Mérnök, mûegyetemi tanár
Mûszaki tanulmányait Budapesten, Karlsruhéban, Zürichben (Culman mellett) végezte, majd Badenben (Becker mellett) dolgozott. 1866-ban Zürich város mûszaki hivatalának alkalmazottja, 1867-tõl a pesti mûegyetemen tanársegéd, 1869-tõl a víziút- és vasútépítéstan, 1881-tõl a hídépítéstan ny. r. tanára. A hídépítés elmélete terén elért kutatási eredményei új irányt mutattak a statikailag határozatlan reakciójú tartók problémáinak megoldására. A grafosztatikában úttörõ elméleti megállapításokat tett. A Magyar Mérnök és Építész Egylet egyik alapítója. 1884-tõl az MTA tagja.

Norvég matematikus
Az elvont algebra, számelmélet, és a gráf-elmélet területein alkotott maradandót. Tanulmányait az Oslo University-n végezte, egy rövid idõt töltött Németországban a Göttingeni Egyetemen, ahol nagy hatással volt rá Emmy Noether matematikus. 1926-ban professzor lett Osloban, de egy évvel késõbb átköltözött az Egyesült Államokba, és ott a Yale Egyetemen oktatott. 1945-ben visszatért Norvégiába. Legfõbb eredményeit a gyûrûelméletben, és a gráfelméletben, valamint a hálóelméletben érte el. Könyvet írt Cardano-ról, és Niels Henrik Abel-ról, valamint a négy-szín problémáról 1967-ben.

Angol születésû dán orvos, immunológus, Nobel-díjas
Hollandiában, a Leideni Orvosi Egyetemen szerzett diplomát, azután 1943 és 1955 között a Dán Állami Oltóanyag Intézetben dolgozott. Itt kezdett el foglalkozni a szervezetben termelõdõ ellenanyagokkal. A Koppenhágai Egyetemen doktorált 1951-ben. 1956-1962-ig a WHO tisztiorvosa volt, tanított a genfi és a pittsburghi egyetemeken, majd a Frankfurti Goethe Egyetemen professzor. Részt vett a bázeli Immunológiai Intézet létrehozásában, 1969-1990-ig annak igazgatója volt. Jerne adta meg a ma általánosan elfogadott magyarázatát annak az immunológiai mechanizmusnak, melynek során a szervezetbe bejutó idegen anyagok (antigének) semlegesítésére ellenanyagok termelõdnek. Az immunrendszer fejlõdésérõl is átfogó elméletet dolgozott ki. 1984-ben a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat Georges Köhlerrel és Cesar Milsteinnel megosztva, az immunrendszer specifikus szabályozó mechanizmusával és felépítésével összefüggõ kutatásaiért, illetve a monoclonális antitestek termelési elvének felfedezéséért kapta.

Angol kémikus, egyetemi tanár, Nobel-díjas
Szülei Hitler elõl menekültek Berlinbõl Angliába a 30-as években. 16 éves volt, amikor édesapja eredeti családnevüket Krotoschinerrõl az egyszerûbb Krotora változtatta. Már középiskolás korában kitûnt színes egyéniségével, több irányú érdeklõdésével. Tudós kémiatanára javaslatára jelentkezett Boltonból Manchester átugrásával Sheffieldben egyetemre, kémia szakra. Az egyetemen nemcsak kémiából volt kiváló, de mûvészeti szerkesztõje lett az egyetemi újságnak és vezette az egyetemi atlétikai klubot is. Itt diplomázott, majd megszerezte a Ph.D. fokozatot molekuláris spektroszkópiai témából 1964-ben. Kanadai posztdoktori tanulmányok után tért vissza Angliába és Brightonban, a Sussex Egyetemen kezdett dolgozni. 1975-ben nevezték ki professzorrá, itt mûködött egészen 2004-ig. Közben szakmai érdeklõdése kiterjedt a kvantumkémiára, egészen a rádiócsillagászati, "asztrokémiai" kutatásokig. 1985-ben sikerült laboratóriumban is elõállítania az addig csak elméletileg megjósolt és a csillagászatban, a vörös óriások környezetében spektrumanalízissel kimutatott, 60 szénatomból álló, a futballabdára emlékeztetõ szerkezetû különleges molekulákat. Kroto már gyermekkorában is fémépítõ játékokkal játszott legszívesebben, késõbb pedig nagy tisztelõje lett Buckminster Fuller (1895-1983) amerikai építésznek, aki a sokszökekbõl felépülõ kupolaboltozatokat tervezte és népszerûsítette az Egyesült Államokban. Két évvel Fuller halála után az õ tiszteletére nevezte el Kroto a szénnek a grafit, grafén és gyémánt mellett felfedezett új allotrop módosulatát fullerénnek. Felfedezéséért 1996-ban kapott kémiai Nobel-díjat. 2004-tõl Floridában folytatta kutatásait, miközben aktívan részt vett több, a természettudományt népszerûsítõ kezdeményezésben. Számos kitüntetést kapott, negyvennél is több egyetem és akadémia választotta tiszteleti tagjául az egész világon - sajnos magyar nincs közöttük. (Dr. Radnai Gyula)

Magyar-felvidéki-osztrák kémikus, kohómérnök
Ösztöndíjasként tanult a bányászati akadémián 1772-tõl 1775-ig Selmecbányán, majd a helyi kamaragrófi hivatalban dolgozott. Két évig tanulmányozta Svédország, Szászország és a Rajna melléke bányáit, kohóüzemeit. Az uppsalai egyetemen analitikai kémiát tanult. Selmecbányára hazatérve a kohászat, a kémia, az ásványtan professzora lett. Világszenzációként elsõnek sikerült platinát olvasztania; a tellúr felfedezésében is része volt. 1792-ben Bécsben a birodalom bányászati-kohászati ügyeinek irányítója, a Bánya- és Pénzügyi Kamara tanácsosa lett. (Hujter Mihály)

Gépészmérnök
Tanulmányait a budapesti mûegyetemen végezte 1895-ben, majd a Ganz Gyár villamossági osztályának munkatársaként különbözõ hazai és külföldi vasutak villamosítását vezette. Utóbb a Budapesti Helyiérdekû Vasutak (BHÉV) fõmérnöke, majd fõfelügyelõje és villamosításának vezetõje. Õ dolgozta ki a BHÉV villamosításánál alkalmazott újszerû láncfelfüggesztéses felsõvezetékes rendszert. Másik jelentõs találmánya a széles körben elterjedt Fischer-lemezes áramszedõ. Szakirodalmi tevékenysége is jelentõs.

Gépészmérnök, szakíró, mûfordító, szótárszerkesztõ
Gépészmérnöki diplomát a budapesti József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szerzett 1942-ben. Elõbb a Magyar Siemens-Schuckert Mûvek mérnöke, 1945-tõl a kolozsvári magyar tannyelvû Gép- és Villamosipari Középiskola, 1947-tõl a kétnyelvû Kolozsvári Almérnöki Intézet tanára, 1948-tól a kolozsvári Mechanikai Intézet tanára két iskolaéven át, a Tehnofrig Gépgyár fõmérnöke nyugalomba vonulásáig 1949-1973-ig. Fõmérnöksége alatt vált a Tehnofrig Délkelet-Európa egyik legnagyobb élelmiszer-ipari gépgyárává. Fontosabb kutatási témái: háromfázisú aszinkron villamos motorok fordulatszámának változtatása, hûtõ- és élelmiszer-ipari berendezések és technológiai sorok fejlesztése. Tanulmányúton volt a Szovjetunió, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Bulgária, NSZK, Dánia, Belgium, Franciaország, az USA számos városában.

Hídépítõ mérnök
A budapesti mûegyetemen végezte tanulmányait. 1869-ben a MÁV szolgálatába lépett. Számos hidat tervezett és építési munkáit vezette. 1881-ben az újonnan szervezett mûszaki tanács tagjává nevezték ki, 1894-tõl a Dunahídosztály vezetõje volt. A budapesti régi Erzsébet- és Ferenc József (ma Szabadság)-híd, a pozsonyi és komáromi Duna-hidak, a puchói Vág-híd, a tiszaújlaki Tisza-híd és a marosújvári Maros-híd építése is nevéhez fûzõdik.

Fizika- és kémiatanár, tudománynépszerûsítõ
Tanulmányait a budapesti tudományegyetem fizika-kémia szakán végezte, diplomáját 1929-ben szerezte meg. 1950-tõl a Természettudományi Társulat, majd a Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat központi csillagászati szervezeteinek titkára. Igen nagy szervezõ munkát fejtett ki, nagy számú ismeretterjesztõ cikke és számos könyve jelent meg (részben Kulin Györggyel közösen). 1950-1974 között a hazai amatõr mozgalom egyik mozgatója volt. Jelentõs szerepe volt a TIT Csillagászat Baráti Kör adminisztratív megszervezésében, és az évente, majd kétévente megrendezett Csillagászat Baráti Kör találkozók rendszeresítésében. Sokat fáradozott a csillagászati ismeretterjesztõk és amatõr csoportok vezetõinek továbbképzésén, szakmai szintjük növelésén. Halála után a 2058. számú aszteroidát róla nevezték el. (Bartha Lajos)

Brit biofizikus, Nobel-díjas
Új-Zélandban született, de 6 éves korától kezdve Angliában nevelkedett. 1840-ben doktorált a birminghami egyetemen. A 2. világháború idején katonai célú kutatásokat végzett, elõször Birminghamben Oliphant mellett, majd az Egyesült Államokban a Manhattan tervben vett részt. 1945-ben a skóciai St Andrews egyetemen biofizikával kezdett foglalkozni, majd 1946-tól a londoni King's College-ben a John Randall által vezetett laboratóriumban a DNS röntgenkrisztallográfiai vizsgálatán dolgozott. Ezzel hozzájárult a DNS molekula - elsõsorban James Watson és Francis Crick által felállított - "kettõs csavar" modelljének létrejöttéhez. 1962-ben Watson, Crick és Wilkins megosztott orvosi Nobel-díjat kapott a DNS molekula szerkezetének megállapításáért és az élõ anyagban történõ információátadásban betöltött szerepének feltárásáért.

Gépészmérnök, egyetemi tanár
Oklevelét a budapesti József Mûegyetemen szerezte 1911-ben. Tanulmányainak befejezése után a mûegyetem alkalmazott szilárdságtani tanszékén volt tanársegéd, késõbb adjunktus 1920-ig. 1920-tól 1938-ig a Budapest-vidéki Kõszénbánya Rt. pilisvörösvári telepén mérnök, majd üzemvezetõ fõmérnök. 1938-tól a budapesti mûszaki egyetemen tanár. 1942-1959-ig a mûszaki mechanika tanszék vezetõje volt. A gépészmérnöki gyakorlat igényeinek megfelelõen bõvítette és átdolgozta a mechanika tananyagát. Megalapozta a kinematikai és kinetikai tananyag elméleti hátterét és példatárát.

Meteorológus, klimatológus
Piarista novíciusként földrajz-történelem szakon végzett. Egészségi állapota miatt 1936-ban megvált a rendtõl. 1937-tõl nyugdíjazásáig az Országos Meteorológiai és Földmágnességi Intézetben dolgozott, késõbb osztályvezetõi, majd fõosztályvezetõi beosztásban. Nyugdíjbavonulása után is részt vett az intézet munkájában. Az éghajlattannak kiemelkedõ szakértõje volt. 1953-tól 1968-ig az Idõjárás c. szakfolyóiratot szerkesztette. Kidolgozta Magyarország éghajlati körzeteinek rendszerét. Az Éghajlati Atlasz és Adattár, és az Európai Éghajlati Atlasz munkájának szervezõje és szerkesztõje volt. Tevékenyen részt vett a Magyar Földrajzi Társaság munkájában. Az Országos Meteorológiai Intézet Balaton-kutatásának egyik fõ szervezõje. A Magyar Meteorológiai Társaság "Steiner Lajos" emlékérmének kitüntetettje, 1978-ban a Meteorológiai Társaság tiszteleti tagjává választották. (Bartha Lajos)

Fizikus, egyetemi tanár
Apja, id. Szalay Sándor mellett szerette meg a fizikát. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte el a fizika-matematika tanári szakot, itt doktorált Tangl Károly mellett 1932-ben. Rövid ideig Szegeden Szent-Györgyi Albert mellett dolgozott, ezután ösztöndíjjal Debye intézetében, Lipcsében és Rutherford munkatársaként Cambridge-ben folytatott kutatásokat. 1935-ben Gyulai Zoltán mellett tanársegédként a debreceni egyetemre került. Õ honosította meg Magyarországon a kísérleti magfizikát. Gyulai Zoltán távozása után 1940-tõl 1968-ig a kísérleti fizika tanszék vezetõ professzora volt. Iskolateremtõ egyéniség volt, éles szemmel, tehetségük alapján választotta ki munkatársait. Az õ módszerei alapján és kezdeményezésére sikerült a magyarországi uránérclelõhelyeket felkutatni. Az MTA debreceni Atommag Kutató Intézetének 1954-ben alapítója és 1975-ig igazgatója volt. Munkájában és intézetében kezdeményezte és támogatta az interdiszciplináris kutatásokat. 1952-ben Kossuth-díjat, 1978-ban Állami-díjat kapott, 1953-tól az MTA levelezõ, majd 1965-tõl rendes tagja volt. Fia, Szalay A. Sándor asztrofizikus professzor, az MTA tagja.

Biokémikus, egyetemi tanár
A budapesti egyetem vegyész szakán szerzett oklevelet 1948-ban. 1948-50-ben a Debreceni Orvostudományi Egyetem Kórbonctani Intézetében demonstrátor, majd gyakornok. 1950-tõl az MTA Biokémiai Intézetében, késõbb Enzimológiai Intézet tudományos munkatárs, 1972-tõl igazgató helyettes, 1985-tõl haláláig igazgató. Kutatási területe az enzimek mûködési mechanizmusa, az enzimkinetika és a termodinamika törvényei, valamint az anyagcsere-szabályozás makromolekuláris kölcsönhatásai. 1981-tõl a Nemzetközi Biokémiai Szövetség magyar tagozatának elnöke. Számos nemzetközi szaklap szerkesztõ bizottsági tagja. 1976-tól az MTA tagja.

Matematika tanár
Már az édesapja is tanár volt. Sajnos korán elvesztette, és 17 éves volt, amikor édesanyja is meghalt. Ezután magántanítványokat vállalt, ezzel biztosítva húgaival együtt mindhármuk megélhetését. 1948-ban érettségizett a kõbányai Szent László Gimnáziumban. A Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen fejezte be felsõfokú tanulmányait, matematika-fizika tanári szakon. Már egyetemistaként felvette õt demonstrátornak Hajós György a Geometria tanszékre, ahol tanársegédként majd adjunktusként folytatta egyetemi pályafutását. Közben tanszékvezetõje engedélyével és támogatásával tanított egykori iskolájában, de más középiskolákban is. Tevékeny részt vállalt a matematikatanítás országos reformjainak megvalósításában: elérte, hogy a Varga Tamás nevével fémjelzett reformok helyet kapjanak a NAT-ban. Több mint három évtizeden át volt tagja több középiskolai matematikai versenybizottságnak. Sokoldalú, nagy mûveltségû tudóstanár volt, munkáját számos szakmai, pedagógiai kitüntetéssel ismerték el, halála után matematikaversenyt neveztek el róla. (Dr. Radnai Gyula)

Amerikai matematikus
A Texas-i egyetemre 16 éves korában iratkozott be, a B. Sc. fokozatot is rövid idõ alatt szerezte meg. Tanára, G. B. Halsted útmutatása nyomán bebizonyította, hogy Hilbert egyik geometriai axiómája redundáns. Ezért doktori ösztöndíjat nyert a chicagoi egyetemen. Miután több egyetemen adott elõ, visszatért a Texas-i egyetemre, itt 1930-tól 1969-ig, 87 éves koráig tanított. Fõ szakterülete a topológia volt. Tanítási módszerét, a Moore-módszert, sokan átvették.

Francia elméleti fizikus
Akárcsak édesapja, Marcel Brillouin annak idején, õ is az Ecole Normale Superieure-nek lett kiváló hallgatója Párizsban. Utána egy évig Sommerfeldnél tanult Münchenben. A háború után Párizsban doktorált. Itt Jean-Baptiste Perrin és Paul Langevin mellett kutatott, vizsgálta például a fény frekvenciaeltolódását, miközben ultrahang hullámokon szóródik valamilyen közegben (Brillouin szórás). 1928-ban, az akkor létrehozott Henri Poincaré Intézetben elnyerte az elméleti fizikai tanszéket. Itt a fémes kristályokban terjedõ elektronhullámok leírásához vezette be a Fermi felület szemléletes tárgyalására kiválóan alkalmas Brillouin-zónákat, a kvantummechanikai perturbáció számításhoz pedig Wigner Jenõtõl függetlenül a ma már kettõjükrõl elnevezett formulát. 1932-ben lett a College de France professzora. A második világháborút az Egyesült Államokban vészelte át, ahol a radarkutatásba kapcsolódott be New Yorkban, a Columbia Egyetemen. A háború után rövid idõre hazalátogatott, majd visszatért és 1949-ben felvette az amerikai állampolgárságot. Amerikában több nagyhírû egyetemnek és kutató intézetnek (Harvard, IBM) lett professzora ill. kutatója. Önállóan szeretett dolgozni, több mint 200 tudományos publikációnak és csaknem 20 szakkönyvnek õ az egyedüli szerzõje. (Dr. Radnai Gyula)

Orvos, szemész, egyetemi tanár
Orvosi oklevelet Budapesten szerzett 1909-ben, szemész szakképesítést nyert 1912-ben. 1909-1913-ban a budapesti, 1913-1920-ban a kolozsvári egyetem orvosi karán klinikai orvos, tanársegéd volt. 1921-1950 között a szegedi egyetem szemészeti klinikáján adjunktus volt, majd 1925-tõl egyetemi ny. r. tanár, Imre József utódaként tanszékvezetõ. Az orvostudományi kar dékánja három alkalommal és az egyetem rektora (1935-1936, 1948-1949) volt. A Szemészet c. szaklap szerkesztõbizottsági tagja, valamint több tudományos társaság, ill. bizottság tiszteletbeli elnöke. Fõ kutatási területei a szem egyensúlyzavarának, proteinterápiájának, a kamilla hatóanyaga gyógyászati alkalmazásának, a retina betegségeinek témakörét ölelték fel. Számos szakközleménye jelent meg a hazai és külföldi folyóiratokban.

Francia csillagász
1835-tõl a párizsi obszervatórium munkatársa volt. Kitûnõ megfigyelõ csillagász, az üstökösök vizsgálatával foglalkozott. 1843-ban felfedezte a rövid keringési idejû 4P Faye üstököst, ezzel elismerést szerzett. 1848-tól a párizsi École Polytechnique geodéziatanára, 1854-ben a nancy-i egyetem rektora. 1873-tól 1893-ig az École Polytechnique-en a csillagászati tanszék vezetõje. Számos fontos megbízatást is betöltött. Mind észlelései, mind elméleti munkásságának eredményei jelentõsek. Az üstökösök pályájának vizsgálatán kívül munkássága kiterjedt a csillag-távolság és sajátmozgásuk mérésére. Kidolgozta a Nap fizikájának, a napfoltoknak akkor új elméletét, majd a Naprendszer kialakulására vonatkozó, az addig elterjedt Kant-Laplace-féle elméletnél korszerûbb feltevéseket. (1884). Értékes gondolatokat fejtett ki a sarki fény és a napkorona kialakulásáról. Új mûszereket is tervezett. Elsõként ismerte el Hell Miksa 1769. évi, alaptalanul megtámadott Vénusz-átvonulás megfigyeléseinek helyességét. A francia Természettudományi Akadémia tagja, a Lalande-érem kitüntetettje. Nevét egy holdkráter és az 1418.sz. kisbolygó õrzi. (Bartha Lajos)

Német csillagász
A Struve-dinasztia harmadik generációjának tagja, Otto Wilhelm Struve fia. A dorpati egyetemen tanult, 1882-ben a szentpétervári egyetemen doktorált. Külföldi tanulmányutak után a pulkovói csillagvizsgálóban dolgozott. 1895-tõl a königsbergi egyetem professzora és az ottani csillagvizsgáló igazgatója lett. 1890-tõl a berlini obszervatórium vezetõje volt, igazgatásának idején költözött az intézmény 1913-ban a Potsdam melletti Babelsbergbe, ahol sokkal kedvezõbb megfigyelési viszonyok voltak, mint a nagyvárosban. Jelentõs tudományos eredményei a Szaturnusz holdjai mozgásának, egymásra való kölcsönös hatásaiknak leírása, librációik felfedezése, valamint fizikai optikai vizsgálatai (pl. a diffrakció hatása a távcsövek leképezésére). A porosz és a bajor akadémia tagja volt, 1903-ban a Royal Astronomical Society aranyérmével tüntette ki. A matematikában a Struve-függvény viseli a nevét. (Piriti János)

Amerikai vegyész, Nobel-díjas
Norvég apa és koreai anya gyermeke volt. 1920-ban az Egyesült Államokba ment, és az ohiói Daytoni Egyetemen szerzett vegyészmérnöki ismereteket, majd a Massachusettsi Mûszaki Egyetemen tanult tovább szerves kémiát. 1927-ben az E. I. du Pont de Nemours & Co. kutatóvegyésze lett, és a következõ 42 évben ennél a vállalatnál dolgozott. Az 1960-as években olyan vegyületeket állított elõ, amelyeket szerkezetük alapján koronaétereknek nevezett el. Felfedezését Lehn és Cram fejlesztette tovább. 1987-ben Jean-Marie Lehnnel és Donald J. Crammel megosztva kémiai Nobel-díjat kapott a koronaéterek elõállításáért. Ezek a szerves vegyületek szelektíven reagálnak más atomokkal és molekulákkal, viselkedésük hasonlít az élõ szervezet molekuláinak mûködéséhez.

Matematika- és fizikatanár, tudománytörténész
1932-ig a neve: Woyciechowsky. Oklevelét a budapesti tudományegyetemen szerezte 1912-ben. Budapesti gimnáziumokban tanított matematikát, fizikát és gyorsírást. A debreceni, majd a budapesti tudományegyetem magántanárrá habilitálta a (1938, ill. 1942), mindkét helyen a matematika történetét adta elõ. Számos tanulmányt írt a hazai matematika történetérõl. Különösen jelentõsek levéltári gyûjtésen alapuló munkái, melyekben kevéssé ismert vagy elfeledett magyar matematikusok tevékenységét dolgozta fel. Fõmûve Sipos Pál életrajza. Feltárt magyarországi csillagászat történetére vonatkozó levéltári adatokat. Kézirati hagyatékát a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem könyvtára õrzi.

Geológus, geográfus, egyetemi tanár
A kolozsvári tudományegyetemen tanári oklevelet 1919-ben, a budapesti tudományegyetemen doktori diplomát 1925-ben szerzett. A 2. világháború befejezéséig középiskolai tanár a kolozsvári református kollégiumban. 1945-ben a Bolyai Egyetem földrajzi tanszékére egyetemi tanárnak nevezték ki, s ott mûködött 1959-ig. Kutatómunkája fõként Erdélyre, s azon belül Kalotaszegre és Kolozsvárra terjedt ki. Földtani jellegû munkáiban fõleg barlangtani kutatásokkal és az ehhez kapcsolódó források vizsgálatával, tanulmányozásával foglalkozott. Tevékenységet fejtett ki a kultúregyesületekben, az erdélyi turista mozgalom lelkes szervezõje. Több tudományos egyesület (Magyar Földrajzi Társaság, Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat) tiszteleti tagja volt.

Fizikus
A budapesti mûegyetemen megkezdett tanulmányait az 1. világháború miatt félbe kellett szakítania. 1926-ban Berlinben végzett kutatómunkát az akkor induló távolbalátással kapcsolatban Mihály Dénessel és az ugyancsak magyar származású Wikkenhauser Gusztávval a Telehor A. G. keretében. Elõbb tükörcsavaros letapogató rendszerének fejlesztésével foglalkozott, majd ultrahanggal gerjesztett folyadék-rácsrendszerével sikerült jó minõségû televíziós képet elõállítania. Az 1938. évi brit rádiókiállítás alkalmával már nagyméretû képeket vetítettek e rendszerrel. A 2. világháború után a színes távolbalátás kérdéseivel foglalkozott; az USA-ban szabadalmaztatott színes sorváltós katódcsöve megelõzte a hasonló Lorentz-csövet és sorozatban gyártották. Elektronikus magosztályozó gépét egy londoni cég gyártotta, melynek haláláig fõmérnöke volt.

Kémikus, egyetemi tanár
1957-ben diplomázott a Szegedi Tudományegyetemen vegyészként. 1957-1979 között a Szerves Kémia Tanszéken dolgozott. 1977-ben professzorrá nevezték ki a JATE-n. 1979-ben tanszékvezetõ egyetemi tanár lett a Gyógyszerkémiai Intézetben 1998-ig. 1998-2003 között egyetemi tanár volt. A MTA és a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem együttmûködésében szervezett Heterociklikus Kutatócsoportot vezette. Több alkalommal volt vendégkutató, ill. vendégprofesszor külföldi kutatóintézetekben és egyetemeken. Számos szabadalma is volt. Kutatási területei: telített és részben telített heterociklusok szintézise és sztereokémiai vizsgálata, valamint a gyógyszerkutatás szintetikus vonatkozásai.

Angol matematikus
Tanulmányait a Queen's University-n (Belfast), majd Oxfordban végezte. Oxfordban oktatott haláláig. A Lie-csoportok, Lie-algebrák területén érte el legfontosabb eredményeit. Nevéhez fûzõdik a Baker-Campbell-Hausdorff-tétel. Jelentõs eredményeket ért el a differenciálgeometriában is. 1905-tõl a Royal Society tagja volt.

Amerikai mikrobiológus, epidemiológus
A Yale Egyetemen 1925-ben szerzett orvosi diplomát. 1928-tól 1936-ig a Rockefeller Orvostudományi Kutatóintézetben, 1936 és 1938 között a Rockefeller Alapítványnál, 1938-tól 1941-ig pedig a New York-i Egyetem orvosi karán dolgozott. 1941-tõl a Michigani Egyetem Közegészségtani Intézetében mûködött. 1934-ben izolálta az influenza A-vírusát, 1940-ben pedig a B-vírust, és mindkét törzs ellen hathatós oltóanyagot fejlesztett ki. Egyéb kutatásai a tüdõgyulladás kezelésére alkalmas hatékony antiszérumok kidolgozásához vezettek. 1954-ben a Gyermekbénulásban Szenvedõkért Nemzeti Alapítvány felkérésére õ irányította azokat a sok gyermekkel végzett próbákat, amelyek nyomán általánossá vált a Salk-oltóanyag használata a járványos gyermekbénulás megelõzésére.

Osztrák-brit atomfizikus
1926-ban Bécsben doktorált; 1933-ban Otto Stern és Immanuel Estermann társaságában megmérte a proton mágneses momentumát. A 2. világháború alatt az új-mexikói Los Alamosban atomfizikai kutatásokat végzett. Fizikus, nagynénjével, Lise Meitnerrel 1939-ben leírta, hogyan osztódik a neutronokkal bombázott urán könnyebb elemekre, a folyamatot hasadásnak nevezték el. Akkoriban Meitner Stockholmban dolgozott, Frisch pedig Niels Bohrnál Koppenhágában. Bohr ismertette meg eredményeiket Albert Einsteinnel és más fizikusokkal az Egyesült Államokban. Frisch 1947-tõl Cambridge-ben tanított, a Cavendish Laboratórium magfizikai részlegét vezette.