevû fehérjérõl, valamivel késõbb pedig a szterinek vizsgálatával foglalkozott. 1934-ben oktatóként tért vissza Oxfordba, végül emeritus professzor lett, a Royal Society (Királyi Társaság) professzora 1960-77-ig, 1970-tõl a Bristoli Egyetem kancellárja, 1977-tõl az Oxfordi Wolfson College tagja. 1942-1949-ig a penicillin szerkezeti elemzésén dolgozott. 1948-ban munkatársaival elkészítette az elsõ röntgenfelvételt a B₁₂-vitaminról, amely a legbonyolultabb nem fehérje jellegû vegyületek egyike, végül teljesen meghatározták a molekula atomi szerkezetét, ezért 1964-ben kémiai Nobel-díjat kapott. 1969-re elvégezte az inzulin háromdimenziós elemzését is.

Mérnök, mûegyetemi tanár
Oklevelét az Institutum Geometricumban nyerte 1844-ben. 1847-ben a József Ipartanoda fizikatanára. 1857-ben az újonnan alakult Joseph Polytechnikum tanára lett. 1871-ben alakult meg a József Mûegyetem, õ volt az elsõ rektora. 1872-ben a közoktatási tanács alelnöke, 1874-tõl a tanárképzõ intézet igazgatója és a tanárvizsgáló bizottság elnöke volt. Az 1875-76 és 1878-79. tanévben ismét a mûegyetem rektora. A Természettudományi Társulatnak 1865-tõl 1872-ig elnöke, 1885-tõl a fõrendiház tagja. Jelentõs érdemeket szerzett a magyar technikai oktatás kifejlesztésében. 1858-tól az MTA tagja.

Fizika- és matematikatanár
Egyetemi tanulmányait részint a kolozsvári, részint a budapesti egyetemeken végezte. 1878-ban került a nagybecskereki kegyesrendi fõgimnáziumba, ötévi tartózkodás után visszatért Erdélybe, és a Kolozsvári Református Kollégiumban természettant, mennyiségtant és csillagászatot tanított, emellett a természettani múzeum õre, és az elöljárósági és tanári gyûlések jegyzõje volt. Az elsõ magyar nyelvû spektroszkópiakönyv szerzõje.

Gépészmérnök, egyetemi tanár
1930-ban a budapesti mûegyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet. A gazdasági válság idején 1932-1936-ig a Honvédelmi Minisztériumban mûszaki rajzoló volt. 1936-1945-ig a diósgyõri gyárban a sajtoló mûhely vezetõje. 1945-1949 között a MÁVAG diósgyõri kohászati üzemeiben az öntödei osztály, majd a metallográfiai osztály laboratóriumának a vezetõje. 1942-1949 között a miskolci Gépipari Középiskolában, 1948-tól az Állami Mûszaki Fõiskola diósgyõri vaskohászati tagozatán tanított. 1949-ben nevezték ki a BME Gépészmérnöki Karára. 1952-tõl nyugdíjba vonulásáig tanszékvezetõ a mûszaki mechanika tanszéken. 1951-1960-ig a BME oktatási rektorhelyettese, jelentõs szerepet játszott a felsõoktatási reform munkálataiban. Számos hazai és külföldi szakfolyóiratban publikálta a szilárdságtan, a mûszaki lengéstan és a rugalmasságtan körébe vágó tanulmányait.

Csillagász
A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult 1926-30-ig, 1936-ban doktorált fizikából, az MTA Csillagászati Kutató Intézet fõmunkatársa. 1933-tól a budapesti Svábhegyi Csillagvizsgáló Intézet munkatársa, ahol a rövid periódusú (RR Lyrae, delta Cephei) változócsillagok megfigyelésében és feldolgozásában ért el jelentõs eredményeket. A csillagok fényesség ingadozásának nagyságának nagyságában és menetében fellépõ változások tanulmányozásával nemzetközi elismerést szerzett. Tanulmányainak egy részét férjével, Detre Lászlóval közösen publikálta.

Olasz matematikus, utazó
Rómában jogot, Firenzében filozófiát és matematikát tanult, 1577-ben pedig missziós küldetéssel - Goa és Cochin érintésével - indult el Kínába. Udvari emberként, mandarinná történõ kinevezése idején nagy népszerûségre tett szert, hiszen mintegy húsz kínai nyelvû munkájában számos olyan geometriai, matematikai, csillagászati ismeretet közvetített, amely idegen volt a kínai tudomány számára, tapasztalatairól pedig a keresztény olvasóközönség számára több útleírást, beszámolót is készített.

Orosz matematikus
1902-ben fejezte be egyetemi tanulmányait Szentpéterváron. Itt tanított 1917-ig, majd 1922-ig a Krím félszigeten volt egyetemi professzor. 1922-tõl Kievben lett a matematikai fizika professzora. Fõ területe az interpolációelmélet, a differenciálegyenletek megoldásának numerikus módszerei, ezen a területen a hibák becslésének igen hatékony módszereit dolgozta ki. Fõ mûve a tanítványával, Nikolaj Bogoljubovval írott könyve a nemlineáris mechanika alapvetésérõl. Közös munkájuk eredménye a Krilov-Bogoljubov-tétel, és az oszcilláló folyamatok vizsgálatában alkalmazott Krilov-Bogoljubov-módszer.

Bányamérnök
Gyõrben jogot, majd 1837-1839-ben Selmecbányán bányászati tanulmányokat végzett. 1843-1845 között Bécsben folytatta természettudományi, mûszaki tanulmányait. Visszatérve 1846-ban kincstári szolgálatba lépett. 1850-ben a selmecbányai akadémia ideiglenes, 1855-tõl az építészet és az ábrázoló geometria r. tanára. 1873-tól az akadémia igazgatója volt. Szakcikkei a Berg- und Hüttenmännisches Jahrbuchban, azonkívül a Bányászati és Kohászati Lapokban jelentek meg. Unokája Pattantyús-Ábrahám Géza gépészmérnök, akadémikus.

Erdõmérnök, botanikus, egyetemi tanár
1890-ben a selmecbányai erdészeti fõiskolán végzett. 1894-tõl a fõiskolán tanársegéd, majd adjunktus. Közben 1896-1897-ben Münchenben tanult tovább, 1899-ben a kolozsvári egyetemen bölcsészdoktorátust szerzett. 1901-ben európai tanulmányúton járt, azután a selmecbányai fõiskolán a növénytan elõadója lett. 1903-ban Berlinben és Koppenhágában végzett botanikai tanulmányokat. 1918-tól a budapesti mûegyetemen ny. r. tanár és az akkor létesített növényrendszertani, növényföldrajzi intézet vezetõje. A fás növények szövettanával, mikológiával és patológiával, késõbb teljesen a növényrendszertani, növényföldrajzi és õsnövénytani kérdések vizsgálatával foglalkozott. 1909-tõl az MTA tagja.

Olasz vegyész
Pisában 1845-46 Raffaelle Piria asszisztense volt, aki elõször készített szalicilsavat. 1849-ben Párizsba ment. Michel-Eugène Chevreul laboratóriumában 1851-ben részt vett a ciánamid elõállításában. Ugyanebben az évben a piemonti Alessandriában a kémia és a fizika professzora lett. Itt fedezte fel 1853-ban, hogy ha benzaldehidet tömény alkohol-hidroxiddal kezelnek (Cannizzaro-reakció), akkor egyenlõ mennyiségben keletkezik benzil-alkohol és a benzoesav sója. 1855-tõl a kémia professzora lett Genovában. 1858-ban kimutatta, hogy a párolgó keverék molekuláiban levõ elemek atomsúlya kiszámítható a gázokra vonatkozó Avogadro-törvény alapján. Felfedezésével 1891-ben kiérdemelte a londoni Royal Society Copley-érmét. A szervetlen és szerves kémia professzora volt Palermóban 1861-1871 között, az aromás vegyületeket és az aminokat tanulmányozta. A Római Egyetemen 1871-ben nevezték ki a kémia professzorává, ugyanebben az évben az olasz szenátus tagja lett.

Francia vegyész
A párizsi egyetemen fizikát és kémiát tanult, majd fõiskolai tanár lett. A Sorbonne-on doktorált 1863-ban. 1867-tõl a grenoble-i egyetemen tanított, 1870-tõl kémiaprofesszor volt. Az oldatok vizsgálatával foglalkozott. Levezette az oldószer fagyáspontcsökkenése és az oldott anyag molekulatömege közti összefüggést, felállította a Raoult-féle törvényt. Vizsgálta az oldatok forráspont emelkedését, kompresszibilitását, valamint a reakcióhõket, galvánelemek elektromotoros feszültségét.

Angol-amerikai csillagász
1919-ben ösztöndíjat nyert a Cambridge-i egyetemre, ahol botanikát, fizikát és kémiát tanult. Eddington irányította figyelmét a csillagászat felé. Mivel ebben az idõben Cambridge-ben nõk nem szerezhettek Ph.D. fokozatot, Amerikában, a Harvard obszervatóriumban pályázott meg egy ösztöndíjat. Munkáját mindvégig a Harvard obszervatóriumában végezte. Az elsõ nõ volt, aki a Harvard egyetemen csillagászatból doktori fokozatot szerzett. Disszertációjában kimutatta, hogy az elemek közül a csillagokban a hidrogén fordul elõ a legnagyobb mennyiségben. 1934-ben összeházasodott Szergej Gaposkinnal, aki ugyancsak a Harvard obszervatóriumban dolgozott. Ettõl kezdve közösen publikáltak.

Mennyiségtan- és természettantanár
1877-ben a budapesti egyetemen tanári oklevelet szerzett, utána a galgóci polgári iskola igazgatója, 1883-tól a pozsonyi állami tanítóképzõ tanára, 1896-tól a kolozsvári állami tanítóképzõ igazgatója volt. A gyakorlati oktatás terén itt jelentõs újítása volt a méhészet és gyümölcstermesztés tanítása. Egyik kezdeményezõje volt a magyarosítási törekvéseket tükrözõ Felvidéki Közmûvelõdési Egyesület létrehozásának, melynek alapszabályait is õ dolgozta ki. Széles körû irodalmi mûködést fejtett ki a matematika és a neveléstudomány terén. Számos tankönyvet írt.

Francia vegyész, fizikus
Tanulmányait Párizsban végezte. Berthollet tanítványa volt, késõbb pedig asszisztense lett. 1808-ban légköri vizsgálatok során felfedezte a róla elnevezett térfogati törvényt, melyet sav bázis reakcióknál is megvizsgált és észrevette, hogy pl. az ammóniagáz, mint bázis a savval szintén egyszerû térfogatviszonyok szerint reagál. Ez a megállapítás vezette aztán el a többszörös súlyviszonyok törvényéhez. Megfigyelte azt is, hogy a tömény kénsav a nitrogén monoxidot feloldja és megfelelõ torony segítségével a nitrózus gázokat újra fel lehet használni. Ezeket az ún. Gay-Lussac-tornyokat még ma is használják, s hosszú ideig az ólomkamrás kénsavgyártás volt az egyetlen olyan módszer, mellyel kénsavat tudtak elõállítani. Fizikából az ideális gázok hõtágulására vonatkozó törvények, valamint a gázok szabad tágulásának kísérleti vizsgálata õrzik nevét a középiskolai és az egyetemi oktatásban.

Bányamérnök, egyetemi tanár
Bányamérnöki oklevelét a mûegyetem soproni bányamérnöki karán szerezte 1942-ben, ahol 1947-ig a geodéziai és bányaméréstani, majd a mechanikai tanszéken adjunktusként oktatott. 1948-52-ben a borsodi és az ózdi bányakerületekben üzemvezetõ. Tervei szerint fejlõdött nagyüzemmé a farkaslyuki szénbányászat, és megvalósult a vízdús homokok alatti fejtési rendszer Égercsehiben. 1964-tõl egyetemi tanár a miskolci Nehézipari Mûszaki Egyetem bányamûveléstani tanszékén. 1971-1978 között a földtan teleptani tanszéket vezette. Tudományos és oktatói tevékenysége a kõzet- és talajmechanikára, a biztosítószerkezetek mechanikájára és a mûszaki földtan egyéb területeire terjedt ki. Kezdeményezõ szerepe volt az egyetemi bányamérnöki továbbképzõ tanfolyamok beindításában.

Gépészmérnök, matematikus, egyetemi tanár
1938-tól kezdve a Mûegyetem gépészmérnök hallgatója, ezzel egyidejûleg a pesti Tudományegyetemen csillagászatot és fizikát tanul. Elsõ tudományos sikere is erre az idõre esik az általa "Transylvania"-nak elnevezett és nemzetközileg is bejegyzett kisbolygó felfedezésével. 1942-ben a Mûegyetem Ábrázoló Geometria Tanszékére került tanársegédnek, e munkája mellett a Posta Kísérleti Intézetben is dolgozik a késõbbi Nobel-díjas Békésy György munkatársaként. 1952-ben a Gépészmérnöki Karon szervezõdõ Ábrázoló Geometria Tanszék vezetõje lett. 1962-ben nevezik ki egyetemi tanárrá. Az Ábrázoló Geometria (késõbb Geometria) Tanszéket 1986-ig vezeti. 1981-1987 között a Gépész-mérnöki Kar dékánja. 1990-ben Apáczai Csere János díjat kap tanári tevékenysége elismeréseként. Tudományos munkásságát a geometria alapjainak és a Bolyai-Lobacsevszkij geometria kutatásának szentelte, amellyel nemzetközi viszonylatban is komoly elismerést szerzett.

Német csillagász, matematikus
Bár rendszeres fõiskolai képzést nem kapott, kitûnõ matematikai készsége révén az altonai csillagvizsgáló asszisztense lett 1826-ban. Továbbképezve magát Friedrich W. Bessel mellett megszerezte a doktori fokozatot a königsbergi (ma: Kalinyingrad) egyetemen. 1834-tõl Hamburgban, majd 1839-tõl az oroszországi Pulkovói Császári Obszervatóriumban dolgozott. Innen hívták meg 1849-ben a königsbergi egyetem tanárává. 1854-ben az altonai obszervatórium igazgatója lett. Haláláig szerkesztette az "Astronomische Nachrichten" c. folyóiratot. Fõ munkaterülete a számoló-csillagászat volt, elméletileg meghatározta a Föld tengelyének "billegését", a nutációt. Nevéhez fûzõdik a mérési hibák megállapítására szolgáló Peters-formula. A londoni Királyi Csillagászati Társaság aranyérmével jutalmazták. Fia, Carl Friedrich Wilhelm Peters folytatta apja munkáját, kettõjükrõl egy holdkrátert neveztek el. (Bartha Lajos)

Német fizikus, optikus
1896-ban Göttingenben doktorált Woldemar Voigtnál. 1899 és 1938 között a jénai Zeiss Mûvek optikusa, 1907 és 1938 között a mikroszkópia részleg igazgatója volt. Eközben 1918 és 1940 között a jénai Friedrich Schiller egyetem professzoraként optikai elõadásokat tartott. 1902-ben Richard Zsigmondyval kifejlesztették az ultramikroszkópot, 1925-ben utóbbi többek között ezért nyerte el a kémiai Nobel-díjat. 1908-ban August Köhlerrel megalkották a fluoreszcencia-mikroszkópot. Jelentõs eredményeket ért el a mikrofotográfiában is. (Piriti János)

Brit matematikus
Tanulmányait Etonben kezdte, itt nyilvánult meg a matematika iránti érdeklõdése. Tanulmányai befejeztével pénzügyi területen kezdett dolgozni. 1928-ban Princetonba ment, ahol 3 évig geometriai tanulmányokat folytatott. Oswald Veblen irányítása mellett Ph.D. vizsgát tett, majd utána közösen megírták geometria-monográfiájukat, ami a topológia területén klasszikussá vált. 1933-ban Oxfordban a Balliol College tagja lett. 1934-ben megnõsült. A 2. világháború alatt az Admiralitásnak dolgozott, kezdetben tengeralattjárókkal kapcsolatos mûveleti kutatásokat végzett, majd kódfejtõként. 1947-1960-ig Oxfordban a Magdalen College professzoraként dolgozott. 1953-1955 között a Londoni Matematikai Társaság elnöki tisztét töltötte be. Emlékére két díjat is létrehoztak, a Whitehead-díjat és a Whitehead Senior díjat. Az 1950-es években R. Maxwell támogatásával megalapította a Topology szakfolyóiratot, aminek elsõ számát már nem érhette meg. Õ írta le a CW-komplexus definícióját, több topológiai fogalom bevezetése fûzõdik a nevéhez, amiket standardekként használnak.

Lengyel matematikus
A varsói egyetemen tanult, Mazurkiewicz vezetésével készítette el doktori disszertációját. Ulammal való, hosszabb idejû együttmûködése során jelentõs eredményeket értek el. A 2. világháború alatt az ún. "földalatti egyetemen" tanított, a németek rövid idõre le is tartóztatták. A háború után jelentõs szerepe volt az egyetem újjászervezésében. 1956-ban a Lengyel Tudományos Akadémia Matematikai Intézetének igazgatóhelyettese lett. Munkaterülete mindvégig a topológia volt. Nevéhez fûzõdik a Borsuk-probléma és a Borsuk-Ulam-tétel.

Orvos, szemész, egyetemi tanár
Orvosi oklevelet Budapesten szerzett 1909-ben, szemész szakképesítést nyert 1912-ben. 1909-1913-ban a budapesti, 1913-1920-ban a kolozsvári egyetem orvosi karán klinikai orvos, tanársegéd volt. 1921-1950 között a szegedi egyetem szemészeti klinikáján adjunktus volt, majd 1925-tõl egyetemi ny. r. tanár, Imre József utódaként tanszékvezetõ. Az orvostudományi kar dékánja három alkalommal és az egyetem rektora (1935-1936, 1948-1949) volt. A Szemészet c. szaklap szerkesztõbizottsági tagja, valamint több tudományos társaság, ill. bizottság tiszteletbeli elnöke. Fõ kutatási területei a szem egyensúlyzavarának, proteinterápiájának, a kamilla hatóanyaga gyógyászati alkalmazásának, a retina betegségeinek témakörét ölelték fel. Számos szakközleménye jelent meg a hazai és külföldi folyóiratokban.

Orvos, egyetemi tanár
Orvosi tanulmányait a bécsi és párizsi egyetemeken végezte. Oklevelét 1929-ben Bécsben szerezte. Ugyanott a Wenkebach-klinikán, majd Darmstadtban és Ratiborban, 1931-1944 között a budapesti zsidókórházban dolgozott. 1945-tõl az Országos Társadalombiztosító Intézet orvosigazgatója. 1950-ben elõbb a Tétényi úti, majd az István Kórház belosztályának vezetõ fõorvosa. 1957-tõl haláláig az Országos Kardiológiai Intézet igazgatója. 1959-tõl egyetemi tanár, a IV. sz. belklinika igazgatója. Keringési betegségekkel, kardiológiával foglalkozott. Egy külföldi kongresszuson halt meg. 1997-tõl nevét viseli az Országos Kardiológiai Intézet.

Skót fizikus, amatõr csillagász, gépgyáros
Apja, Alexander Nasmyth kora ismert festõje, aki mûszaki kérdések iránt is érdeklõdött, ami nagy hatással volt fiára. Apja kis mûhelyében 17 évesen gõzgépet épített, 1928-ban országúti gõz-mobilt. Miután maga is gépgyárban dolgozott, 1836-ban H. Gaskell-el Lancashireben gépgyárat alapított. Közremûködött az angliai vasutak és gõzhajók építésében. Több gépgyári találmánya közül nevezetes, a Nasmyth-gõzkalapács jelentõs technikai újdonság volt. 1856-ban visszavonult az ipari tevékenységtõl, és Kent grófságban, "Hammerfield" kastélyában csillagászati távcsövek építésével és megfigyelésekkel foglalkozott. Az általa tervezett (ma is kedvelt) távcsõ-szerelés kényelmessé teszi az észlelõ munkáját. Legnagyobb reflektora, 51cm-es fõtükrével kora óriástávcsövei közé tartozott. James Carpenter csillagásszal (1840-1899) fõleg a Hold a holdalakzatok formáival, keletkezésével foglalkozott. Holdtérképei alapján plasztikus modelleket készített, ezek fényképei illusztrálják Carpenterrel együtt írt, máig is értékes mûvét (The Moon - 1874). Tanulmányozta a napfelszín granulációit. Az Edinburghi Akadémia tagja, nevét egy holdkráter viseli. (Bartha Lajos)

Mezõgazdász, egyetemi tanár
Manninger Gusztáv Adolf fia és rokoni kapcsolatban állt Cserháti Sándorral is. A József Nádor Mûszaki Egyetemen 1933-ban okleveles mezõgazda diplomát szerzett, majd a budapesti tudományegyetemen zoológiai tárgyakat hallgatott és ebbõl doktorált 1934-ben. Dolgozott a Földtani Intézetben, tanított Fehér Dániel mellett Sopronban a Bánya- és Erdõmérnöki Fõiskolán. 1937-1938-ban Göttingenben növénytermesztési elõadásokat hallgatott. 1938-tól a debreceni, majd a keszthelyi Gazdasági Akadémián oktatott, 1950-ben a gödöllõi egyetem növényvédelmi állattani tanszékének vezetõje volt. 1957-ben a Növényvédelmi Kutató Intézethez került, majd 1969-tõl 1976-ig a keszthelyi Agrártudományi Fõiskola tanára volt. Kutatásai a szántóföldi növények - elsõsorban a cukorrépa és a lucerna - állati kártevõinek vizsgálatára, a kártevõk megjelenésének elõrejelzésére irányultak.

Kanadai csillagász
A Brit-Columbiai (Kanada) Egyetemen tanult, és szerzett tudományos fokozatokat, 1932-ben az USA-ban végzett tanulmányokat. 1935-tõl a Dominion Astrophysical Observatory munkatársa, fõleg csillagászati molekuláris spektroszkópiával foglalkozott. A csillagközi gázfelhõk hõmérsékletének meghatározása terén végzett jelentõs munkát. Kimutatta, hogy a szén-nitrogén ciklus az ún. hideg széncsillagok energiaforrása. A kanadai Királyi Csillagászati Társaság vezetõségi tagja volt, a Dominion Astrophysical Observatory nagy távcsövét róla nevezték el. Egy holdkráter is õrzi a nevét. (Bartha Lajos)

Matematikus, egyetemi tanár
Tanulmányait Kassán és Budapesten végezte, majd államköltségen a berlini, párisi és jénai egyetemeken egészítette ki szakismereteit. Azután több helyen tanár. 1892-ben a gyakorló fõgimnázium tanára. 1893-ban a budapesti tudományegyetemen magántanár. 1895-ben a II. ker. egyetemi fõgimnázium igazgatója és a Ferenc József-nevelõintézet kormányzója lett, 1907-tõl a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban mûködött, miután már elõzõleg udvari tanácsossá nevezték ki. Tudományos munkássága fõként számelméleti kérdésekre terjedt ki.

Piarista matematika- és fizikatanár
A váci Piarista Gimnáziumban tanult. 1924-1929 között a budapesti tudományegyetemen tanult, matematika-fizika szakos tanári diplomát szerzett. Közben teológiai tanulmányokat is folytatott. 1929-ben doktorált. 1929-1948 között a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium, a veszprémi, a debreceni, a szegedi, a tatai, a sátoraljaújhelyi, a kecskeméti, a váci Piarista Gimnázium tanára. A piarista rend magyarországi feloszlatása után 1949-tõl 1950-ig kisegítõ lelkész volt Pesterzsébeten, a katolikus parókián. 1950-ben kilépett a piarista rendbõl. További sorsa nem ismert. Érdeklõdési területe az algebra. Tudományos munkássága Rados Gusztáv és Bauer Mihály vizsgálataihoz kapcsolódott.

Földrajztudós, egyetemi tanár
Tanulmányait a budapesti tudományegyetemen végezte. 1927-ben a debreceni egyetem Földrajzi Intézetében Milleker Rezsõ mellett tanársegéd. A 30-as évek elsõ felében a Sorbonne ösztöndíjasa volt s tanulmányútjain bejárta Európa nagy részét. A 30-as évek második felétõl jelentek meg a magyar városokról morfológiai, tanulmányai. 1940-tõl a budapesti tudományegyetem emberföldrajzi tanszékének ny. r. tanára, a Magyar Földrajzi Társaság alelnöke. A 2. világháború után Bulla Bélával megírta a Kárpát-medence földrajzát, majd a Szovjetunió földrajzát. Emellett az idõközben általános gazdaságföldrajzi tanszékké átszervezett tanszéke hallgatói részére több jegyzetet is írt. Településföldrajzi munkásságában olyan szintetikus felfogáshoz jutott el, amelynek elméleti és módszertani alapjai e tudományág további fejlõdéséhez is alapot nyújtanak.

Matematikus, egyetemi tanár
Tanulmányait Kolozsváron végezte. Itt szerzett tanári diplomát 1936-ban, s itt doktorált 1947-ben. 1937-tõl a kolozsvári r. k. fõgimnáziumban tanított matematikát. 1941-tõl tanársegéd, 1948-tól elõadótanár, majd nyugalomba vonulásáig professzor volt a kolozsvári egyetemen. 1957-70-es évek közepéig a kolozsvári Matematikai és Fizikai Lapok fõszerkesztõje volt. Érdeklõdésének középpontjában a valószínûségszámítás, a matematikai logika, valamint a matematika a népgazdaságban való alkalmazásának problémái álltak. Kibernetikai és információelméleti szakmunkákat fordított oroszból és románból magyarra.

Vajdasági magyar atomfizikus
1964-ben szerzett a belgrádi Elektrotechnikai Kar Atomfizikai Tanszékén diplomát, majd 1968-ban Belgrádban magiszteri fokozatot 1973-ban pedig doktorátust atomfizikából. 1964-tõl a belgrádi Egyetem tudományos munkatársa, tanársegéd, docens, majd tudományos fõmunkatárs, egyetemi rendkívüli tanár. 1970-1973-ig vendégkutatóként Amerikában dolgozott. Hosszú ideig munkatársa volt a belgrádi Kémiai-technológiai Intézetnek is. Újvidéken a nyolcvanas években a Villamossági Karon oktatott, magyar nyelven is. Együttmûködött az MTA Központi Fizikai Kutatóintézetével. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének, a Magyar Professzorok Világtanácsának, valamint az amerikai fizikusok társaságának is. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) alapító tagja, hosszú ideig köztársasági képviselõ. A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) Védnöki Testületének tagja, az MVSz Jugoszláviai Országos Tanácsának elnökségi tagja. Több nemzetközi konferencián tartott elõadást Franciaországtól Japánig, szakmunkáira világszerte hivatkoznak.

Lengyel születésû amerikai matematikus
Egyetemi tanulmányait Breslauban kezdte, majd 1915-tõl a Bécsi Egyetemen folytatta. 1920-ban mérnöki diplomát szerzett. 1921-ben beiratkozott a Berlini Egyetemre, ahol matematikai tanulmányaira és további munkájára nagy hatással voltak Richard von Mises és Erhard Schmidt professzorok. Schmidt irányítása mellett dolgozta ki 1922-ben doktori értekezését. Hitler hatalomra jutásakor el kellett hagynia az országot. 1934-ben az oroszországi Tomskba, majd 1936-1937-ben Tbiliszibe, 1937-ben Párizsban költözött, itt az Institut Henri Poincaré-n írta meg 2 kötetes monográfiáját a komplex analízisrõl. A 2. világháború kitörésekor az Egyesült Államokba települt át. Massachusetts Institute of Technology-n Cambridge-ben tartott elõadásokat. Késõbb New York City Yeshiva College-ben tanított, majd Providence-ben a Brown University-n. 1945-tõl a Harvardon csatlakozott von Mises-hez. 1950-tõl a Stanford Egyetemen folytatta munkáját. Mozgalmas munkássága alatt számos - a matematika területén fontos könyvet jelentetett meg. Fõ eredményeit a potenciálelmélet területén érte el, fontos az általa bevezetett Bergman-féle magfüggvény.

Amerikai fizikus, tankönyvszerzõ
New York Brooklyn városrészében járt középiskolába, majd Manhattanben a City College hallgatója volt. Ezzel a fõiskolával élete végéig megmaradt a kapcsolata, több mint negyven éven át tanított itt. Közben a Columbia Egyetemen megszerezte a Ph.D. fokozatot fizikából, majd Princetonban kutatott K.T.Compton (az idõsebb Compton testvér) irányításával és Berlinben is töltött egy évet a Vilmos császár (ma: Max Planck) Intézetben. 1937-ben jelent meg Heat and Thermodynamics címû egyetemi tankönyve, s ez hamarosan meghozta számára az ismertséget, nemcsak az Egyesült Államokban. Az Amerikai Fizikatanárok Társulatának (American Association of Physics Teachers, AAPT) legrangosabb díját, az Oersted Medalt 1956-ban nyerte el. Ekkor már csaknem egy évtizede forgalomban volt Francis Sears-szel közösen írt College Physics c. két kötetes könyvük, melyet a világ számos nyelvére lefordítottak. E fõiskolai tankönyvnek matematikailag igényesebb változata University Physics címmel 1964-ben jelent meg elõször, azóta ennek is számos kiadása elfogyott. Mark Zemansky fizikusnak és pedagógusnak egyaránt kiváló volt; mind tanítványaival, mind kollégáival mintaszerû emberi kapcsolatban sikerült maradnia egész életén át. (Dr. Radnai Gyula)

Jezsuita csillagász
Az összehasonlító nyelvtudomány egyik megalapozója. A nagy földbirtokkal rendelkezõ Fejér-megyei család gyermeke 16 évesen kérte felvételét a Jézus-társaságba. Tanulmányairól és pályakezdésérõl keveset tudunk, 1762-ben a bécsi Egyetemi Csillagvizsgálóban Hell Miksa mellett gyakornok, két évvel késõbb kinevezték a nagyszombati Magyar királyi Egyetem csillagász-adjunktusává, de már 1768-ban Hell munkatársa az Észak-Norvégiában, Vardõ szigetére, a Vénusz átvonulására küldött expedíció idején (1768-70). Nagy része volt a megfigyelések sikerében, és a nagyon széles körû földrajzi, geofizikai, természetrajzi vizsgálatokban. Hell ösztönzésére kezdte tudományosan vizsgálni a magyar és lapp nyelvek rokonságát, e tárgyról közölt mûve (Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse: A magyar és a lapp nyelv hasonlóságának bizonyítása) a finn-ugor összehasonlító nyelvtudomány alapvetése (Koppenhága, majd Nagyszombat, 1770). Itthon azonban többen elutasítóan fogadták, ezért ilyen irányú munkásságával felhagyott. 1778-ban a Budára telepített nagyszombati csillagvizsgáló adjunktusa, ekkor írta összefoglaló kézikönyvét a csillagászat alapjairól (Idea astronomiae, Buda, 1778). Mivel nem nyerte el a magyar "Királyi csillagász" tisztjét, végleg visszavonult, és szinte elfeledetten hunyt el. Emlékszobra Tordason áll, emléktáblája a norvégiai Vardo-sziget régi erõdjén. (Bartha Lajos)

Orvos, egyetemi tanár
Elõbb jogot tanult, majd a szabadságharc idején Görgey Artúr honvéd kapitánya. Orvosi tanulmányait 1850-ben kezdte meg és 1854-ben fejezte be Bécsben. Külföldi egyetemeken folytatott tanulmányútja után Lembergben telepedett le, ahol 1860-ban a természet-gyógytan magántanára. Atyjához híven õ is homeopata orvos. 1861-ben visszatért Magyarországra. 1873-tól 1905-ig a hasonszenvészet rk. tanára a budapesti egyetem orvosi karán, a Bethesda és budapesti Rókus közkórház fõorvosa. Semmelweis Ignác tanainak népszerûsítõje volt. Sokat tett az elhanyagolt testgyakorlás felkarolása érdekében. 1863-ban létrehozta az elsõ magyarországi nyilvános tornacsarnokot, 1865-ben megalapította a Pesti Tornaegyletet, melynek elsõ elnöke volt.

Vízépítõ mérnök, mûegyetemi tanár
1890-ben a budapesti mûegyetemen szerzett mérnöki oklevelet, 1896-ban a kassai jogakadémián tett jog- és államtudományi vizsgát. 1898-99-ben Fiumében a Recina patak szabályozását végezte. 1903-tól a besztercebányai, 1909-tõl 1919-ig a kassai kultúrmérnöki hivatal vezetõje volt. 1923-tól a mûegyetem vízépítési tanszékének ny. r. tanára. Számos folyószabályozási és talajjavítási munkát tervezett, 1924-ben a Dunavölgyi Lecsapoló és Öntözõ Társulat miniszteri biztosa lett. 1927-28-ban megszervezte az ország elsõ, s az oktatás és a gyakorlat szempontjából egyaránt jelentõs vízépítési laboratóriumát. 1934-35-ben a József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem elsõ rektora. Úttörõ munkát végzett az alföldi talajvízszintmegfigyelõ kúthálózat kiépítésével. 1936-tól az MTA tagja.

Mérnök, mûegyetemi tanár
Mérnöki oklevelét a budapesti mûegyetemen nyerte, majd a budapesti tudományegyetemen, Párizsban és Zürichben képezte tovább magát, 1898-ban a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett s ugyanez évben a mûegyetem mechanikai tanszékére adjunktussá nevezték ki. 1913-44-ben a mechanika ny. r. tanára; 1920-tól az MTA levelezõ tagja, 1927-30-ban a mûegyetem rektora. 1932-41-ben a minisztérium közigazgatási államtitkára. 1944 végén Németországba távozott, utóbb az USA-ban élt. Apja Szily Kálmán fizikus.

Agrármérnök, növénynemesítõ
A budapesti Közgazdaságtudományi Karon mezõgazdasági tanulmányokat végzett 1930-ban. Részt vett a búzanemesítés elméleti kidolgozásában, gyakorlati megvalósításában. 1938-tól 1950-ig az Országos Növénytermelési Hivatal munkatársa, majd igazgatója volt. 1965-ben a debreceni Agrártudományi Fõiskola tanára lett. Az Európai Növénynemesítõk Egyesületének (EUCARPIA) 1974-tõl haláláig elnöke volt. Megszervezte a hazai pillangós takarmánynövényeknek és a kukorica tájfajtáinak a begyûjtését. A genetika modern módszereivel nyerhetõ, különféle jó eredményeket nyújtó tájfajtákat kísérletezett ki, melyekbõl ún. génbankot szervezett, valamint megfelelõ fajták kitenyésztésével a fizikai és kémiai behatások nélkül is jól termõ növényfajták termesztését szorgalmazta. 1971-tõl az MTA tagja.

Matematikus
1948-ban bölcsészdoktori címet szerzett, szeptembertõl a Battonyai Állami Gimnáziumban tanított. Közben folytatta matematika-fizika szakos tanulmányait, diplomát 1949-ben kapott. Tanári mûködését Szentesen, majd Szegeden folytatta. 1954-tõl a szegedi József Attila Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumának matematika szakvezetõ tanára. 1960-tól az egyetem tanársegéde, majd adjunktusa. 1962-ben abszolválta a programozó matematikusszakot. 1962-63-ban az MTA Számítógépközpontjában, 1966-tól önálló programozóként - különbözõ budapesti számítógépközpontokban-dolgozott.

Magyar-svéd kémikus
Orvos szeretett volna lenni, de erre az akkori Magyarországon nem volt lehetõsége. Párizsba utazott, onnan 1939-ben hazajött. A Svéd Királyság Budapesti Nagykövetségén vészelte át a nyilas korszakot. 1946-ban Svédországba távozott, a Wenner-Gren Intézetben asszisztensként dolgozott Olov Lindberg mellett. 1956-ban biokémiából doktorált a Stockholmi Egyetemen, majd a Werner-Grenn Intézet fiziológiai kémiai osztályát vezette 1967-ig. 1967-tõl 1986-ig a Stockholmi Egyetem Biokémiai Intézetének igazgatója volt. 1977-88 között a Nobel-díj bizottság tagja volt. Jelentõs eredményeket ért el a sejtbiológia és a bioenergetika terén, elsõsorban a mitokondriumok kutatásában, a sejtek energiatermelésével kapcsolatban. Legfontosabb eredményeit többek között a mitokondriumok energiafüggõ reakcióinak vizsgálata, valamint a mitokondrium membránok topológiájának tisztázása terén érte el. Lars Ernster 1968-ig nem látogatott haza, 1968 nyarán elõadást tarthatott a Magyar Tudományos Akadémián. 1986-ban nyugalomba vonult a Stockholmi Egyetemrõl. Ez alkalmat adott arra, hogy elõadás-sorozatot tarthasson a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen a rendes biokémiai elõadások keretében. 1988-ban a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tiszteletbeli doktori címmel tüntette ki.

Csillagász
Alkalmazott matematikus diplomát szerzett az ELTE-n, majd a svábhegyi Csillagvizsgáló Intézetben dolgozott. Kisbolygók, valamint mesterséges égitestek pályaszámításait végezte, utóbbi akkoriban friss tudománynak számított. 1961-ben Hamburgban töltött egy évet, ahol megkezdte a Tejútrendszer csillaghalmazaira vonatkozó kutatásait, melyet évtizedeken át folytatott. Jelentõs, Catalogue of Star Clusters and Associations címû munkáját világszerte használják. A hatvanas években az amerikai Kitt Peak Obszervatóriumban ösztöndíjasként töltött munka után az ELTE Csillagászati Tanszékének vezetõjévé nevezték ki, magyar csillagászok generációi kerültek ki "keze alól". A hetvenes évek elején irányításával készült a Piszkéstetõi Obszervatórium 1 méteres távcsöve. A nyolcvanas években a bécsi egyetem vendégprofesszora volt, késõbb a bécsi magyar nagykövetség kulturális tanácsosa is volt. Számos nemzetközi szakmai társaságnak, jelentõs folyóiratok szerkesztõbizottságainak volt tagja, emellett sok, igen színvonalas ismeretterjesztõ írása is õrzi emlékét. (Piriti János)

Angol biológus
Orvosi diplomát szerzett. 1846-1850 között egy Csendes-óceáni kutató expedícióban hajóorvosként vett részt, ez idõ alatt kiterjedt kutatásokat folytatott a tengeri élõ szervezetek körében. 1854-tõl 1885-ig Londonban a Royal School of Mines tanára volt. Darwin "A fajok eredete" c. mûvének megjelenése után a darwini elmélet egyik elsõ támogatója és képviselõje lett. Számos biológiai és paleontológiai vizsgálattal támasztotta alá Darwin elméletét. Nevezetes, nagy figyelmet keltõ vitát folytatott Oxford püspökével az elméletrõl. Biológiai kutatásainak eredménye a madarak osztályozásához való hozzájárulás. Sokat tett az oktatás modernizálásért Nagy-Britanniában.

Angol matematikus, tudományfilozófus
Tizenöt évesen már a londoni King's College tanulója lett. Matematikában, irodalomban, sportban jeleskedett; 18 évesen felvették a Trinity College-ba. Évfolyam-másodikként végzett, akár csak Thomson és Maxwell pár évvel korábban. 1870-ben napfogyatkozást kutatva hajótörést szenvedett. Huszonkilenc évesen már a Királyi Természettudományos Akadémia tagja. Korának tömeggyilkosa, a tbc vitte el; még 34 éves sem volt. Bolyai és Lobacsevszkij nyomdokán nemeuklideszi geometriát tanulmányozva jutott a forradalmi gondolatig: a gravitáció oka a geometriában keresendõ. Általánosította a Hamilton-féle kvaterniók fogalmát; ma Clifford-Klein tereknek hívjuk az általa vizsgált algebrai, geometriai, topológiai struktúrákat. Még tanuló korából származik híres mondása: "A gondolat amely leigázza a világot, nem lehet elmélkedõ, csakis tevékeny." Halála után Pearson fejezte be "Common sense of the exact sciences" címû könyvét. (Hujter Mihály)

Szovjet atomfizikus
Kievben, majd matematikus bátyjával, Naum Iljics Ahiezerrel együtt Harkovban tanult. Landau intézetében Pomerancsukkal együtt a foton-foton szórást tanulmányozta, ebbõl született hármuk közös cikke 1936-ban a Nature-ben. 1938-ban, Landau távozása után õ lett Harkovban az elméleti fizikai intézet vezetõje. 1941-tõl professzor lett ugyanitt, ezt a pozíciót 89 éves koráig töltötte be. 1944-52 között Pomerancsukkal a neutronszórást és a plazmafizikát vizsgálta a moszkvai Kurcsatov Intézetben. 1998-ban Pomerancsuk Díjjal tüntették ki.

Erdõmérnök, mezõgazdasági szakíró, gazdasági akadémiai tanár
Tanulmányait a bécsi mûegyetemen, a magyaróvári felsõfokú gazdasági tanintézetben és a selmecbányai erdészeti akadémián végezte. Utána gazdatiszt lett, majd 1868-tól a keszthelyi elsõ magyar nyelvû gazdasági tanintézet tanára és 1874-tõl igazgatója, 1884-tõl a magyaróvári gazdasági akadémia igazgatója. Igazgatósága alatt érte el az Akadémia fénykorát, vezetése alatt alakult meg a kutatóhelyek egész sora. Fontos szerepet játszott a hazai agrár-szakoktatás megreformálásában is, tanulmányok születtek az oktatás megújítása céljából. 1897-ben nyugdíjba vonult. Utána Budapesten a Magyar Mezõgazdasági Múzeum elsõ igazgatója lett, 1903-ig töltötte be ezt a pozíciót.

Vegyészmérnök
A budapesti mûegyetemen szerzett vegyészmérnöki oklevelet 1917-ben, majd az egyetem szerveskémiai tanszékén volt tanársegéd Zemplén Géza mellett. 1918-1941 között a Chinoin Gyógyszer- és Vegyészeti Termékek Gyárában dolgozott különbözõ vezetõ beosztásokban. 1931-ben a szerves gyógyszerkészítmények kémiai technológiája c. tárgykörben lett egyetemi magántanár Szegeden. 1941-1945 között a Chinoin vezérigazgatója volt, 1946-1978 között a Kutatólaboratórium vezetõje. Emellett 1948-tól a BME-n a szerves kémiai alapmûveleteket adta elõ. 1971-ben Endrõdi utcai magánlaboratóriumát a Chinoinnak adományozta, lehetõvé téve ezzel a ciklodextrinek kémiája kutatását. Számos gyógyszer kifejlesztésében vett részt. A 2. viláhháború után fontos szerepe volt a hazai penicillingyártás megszervezésében, ezért kapott Kossuth-díjat. Nevéhez fûzõdik a cinkona alkaloidok rézkelátjainak a felfedezése és stabilitásuk összehasonlító vizsgálata. 1956-tól az MTA tagja.

Amerikai fizikus, mérnök
1848-tól az USA Szabadalmi Hivatalánál dolgozott. 1869-tõl az USA Bureau of Weights and Measures nevû hivatalának, a szabványügyi hivatal elõdjének egyik osztályát vezette. Fõ kutatási területe a csillagok, mint gázgömbök belsõ egyensúlyának tanulmányozása a termodinamika alapján. Számításokat végzett a Nap hõmérsékletére (1870), és a termodinamikai egyenletek alapján a csillagok gáztömegének nyomás, hõmérséklet és sûrûség közti kapcsolatára. Az általa felírt és a svájci Robert Emden (1862-1940) által továbbfejlesztett modell a csillagfejlõdés vizsgálatát alapozta meg. Nevét a Lane-Emden egyenleten kívül a 4770.sz. kisbolygó és egy holdkráter is õrzi. (Bartha Lajos)

Olasz matematikus, fizikus
Szegény családból származott, azonban el tudta végezni a pisai egyetemet. 1892-ben a mechanika professzora lett a torinói egyetemen, majd 1900-ban a római La Sapienza egyetemen a matematikai fizika professzora. Az 1. világháborúban belépett a hadseregbe és a léghajók fejlesztésén dolgozott. 1931-ben egyike volt annak a 12 egyetemi professzornak, aki nem esküdött fel a fasiszta kormányzatra, ezért elvesztette állását és hazai tudományos szervezetekben való tagságát. Ettõl kezdve nagyrészt külföldön élt, csak röviddel halála elõtt tért vissza Rómába. Legjelentõsebb eredményeit az integrálegyenletek és integro-differenciálegyenletek területén érte el. Az 1. világháború után a biológia matematikai modelljeivel foglalkozott, legnevezetesebb e téren a populációk kölcsönhatását leíró Lotka-Volterra egyenletek megfogalmazása.

Teológia- és fizikatanár, természettudományi író
Tanulmányait Göncön kezdte, onnan Csécsi Jánossal, a bujdosó pataki iskolával Kassára vonult. 1701-tõl már a Kassa külvárosába szorult iskolában tanított. 1703-tól 1707-ig rektor Miskolcon, majd külföldi akadémiákon tanult tovább. 1707-ben a sárospataki iskolához hívták meg tanárnak. Oktatómunkájának megkezdése elõtt azonban újból külföldi tanulmányútra ment, hogy a kollégium tönkrement felszerelését új szemléltetõ és kísérletezõ eszközökkel korszerûsítse (Leydenben készült légszivattyú, laterna magica stb.). 1708-tól teológiát, természettudományokat és jogot tanított. Pestis áldozata lett. Õ volt az elsõ hazánkban, aki már 1709-ben a fizikát kísérletezéssel tanította. Mûvei kéziratban maradtak fenn.

Orvos, sebész
1898-ban avatták Budapesten orvosdoktorrá, 1902-1906-ban gyakornok, 1907-ben rendelõ orvos a János Kórházban, egyetemi magántanár a sebészeti propedeutikából, majd 1908-tól a Margit Kórház fõorvosa. 1914-tõl 1936-ig a János Kórház sebész fõorvosa. 1926-ban rk. tanár, az Eötvös Loránd Rádium és Röntgen Intézet fõorvosa. 1936-ban kórházügyi elõadó a belügyminisztériumban. Jelentõsek az aszepszisre vonatkozó kutatásai. A rák elleni küzdelem, a magyarországi rákstatisztika egyik elsõ megszervezõje.

Villamosmérnök
Mûszaki tanulmányait Németországban végezte. 1945 után rövid ideig szülõvárosában egy vasüzem mûszaki vezetõje volt. A gödöllõi Ganz Árammérõgyár alapításakor a gyár fõkonstruktõrévé nevezték ki. Munkatársával, Mondl Ferenccel olyan új típusú árammérõt szerkesztett, mely világviszonylatban is az elsõk közé tartozott s keresett exportcikké lett.

Osztrák csillagász
A bécsi Egyetemi Obszervatórium asszisztense, 1872-ben az Osztrák-magyar Haditengerészet Pola (ma: Pula) Obszervatóriumának vezetõje, itt kezdett hozzá az addig ismert kisbolygók pálya-ellenõrzéséhez, eközben 26 új aszteroidát fedezett fel. 1880-tól a bécsi Egyetemi Csillagvizsgáló fõmunkatársa, ahol újabb 100 kisbolygót fedezett fel, és elkészítette a heidelbergi Max Wolf-fal együttmûködve az égi egyenlítõ övezetének részletes csillagkatalógusát és térképét ("Sternlexikon", 1902). Nevét a 914.sz. kisbolygó, és egy holdkráter õrzi. (Bartha Lajos)

Skót matematikus, biológus, zoológus
Edinburgh-ban és Cambridge-ben végezte tanulmányait, 1884-tõl professzor az University of Dundee-nél és 1917-tõl professzor a Natural History St Andrew-nál 64 éven keresztül. 1917-ben megjelent könyve, az On Growth and Form (Növekedésrõl és formákról) nagy feltûnést keltett, többé- kevésbé kézenfekvõ bizonyítékok óriási választéka arról, milyen szerepet játszik a matematika a biológiai forma és viselkedés alakulásában. A könyvet a Nobel-díjas Peter Medawar az irodalom legjobb munkájának nevezte. 1946-ban neki ítélték a Darwin Medalt, és 1937-ben lovaggá ütötték. D'Arcy Thompson-féle transzformációk - Grafikus eljárás annak bizonyítására, hogy valamely állat formája matematikailag megadható változások útján átvihetõ egy vele rokon másik állat formájába.

Brit fiziológus
Bayliss a londoni University College-ban és az oxfordi Wadham College-ban végezte tanulmányait. Starlinggal folytatott hosszú és gyümölcsözõ együttmûködése nem sokkal azután kezdõdött, hogy tanári állást kapott a londoni University College-ban 1888-ban, ahol késõbb az általános élettan professzora lett. Bayliss és Starling elsõsorban a hasnyálmirigy emésztõnedvének kiválasztását szabályozó kémiai anyag - az elsõként felfedezett hormon - meghatározásáról ismert. Bayliss és Starling alkották meg a hormon kifejezést. Bayliss kimutatta, hogy a tripszin nevû enzim a vékonybélben keletkezik az inaktív tripszinogénbõl. Vizsgálatai alapján, az 1. világháborús sebesülésekre speciális sóinjekciókat ajánlott, számos ember életét mentve meg. Az élettan, a biokémia és a fizikai kémia területén végzett úttörõ kutatásokat.

Mérnök, mûegyetemi tanár, vasútépítéstani szakíró
1876-tól haláláig a Mûegyetemen az út-, vasút-, víz- és hídépítészet r. tanára., 1886-89 és 1898-1900 között rektora volt. Mûszaki és közlekedésügyi szakirodalmi tevékenysége egyaránt jelentõs. Mint rektor a mûszaki oktatás matematikai megalapozása, a gazdasági képzés kiszélesítése, valamint az oktatás, illetve a Mûegyetem gyakorlati kapcsolatainak kiépítése terén végzett eredményes munkát. Vezetõ szerepe volt a diákszociális intézmények megszervezésében. 1891-tõl levelezõ, 1896-tól volt az MTA rendes tagja.

Építõmérnök, mûegyetemi tanár
A vasbetonépítés meghonosítója Magyarországon. Magyarországra települt lengyel családból származott. A pesti mûegyetemen végezte tanulmányait 1884-ben, majd ösztöndíjjal Párizsban tanult és az Eiffel-cégnél dolgozott. 1888-ban visszatért Budapestre, ahol 1889-ben mérnöki irodát nyitott. 1901-ben az elsõ mûszaki doktor, 1906-tól az út- és vasútépítéstan ny. r. tanára a mûegyetemen. A Hennebique-féle szabadalmak alapján számos vasbeton szerkezetû víztornyot, hidat és más magasépítményt tervezett és épített: a kõbányai, a szegedi és a margitszigeti víztornyokat, az örményesi Temes-hidat, a Ganz Vagon és Gépgyár szerelõcsarnokát és egyéb gyár- és raktárépületeket. Tõle származnak a Lánchíd újjáépítésének tervei is. Több munkájában (Zeneakadémia, városligeti híd, szegedi víztorony) Korb Flórissal és Giergl Kálmánnal mûködött együtt. 1920-tól a Mérnök Egylet, 1921-tõl a Közmunkatanács elnöke, 1924-ben a Budapesti Mérnöki Kamara elsõ elnöke.

Növénybiológus, növénynemesítõ
A bécsi Mezõgazdasági Fõiskolán mezõgazdasági mérnöki oklevelet szerzett. Doktorrá avatása után tanulmányutakat tett az USA-ban, Dániában, Hollandiában, Németországban, Jugoszláviában. Hazatérve a Büki Cukorgyárhoz került majd bérlõként gazdálkodott Lédecen (Sopronhorpács). 1930-1931-ben kezdett cukorrépanemesítéssel foglalkozni. Nagy sikereket ért el a 30-as és 40-es években a takarmányrépa, õszi árpa, olajlen és bükkönyfélék nemesítésében is. Üzemét 1950-ben államosították Sopronhorpácsi Kísérleti Gazdaság néven, vezetõje továbbra is õ maradt. Az 1954-ben kutatóintézeti rangra emelkedett intézményben újabb növénynemesítési sikereket ért el a búza, rostlen, cikória, tarlórépa, õszi árpa, bükkönyfajták, a poliploid cukorrépafajták terén. 1956-ban elhagyta az országot, Ausztriában telepedett le, ahol haláláig a cukorrépa nemesítésével foglalkozott. 1949-tõl az MTA tagja.

Francia matematikus, fizikus
Az École Polytechnique-ben, majd az École des Mines-ben tanult. Itt kötött barátságot Clapeyron-nal. 1820-ban együtt fogadtak el meghívást egy szentpétervári, a közlekedési infrastruktúra fejlesztését célzó intézetbe. Itt fizikát, matematikát, mechanikát, kémiát és általános mérnöki tudományokat oktatott, emellett mérnöki tervezéssel, hidak tervezésével is foglalkozott. 1832-1836-ig az École Polytechnique-ban a Fizika Tanszék vezetõje, emellett a Párizs-Versailles és Párizs-Saint Germain vasútvonalak építésének fõfelügyelõje volt. 1843-ban tagjává választotta a Francia Tudományos Akadémia. 1844-ben a Sorbonne-on a matematikai fizika tanszék egyetemi tanára 1863-ig, utána már csak a kutatással foglalkozott. Matematikai eredményei közül a görbevonalú koordináta-rendszerek általános elméletének kidolgozását tartják az egyik legfontosabbnak, jelentõsek az ún. szuperellipszis görbéken (Lamé-görbék) végzett vizsgálatai. Foglalkozott a számelmélettel is. Hõtani vizsgálatokat, valamint mérnöki számításokat is végzett. Neve szerepel a hetvenkét francia tudós között az Eiffel-tornyon.

Svájci matematikus
A karlsruhei és a berlini egyetemen matematikát tanult. A baseli egyetemen doktorált 1849-ben. 1859-tõl haláláig gimnáziumi tanár volt Baselben, de 1865-1890 között a baseli egyetemen is elõadott. Az atomelmélet és az atomspektroszkópia fejlõdése szempontjából alapvetõ formulát fedezett fel. 1885-ben a hidrogén színképvonalainak, az ún. Balmer-sorozatnak a hullámhosszaira vonatkozó egyszerû képletet tett közzé. Arra azonban, hogy ez a formula miért igaz, 1913-ig nem született magyarázat. Akkor Niels Bohr, aki kidolgozta a hidrogénatom diszkrét energiaszintjeire vonatkozó elméletet, megállapította, hogy Balmer formulája megfelel elméletének és alátámasztja azt.

Szovjet-orosz csillagász
A moszkvai egyetemen folytatott tanulmányait követõen a párizsi Sorbonne-on tanult. Pierre Janssen mellett a meudoni obszervatóriumban, majd 1906-tól 1941-ig a Pulkovói Központi Obszervatóriumban dolgozott. Elsõsorban fényességmérési és színképelemzési tanulmányokat folytatott. 1909-ben kezdte meg a Mars bolygó észlelését, különbözõ színszûrõkkel, majd egy általa kifejlesztett spektrográffal. 1919-ben a petrográdi Egyetemen tanított asztrofizikát. Elsõként alkalmazta a színszûrõket fénymérésre, és ez úton a csillagok hõmérsékletének meghatározására. Megszervezte a Központi Obszervatórium Asztrobotanikai osztályát. Az 1941. évi napfogyatkozást Alma-Atából észlelte, ezután az Alma-Ata-i asztronautikai intézet vezetõje volt. A földi és a feltételezett Mars-beli növényzet fényvisszaverésének összehasonlítására a Pamír fennsík éghajlati körülményei közt élõ növényzet optikai sajátságait vizsgálta. Következtetéseit utóbb erõsen elutasító kritikák érték. 1927-ben a Szovjetunió Tudományos Akadémia tagjává választották, nevét a Hold túlsó oldalának egyik krátere és a 2250.sz. kisbolygó õrzi. (Bartha Lajos)

Angol fizikus
Királyi ösztöndíjjal tanult a manchesteri egyetemen, itt késõbb spektroszkópiával foglalkozott. 1907 és 1909 között Ernest Rutherforddal dolgozott a radon spektrumának vizsgálatán, legfontosabb közös eredményük annak kimutatása volt, hogy a radioaktív bomlásból származó alfa-részecskék-"töltéssel rendelkezõ hélium-atomok". 1911-tõl az indiai Kodaikanal Napfizikai Obszervatóriumban dolgozott, ennek 1923 és 1937 között igazgatója volt. A Nap spektrumában található színképvonalakkal, azok eltolódásának vizsgálatával foglalkozott, közben kimutatta az oxigén jelenlétét a Nap kromoszférájában. Több ázsiai expedícióban is részt vett, melyek célja napfogyatkozások során a Nap színképvonalainak tanulmányozásával az általános relativitáselmélet egyes következményeinek kísérleti ellenõrzése volt. 1937-tõl az isztanbuli egyetem csillagászatprofesszora volt, 1947-ben tért végleg vissza Angliába. (Piriti János)