Olasz atomfizikus
Két évig mérnöknek tanul Pisaban, majd Rómában szerez fizikus diplomát, ahol Fermi asszisztense lesz és részt vesz Fermi lassú neutronokkal folytatott kísérleteiben. 1936-ban Párizsban (Frédéric és Irène) Joliot-Curie-ék munkatársaként lép be a francia kommunista pártba. A német megszállás elõl Spanyolországba, majd az Egyesült Államokba menekül 1940-ben. Neutronfizikai ismereteit az olajkutatásban hasznosítja, majd 1943-tól Kanadában dolgozik a Chalk River-i atomreaktor kifejlesztésén. Atombomba-kutatásba nem vonják be, kommunista múltja miatt. 1948-ban megkapja a brit állampolgárságot, ekkor Angliába megy át, a Harwell projekt keretében újra atomerõmû-fejlesztésben vesz részt. John Cockcroft elintézi számára, hogy 1951-tõl Liverpoolban dolgozhasson, egy akkor ott épülõ gyorsító mellett. 1950 nyarán azonban családjával Olaszországból váratlanul eltûnik, s csak öt év múlva bukkan fel újra a Szovjetunióban, Dubnában. Életének hátralévõ részét itt éli le, Bruno Makszimovics Pontecorvoként. Szovjet tudósként elméleti fizikai kutatásaival szerez érdemeket, fõleg a Pauli által felfedezett neutrínók foglalkoztatják. Már 1946-ban javasolta, hogy a Nap-neutrínókat klórtartalmú anyag segítségével detektálják, 1957-ben pedig egy szovjet folyóiratban felveti a neutrínó-oszcilláció lehetõségét, amely szerint az elektronneutrínó és a müonneutrínó ugyanannak a részecskének egymásba alakulni képes két állapota. Elméletét Vladimir Gribovval együtt dolgozza ki és 1967-ben modern formában publikálja. 1972-ben már elengedik Budapestre egy európai részecskefizikai konferenciára, 1978-ban pedig olaszországi rokoni látogatásra is. Több, mint húsz évvel a halála után, 2015-ben fizikai Nobel-díjjal jutalmazzák a neutrínó-oszcilláció kísérleti megvalósítóit. 1995 óta Pontecorvo-díjjal tüntetik ki Dubnában a részecskefizika legsikeresebb kutatóit. (Dr. Radnai Gyula)