Holland fizikus, Nobel-díjas
1878-ban nevezték ki a Leideni Egyetem matematikai fizika professzorává. Doktori értekezésében 1875-ben továbbfejlesztette az angol James C. Maxwell elektromágneses elméletét, így az sokkal kielégítõbb magyarázatot adott a fényvisszaverõdésre és a fénytörésre. A fizika sok ága foglalkoztatta, de fõ célja egy olyan elmélet létrehozása volt, amely megmagyarázza az elektromosság, a mágnesség és a fény kapcsolatát. Maxwell elmélete szerint az elektromágneses sugárzást a rezgõ elektromos töltések keltik, de a fényt keltõ töltések nem voltak ismertek. Lorentz ezért arra gondolt, hogy az anyag atomjai is töltött részecskékbõl állhatnak, és ezek az atom belsejében levõ töltött részecskék lehetnek a fény forrásai. Ha ez igaz, akkor az erõs mágneses térnek hatnia kell a rezgésekre, és ezen keresztül az így keletkezett fény hullámhosszára. 1896-ban Zeeman, Lorentz tanítványa igazolta ennek a jelenségnek a létezését, ez ma Zeeman-effektus néven ismert. Munkájukért 1902-ben Nobel-díjat kaptak.