Orvos, bõrgyógyász, egyetemi tanár
1889-ben szerezte orvosi oklevelét. 1890-ben tanársegéd a kórbonctani tanszéken. 1896-ban a Fõvárosi Bakteriológiai Intézet igazgatója. 1906-tól a bõrgyógyászati klinika vezetõje. 1935-tõl a felsõház tagja. Jelentõsek a poikilodermára, a Darier-kór szövettani lokalizációjára, a góchatásra, a myeloid leukémia bõrben való megjelenésére vonatkozó kutatásai. A szifilisz elleni társadalmi küzdelem, a nemibeteg- és bõrgombaszûrések kezdeményezõje Magyarországon. Említésre méltó a könyvkiadással, az orvostanhallgatók szociális támogatásával, a mûvészet pártolásával kapcsolatos tevékenysége.

Francia matematikus
A középiskolában, Párizsban Hadamard tanítványa volt, aki külön foglalkozott vele, és miután Hadamard a Bordeaux-i egyetemre került, tovább is levelezésben maradtak. Fréchet hosszabb ideig habozott, hogy az egyetemen a matematikát, vagy a fizikát válassza-e, végül a matematika mellett döntött. Több helyen is tanított, 1910-1919 között a Poitiers-i egyetemen. Az 1. világháborúban nyelvismerete miatt a brit hadsereghez osztották be tolmácsnak. Az 1. világháború után Strasbourg-ban, majd Párizsban tanított az egyetemen, 1948-ig, nyugdíjba vonulásáig. Igen termékeny alkotó volt. Ö vezette be disszertációjában a metrikus terek fogalmát (maga az elnevezés azonban Hausdorff-tól származik). Jelentõs eredményei elsõsorban a topológiához és a függvények elméletéhez kapcsolódnak, de Strasbourg-i és párizsi idõszakában foglalkozott a matematikai statisztika problémáival is.

Olasz származású természettudós, orvos, egyetemi tanár.
1743-ban az innsbrucki egyetemen orvosi oklevelet nyert. 1755-ben Idriába került bányaorvosnak, ahol botanikával és rovartannal is foglalkozott és az ottani bányatisztképzõ iskolán kémiát és kohászatot is elõadott. 1769-ben. Jacquin utódaként Selmecbányára nevezték ki, ahol vegytant, ásványtant és kohászatot tanított. Selmecbányai mûködése idején adta ki a természettudományok széles körét felölelõ értekezéseit Annus historico naturalis (I-V.; Leipzig; 1769-1772) és az akadémia hallgatói részére készült munkáit. 1779-ben a paviai egyetemre nevezték ki, hol vegytant és természetrajzot tanított. Mint botanikusnak több növényfaj viseli nevét.

Kohómérnök
Tanulmányait a lembergi egyetemen, utána a selmecbányai akadémián végezte. Zalatnán volt a vegyelemzõ hivatal fõnöke. Több, korában igen jelentõs fémkohászati eljárás feltalálása fûzõdik nevéhez. A felsõ-olaszországi Aranzában a réz- és ezüsttartalmú fakóércek egyidejû értékesítésére kohómûvet tervezett és épített. Zalatnán az ércek arany-, ezüst- és réztartalmának kivonására a melléktermékeket is hasznosító gazdaságos eljárást talált fel, melyre egész Európára kiterjedõ szabadalmat szerzett. Az erdélyi tellurércek tellurfém-tartalmának nagyban való elõállítására is új eljárást dolgozott ki.

Bányamérnök
Oklevelét a selmecbányai fõiskolán szerezte 1908-ban. A Salgótarjáni Kõszénbánya Rt. szolgálatában harminchét évet töltött különbözõ vezetõ mûszaki beosztásokban. 1924-tõl 1939-ig a várpalotai lignitbányászat vezetõje volt. Széles körû kutatási programmal felderítette, megnövelte a medence szénvagyonát. Nevéhez fûzõdik az ország elsõ skip (bödönös) szállító akciójának megvalósítása. Elsõként vezette be a vájárok szakoktatását és bányahatósági vizsgáztatását. 1939-ben ismét Salgótarjánba került bányaigazgatónak, ahol új üzemek feltárását kezdeményezte.

Fizikatanár, ismeretterjesztõ szakíró
A budapesti tudományegyetemen szerzett mennyiségtan-természettan szakos diplomát. Tanári munkáját 1905-ben Cegléden, az állami fõgimnáziumban kezdte. 1912-ben a fõvárosi Szent István Gimnáziumhoz, majd 1925-ben a Kölcsey Ferenc Gimnáziumhoz került. Ez utóbbi iskolából ment nyugdíjba 1940-ben. 1921-ben két könyve jelent meg: az egyiket a radioaktivitásról, a másikat a rádióról írta. A Drótnélküli telegráfia könyve elnyerte a Természettudományi Társulat Bugát-díját. A továbbiakban még két könyve jelent meg a rádióról. Ismerve hallatlan precizitással elõkészített fizikai kísérleteit, tudva, hogy ezekhez akárhányszor saját mûszereket is használt, õ volt hazánkban az egyik elsõ rádióamatõr. Szakírói és fordítói munkásságának eredményeként sok száz írása jelent meg a Mathematikai és Physikai Lapok, a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok, az Uránia, a Természettudományi Közlöny, és más lapok hasábjain.

Erdõmérnök, egyetemi docens
Tanulmányait a soproni Erdõ- és Bányamérnöki Karon végezte, erdõmérnöki oklevelet 1949-ben szerzett. 1949-tõl az Erdészeti Tudományos Intézet munkatársa, 1960-tól tudományos fõmunkatársa. 1954-tõl az Erdészeti Tudományos Intézet sárvári Nyárfakutató Kísérleti Állomásának, 1963-tól É-Dunántúli Kísérleti Állomásának vezetõje. Mint nemesítõ fõleg a gyorsan növõ fafajokkal, elsõsorban a nyárakkal ért el kimagasló eredményeket. Az I-214 olasz nyárfa honosítása és elterjesztése is a nevéhez fûzõdik. Számos, nagy hozamú nyárfajtát nemesített, illetve szelektált, melyek kiváló gyakorlati értékûeknek bizonyultak. Az akác mutációs és poliploidás nemesítését is õ kezdte meg. Az elsõ erdész nemesítõ volt, aki fiziológiailag gyengült polennel való megtermékenyítéssel haploid nyár magoncokat állított elõ. Útmutatásai alapján létesültek országszerte a nyártermesztési irányelvek kidolgozásánál alapul szolgáló nyár fajtagyûjtemények, a populétumok. Kiemelkedõen jó emberi tulajdonságai, szakmai felkészültsége, nyelvismerete, nemzetközi kapcsolatai, közéleti tevékenysége felejthetetlenné teszik életmûvét.

Osztrák matematikus
Elõször a bécsi egyetemen tanult, majd a berlini egyetemen Kronecker és Weierstrass tanítványa volt. Három évig a Csernovici egyetemen tanított, ennek az egyetemnek õ volt az elsõ matematikaprofesszora. (Csernovic, amely ma Ukrajnához tartozik, akkor az Osztrák-Magyar Monarchia része volt.) Innen az Innsbruck-i, majd a bécsi egyetemre került, Bécsben élt haláláig. A matematika számos területén ért el eredményeket, a számelméletben, és a függvényelméletben, de elsõsorban az algebrában. Róla nevezték el a Gegenbauer-polinomokat, az ortogonális polinomoknak egy osztályát.

Német születésû amerikai orvos, farmakológus, Nobel-díjas
Miután 1896-ban orvosi diplomát szerzett a Strassburg-i egyetemen (mely akkor Németországhoz tartozott), európai egyetemeken tanult és tanított, majd 1909-ben Grazban a gyógyszertan professzora lett. 1940-ben az Amerikai Egyesült Államokba ment: a New York-i Egyetem Orvostudományi fakultásának professzorává nevezték ki, ott dolgozott haláláig. Neurológiai kutatásai (1921-26) szolgáltatták az elsõ bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy kémiai anyagok szerepet játszanak az ingereknek egyik sejtrõl a másikra, ill. neuronról a megfelelõ szervre történõ átvitelében. 1936-ban Sir Henry Dale-lel megosztva élettani-orvosi Nobel-díjat kapott az idegingerek kémiai átvitelével kapcsolatos felfedezéseiért. Tanulmányozta a cukorbetegséget és a digitalis ás epinephrin gyógyszerek hatását is. Kidolgozta a Loewi-próbát a hasnyálmirigy-betegség kimutatására.

Osztrák-amerikai elméleti fizikus
Bécsi bencés gimnáziumba járt, majd Bécsben kezdte el az egyetemet is, melyet Zürichben és Göttingenben folytatott tovább. Végül Bécsben doktorált Friedrich Hasenöhrl témavezetésével. A világháborúban katonaként szolgált, szerencsésen megmenekült. Utána Münchenben lett Kasimir Fajans, majd Arnold Sommerfeld munkatársa, 1926-tól pedig egy évtizeden át Washingtontól nem messze, a baltimore-i Johns Hopkins egyetemen az elméleti fizika professzora. 1936-ban ment át a washingtoni Katolikus Egyetemre, ahol végülis megállapodott. Itt tanított és kutatott haláláig. Mindenütt kivívta munkatársai elismerését, tanítványai tiszteletét. Münchenben Walter Heitlernek, Amerikában J.A. Wheelernek volt doktori témavezetõje. Kutató munkájának legfontosabb területe az anyag szerkezetének statisztikus fizikai, valamint a többatomos molekulák elektronszerkezetének kvantummechanikai tárgyalása volt. Visszatérõleg foglalkozott az ultrahang hullámok és a sajátrezgésre képes, többatomos molekulák közötti energiacserével. (Dr. Radnai Gyula)

Gépészmérnök, egyetemi tanár
Oklevelét a budapesti mûegyetemen szerezte 1932-ben. 1954-ben az egyetemen tanszékvezetõ egyetemi tanár lett, 1957-ig - megszûnéséig - a Hadmérnöki Karon mûködött, ettõl kezdve 1959-ig a mûszaki egyetem gépészmérnöki karán a gázturbinák tanszékvezetõje volt. Alakulásától (1959) ugyanott a kalorikus gépek tanszéket vezette 1973-ig. Kezdetben Jendrassik György irányította munkáját, és részt vett szinte valamennyi Ganz-Jendrassik Diesel-motor szerkesztési és kísérleti munkájában, majd Jendrassik közvetlen munkatársaként a legjelentõsebb motortípusok kifejlesztésében volt irányító szerepe. Jelentõs része volt a repülõgépekben alkalmazott turbinatípus megszerkesztésében, részt vett az akkor még úttörõnek számító gázturbinák tervezési és kísérleti munkájában is. Elsõként vezette be a turbófeltöltõk önjárásos vizsgálati módszerét, ezt az eljárást azóta világszerte alkalmazzák.

Amerikai matematikus
A Middletown-i fõiskola és a Wilbraham Akadémia elvégzése után a Wesleyan Egyetemen tanult. Itt édesapja hatására, aki itt tanított, érdeklõdése a matematika, fizika, csillagászat felé fordult. 1884-ben diplomát szerzett. 1885-87-ig a Johns Hopkins Egyetem hallgatója, ahol a matematika, fizika, csillagászat iránti érdeklõdése tovább erõsödik. 1893-ban Göttingenben Ph.D fokozatot szerzett matematikából. 1895-1906 között elõször helyettes-professzor, majd professzor a Wesleyan Egyetemen, 1906-1929 között pedig a Wisconsin Madison Egyetem professzora. 1913-tól az Amerikai Matematikai Társulat elnöke. Szerkesztõje volt a Transactions of the American Mathematical Society-nak. Fontos munkái: "Theory of Divergent Series", "Algebraic Continued Fractions", és még több monográfiája különbözõ matematikai folyóiratokban jelent meg. John Bardeen-nek volt matematikai tanácsadója. Fia, John Hasbrouk Van Vleck is neves fizikus volt, aki 1977-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat.

Német-amerikai matematikus
1936-ban Breslau-ban (ma Wroclaw, Lengyelország) fejezte be egyetemi tanulmányait. És 1942-ben doktorált Wilhelm Magnus vezetése mellett a Humboldt Egyetemen, Berlinben. Továbbra is együtt dolgoztak speciális függvények táblázatain. A 2. világháboró után követte Magnust az ún. Bateman-projekt munkatársaként a California Institute of Technology-ra, az Egyesült Államokba. Az Arthur Erdélyi-W. Magnus-F. Oberhettinger-F. Tricomi: Higher transcendental functions ma is alapmûnek számít. 1958-tól az Oregon State University professzora volt.

Gépészmérnök
A József Mûegyetemen 1925-ben szerzett gépészmérnöki, majd doktori oklevelet. 1925-1928 között a Ganz és Társa Rt. vagonszerkesztési mérnöke, 1928-1945 között a Székesfõvárosi Elektromos Mûvek mûszaki fõtanácsadója volt. 1948-1951 között az Erõmû Ipari Központ vezérigazgató helyettese, 1951-1954 között az Erõmû Beruházási Vállalat fõosztályvezetõje, 1954-1962 között az Erõmû Tröszt igazgató helyettes fõmérnöke, 1962-tõl a Magyar Villamos Mûvek Tröszt termelési igazgatója volt.

Olasz csillagász, természettudós
A "Galileit követõ itáliai nemzedék" kiemelkedõ tagja. Bár fiatalon jogot tanult Firenzében, Bécsben és Salzburgban doktori címet kapott, hazatérve Bolognába matematika professzor, csillagászattal és fizikai kísérletekkel foglalkozott. 1662-63-ban egy pontos holdtérképet szerkesztett, amelyhez elõször végzett saját szerkesztésû távcsõ-mikrométerével alappont-méréseket. Modenában, Giovanni Domenico Cassini mellett alapos csillagászati ismereteket szerzett, gondos megfigyeléseket végzett a Jupiter felhõsávjain. 1670-ben felfedezte az Algol (a Perseus csillagkép bétája) fényesség változását. (Ez volt a másodikként fellelt változófényû csillag.) Foglalkozott légkörtani észlelésekkel. Számos fizikai kísérletet végzett a maga tervezte eszközökkel, tanulmányozta a kapillaritást, a hang terjedését. Mikroszkópos vizsgálatokat és élettani kísérleteket is végzett. 1678-ban kinevezték a paduai egyetem "csillagászat és meteorológia" professzorává. Nevét egy holdkráter és a 8720.sz. kisbolygó õrzi. (Bartha Lajos)

Lengyel fizikus
A varsói egyetemen tanult matematikát és fizikát, ahol 1953-tól a kísérleti fizika tanszék professzora, 1975 és 1981 között a kar dékánja volt. Kezdeményezte a varsói nehézion-gyorsító megépítését. Legnagyobb eredményeként 1952-ben Marian Danysz-szal a kozmikus sugárzás tanulmányozása közben felfedezték az elsõ hipermagot (melyben valamelyik nukleon s- vagy c-kvarkot tartalmaz), majd 1962-ben a hipermagok izomer állapotait. (Piriti János)