Állatorvos, mezõgazdász, gazdasági akadémiai tanár
1986-ban végzett a Magyaróvári Gazdasági Akadémián. 1887-tõl a budapesti állatorvosi fõiskolán folytatta tanulmányait, s ezek befejezése után a szentimrei földmûves iskolához nevezték ki ösztöndíjas segédnek. Fél év múlva, 1889 októberében állami ösztöndíjasként került Magyaróvárra, s mint okleveles állatorvos az állategészségtan és állatkereskedés tárgyakat oktatta. 1893-ban az Állatgyógyászati Állomás vezetõje lett. 1898-ben rendes tanár lett. Az állatbonc- és élettan, az állategészségtan, állatgyógyászat és állatkereskedés tantárgyak oktatása mellett elõadásokat tartottak a gazdáknak falusi téli tanfolyamokon Moson vármegye községeiben. Az 1900-1903 közötti években többször járt bel- és külföldi kiküldetéseken, tanulmányutakon. 1903-ban a Magyaróvárott a Tejkísérleti Állomás vezetõjévé nevezték ki. 1906-tól tanította az akadémián a tejgazdaság címû tantárgyat is 1909-1919-ig a Magyaróvári Gazdasági Akadémia igazgatója volt.

Matematikus, tanár
Tanulmányait a budapesti egyetemen kezdte, az Eötvös Kollégium tagja volt. Az 1. világháború kitörésekor bevonult katonának, 1915-ben orosz hadifogságba esett, 1920-ban tért haza. Tanulmányait folytatva 1921-ben matematika-fizika szakból tanári oklevelet szerzett. 1922-ben matematikából doktorált. 1921-tõl a budapesti egyetem geometriai tanszékén tanársegéd. 1925-26-ban Rockefeller-ösztöndíjjal Párizsban, majd Hollandiában, Delftben tanult tovább. 1932-ben magántanárrá képesítették. 1932-tõl az Eötvös-kollégium s a Középiskolai Tanárképzõ Intézet elõadó tanára. Munkássága a differenciálgeometria és a differenciálegyenletek, majd késõbb a Pfaff-féle rendszerek területére terjedt ki.

Francia matematikus, fizikus
A függvények trigonometrikus sorbafejtésével hathatós eszközt biztosított a fizika differenciálegyenleteinek megoldásához. Munkássága az analízis egy új ágának kialakulásához és a függvényfogalom általánosításához vezetett. 1807-ben mutatta be az akadémián a hõvezetés differenciálegyenletét tartalmazó dolgozatát. 1822-ben publikálta A hõvezetés matematikai elmélete címû klasszikus mûvét. Két évvel késõbb az akadémia tagja és titkára lett. A Fourier-sorok és a Fourier transzformáció ma már nélkülözhetetlen eszközei a matematikai fizika parciális differenciálegyenleteinek megoldásában. Rájuk épül az ún. harmonikus analízis. Dirichlet belõlük kiindulva adta meg a függvény ma is elfogadott definícióját. A Fourier-analízis témakörét a magyar matematikusok (Fejér Lipót, Riesz Frigyes) is intenzíven kutatták. Neve ott van a hetvenkét francia tudós között az Eiffel-tornyon.

Angol csillagász
A greenwichi Királyi Obszervatórium spektroszkópus asszisztense, napfizikus. A londoni Kings College-ben tanult, de egyetemi fokozatot nem nyert. 1873-tól a Royal Greenwich Observatory-ban dolgozott, ahol fõleg napfolt vizsgálatokat végzett. Régi feljegyzésekbõl visszamenõen meghatározta a napfoltok számának változását (1610-ig), és kimutatta, hogy a 11 éves napfoltszám-ciklus 1645-1715 közt szinte teljesen szünetelt ("Maunder-minimum"). Felismerte a német Gustav Spoerertõl függetlenül, hogy a napfoltok helyzete a napegyenlítõhöz viszonyítva a 11 éves ciklus során szabályosan változik. Megfigyeléseivel megállapította, hogy a "Mars-csatornák" látványa optikai csalódás. Széles körû tudománynépszerûsítõ munkát is végzett. Testvérével, Thomas Frid Maunderrel (1841-1935) 1890-ben megalapította a Brit Csillagászati Társaságot. 1875-ben nõsült meg, elsõ feleségétõl 5 gyermeke született. 1895-ben újból megnõsült felesége, Annie Scott Dill Russell tudományos munkatársa is volt, akit a Királyi Csillagászati társaság egyik elsõ hölgy tagjául választott 1916-ban. (Bartha Lajos)

Mexikói csillagász
1959-tõl a Királyi Csillagászati Társaság elsõ "fejlõdõ országbeli" tagja. Filozófiát tanult, majd az újonnan alakult mexikói csillagvizsgáló munkatársa lett. 1943-44-ben tanulmányúton a Harvard Obszervatóriumban dolgozott. Az itt kezdett munkát folytatta Mexikóban ahol 1948 és 1968 között az obszervatórium igazgatója volt. Legjelentõsebb felfedezései (George Herbigtõl függetlenül) a kialakulóban lévõ csillagok és környezetük közötti kölcsönhatás során keletkezõ jellegzetes, ún. Herbig-Haro-objektumok voltak. Számos további felfedése között egy szupernóva és egy üstökös is található. (Piriti János)

Gyógyszerész, miniszter, lapszerkesztõ, író
1899-ben a budapesti tudományegyetemen gyógyszerészi diplomát szerzett. 1908-ban a Gyógyszerészi Hetilap szerkesztõje. 1914-ben patikajogot kapott Csepelen. 1917-ben szerkesztette a Gyógyszerészeti Szemlét. 1918-ban létrehozta a Vidéki Gyógyszerészek Országos Szövetségét, melynek elnöke volt. 1919. ápr. 1-jén Aradon a Nemzeti Bizottmány tagja, majd a szegedi kormány népjóléti minisztere. Társelnöke a Nemzeti Demokrata Pártnak. 1927-ben a Gyógyszerész Értesítõ szerkesztõje. 1929-ben a Bp. VI. ker. Teréz krt. 56. szám alatt patikajogot nyert.

Vegyész-és egészségügyi mérnök
A budapesti mûegyetemen szerzett vegyészmérnöki, majd nagybátyja, Heller Farkas ösztönzésére közgazdasági oklevelet. Az 1920-as évek végétõl az Országos Közegészségügyi Intézet munkatársa, majd 1935-1938 között az Iparügyi Minisztérium fõmérnöke volt. 1938-tól a Wander Gyógyszergyár fõmérnöke, késõbb vezérigazgatója 1948-ig. Ezt követõen ismét az Országos Közegészségügyi Intézet vezetõ munkatársa volt. Kutatómunkája a vízegészségügyre, az ipari üzemek vízgazdálkodására, a vízkezelési technológiák kidolgozására és a szennyvíztisztításra terjedt ki. Jelentõs szerepe volt számos szabvány és egészségügyi rendelet megalkotásában. A hazai felsõoktatásban szakmérnöki és orvostovábbképzõ tanfolyamok elõadója.

Német orvos, az energiamegmaradás törvényének egyik fölfedezõje
Orvosnak tanult a Tübingeni Egyetemen. 1840-ben hajóorvosként Jáva felé utazott egy holland hajón, amikor megfigyelte, hogy a matrózok vénás vére a trópusokon vörösebb, mint a mérsékelt égöv alatt. Arra következtetett, hogy a szervezetben ilyenkor kisebb fokú oxidációs folyamatok zajlanak le, minthogy az életmûködéshez szükséges hõ egy részét a természet szolgáltatja, és ez csökkenti a vénás és artériás vér közötti színbeli különbséget. Innen eljutott ahhoz a gondolathoz, hogy az élelmiszer oxidációjából származó kémiai energia, a test hõje és az emberi test által végzett munka egymásba átalakíthatók, s eközben az energia nem vész el, és nem is keletkezik, csak átalakul. Ezzel elsõként fogalmazta meg az energiamegmaradás törvényét, mely késõbb a termodinamika elsõ fõtételének alapjául szolgált. Mayer a gázok állandó térfogaton és állandó nyomáson vett fajhõjének viszonyából következtetett a hõ munkaegyenértékére, és nagyságrendileg helyes közelítõ értéket adott meg. Mayer gondolatai kezdetben nem váltottak ki visszhangot. Ebben bizonyára szerepet játszott az is, hogy az energia fogalmát nem definiálta szabatosan. Késõbb prioritási vitába került James Joule-lal. Ez évekre súlyos idegállapotba hozta. Élete vége felé több elismerésben volt része: kitüntette a Royal Society és tagjává választotta a Francia Tudományos Akadémia.

Szovjet matematikus
A Szentpétervári Egyetemen 1914-ben végzett. 1918-tól 1920-ig a Permi Egyetemen tanított, azután a Leningrádi Mûszaki Fõiskola matematikaprofesszorává nevezték ki. 1925-tõl a Leningrádi Állami Egyetem számelmélet tanszékét is vezette. 1932-ben lett a Szovjet Tudományos Akadémia matematikai intézetének igazgatója, 1934-ben pedig a Moszkvai Állami Egyetem matematikaprofesszora. Az MTA tagja volt. Tudományos tevékenysége kiterjed az analitikus számelmélet egész területére. 1934-ben új módszert dolgozott ki trigonometrikus összegek becslésére. Ez lényegesen elõbbre vitte a Waring-probléma megoldását. Bebizonyította, hogy minden elegendõen nagy páratlan szám elõállítható három páratlan prímszám összegeként, és ezzel részben igazolta a Goldbach-sejtést.

Német-amerikai fizikus, Nobel-díjas
1912-ben költözött szüleivel Németországból az Egyesült Államokba. 1933-tól az illinois-i egyetemen a molekuláris spektroszkópia kérdéseivel foglalkozott, s e témában nyert doktori címet 1936-ban. 1937-1941 között a Columbia egyetem munkatársaként a molekulasugár-technika spektroszkópia felhasználásának lehetõségeit vizsgálta. A 2. világháború idején részt vett a mikrohullámú generátor fejlesztési munkáiban. 1946-tól ismét a Columbia egyetem kutatójaként dolgozott, ahol 1959-ben kinevezték a fizika professzorává. A fizikai Nobel-díjat 1955-ben kapta, Willis Eugene Lamb amerikai fizikussal megosztva, az elektron mágneses momentumának pontos meghatározásáért.

Amerikai fizikus
1955-ben doktorált a Columbia Egyetemen. Doktori munkájaként C. H. Townes vezetésével közremûködött az elsõ mézer tervezésében és megépítésében. 1955-tõl nyugdíjazásáig a Bell Laboratórium kutatója volt, itt 1958 és 1980 között a kvantumelektronikai kutatócsoportot vezette. A kvantuminformatika és az optikai szálak kutatásának területén értek el jelentõs eredményeket, nevét viseli a szolitonvezetésre vonatkozó Gordon-Haus effektus. (Piriti János)

Vízépítõ mérnök
Tanulmányait a bécsi hadmérnöki akadémián végezte. Kamarai mérnökként a pozsonyi Duna-szakaszon, késõbb a bácsi kamarai kerületben mûködött. Számos értékes felmérési lapja és szabályozási terve maradt fenn a Duna Dévény és Komárom közti, valamint mohácsi szakaszáról és a bácskai mocsarak lecsapolásáról. A bácsi kerületben végzett eredményes vízrendezési munkáinak elismeréséül 1788-ban kamarai igazgató mérnöknek nevezték ki Zomborba. Felismerve a Duna és a Tisza közti jelentõs szintkülönbséget, fivérével, Gáborral együtt tervet készített egy Monostorszeg és Újverbász között építendõ hajózó és lecsapoló csatornára. A munkálatok 1793-ban kezdõdtek meg vezetésével, s a csatorna már Sztapárig hajózható volt (1797), amikor a társulat vezetõsége kibuktatta a társulatból õt és távol levõ fivérét, Gábort, s a munkálatok befejezését az akkori építési fõigazgatóra, Heppe Szaniszlóra bízta. Õ és fivére elszegényedve haltak meg.

Gépészmérnök
A budapesti mûegyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet. Vidéki kórházak, klinikák épületgépészeti munkáit irányította, nevéhez fûzõdik Esztergom vízellátásának megvalósítása is. 1933-1939 között a Margitszigeti Nagyszálló felújítását irányította. 1945-tõl a Francia Magyar Pamutipar kelenföldi gyárának újjáépítését irányította. 1949-ben a Vízvezeték- és Fûtésszerelési Vállalat mûszaki osztályvezetõje, késõbb fõmérnöke lett. Õ irányította a Felsõmagyarországi Vegyimûvek sajóbábonyi gyárának csõszereléseit. 1953-57-ben a 2. sz. Szerelõipari Tröszt fõmérnöke, majd az Építésügyi Min. 4. sz. Szerelõipari Igazgatóságának vezetõhelyettese 1963-ig. Több építészeti, épületgépészeti szakkönyve jelent meg.

Brit vegyész, Nobel-díjas
1906-ban a Manchesteri Egyetemen szerzett diplomát. 1912-tõl a St Andrews egyetemen dolgozott, 1925-tõl lett a birminghami egyetem kémiatanszékének vezetõje. A szénhidrátok szerkezetét vizsgálva felismerte, hogy a cukormolekulák szerkezete gyûrûszerû. A szerkezet ábrázolására kidolgozott módszerét Haworth-formulának, vagy Haworth-projekciónak nevezik. 1934-ben Sir Edmund Hirst brit kémikussal együttmûködve sikeresen szintetizálta a Szent-Györgyi Albert által korábban izolált C-vitamint, ez volt az elsõ mesterségesen elõállított vitamin. Ez az eredmény lehetõvé tette a C-vitamin (aszkorbinsav) gyártását. 1937-ben Paul Karrer svájci kémikussal közösen megosztott kémiai Nobel-díjat kapott. Ugyanekkor kapta meg Szent-Györgyi Albert a C-vitaminnal kapcsolatos eredményeiért az orvosi Nobel-díjat.

Algériai francia matematikus
A francia uralom éveiben született Algériában. Tanulmányait az École Normale Supérieure-ön kezdte meg, azonban 20 évesen, az 1. világháborúban be kellett vonulnia a francia hadseregbe. Egy súlyos arcsérülése miatt több mûtéten esett át, és a továbbiakban az arcán bõrhevedert kellett viselnie. Betegsége mellett folytatta tanulmányait, 1917-ben benyújtotta doktori disszertációját. 25 évesen publikálta a "Mémoire sur l'iteration des fonctions rationelles" címû, a racionális függvények iterációjára vonatkozó dolgozatát, amelyet a Francia Tudományos Akadémia nagydíjjal tüntetett ki. 1919-ben nevezték ki a Sorbonne professzorának, egyidejûleg más felsõfokú intézményekben is oktatott. A matematika számos területén ért el eredményeket, legfontosabbak azonban a róla elnevezett Julia-halmazok, amelyeknek jelentõségére B. Mandelbroitnak a 70-es években végzett számítógépes kísérletei hívták fel ismét a figyelmet, s amelyek fontos szerepet játszanak a fraktálelméletben.

Mexikói-amerikai vegyész, Nobel-díjas
Gyermekkorában egy svájci iskolában tanult, ahol jól megtanult németül. A Mexikói Állami Egyetemen, majd a Freiburgi Egyetemen tanult, végül Mexikóban vegyészmérnökként végzett. 1968-tól Berkeley-ben a Kalifornia Egyetemen elõször George Pimentel csoportjában dolgozott a nemrégiben kifejlesztett kémiai lézerekkel. 1972-ben megszerezte a fizikai kémiai doktorátust, majd Sherwood Rowland csoportjához csatlakozott, ahol a halogénezett szénhidrogének kémiai tulajdonságait vizsgálták. Munkájuk legfontosabb eredménye e vegyületeknek a magaslégköri ózonrétegre való hatásának felfedezése volt. 1982-tõl a Jet Propulsion Laboratory molekuláris fizikai és kémiai részlegében dolgozott, itt az Antarktisz feletti ózonlyuk 1985-ös felfedezése után számos kísérletet végzett e folyamatok pontosabb megértésének érdekében. 1989-tõl a MIT, 2005-tõl a San Diegoi Egyetem professzora volt, eközben Mexikóvárosban környezetvédelmi kutatóközpontot hozott létre, elsõsorban a városi légszennyezés csökkentésének céljából. 1995-ben Paul Crutzennel és Sherwood Rowlanddel megosztva kémiai Nobel-díjat kapott "légkörkémiai kutatásaiért, különös tekintettel az ózon képzõdésére és felbomlására". (Piriti János)

Állatorvos, egyetemi tanár
1892-ben szerezte állatorvosi oklevelét. Pályája elején vármegyei állatorvos, majd a kõbányai Állategészségügyi Hivatal laboratóriumi vezetõje. 1898-ban bölcsészdoktorrá avatták. Az Állatorvosi Fõiskola Belorvostani tanszékének tanára. Az általa és Hutÿra Ferenccel közösen írt szakkönyvek számos kiadást értek meg több nyelven. Jelentõsek a tenyészbénasággal, a mételykórral, a takonykórral, az állati rachitisszel kapcsolatos kutatásai. Elsõnek állapította meg a csirkék neurolymphomatosisát, ezt a betegséget külföldön róla nevezték el. A mételykór ellen feltalált gyógyszere: a Distol nevét szakkörökben világszerte ismertté tette és a gyógyszert elõállító Chinoin gyár hírnevét is megalapozta. 1935-40-ben felsõházi tag. 1918-tól az MTA tagja.

Orvos, sebész, orvostörténész, egyetemi tanár
Orvosi oklevelét 1922-ben a budapesti egyetem orvoskarán szerezte. 1922-tõl 1927-ig a debreceni egyetem kórbonctani intézetében gyakornok, majd 1931-tõl tanársegéd. Tanulmányutakat tett Németországban. 1937-ben a debreceni egyetemen magántanárrá képesítették. 1943-tól adjunktus. 1947-tõl 1958-ig a szegedi egyetem sebészeti tanszékén ny. r. tanár s az urológia elõadója. Az egyetemnek rektora volt. Sebészeti mûtéttannal és urológiával foglalkozott. A daganatos és fekélyes megbetegedésekre, az emlõrák endokrinológiai vonatkozásaira, valamint az urogenitalis gümõkórra irányuló kutatásai jelentõsek. Jeles orvos­történész is volt.

Paleobotanikus, egyetemi tanár
1938-ban doktorált és a Természettudományi Múzeum Növénytárában muzeológus volt a paleobotanikai gyûjtemény kezelõje. 1940-ben tanulmányutat tett Németországban, ahol elkezdte a Chara-fajok kutatását. 1951-tõl a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen egyetemi docens, 1961-tõl 1965-ig, a paleobotanikai csoport vezetõje is volt. Chara-kutatásai mellett tanulmányozta a hazai virágos tercier flórát, gazdagította a múzeum gyûjteményét. Új kutatásokat végzett (Kiscell, Martinovics-hegy, Érd, Dudar, Pécs, Salgótarján, Tállya, Ipolytarnóc). Több fosszilis növényt neveztek el róla. Számos publikációja jelent meg.

Német mérnök, feltaláló
A müncheni mûszaki fõiskolán diplomázott, 1880-tól egykori professzora, a hûtõgépet feltaláló Carl von Linde vállalkozásainál dolgozott Párizsban. Ezen a téren is több szabadalma volt, egy idõ után azonban erõfeszítéseit egy, a gõzgépekénél nagyobb hatásfokú, belsõ égésû motor építésének szentelte. Elõször egy ammónia üzemanyagú géppel kísérletezett, majd a késõbb róla elnevezett dízelmotort fejlesztette ki, amely a Benz által néhány évvel korábban szabadalmaztatott benzinmotortól elsõsorban abban különbözik, hogy a tüzelõanyag gyújtószikra nélkül, a nagymértékû sûrítés hatására felmelegedve öngyulladással ég el. 1893-ban német szabadalmat kapott. Ezután német cégek támogatásával egyre sikeresebb modelleket épített. A motor jó hatásfoka és viszonylag egyszerû felépítése miatt az 1898-as müncheni vásáron való bemutatás után nagy sikert aratott. Diesel tisztázatlan körülmények között halt meg, a La Manche csatornán eltûnt a Londonba tartó postagõzös fedélzetérõl, holttestét napok múlva egy másik hajó találta meg a tengerben. A halál okáról többen különbözõ elméleteket állítottak fel, ezek között a baleset, az öngyilkosság éppen úgy szerepel, mint az üzleti konkurencia által elkövetett gyilkosság.

Mérnök, mûegyetemi tanár
Tanulmányait Zürichben végezte, 1880-ban szerzett oklevelet. Külföldi tanulmányútjáról hazatérve 1881-ben elõbb a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium folyammérnöki osztályán dolgozott. 1889-tõl a temesvári folyammérnöki hivatal vezetõje. 1893-ban Budapestre a vízrajzi osztályhoz helyezték át. Klimm Mihály halála után 1896-tól a József Mûegyetem vízépítési tanszékének tanára. 1914-15-ben és 1915-16-ban az egyetem rektora. 1912-tõl 1916-ig a Magyar Mérnök- és Építész Egylet elnöke. Fõleg az ármentesítés, valamint a vízépítési mûtárgyak tervezése és építése terén ért el jelentõs eredményeket.

Bencés matematika- és fizikatanár
Fõiskolai tanulmányait Pannonhalmán végezte. Matematika-fizika szakos oklevelét 1899-ben a budapesti tudományegyetemen nyerte. A rend különbözõ gimnáziumaiban (soproni, gyõri, kõszegi, pápai) több mint félszázadon át tanított. Tudományos munkássága különösen a számelmélet terén jelentõs. Cikkei az Akadémia közleményeiben, a Középiskolai Matematikai Lapokban, a fõiskola évkönyvében, értesítõkben jelentek meg.

Geofizikus
A budapesti egyetemen végezte tanulmányait. Tanársegéd, majd 1905-tõl a Semsey-alapítvány ösztöndíjasa. 15 évig Eötvös Loránd mellett dolgozott. 1915-tõl kinevezett geofizikus. 1919-tõl az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet munkatársa volt. 1923-ban a Royal Dutch Shell alkalmazásában Mexikóban, 1931-tõl Texasban torziós ingás méréseket végzett, 1934-35-ben hazatért és átvette a Geofizikai Intézet vezetését. Új kutatómódszereket vezetett be (szeizmikus, elektromos stb.). Magyarországon nagy területet kutatott át és értelmezett. 1941-tõl az MTA tagja.

Vegyészmérnök
1949-ben szerezte meg vegyészmérnöki oklevelét a bp.-i mûegyetemen. A vegyészmérnöki karon általános kémiai technológiát, a biológus-mérnöki szak hallgatóinak levegõ- és vízvédelmet, a gépészmérnöki karon és az építõmérnöki karon kémiai technológiát, a gépészmérnöki kar vegyipari és élelmiszeripari ágazatain vegyipari technológiát oktatott, és emellett jelentõs szerepet vállalt a szakmérnöki- és gazdasági mérnökképzésben is. Kiemelendõ a szénkémia, a petrolkémia és a környezetvédelem terén végzett eredményes tevékenysége.

Német matematikus
Kombinatorika és a valószínûségszámítás foglalkoztatta. 1757-tõl tanult a lipcsei egyetemen, ahol több különbözõ témakörbõl hallgatott tárgyakat az orvostudomány, matematika, fizika, filozófia területén. 1771-ben, az egyetem elvégzése után több filológiai cikket publikált. 1776-ban kezdett matematikai cikkeket közölni, elsõsorban a kombinatorika és a valószínûségszámítás területén. 1781-ben a filozófia professzora lett a lipcsei egyetemen majd 1786-ban a fizika professzorává is kinevezték és ezt a posztot haláláig betöltötte.

Osztrák fizikus
1822-25 között a bécsi mûegyetemen tanult, majd szerzett oklevelet. Ezután Salzburgban folytatott filozófiai és matematikai tanulmányokat. 1829-33 között a bécsi mûegyetem felsõbb matematika tanszékén tanársegéd. 1835-tõl a prágai reáliskola tanára. 1837-tõl helyettes tanár, majd a gyakorlati geometria tanára (1841) a prágai mûszaki egyetemen. 1848-49-ben a selmeci akadémián a matematika-fizika-mechanika tanára. 1848-51-ben a bécsi mûegyetemen a gyakorlati geometria, majd 1851-53-ban a bécsi tudományegyetemen a fizika professzora. 1848-tól a bécsi tudományos akadémia tagja. A róla elnevezett Doppler-effektus elvének fölfedezõje.

Amerikai biofizikus, fiziológus, Nobel-díjas
Tanulmányait a pennsylvaniai Lafayette College-ban végezte, s a Johns Hopkins egyetemen doktorált 1927-ben. Európában a lipcsei és a müncheni egyetemeken, majd az USA kutatóintézeteiben dolgozott. 1949-ben a Johns Hopkins egyetem, majd a New York-i Rockefeller Egyetem biokémia-professzora. Számos tudományos egyesület és a Nemzeti Tudományos akadémia tagja. Több mint 40 éven át foglalkozott a látás élettanával. A szem ideghártyájának, a retinának biokémiáját, illetve biofizikáját kutatta. Fõleg ízeltlábúak, különösen egy rákfajta szemét tanulmányozta, mivel ez lényegesen egyszerûbb az emberi szemnél. Õ volt az elsõ, aki vizsgálni tudta egyetlen szemidegrostnak fényinger hatására adott reakcióit. Kimutatta, hogy a szemidegek különbözõ rostjai eltérõ módon reagálhatnak a fényingerekre. Hartline 1967-ben Ragnar Arthur Granit-tal és George Wald-dal együtt kapta meg az orvosi-élettani Nobel-díjat "a szemben létrejövõ elsõdleges élettani és kémiai látási folyamatok területén tett felfedezéseikért".

A telefonközpont és a telefonhírmondó feltalálója
Iskoláit Bécsben végezte, a bécsi politechnikumot azonban apja halála miatt nem fejezte be. 1877-ben Amerikába utazott, hogy a telefonközpont eszméjérõl Edisonnal tárgyaljon. Edison kijelentése szerint: "Õ volt az elsõ ember a világon, aki a telefonközpont ötletét felvetette". Néhány éven át Edison munkatársa, majd ügyeinek európai képviselõje volt. 1878-ban Bostonban, 1879-ben Párizsban létesítette az elsõ telefonközpontot és 1887-ben bevezette a multiplex kapcsolószekrényeket, ami a telefonközpontok fejlõdésében korszakalkotó volt. Másik jelentõs találmánya az 1893-ban Budapesten üzembe helyezett vezetékes hír- és mûsorközlõ berendezése, a Telefonhírmondó sok tekintetben a rádió elõfutárjának tekinthetõ. A Telefonhírmondó, technikai tökéletesítésekkel, a két világháború között is mûködött. 1890-ben szabadalmazott irányított robbantási módszere a mai millszekundos robbantási eljárás elõfutára.

Matematikus, egyetemi tanár
Vegyészmérnöknek indult, de 1904-ben átiratkozott a budapesti tudományegyetemre. 1905-ben Göttingenbe utazott, ahol 1909-ben Hilbertnél doktorált, majd magántanár lett. Rövid ideig a zürichi mûegyetem tanára, 1912-ben a kolozsvári egyetem matematika-fizika tanszékén lett tanár. Az I. világháború után átmenetileg Budapesten, majd 1920-tól Szegeden adott elõ, ahol Riesz Frigyessel világhírû matematikai központot hoztak létre. 1922-ben megalapították az Acta Scientiarum Mathematicarum c. folyóiratot. 1929-ben a hamburgi egyetemen ismertette variációszámítási kutatásait. Kutatási területei: ortogonális függvénysorok és szinguláris integrálok, halmazelmélet, analitikus függvények, parciális differenciálegyenletek, variációszámítás, függvényapproximáció, lineáris egyenlõtlenségek, diszkrét csoportok, folytonos csoportok. A többváltozós variációproblémák elméletét új alapokra helyezte. Utolsó mûvével, amelyben az ún. invariáns csoportmértékek létezését bizonyította, a modern matematikai kutatások egyik alapkövét rakta le. A Haar- mérték és -integrál szerepe egyre fontosabb a modern analízisben. 1933-tól az MTA tagja.

Fizikus, egyetemi tanár
1945-tõl a Budapesti Mûszaki Egyetem adjunktusa, majd intézeti tanára volt Gombás Pál statisztikus atomelméleti csoportjában. 1950-52 között a miskolci Nehézipari Mûszaki Egyetem tanszékvezetõ egyetemi tanára. 1952-54-ben oktatásügyi miniszterhelyettes, 1954-56-ban az MDP KV póttagja. 1956-ban oktatásügyi miniszter, a Nagy Imre-kormányban is. Ezután 1957 tavaszáig oktatási kormánybiztos. Ettõl kezdve nem vett részt a politikai vezetésben, de számos magas tudománypolitikai pozíciót töltött be. 1957-1988 között a Budapesti Mûszaki Egyetem fizikai tanszékének professzora, 1974-tõl a Fizikai Intézet igazgatója. Az MTA fõtitkárhelyettese (1964-70), a Tudományos Minõsítõ Bizottság (TMB) elnöke (1972-83). A Mûszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) társelnöke, majd alelnöke 1972-tõl, az Eötvös Loránd Fizikai Társulat fõtitkára volt. Atomhéjfizikával és a szilárdtestek fizikájával, felületfizikával, kvantumkémiával foglalkozott.

Amerikai fizikus, Nobel-díjas
Szülei Oroszországból vándoroltak ki Amerikába. Õ már ott született, ott járt iskolába is. Gyermekkorában szép énekhangjával tûnt ki, komoly énekesi karriert jósoltak neki. A fizikát az egyetemen szerette meg, a Ph.D. megszerzése után Los Alamosban kezdett dolgozni, Richard Feynman elméleti csoportjában. Itt találkozott Neumann Jánossal is, az õ feladata lett Neumann ötleteinek, csapongó gondolatainak lejegyzése, kidolgozása. A háború után többek között Clyde Cowan került a csoportba, akivel a Pauli által elméletileg megjósolt neutrinók kísérleti kimutatásába fogtak. Munkájukat Hanford, majd Aiken nukleáris reaktoraiból származó egyre nagyobb és nagyobb neutrinó fluxus felhasználásával tették egyre pontosabbá, míg végül 1956 nyarán megtáviratozhatták Paulinak, hogy sikerült a kísérlet. A tudományos közvélemény elég nehezen fogadta el eredményüket. 1972-ben mindketten részt vettek a Marx György által szervezett elsõ balatonfüredi neutrinó konferencián, ahol meggyõzõ elõadásban számoltak be kísérleteikrõl. Végülis 1995-ben kapott Frederick Reines Nobel-díjat a neutrinók kimutatásáért, megosztva Martin L. Perl-lel. Sajnos Clyde Cowan akkor már több mint két évtizede nem élt. Reines az énekesi karrierrel se hagyott fel, miközben a neutrinó kutatást csillagászati szupernova kutatással bõvítette ki. Egész életén át szerette és kereste a kihívásokat. (Dr. Radnai Gyula)

Brit szerves kémikus, Nobel-díjas
1945-ben csatlakozott a londoni Imperial College of Science and Technology tanári karához ahol munkatársként mûködött. 1949-ben és 1950-ben vendégprofesszor volt a Harvard Egyetemen. 1950-tõl a Birkbeck College (University of London) tanára, 1955 és 1957 között a Glasgow-i Egyetemen a kémia, majd ezután a szerves kémia professzora lett az Imperial College-ban. 1960-as felfedezése Barton-reakció néven vált ismertté, ez a folyamat megkönnyítette az aldoszteron hormon szintetizálását. A norvég Odd Hassellel együtt kapta meg az 1969. évi kémiai Nobel-díjat azokért a kutatásaiért, amelyek segítségével megalapozta a konformációs analízist (ez a bonyolult molekulák háromdimenziós szerkezetének a tanulmányozása), ami a szerves kémia egy lényeges része.

Vegyészmérnök, egyetemi tanár
Vegyészmérnöki oklevelének megszerzése után mûegyetemi tanársegéd, majd a Képzõmûvészeti Fõiskola tanára. 1948-tól haláláig a közgazdasági egyetem kémiai technológiai tanszékének vezetõje. Munkatársa volt az Élet és Tudomány c. hetilapnak. Közel 100 cikket írt a kémia legkülönbözõbb területeirõl, tudományos újdonságokról, fontos gyakorlati kérdésekrõl és mûvészeti érdekességekrõl.

Fizikai szakíró, mérnök, egyetemi tanár
Magyarországi középiskolai és mûegyetemi tanulmányai után geodéta mérnök (1939-41), majd a budapesti mûegyetem fizikai intézetében tanársegéd (1941-45). A 2. világháború után Kolozsvárt telepedett le, elõbb a cipõgyár tervezõ mérnöke, 1948-tól egyetemi tanár a Bolyai, ill. Babes-Bolyai Egyetemen. Tudományos tájékoztató és mûszaki cikkek szerzõje. 1954-tõl 1964-ig a Matematikai és Fizikai Lapok egyik szerkesztõje. Fizikai és fiziológiai írásait szaklapok közlik.

Fizikus, egyetemi tanár
Pápán érettségizett a Református Kollégiumban. Érettségi után az Eötvös Kollégiumba került. A mûegyetemen Bay Zoltán elõadásait hallgatta. Bay Zoltán hatása egész pályafutására döntõ fontosságú volt. Háború után tõle kapta elsõ fizetett állását az Egyesült Izzó Kutató Laboratóriumában. 1948-ban Faragó Pétert és Pócza Jenõt bízták meg a két kísérleti fizikai tanszék vezetésével, több kutatási témát indított el. Lényeges szerepet játszott a KFKI létrehozásában. Az egyetemi oktatás mellett megbízták a KFKI Elektromos Hullámok Osztályának vezetésével. Közben megalakult az Eötvös Loránd Fizikai Társulat melynek nélkülözhetetlen szereplõje lett. 1956 után családjával külföldre távozott. Edinburgh-i pályáját az elektron anomális g-faktorának a mérésével kezdte. Windsorban az egyetemen atomfizikai kísérletekkel foglalkozott. Egyeteme és a világ messzemenõen elismerte Faragó Péter érdemeit. A tiszteletére szerveztek nemzetközi konferenciát Edinburgh-ba. A magyar fizika sokat köszönhet Faragónak, többek között a fizikusképzés megszervezését, új oktatási irányok kidolgozását, alapvetõ könyv (Faragó-Pócza: Elektronfizika) megírását és rengeteg kezdeményezést a tudományos irányok kialakításában.

Amerikai mérnök, feltaláló
Wisconsin-i Egyetem hallgatója volt Madisonban. A Harvard Egyetemen 1939-ben doktorált, majd rövid ideig ott maradt oktatni, mielõtt hadmérnöki munkát vállalt volna az USA Haditengerészeti Ellátó Hivatalnál. Társaival 1939-ben kezdett dolgozni egy olyan automatikus számológép kifejlesztésén, amely 5 számtani mûveletet (összeadás, kivonás, szorzás, osztás, és az elõzõ eredményekre vonatkoztatás) tudott végezni tetszés szerinti sorrendben, emberi beavatkozás nélkül. Az elsõ ilyen gépet, a Mark I.-et társaival 1944 februárjában fejezték be, amely a Babbage-elveken alapult. Aiken folytatta munkáját, s 1947-ben befejezte a továbbfejlesztett, teljesen elektromos Mark II.-t.

Angol fizikus
Szülei a londoni bombázások elõl menekültek Oxfordba, ezért született itt. Az iskolában rossz tanuló volt, de 16 éves korában már számítógépet épített barátaival. 17 éves korától az oxfordi University College-ban tanult, majd Cambridge-ben doktorált 1966-ban, az õsrobbanás elmélet adta témából. 1965-ben nõsült meg, 1967-ben fiúk, 1969-ben lányuk született. Ekkor már tolószékbe kényszerült, mozgató idegeinek fokozatos sorvadása miatt. Az õsrobbanás elméletet az 1965-ben felfedezett mikrohullámú háttérsugárzás, a fekete lyukak létezését pedig csillagászati megfigyelések igazolták az 1970-es években. Hawking a fekete lyukakra vonatkozó elméleti vizsgálatai során feltételezte, hogy a fekete lyuk eseményhorizontjának közelében a keletkezõ részecske-antirészecske párokból az egyiket elnyeli a fekete lyuk, de a másik kisugárzódik - ezt nevezték el azután Hawking-sugárzásnak. Egy évig Kaliforniában, a CalTechen kutatott, utána 1977-ben professzorként tért vissza Cambridge-be. 1985-ben egy tüdõgyulladást követõ életmentõ gégemetszés következtében elvesztette beszédképességét. Egy számára kifejlesztett technikai eszköz segítségével, egy kapcsoló egyetlen ujjal történõ mozgatásával tudott szöveget szerkeszteni, és egy másik készülék segítségével azokat kimondatni. Végzõs egyetemi hallgatók végezték Hawking útmutatásai alapján a számításait. Nemcsak tehetséges kutató, de sikeres tudománynépszerûsítõ is volt: 1982-tõl 1988-ig írta Az idõ rövid története c. könyvét, melyet azután több mint 40 nyelvre, köztük magyarra is lefordítottak. Az elméleti fizikában elért eredményeiért 1978-ban Albert Einstein-díjat, 1988-ban fizikai Wolf-díjat kapott. (Dr. Radnai Gyula)

Mérnök
1897-tõl a budapesti mûegyetemen tanult, ahol 1901-ben gépészmérnöki oklevelet szerzett. 1919-tõl a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyárában a mozdonyépítési mûhelyszolgálati ügyosztály fõnöke, 1922-tõl a mezõgazdasági géposztály vezetõje, 1928-tól gyárfõnökhelyettes. Fõ kutatási területe: különbözõ energiafajtákkal mûködõ erõgépek tervezése és szerkesztése. 1920-ban szabadalmaztatta függõleges tengelyû szélturbináját és fáradt gõzzel mûködõ kondenzátoros lokomotívját, 1923-ban összenyomott levegõvel mûködõ munkaátviteli berendezését. Többfajta, évtizedekig használt gõzmozdonyt tervezett.

Kórboncnok, törvényszéki orvosszakértõ, egyetemi tanár
Orvosi oklevelét Budapesten szerezte. Tudományos munkái a kísérletes patológia több területén hoztak fontos eredményeket. Az emberi kórtanban is bizonyította a gyomor-patkóbél bántalmainak és a tüdõvérzéseknek központi idegrendszeri eredetét. Munkáiban tisztázta a gümõkór számos kóroktani kérdését. Leírta egy ritka fejlõdési rendellenesség kórbonctani elváltozásait. A tüdõtágulás és a légzészavar tárgykörével is foglalkozott.

Erdõmérnök, egyetemi tanár
1924-ben erdõmérnöki oklevelet szerzett, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen "Adatok a levéltetvek biológiájához" címmel szerzett doktori oklevelet. Erdõvédelmi témakörökben dolgozott. 1926 óta tagja és tevékeny vezetõje volt az Országos Erdészeti Egyesületnek, 1949-ben elnöke. Egyesületi munkáját 1966-ban Bedõ-díjjal ismerték el. Több könyve és mintegy félszáz tudományos dolgozata jelent meg. Szakcikkei tudományos sokoldalúságát mutatják.

Angol természetfilozófus, teológus, fizikus, kémikus
1755-ben segédlelkész lett egy független presbiteriánus gyülekezetben. Teológiai fejlõdése a család kálvinizmusától a Szentháromság teljes tagadásához vezetett. 1758-ban iskolát nyitott, érdeklõdni kezdett a természettudományok iránt, és kísérleti eszközöket készített. Londonban kiváló tudósokkal, köztük Benjamin Franklinnel találkozott. 1766-ban tagjává választotta a londoni Royal Society (Királyi Társaság). 1767-tõl a gázokat tanulmányozta. Õ volt az elsõ, aki az akkor ismert három gáz (levegõ, szén-dioxid, hidrogén) mellett további gázokat fedezett fel és különített el, köztük a nitrogén-oxidokat és a hidrogén-kloridot, valamint az oxigént. 1774-ben Párizsban Lavoisier-val találkozott, és ismertette vele eredményeit, az újonnan felfedezett gáznak Lavoisier adta az oxigén nevet. Priestley - felfedezése ellenére - a flogisztonelmélet híve maradt. A francia forradalomhoz közel álló nézetei miatt 1791 után az Egyesült Államokba kényszerült emigrálni.

Mérnök, táborszernagy
A bécsi hadmérnöki iskolát végezte. Már fiatal tisztként részt vett nagyszabású munkákban, így a Földvár-Ercsi melletti sánc építésében, majd késõbb megbízták a franzenfesti vár építésével. E feladat mélyépítési kérdéseinek megoldása közben kezdett földnyomás-kutatásokkal foglalkozni. Kísérleti eredményeivel és ezek elméleti ismertetésével egy évszázaddal megelõzte a modern talajmechanika mûvelõit. Mûszaki tevékenységének legnagyobb eredménye az általa életmentõ készüléknek nevezett acélpalackos, sûrített levegõs légzõkészülék feltalálása volt, a mai gázálarc õse. A mozgó tábori fõzõkészülék is az õ találmánya. 1848-ban az MTA levelezõ tagja lett.

Gyermekgyógyász
Paduában befejezett orvosi tanulmányai után Bécsben volt gyakorló orvos. 1835-tõl a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1836-ban az elsõ ortopédiai intézetet létesítette Pesten, amely az 1838. évi árvízkor elpusztult. 1839-ben alapította a pesti szegénygyermek kórházat. Úttörõ munkát fejtett ki a hallgatózás és kopogtatás vizsgálati módszerének alkalmazásával, a kórházi kórtörténetek rendszeres vezetésével, a bõr alatti ín- és izommetszés, a kancsalságot javító mûtétek meghonosításával. A szabadságharc alatt az olasz légióban katonaorvos. A szabadságharc után Törökországba, onnan Párizsba, majd Angliába került. Manchesterben gyermekkórházat alapított.

Flórakutató, geobotanikus
Tanulmányait a budapesti egyetemen végezte, 1906-ban növénytanból doktorált. 1919-ben a Magyar Nemzeti (késõbb Természettudományi) Múzeum növénytár vezetõje. 1936-ban az MTA levelezõ, 1943-tól rendes tagja. Jelentõs számú publikációjának zöme a florisztikával, a rendszertannal és a chorológiával (elterjedéstan) foglalkozik, elsõsorban a Kárpát-medence, az Alpok és a Balkán (Albánia, Jugoszlávia, Bulgária) területével összefüggésben. Egyik legszorgalmasabb gyûjtõje a Flora Hungarica Exsiccata sorozatnak. Monografikus génuszfeldolgozásai (Onosma, Ericaceae, Hieracium, Linum, Sorbus) mellett legfõbb érdeme, hogy neki köszönhetõ a már Kitaibel óta tervezett magyar flóramû tényleges megalkotása. Számos könyvét Csapody Verával közösen publikálta.

Vegyész
1949-50-ben a Kõszénbánya és Téglagyár Társ. Pesten nevû vállalat vegyésze. 1950-tõl a Bp.-i Tûzállóanyaggyár munkatársa. 1953-54-ben az építõanyaggyártóipar tervezett fejlesztése céljából kidolgozta a cementipari forgókemencék, mészégetõkemencék stb. béléstégláinak korszerû gyártástechnológiáját. 1957-ben fõmérnöki beosztásából felmentették és fõtechnológussá nevezték ki, egyidejûleg új kutatásokra kapott megbízást. 1959-63-ban a Magnezitipari Mûvek kutatólaboratóriumának vezetõje, 1963-tól a Fémoxidüzemet vezette.

Piarista matematikatanár
A szegedi piarista gimnázium elvégzése után 1941-ben belépett a Piarista Rendbe, majd, miután a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen matematika-fizika szakos diplomát szerzett, 1947-ben pappá is szentelték. Az egyházi iskolák államosítása után pár évig lelkipásztori teendõket lát el Budapesten, majd 1952-tõl tanít: elõbb egy évet a Kossuth Lajos Gimnáziumban, majd tíz évig a Bagi Ilona Gimnáziumban. 1963-ban került a Fõvárosi Fazekas Mihály Gimnáziumba, ahol 28 évig tanított. Itt a speciális matematikai osztályokat tanította és emellett a vezetõ tanári feladatokat is ellátta. Diákjai nevezték Kavics tanár úrnak. Amikor 1991-ben Vácott újra indult a Piarista Gimnázium, akkor elfogadta a tartományfõnök felkérésére az igazgatói feladatot. Sok figyelmet fordított a vidéki, hátrányos helyzetû tehetségek gondozására. Bárhol is tanított, órái a humorral és örömmel végzett munka mûhelyei voltak. Az évtizedek során kiváló tanárokat és tudósokat formált emberré. Nemcsak a matematika oktatásában, hanem a tudományos életben is tevékeny részt vállalt. 1964-tõl tagja a Bolyai Társulatnak, ahol 1975-tõl egészen 1993-ig az alelnöki tisztet is betöltötte. 2001-ben megkapta Urbán Jánossal együtt az elsõ Rátz tanár úr Díjat: mert ami Rátz tanár úr volt az egykori Fasori Gimnáziumnak, az Kavics a Fazekasnak.

Svájci matematikus
A karlsruhei és a berlini egyetemen matematikát tanult. A baseli egyetemen doktorált 1849-ben. 1859-tõl haláláig gimnáziumi tanár volt Baselben, de 1865-1890 között a baseli egyetemen is elõadott. Az atomelmélet és az atomspektroszkópia fejlõdése szempontjából alapvetõ formulát fedezett fel. 1885-ben a hidrogén színképvonalainak, az ún. Balmer-sorozatnak a hullámhosszaira vonatkozó egyszerû képletet tett közzé. Arra azonban, hogy ez a formula miért igaz, 1913-ig nem született magyarázat. Akkor Niels Bohr, aki kidolgozta a hidrogénatom diszkrét energiaszintjeire vonatkozó elméletet, megállapította, hogy Balmer formulája megfelel elméletének és alátámasztja azt.

Amerikai elektromérnök
A Westinghouse Electric mérnöke volt, közremûködésével fejlesztették ki a váltakozó feszültségû villamosenergia-rendszert. 1895-ben vezetésével készült el a Niagara-vízierõmû, ezt késõbb Amerika-szerte számos másik is követte. Hogy az erõmûvektõl a távolabbi felhasználókig is eljuthasson az energia, kifejlesztették a két- és háromfázisú távvezeték-rendszert, amely világszerte elterjedt. Részt vett New Yorkban majd több másik amerikai városban a metró tervezésében is. 1910-ben az Amerikai Elektromérnökök Társaságának elnöke volt, 1935-ben megkapta ennek legnagyobb kitüntetését, az Edison-érmet is. (Piriti János)

Német fizikus
1893-ban Gießenben doktorált. Doktori munkájában tengeri csigák taxonómijával foglalkozott, ehhez számos mikroszkópos felvételt kellett készítenie. A képek minõségének javítása érdekében 1893-ban kidolgozta az azóta Köhler-megvilágításnak nevezett módszert, amely forradalmasította az optikai mikroszkópok fejlesztését. Néhány évig gimnáziumi tanárként dolgozott, majd 1900-tól a jénai Zeiss Mûvek fizikusa lett, ahol fél évszázadon keresztül jelentõs szerepet játszott a mikroszkópok fejlesztésében. Számos más munkája közül kiemelkedõ Henry Siedentopffal közösen megalkotott fluoreszcencia-mikroszkóp, vagy az 1904-ben Moritz von Rohrral közösen kifejlesztett ultraibolya-mikroszkóp. 1922-tõl a jénai Friedrich Schiller Egyetem professzora volt. (Piriti János)

Vegyész, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait a mûegyetemen kezdte mérnökhallgatóként, de hamarosan a tudományegyetem bölcsészkarán folytatta és fejezte be. Than Károly mellé került tanársegédnek, majd 1868-ban külföldi tanulmányútra ment. Bunsen és Helmholtz mellett dolgozott. Doktorátusát Heidelbergben szerezte meg. Hazatérése után magántanári képesítést szerzett és gyógyszerészhallgatók kémiai oktatását végezte. A Magyar Tudományos Akadémia 1876-ban tagjává választotta. 1900 és 1905 között elsõként foglalkozott Magyarországon a radioaktivitás jelenségeinek vizsgálatával. Fõleg analitikai és szervetlen kémiai tudományos kutatásai jelentõsek. Felfedezte a szén-szubszulfidot (C3S2), elsõként állított elõ nagyobb mennyiségben tiszta kalciumot. A Természettudományi Társulatnak másodtitkára, titkára, alelnöke, 1910-13-ban elnöke volt.

Erdõ- és faipari mérnök
Tanulmányait a Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián, Budapesten, és Berlinben a Kereskedelmi Akadémia Tischler Schule-n végezte. Kezdetben egy német cég oroszországi fûrészüzemeit vezette, majd három évig Romániában fakitermelést irányított. Hazatérése után Budapesten megalapítja a "Nagy és Kéky" Asztalosipari Szerszám-gyárat. 1917-1919 idõszakban állami Faértékesítõ Hivatal szakértõje. 1921-1927 idõszakban a Veszprémi Faipari Rt. (ma Balaton Bútorgyár) vezérigazgatója. Késõbb az Erdõbirtokosok Országos szövetségénél szaktanácsadó. 1939-1944 között a Magyar Fa Rt. Ügyvezetõ igazgatója. Alapítója és ügyvivõje a Balatoni Mûvészkolónia Egyesületnek, a Balatoni Jacht Club kapitánya, városi képviselõ.

Orvos, pszichiáter, analitikus, tanár
1915-ben szerezte meg oklevelét a budapesti orvosi karon. 1915-1918-ban katonaorvos, 1918-tól a Poliklinika pszichológiai laboratóriumának a munkatársa Ranschburg Pál mellett, 1919-tõl magángyakorlatot folytatott. Tudományos kutatásai során alkattani, örökléstani és hormonális vizsgálatokat végzett, 1927-tõl a Gyógypedagógiai Fõiskola tanára, a kórtani és gyógytani labororatórium vezetõje. Itt kezdett családfakutatással és sorsanalízissel foglalkozni. 1941-ben megfosztották állásától, 1944. júl. 29-én Bergen-Belsenbe deportálták. 1944 decemberében Svájcban kapott menedékjogot, Zürichben telepedett le. Itt pszichológiai praxist folyatott. 1947-ben megalapította a Kísérleti Ösztöndiagnosztikai és Sorsanalitikai Munkaközösséget, 1958-ban pedig a Kísérleti Sorspszichológiai Nemzetközi Kutató Központot, továbbá 1961-ben a Svájci Sorsanalitikus Gyógytársulatot, 1969-ben a Szondi Intézetet. 1981-ben a Sorbonne díszdoktora lett. Rendkívül széles körû és nagyhatású szakmai és irodalmi munkásságot fejtett ki. Elsõsorban az általa alkotott és a nevét viselõ pszichológiai vizsgálati eszközrõl, a Szondi-tesztrõl ismerik.

Biokémikus, egyetemi tanár
1924-1930 között a szegedi egyetem természettudományi karán, a bécsi egyetem filozófiai fakultásán és Debrecenben folytatott egyetemi tanulmányokat. Az egyetemi doktori cím 1929-es megszerzése után 1930-1945 között a szegedi egyetem orvos-vegytani intézetének tanársegéde lett. 17 évig volt Szent-Györgyi Albert munkatársa, részt vett a C-vitamin kutatásban. Az 1930-as években több tanulmányutat tett Bécsben, Nápolyban, Liègeben, Oxfordban, 1940-ben lett egyetemi magántanár. Szeged ostroma és szovjet megszállása idején sikerült megmentenie a világhírû orvosi vegytani intézet felszerelését. 1945-tõl férjével, Baló Józseffel együtt a budapesti egyetemen dolgozott. Itt 1947-ig a biokémiai intézet tanára, majd az I. számú Kórbonctani és Kísérleti Rákkutató Intézet docense, tanszékcsoport-vezetõje lett. 1957-ben 6 hónapig Baselben folytatta kutatásait, majd visszatért Magyarországra. Megszervezte és 1970-ig irányította az orvosegyetem I. Kórbonctani Intézetének biokémiai laboratóriumát. 1948-ban férjével felfedeztek az emberi és állati hasnyálmirigyben egy új enzimet, az elasztázt, a vérben az elasztázinhibitort. Úttörõ érdemei vannak az izomkontraktilis fehérjék felfedezése körül, foglalkozott az öregedés biokémiai folyamataival.

Orvos, gyermekgyógyász, egyetemi tanár
A budapesti tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát (1932). A IV. évfolyamot 1929-30-ban a berlini egyetem orvoskarán végezte, 3 hónapig dolgozott Rhoda Erdmann intézetében és a Stoeckel-féle szülészeti klinikán. 1932-1946-ig fizetés nélküli gyakornok, ill. tanársegéd az I. sz. Kórbonctani Intézetben Budapesten, majd az I. sz. Gyermekklinikán. 1938-ban gyermekgyógyászati szakképesítést szerzett. 1945. jún. - 1952. okt. között a Bp., XXI. ker.-i (csepeli) kórház gyermekosztályának fõorvosa volt. 1953-ban került vissza az I. sz. Gyermekklinikára. Részt vett a klinika oktatómunkájában, és az orvostovábbképzésben is. Fõként gyermekgyógyászati hematologiával foglalkozott. Mintegy félszáz tudományos közleménye jelent meg hazai és külföldi szakfolyóiratokban. Érdeklõdési területe elsõsorban az Rh-inkompatibilitás és a leukémia (fehérvérûség) problémái voltak.

Vegyész
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) szerzett kémikusi oklevelet 1966-ban, majd az ELTE fizikai-kémiai és radiológiai tanszékének munkatársa, késõbb docense lett. Fõ kutatási területe a fémek elektrokémiája és elektrokémiai korróziója volt. Doktori disszertációjában (1969) a fémoldódás lépcsõs mechanizmusával, kandidátusi értekezésében pedig a fémoldódás tanulmányozására használható forgó gyûrûs korongelektróddal foglalkozott.

Francia kémikus
Orvosdoktori végzettséget szerzett, 1845-tõl 1851-ig a Besancon-i egyetemen volt a kémia professzora, 1859-tõl Párizsban a Sorbonne-on volt kémiaprofesszor. Fõ kutatási területe a szervetlen kémia volt. 1849-ben felfedezte a nitrogénpentoxidot, majd fémek elõállításának módszereivel foglalkozott. 1854-ben aluminiumnak bauxitból való elõállítására új módszert dolgozott ki, amelyben nátrium segítségével a korábban Wöhler által kifejlesztett módszerhez képest nagyobb mennyiségben lehetett alumíniumot elõállítani. Ez az eljárás azonban még mindig meglehetõsen drága volt. Számos fém, pl. platina tisztán való elõállítására dolgozott ki módszert. Jelentõs eredményeket ért el a disszociáció vizsgálatában

Mérnök
Diplomáját a pesti egyetem mérnöki szakán, az Institutum Geometricumban szerezte, 1802-ben az Esterházy grófok tatai birtokán dolgozott, 1806-1808-ig Szatmárnémeti hites mérnöke. 1818-ban a Körös-szabályozás igazgató mérnöke Nagyváradon. Elkészítette a Tiszántúl szabályozásának tervét. 1823-ban a Duna felvételéhez rendelték ki igazgató-mérnöki beosztásban. Lejtmérési munkálatait Bogovich Károllyal és Holecz Andrással úgy egyeztette, hogy a Hortobágyon és a Veresnádon át egységes szintezési hálózatot hoztak létre Nagyszõllõstõl Szegedig. 1824-ben hajózási felügyelõ. Elsõnek térképezte fel a Dunát, a Marost, a Tiszát és a Körösöket. Szintezõ mûszert tervezett állványzattal és mikrométeres csavarral. Kezdeményezésére vezették be a tízes számrendszert a szintezõléceken s általában a geodéziai gyakorlatban.

Matematikus, egyetemi tanár
Tanulmányait Kolozsváron végezte. Itt szerzett tanári diplomát 1936-ban, s itt doktorált 1947-ben. 1937-tõl a kolozsvári r. k. fõgimnáziumban tanított matematikát. 1941-tõl tanársegéd, 1948-tól elõadótanár, majd nyugalomba vonulásáig professzor volt a kolozsvári egyetemen. 1957-70-es évek közepéig a kolozsvári Matematikai és Fizikai Lapok fõszerkesztõje volt. Érdeklõdésének középpontjában a valószínûségszámítás, a matematikai logika, valamint a matematika a népgazdaságban való alkalmazásának problémái álltak. Kibernetikai és információelméleti szakmunkákat fordított oroszból és románból magyarra.

Fizika-matematika szakos tanár, ismeretterjesztõ TV személyiség
1948-ban érettségizett Kaposváron és lett Eötvös kollégistaként a Pázmány Péter, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatója. Tanári diplomájának megszerzése után elõször a Kísérleti Fizikai Intézetben volt Pócza Jenõ tanársegéde, majd hamarosan az Atomfizika tanszéken Jánossy Lajos tanszékvezetõ helyettese. 1963-tól újra a Kísérleti fizika tanszéken vezetett demonstrációs laboratóriumi gyakorlatokat, most már Nagy Elemér és Párkányi László irányításával. Országosan ismertté a televízióban vált, ahol Öveges József méltó utódaként az Iskola TV-ben és különbözõ ismeretterjesztõ mûsorokban lépett fel. Szép beszéde, kellemes, bársonyos hangja sok nézõt vonzott a tudomány csodálóinak táborába. A Mindenki iskolájában Antal Imrével együtt szerepelt, az Irány az egyetem! sorozatban Déri János volt a partnere. Kérdezõként mûködött közre Kardos Istvánnak a magyar tudósokról készített sorozatában, valamint a Ki miben tudós- és az Oldjuk meg! c. TV adásokban. "Beszélgetések a fizikáról" c. könyve 1974-ben került rajongó olvasóihoz. Szenvedélyes kísérletezõ volt, néhány kiváló ötletét a videó és a filmszalag õrizte meg az utókor számára. (Dr. Radnai Gyula)

Német-holland kémikus, gyógyszerész
Hollandiában letelepedve, fõként titkos vegyszerek és gyógyhatású szerek eladásából élt. Konyhasóból és kénsavból sósavat állított elõ, és felhívta a figyelmet a maradék, a nátrium-szulfát, a sal mirabile, mai nevén Glauber-só hasznos hatására. Észrevette azt is, hogy kálium-nitrátból és kénsavból salétromsav keletkezik. Sokféle anyagot állított elõ, hasznos megfigyeléseket tett a festékekrõl, leírta a hánytató borkõ készítését. Sürgette Németország természeti erõforrásainak kiaknázását, s erre példát is adott. Írásait Glauberus Concentratus címmel adták ki újra 1715-ben.

Itáliai orvos, természettudós
Bolognában, Európa legrégebbi egyetemén végezte orvosi tanulmányait, s lett 28 évesen ennek az egyetemnek tanára. Késõbb néhány évig Pisában is mûködött, életének utolsó három évét pedig Rómában töltötte, XII. Ince pápa orvosaként. A mikroszkóp felhasználásával jutott a biológiai szövettan, a hisztológia tudományában és az anatómiában fontos felfedezésekre. Békákat boncolva fedezte fel a kapilláris vérkeringést, õ írta le legelõször a vörös vértesteket. Mikroszkópos megfigyeléseit kiterjesztette a tüdõ, lép, vese, máj és bõr vizsgálatára. Ma is joggal viseli több szöveti struktúra Malpighi nevét (Dr. Radnai Gyula)

Skót matematikus, geológus
1785-tõl az Edinburgh-i Egyetem professzora volt. Megírta Hutton munkásságának világos és pontos, rövid összefoglalását, saját megfigyeléseivel kiegészítve, s a mûvet 1802-ben közreadta Illustrations of the Huttonian Theory of the Earth (A Föld huttoni elméletének illusztrációi) címmel. Ez a mû sokat tett az uniformitarianizmusnak, a tudományos geológia egyik alaptételének elfogadtatásáért. Nevét viseli a párhuzamosságra vonatkozó Playfair-féle axióma.

Szovjet-orosz matematikai statisztikus, közgazdász
A mikroökonómiában fontos szerepet játszó Szluckij-egyenletet, mely a mikroökonómiai fogyasztáselmélet egyik fontos összefüggését írja le, 1915-ben olasz nyelven publikálta. Eredményei ezért a nyugati közgazdász-világban kevéssé voltak ismertek, csak a 30-as években váltak általánosan ismertté. A Szluckij-egyenlet a jószág keresletének megváltozását írja le egy jószág árának megváltozásakor. 1920 után valószínûségelmélettel és sztochasztikus folyamatokkal foglalkozott.

Amerikai fizikus, Nobel-díjas
A 40-es években a Manhattan-terv technikusaként dolgozott Los Alamosban, majd villamosmérnöki diplomát szerzett Montrealban, 1954-ben a Columbia Egyetemen doktorált fizikából. A Princeton Egyetemen lett professzor, 1975-tõl a fizika tanszéket vezette. 1964 nyarán a brookhaveni szinkrotronnal végeztek kísérleteket, ütközésekben keletkezõ kaonokat vizsgáltak, közben megfigyelték a CP-szimmetria sérülését. 1980-ban James Croninnal megosztva fizikai Nobel-díjat kapott "az alapvetõ szimmetriaelvek semleges K-mezonok bomlásában történõ megsérülésének felfedezéséért". (Piriti János)

Mikrobiológus, orvos, állatorvos, fõiskolai tanár
A budapesti egyetemen 1892-ben orvosi oklevelet szerzett. Gyakornok, majd helyettes tanársegéd a II. sz. belklinikán, utóbb tanársegéd az általános kórtani tanszéken. 1900-tól az Állatorvosi Fõiskolán tanársegéd, magántanár, majd 1907-tõl a bakteriológia tanára. Ettõl kezdve vezette a Bakteriológiai Intézetet és jelentõs közegészségügyi tevékenységet fejtett ki. Bevezette a kutyák veszettség elleni kötelezõ oltását. Felfedezte az állatoknak róla elnevezett nyúltagyvelõbénulását, új baktériumspóra-színezõeljárást dolgozott ki.

Csillagász, geofizikus
1935-38-ban a prágai egyetemen fizikát tanult, 1938-40-ben a budapesti egyetemen végzett, 1941-ben a galaktikai csillagfelhõk és halmazok egyensúlyáról szóló dolgozatával doktorált. 1942-47-ben a svábhegyi Csillagvizsgáló Intézetében dolgozott. 1942-45-ben a MAORT kaposvári gravitációs csoportjánál geofizikával foglalkozott. 1947-ben visszatért Losoncra, majd 1953-ban megalapította a Szlovák Akadémia Geofizikai Intézetét, melynek 1962-ig igazgatója volt. 1952-ben Kassára került, a Mûszaki Egyetem alapító munkatársa lett, 1955-tól 1963-ig rektora. Szoros kapcsolatot tartott fenn a Miskolci Nehézipari Egyetemmel. 1979-tõl az MTA tiszteleti tagja.

Német fizikus
Friedrich és Wilhelm Kohlrausch fizikusok apja. 1832-ben Göttingenben doktorált, majd matematikát és fizikát tanított Lüneburgban, Rintelnben, Kasselban, Marburgban. Késõbb a marburgi, majd az erlangeni egyetem fizikaprofesszora volt. Legjelentõsebb munkái a galvánelektromosság elméletének kísérleti megalapozása, a Volta-féle feszültségi törvény és az Ohm-törvény igazolása saját fejlesztésû eszközei segítségével. 1856-ban Wilhelm Weberrel közös munkájuk az elektromos áramerõsség mérése mechanikai mennyiségekre visszavezetve egy egységes mértékegység-rendszert alapozott meg, az elektrosztatikus és elektromágneses egységek arányára vonatkozó eredményük pedig elõkészítette Maxwell elektromágneses elméletét is. (Piriti János)

Svéd fiziológus, Nobel-díjas
A stockholmi Karolinska Institutet-n szerzett diplomát, majd az intézet tanára volt 1930-tól 1971-ig. 1953-ban az élettani és orvostudományi Nobel-bizottság tagja lett, és tíz éven át a Nobel-alapítvány elnöke volt 1965-75-ig. Kiemelkedõ eredménye a noradrenalinnak mint a szimpatikus idegrendszer kulcsfontosságú ingerületközvetítõ anyagának az azonosítása volt. Felismerte, hogy a noradrenalin magában az idegrostban tárolódik. A magas vérnyomással és az érelmeszesedéssel kapcsolatos munkájáért a Svéd Sarkcsillagrenddel és a Stouffer-díjjal tüntették ki. 1970-ben élettani-orvostudományi Nobel-díjat kapott Sir Bernard Katz brit biofizikussal és Julius Axelrod amerikai biokémikussal közösen a neurotranszmitterekre vonatkozó eredményeikért. Apja, Hans von Euler-Chelpin kémiai Nobel-díjas volt.

Német matematikus
A hamburgi egyetemen végzett, 1934-ban az Egyesült Államokba emigrált. 1934-1936-ig a Yale University-n, késõbb Kaliforniában, a Los Angeles-i Egyetemen dolgozott. 1946-tól professzor volt az Indiana University-nél. 1935-ben fogalmazta meg a lemmáját, ezt elõször 1922-ben K. Kuratowski fedezte fel. Zorn lemma vagy Kuratowski-Zorn-lemma a halmazelmélet egyik legfontosabb, (rendezett halmaz tekintetében fennálló) maximális elem létezését állító tétele.

Francia jezsuita tudós
1626-ban lépett be a jezsuita rendbe, 1635-ben szentelték pappá. 1636-tól 1646-ig különbözõ jezsuita kollégiumokban oktatott matematikát, logikát és filozófiát. 1646-tól Rómában a Szentszék munkatársa lett, azonban maga is gyanúba keveredett, hogy Galilei nézeteivel rokonszenvezik, ezért egy rövid idõre börtönbe zárták. A fizika és csillagászat számos problémájával foglalkozott, így optikával és mágnesességgel, a fény szórásával, a heliocentrikus világképpel, a Szaturnusz gyûrûivel. Egyike volt az elsõknek, akik a fény szóródása alapján magyarázták az égbolt kék színét. Számos tételt bizonyított be a ciklois-görbére vonatkozólag. Kiterjedt levelezést folytatott korának számos tudósával. Több mint harminc könyvet írt.

Holland fizikus, Nobel-díjas
1877-ben az amszterdami egyetem fizikaprofesszorává nevezték ki. A gázok térfogatának, nyomásának és hõmérsékletének összefüggését leíró egyesített gáztörvény elsõsorban R. Boyle, J.L. Gay-Lussac, E. Mariotte kísérletei és J.C. Maxwell, valamint L.E. Boltzmann elméleti munkái alapján jött létre. Az egyesített gáztörvény azonban csak az "ideális" gázok esetében teljesült; a nagyhõmérsékletû és kisnyomású reális gázoknál közelítõleg igaz, és pontossága a hõmérséklet csökkenésével és a nyomás növekedésével romlik. A fizikai Nobel-díjat 1910-ben kapta.

Agrárkémikus, mezõgazdasági szakíró, egyetemi tanár
A keszthelyi gazdasági tanintézet elvégzése után, 1870-ben a hallei egyetemen folytatta agrárkémiai tanulmányait. 1903-ban az Országos Kémiai Intézet és a Központi Vegykísérleti Állomás igazgatója és a mûegyetemen a mezõgazdasági kémiai technológia meghívott elõadója volt. Úttörõ munkát végzett a hazai búza és liszt minõségének tudományos vizsgálata terén és széles körû felvilágosító tevékenységet fejtett ki a mezõgazdasági ipar mûszaki fejlesztése érdekében. Foglalkozott szõlészettel, jelentõsek kémiai, bor- és szeszipari, bakteriológiai kutatásai is. Cserháti Sándorral együtt indította meg és 1883-1904-ben szerkesztette a Mezõgazdasági Szemlét, s ugyancsak Cserhátival írta az elsõ magyar trágyázástani zsebkönyvet is. Számos tanulmánya jelent meg szakfolyóiratokban.

Botanikus
Az egyetemet Budapesten és Bécsben végezte. Még egyetemista korában, 1911-ben részt vett egy kisázsiai expedícióban, 1914-ben lett bölcsészdoktor. 1912-ben a Központi Szõlészeti Kísérleti Állomás és Ampelológiai Intézethez került. Munkássága a szõlõfajták tudományos rendszerezése és feldolgozása területén alapvetõ. A morfológiai bélyegeket illetõen tett megállapításainak egy részét ma is alapnak tekintik.

Antropológus, tudománytörténész, bibliográfus
A budapesti tudományegyetemen szerzett természetrajz-földrajz szakos diplomát 1935-ben, s itt doktorált 1937-ben. 1939-ben az Magyar Nemzeti Múzeum Állattára könyvtárába került, s itt mûködött 1945-ig, emellett részben Tihanyban, részben a budapesti tudományegyetem Embertani Intézetében végzett kutatásokat. 1945 után a Természettudományi Múzeum tudománytörténeti gyûjteményét gondozta és vezette haláláig. A 30-as években mint antropológus a középiskolások és egyetemi hallgatók magasság- és súlynövekedését vizsgálta, késõbb érdeklõdése a tudománytörténet felé fordult, s az antropológia és az állattan hazai történetének kiemelkedõ kutatója, egyben nemzetközileg is elismert bibliográfusa lett.

Fõiskolai matematika- és fizikatanár
Iskoláit a Debreceni Református Gimnáziumban végezte. 1930-ban érettségizett. Matematikából kiváló volt, a Kömal eredményes feladatmegoldói közé tartozott. Tanárjelöltként Jakucs Istvánnál gyakorolt. 1935-ben szerezte meg matematika-fizika-kémia szakos tanári diplomáját. 1933-tól Debrecenben a Kísérleti Lélektani Intézetben gyakornok, majd díjtalan tanársegéd. Az 1937/38-as tanévben a Tanárképzõ Intézetben elõadó és óraadó a gimnáziumban. 1939-ben doktorált. Szele Tibor biztatta, hogy végezzen tudományos munkát is. Dávid Lajos egyik nem bizonyított állítását bebizonyította. 1939-ben kinevezték tanárnak a miskolci Református Leánygimnáziumba. 1941-ben pedagógia-filozófia szakos tanítóképzõ intézeti diplomát szerzett. Az 1950/51-es tanévben a Csalogány utcai tanítónõképzõben tanított pedagógiát és matematikát. Ebben az idõszakban a tanítónõképzõ még középiskolaként mûködött. 1949-1967 között a Budapesti Mûszaki Egyetemen volt docens, 1967-1970 Villamosenergiaipari Felsõfokú Technikum tanszékvezetõ tanára, 1970-1980 között a Kandó Kálmán Mûszaki Fõiskolán fõiskolai tanár, 1980-ban ment nyugdíjba. Munkájának elismeréseképpen 1955-ben az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, 1980-ban Kiváló munkáért kitüntetéseket kapta.

Kémikus, vegyészmérnök, egyetemi tanár
A szegedi tudományegyetemen és a budapesti mûegyetemen végezte tanulmányait. Zemplén Géza mellett adjunktus, docens, majd intézeti tanár. Tudósi életútja itt kezdõdött, a szénhidrátok és glikozidok kémiája terén kifejtett munkásságával. 1950-ben került Debrecenbe, a tudományegyetem Szerves Kémiai Intézetének vezetõje lett. 1951-54-ben és 1972-73-ban rektorhelyettes 1956-1957-ig a Gyógyszeripari Kutató Intézetben volt igazgató. Alkaloidkémiai kutatásait a Tiszavasvári Alkaloida Gyárral szoros együttmûködésben végezte; ennek keretében megoldotta a mákalkaloidok izolálásának racionalizálását, az egyes alkaloidok értékesebb farmakonokká való átalakítását. A debreceni egyetemen tudományos iskolát teremtett, melynek eredményeit tükrözi a tanszék közleményeinek nagy száma. 1955-56-ban az MTA fõtitkára volt.

Fizikus, egyetemi tanár
Szakérettségis tanfolyamot végezve érettségizett 1954-ben, és nyert felvételt az ELTE matematika-fizika tanári szakára. Innen egy félév sikeres elvégzése után ment át fizikus szakra és 1959-ben diplomázott. Nagy Elemér vette fel a kísérleti fizika tanszékre, ahol szilárdtest fizikai, fémfizikai kutatásokba kapcsolódhatott be. 1965-ben jelent meg "Diszlokációk és képlékeny alakváltozás" címû (Zsoldos Lehellel közösen írt) könyve. 1967-ben lett a fizikai tudomány kandidátusa. 1971-ben a kísérleti fizika tanszékbõl két új tanszék keletkezett: "általános fizika tanszék" Kovács István és "szilárdtest fizika tanszék" Nagy Elemér vezetésével. Kovács István neve ekkor már jól ismert volt a szilárdtestek plasztikus deformációját és a diszlokációk kontinuum-modelljét kutató fizikusok körében. 1977-ben "Felületcentrált köbös fémek alakítási keményedése" címû értekezése alapján lett a fizikai tudomány doktora. 1995-ig vezette a tanszéket, melyet akkor tanítványának és munkatársának, Lendvai Jánosnak adott át. Kutatásaival nemzetközi elismerést aratott mind a kiválások képzõdésének, mind a diszlokáció-részecske kölcsönhatás leírásának terén publikált fontos új eredményeivel. (Dr. Radnai Gyula)

Amerikai matematikus, közgazdász
Princetonban szerzett doktori fokozatot 1949-ben. 1950-tõl kezdve 15 éven át a Brown University, majd 1966-tól a University of California, Berkeley professzora volt. Legjelentõsebb eredményeit a játékelméletben, a matematika közgazdasági alkalmazásainak területén, az operációkutatásban, a lineáris és nemlineáris programozásban érte el. Sokat foglalkozott matematikai játékokkal és azok népszerûsítésével, õ maga is szerkesztett játékokat, melyek igen ismertek és kedveltek lettek, ilyen a Bridg-It és a Chomp. Több díjjal ismerték el munkáját, így megkapta a John von Neumann Theory Prize elnevezésû díjat.

Bányamérnök
Oklevelét 1907-ben a selmecbányai fõiskolán nyerte. 1912-ben Kolozsvárott magánmérnöki irodát nyitott és Erdély apró ércbányáit szövetkezetbe tömörítette; utóbb saját bányavállalata volt. Nagy érdemei vannak a Vértes és Bakony hegység országos kincset jelentõ bauxittelepeinek (Gánt stb.) felfedezésében és feltárásában. 1922-23-ban megszerezte magának a bányajogosítványokat, ezeket a késõbbi Bauxit Trösztnek eladta. Újabb kutatásainak befektetései anyagilag tönkretették. 1934-ben kidolgozta és könyvben ismertette a budapesti hévvizek hidrológiai rendszerét. 1935-ben a Velencei-hegységben végzett érckutatásokat, de anyagiak híján nem tudott eredményt elérni. Kidolgozta a Velencei-tó rendezési tervét. 1936-ban a Balaton holtterületeinek megszüntetésére és a Sió-csatorna hajózhatóvá tételére dolgozott ki újabb terveket.

Zoológus, kertész, könyvkiadó
1856-1858-ban a fiumei haditengerészeti akadémián tanult. A 60-as évek elején a lipcsei egyetemen filozófiát és jogot hallgatott, majd hosszabb idõt töltött Németországban, Franciaországban és Angliában. 1866-1867-ben apja üzlettársa és cégvezetõje volt. 1879. évi külföldi tanulmányútjának jelentésében a franciaországi példák láttán nyomatékosan hívta fel a figyelmet a Duna és Tisza között elterülõ nagy parlagi homokterületekre, amelyek hivatva vannak jövedelmezõ szõlõkké változni, megkötve a homokot. 1884-1892-ig szabadelvû párti országgyûlési képviselõ. 1891-ben az Athenaeum elnökigazgatója lett. Egyik alapítója és elnöke az Országos Magyar Kertészeti Egyesületnek.

Vegyészmérnök
Vegyészmérnöki oklevelét a budapesti mûszaki egyetemen szerezte (1935), majd a Péti Nitrogénmûvek kutatólaboratóriumában dolgozott ahol 1947-tõl mûszaki igazgató volt. 1952-tõl Kazincbarcikán a Borsodi Vegyi Kombinát építésének mûszaki vezetõje, majd fõmérnöke. 1958-tól Tiszapalkonyán a Tiszai Vegyi Kombinát építésének és beindításának mûszaki vezetõje, kezdetben a beruházó vállalat, késõbb a Tiszai Vegyi Kombinát fõmérnökeként. 1963-tól a Vegyipari Tröszt vezérigazgatója. Kiemelkedõ volt a Borsodi Vegyi Kombinát egyik üzemének hazai tervek alapján történt sikeres létrehozása.

Geológus, egyetemi tanár
1935-ben a szegedi tudományegyetemen jog- és államtudományból doktorált. 1942-ben a kolozsvári tudományegyetemen földtanból szerzett doktori diplomát. 1940-tõl a Földtani Intézet adjunktusa, ahol fõként földtani térképezésben vett részt. Ezután Sopronban, Veszprémben, Tokodon dolgozott, tanított 1970-76-ban Nigériában vállalt munkát. Õslénytani feldolgozást végzett a Geological Survey of Nigeria mikropaleontológiai laboratóriumban, és a zairei egyetem vendégprofesszora volt. Hazatérése (1976) után továbbra is a Földtani Intézetben dolgozott. Fõként mikropaleontológiával és radiológiával foglalkozott. A kréta idõszak jellegzetes Foraminiferájának, az Orbitolinák evolúciós, rétegtani és elterjedési viszonyait vizsgálta hazai és nyugat-afrikai viszonylatban. Úttörõ tanulmányokat folytatott a bauxit, a mangán és egyéb üledékes kõzetek radioaktivitásának kimutatására. Tatabányán ipari minõségû urándúsulást mutatott ki az eocén barnakõszénben.

Német jezsuita matematikus, csillagász
Õ dolgozta ki a 16. században a Gergely-naptárt, mely a Julianus naptárt váltotta fel. Ezt a kalendáriumot használják ma szinte teljes egyetemességgel szerte az egész világon. A nóniusz névadójának, a portugál Pedro Nuneznek tanítványa, késõbb is foglalkozott tudományos mérõeszközök tökéletesítésével. Bár a napközpontú rendszer heves ellenzõje volt, tekintélyével kiállt a Galilei által szerkesztett távcsõ megbízhatósága mellett.

Amerikai matematikus, informatikus
Princetonban szerzett matematikai doktorátust. Princetonban végzett tanulmányai során az Institute for Advanced Study-ban is dolgozott asszisztensként. A számítógéptudomány és numerikus matematika egyik úttörõje. Korán kezdett számítógépekkel dolgozni, így az UNIVAC géppel is a New York University-n. Több egyetemen tanított, 1960-ban vezetõ kutató lett az Argonne National Laboratory-ban, Chicago mellett. Számos elismerésben részesült az USA-ban és más országokban. 1968-1970 között a Society for Industrial and Applied Mathematics elnöke volt. Nevéhez fûzõdik a mátrixok sajátértékének meghatározására szolgáló Givens-módszer.

Amerikai geofizikus
1962-ben doktorált a Caltechen geofizikából és matematikából. 1967 és 1989 között a Caltech Szeizmológiai Laboratóriumának igazgatója volt. A földrengések detektálására az évtizedek alatt kialakított világméretû hálózat eredményei alapján lehetõség nyílt a Föld belsõ szerkezetének és dinamikájának egyre pontosabb leírására. Andersonnak úttörõ szerepe volt a szeizmológiai, geokémiai, szilárdtestfizikai adatok alkalmazásával a Föld, a Hold és a bolygók szerkezetének felderítésében. (Piriti János)

Gépészmérnök, mûegyetemi tanár
1893-ban szerzett oklevelet a budapesti mûegyetemen. 1893-1895-ben Zipernowsky Károly mellett tanársegéd. 1896 elején, külföldi tanulmányútja befejeztével a Ganz-gyár villamossági osztályához került. Itt 1899-tõl a próbaterem vezetõje; 1906-tól kezdve a villamos motorok továbbfejlesztése, korszerûsítése fûzõdik nevéhez. 1925-tõl mûegyetemi ny. r. tanár. 1917-tõl Kandó Kálmán munkatársaként részt vett a kísérleti fázisváltós mozdony, majd ennek alapján az új, 50 periódusú vontatási rendszer kifejlesztésében. A villanymozdony gépein kívül fõként a szinkrongenerátorok gerjesztõ dinamóinak fejlesztése foglalkoztatta. 1925-tõl a Magyar Elektrotechnikai Egyesület szakosztályi elnöke, 1961-tõl díszelnöke. Mérnök generációkat nevelõ kiváló pedagógus volt, aki elõadásaiban az elmélet és gyakorlat követelményeit összhangba tudta hozni. Apja Pöschl Ede.

Kertészmérnök
A gödöllõi Agrártudományi Egyetem kert- és szõlõgazdaságtudományi karán szerzett oklevelet (1952). A Kertészeti Kutató Intézetbe került, osztályvezetõ, utóbb megbízott igazgató volt. Doktori diplomát szerzett, majd 1964-ben az Agrárgazdasági Kutatóintézet tudományos fõmunkatársa lett. Fõleg a makroökonómia kérdéseivel foglalkozott. Kidolgozta a gyümölcstermelõ üzemek területi elhelyezése módszereinek alapjait; foglalkozott az üzemi gyümölcsösök problémáival. Megszervezte és kiépítette a kutatás országos fenológiai megfigyelõ- és felvételezõ hálózatát.

Mérnök, az építészet és a leíró mértan tanára
1844-ben a bécsi mûegyetemen szerzett oklevelet, majd ott lett másodasszisztens. 1846-tól a József-ipartanoda rajztanáraként mûködött. Õ volt az ábrázoló geometria és a mûszaki rajz magyar terminológiájának egyik kidolgozója. 1849 õszén a Kossuth Zsuzsa leánynevelõ intézetében matematikát és természettudományokat tanított. A szabadságharc lelkes híve volt s annak bukása után is kapcsolatot tartott fenn az emigrációban élõ Kossuthtal, majd részt vett a Makk-féle összeesküvésben. A császárellenes forradalmi szervezkedésben vállalt vezetõ szerepe miatt a pesti Újépületben kivégezték. A Mûegyetem aulájában 1982-ben helyezték el emléktábláját.

Orvos, szemész
Orvosi tanulmányait 1840-ben Bécsben végezte. 1847-ben Párizsba ment, ahol Desmarres tanársegédje lett. Gruby szövettani laboratóriumában a mikroszkopikus módszereket tanulmányozta. 1848-ban Párizsban lelkesen üdvözölte a francia forradalmat. 1849 végén tért vissza Magyarországra, Pesten telepedett le. 1851-ben a pesti egyetemen magántanárságért folyamodott, azonban vallási okokból kérését visszautasították. 1851-ben a Magyar Orvosegyesület rendes tagja, utóbb titkára, majd másodelnöke lett. 1859-tõl a Szegénygyermek Kórház, majd a Rókus Kórház szemosztályát vezette. Hosszabb ideig Arany János kezelõorvosa volt.

Mûkedvelõ csillagász
1868-ban kötött házasságot báró Podmaniczky Gézával, valószínûleg az õ biztatására alapította meg férje a kiskartali magáncsillagvizsgálót. Részt vett az észlelõ munkában, fõleg a meteorok megfigyelésében. 1885. augusztus 22-én elsõk közt figyelte meg az Androméda köd (M31) szupernováját (Kövesligethy Radóval együtt). Utóbb a régi, ritka csillagászati munkákat is magába foglaló nagy Podmaniczky-Dégenfeld könyvtárat rendezte, amelynek nagy értékû csillagászati könyv és kézirat gyûjteménye halála után a Budapest-Svábhegyi Csillagvizsgálóba került.

Gépészmérnök
A budapesti, majd a bécsi mûegyetemen vízépítõmérnöki végzettséget szerzett. Rövid ideig végzett folyamszabályozási munka után 1882-ben Zipernowsky Károly munkatársaként a Ganz gyár villamossági osztályára került. Elsõ közös munkájuk egy generátorként és motorként is üzemeltethetõ öngerjesztésû váltakozó áramú gép volt. 1883-tól a Ganz villamossági osztály bécsi képviselõje volt. Zipernowsky Károllyal és Bláthy Ottó Titusszal közös nagy jelentõségû találmányuk a nagyobb távolságú energiaátvitelre alkalmas zárt vasmagú transzformátor. 1889-tõl 1896-ig a bécsi nemzetközi villamossági társaság (IEG) vezetõ igazgatója lett, még ebben az évben létrehozta a bécsi villamos-erõmûvet. Továbbra is foglalkozott fejlesztõ munkával, számos találmánya volt, köztük az 1904-ben szerkesztett kétkeferendszerû, egyfázisú kommutátoros motor, a róla elnevezett Déri-féle repulziós motor.

Mezõgazdasági mérnök, egyetemi tanár
Oklevelet a keszthelyi Felsõbb Gazdasági Tanintézetben nyert (1905). 1906-ban Kecskeméten a földmûvesiskolában tanított. 1907-ben tanári vizsgát tett. 1909-tõl a jászberényi földmûvesiskola tanára. 1913-19-ben Árvaváralján a szlovák tannyelvû gazdaképzõ iskola Igazgatója. 1929-ben Nyíregyházán a Tiszántúli Mezõgazdasági Kamara megbízásából létrehozta a Homokjavító Kísérleti Gazdaságot. A gyenge termõképességû homoktalajok termékenységének növelését, a szervestrágyázás, a mûtrágyázás, a zöldtrágyázás, a vetésváltás, a talajmûvelés és a talajvédelem komplex tényezõit vizsgálta. Munkássága és módszerei nagyban elõsegítették a nyírségi homoktalaj termõképességének növelését. 1958-tól az MTA tagja.

Orvos, tüdõgyógyász, egyetemi tanár
1910-ben a kolozsvári egyetemen szerzett orvosi oklevelet. 1927-tõl a szegedi egyetemen a tüdõgümõkór kór- és gyógytana tárgykör tanára. 1927-1936-ban a városi tüdõbeteg-gondozó fõorvosa. 1927-1942-ben a budapesti Szt. János Kórház II. sz. tüdõbeteg-osztályának a vezetõ fõorvosa. 1942-tõl a szegedi egyetemen a tüdõgyógyászat tanára, a tüdõgyógyászati klinika igazgatója. Franciaországi és németországi tanulmányútjairól hozott új módszereket honosított meg itthon. A légmell kezelésében bevezette a Kováts-féle tûket. A tbc diagnosztikájában és kórtanában, a tbc elleni küzdelemben jelentõs eredményeket ért el. Õ írta le a paprika-feldolgozó munkások tüdõbetegségét, aminek a foglalkozási ártalmak felismerésében volt nagy jelentõsége.

Gyógyszerkémikus, egyetemi tanár
A budapesti egyetemen gyógyszerészi oklevelet szerzett, gyógyszerészi doktorátust 1935-ben. 1939-tõl a Gyógyszerismereti Intézetben dolgozott. 1949-tõl a gyógynövény- és drogismereti tanszék vezetõje. A Magyar Gyógyszerészeti Társaság gyógyszerészettörténeti szakosztályának alapítója. Tudományos munkássága a farmakognóziát és a gyógyszerészettörténetet ölelte fel. Fõleg drogok azonosításának, értékmérésének, hamisítások felismerésének módszereit tanulmányozta, fontos szerepet játszott a gyógynövények szabványelõiratainál is.

Angol fizikus
Oxfordban tanult. Robert Boyle kísérleteihez asszisztensként alkalmazta 1655-ben. 1662-ben az újonnan alakult Royal Society õt nevezte ki a Kísérletek kurátora (Curator of Experiments) tisztségre, õ volt felelõs a Társaság ülésein bemutatott kísérletekért. Foglalkozott mechanikával, optikával, mikroszkópos megfigyelésekkel, csillagászattal. Rendkívül sokoldalú és invenciózus feltaláló, mûszerépítõ volt. Tökéletesítette a rugós és az ingaórát is. Az elsõk között épített Gregory-féle tükrös távcsövet. Elsõként vetette fel, hogy a Jupiter a saját tengelye körül forog. A Marsról részletes rajzokat készített. Megkísérelte annak kimutatását, hogy a Föld és a Hold ellipszispályán mozog a Nap körül. 1672-ben felfedezte a fénydiffrakciót, a fényelhajlás jelenségét. Õ volt az elsõ, aki általánosságban megfogalmazta, hogy hõ hatására minden anyag tágul. Legnevezetesebb eredménye a rugalmas alakváltozásra vonatkozó Hooke-törvény.

Finn csillagász és matematikus
A Helsingfors-i egyetemen tanult, 1857-ben doktorált. 1857-tõl 1873-ig az egyetem matematikaprofesszora volt, majd 1874-tõl magasrangú köztisztviselõként a finn állami oktatásügy irányítójának helyetteseként mûködött. Az égi mechanika, variációszámítás, differenciálgeometria, valamint a nyugellátás matematikai modelljeinek tárgyában írt cikkeket és elméleti csillagászatot adott elõ. Fia, Ernst Leonard Lindelöf (1870-1946) igen jelentõs matematikus volt.

Amerikai csillagász, matematikus
A "klasszikus égimechanika" jeles képviselõje. A bolygó-pályaszámítás modern eljárásainak amerikai úttörõje. Az USA Tengerészeti Almanach Hivatalának munkatársa, itt elsõsorban a bolygók tömegvonzásának egymás keringésére gyakorolt kölcsönös hatásaival foglalkozott. A róla elnevezett "Hill-szféra" annak a térségnek hozzávetõleges kiterjedése, amelyen belül egy bolygó már mérhetõen befolyásolja egy másiknak a mozgását. Legjelentõsebb munkája a Jupiter és a Szaturnusz bolygók kölcsönhatásából eredõ ún. háborgások matematikai leírása. 1909-ben a tekintélyes Bruce éremmel jutalmazták. (Bartha Lajos)

Osztrák matematikus
Artin a 20. század egyik legkiválóbb algebristája volt. Területe fõleg az algebrai számelmélet, többek között új konstrukciós módszert dolgozott ki az L-függvényekre. A Hilbert-féle osztálybõvítésekre reciprocitási tételt igazolt. Emellett a csoport-, gyûrû- és testelméletben valamint az algebrai topológiában is ért el mély eredményeket. Tanulmányozta a balideálokra minimumfeltételes gyûrûket, ezekre struktúratételt igazolt (Wedderburn-Artin tételek). A rendezett testekre vonatkozó Artin-Schreier tételt felhasználva megoldotta a 17. Hilbert-problémát. Híres sejtése, hogy minden -1-tõl különbözõ egész szám, ami nem négyzetszám, végtelen sok prímszám primitív gyöke.

Amerikai bakteriológus, gyerekgyógyász
1931-ben szerzett általános orvosi diplomát a New York-i egyetemen. A New York-i Bellevue Kórházban dolgozott, majd 1935-tõl a New York-i Rockefeller Intézet kutatóorvosa. Itt sikerült elõször a gyermekparalízis vírusát emberi testbõl kivett idegszöveten szaporítania. 1939-ben a Cincinnati Egyetemen a gyermekklinika fertõzõ betegségeket kutató részlegét vezette. A 2. világháború alatt Afrikában és a Csendes-óceán térségében eredményes küzdelmet vívott az amerikai katonák soraiban tömegesen pusztító betegségek, a sárgaláz, a mocsárláz és a japán encephalitis ellen. Hazatérve folytatta korábbi kutatásait, s kimutatta, hogy a paralízis elsõsorban a tápcsatornán át fertõz. 1957-re mindhárom bénulást okozó vírusból sikerült olyan legyengített törzset találnia, amely már nem okozott betegséget, de kiváltotta az immunreakciót. A Sabin-csepp használatát 1960-ban engedélyezték az USA-ban. Magyarországon tették elõször kötelezõvé. Sabin módszere egy idõre háttérbe szorította a Salk-oltást mivel ennél hosszabb távú védelmet adott, és szájon át lehetett beadni a cseppeket. Napjainkban elsõsorban az elölt vírusokból készülõ oltást alkalmazzák elterjedten, bár bizonyos területeken az élõ, gyengített vírusokból készülõ oltásnak is van szerepe. Sabin izolálta a B-vírust, s õ irányította a pappataci-láz és a dengue-láz oltóanyagának kutatásait is. 1971-ben a Cincinnati Egyetemrõl vonult nyugalomba, majd 1974-82 között a charlestoni Dél-Karolinai Egyetem kutatóprofesszora volt. 1965-tõl az MTA tiszteletbeli tagja.

Amerikai orvos, biokémikus, Nobel-díjas
A Maryland államban lévõ Bethesdában, a National Institutes for Health (NIH) munkatársaként 1942 és 1953 között az enzimekkel és a köztes anyagcserével kapcsolatos kutatásokat irányította. New Yorkban S. Ochoával dolgozott, majd a Washington Egyetemen a Cori házaspárral (Gerty és Carl) kutatott együtt. Ezután a Stanford Egyetem biokémiai intézetének vezetõje lett. Behatóan foglalkozott a dezixiribonukleinsav (DNS) szintézisével. Kornberg és Ochoa megállapította, hogy az élet fõ principiumai a nukleinsavak és a fehérjék. A nukleinsavak újraképzõdéséhez fehérjére van szükség, s a fehérjék valamennyi enzimfolyamat résztvevõi, így minden biokémiai folyamatban jelen vannak. Kornberg és Ochoa ezeknek a folyamatoknak a részleteit is tisztázták. Kornberg a kólibaktériumból olyan enzimet (DNS-polimeráz) vont ki, mely kémcsõben is képes megfelelõ kiindulási anyagokból szaporítani a DNS mennyiségét. 1959-ben orvosi-élettani Nobel-díjat kaptak a ribonukleinsav és a dezoxiribonukleinsav biológiai szintézise mechanizmusának felfedezéséért.

Csillagász, közgazdász, matematikus
Gyógyszerészetet, majd a bécsi egyetemen vegytant, emellett matematikát és csillagászatot tanult. Bejárta Nyugat-Európát, 1833-ban az Egyesült Államokat. A méterrendszer bevezetését szorgalmazta, saját költségén hozatta Párizsból a metrikus etalonokat. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, az USA Filozófiai Társaságának levelezõ tagja. Batthyány Kázmér gr. "pénzügyi igazgató"-ja, több akkori magyar folyóirat, újság tudományos cikkírója. Az elsõ magyar feliratú oktató föld- és éggömbök szerkesztõje, ezeket Batthyány költségén ingyen osztották szét az iskoláknak. Bicske melletti birtokán modern csillagvizsgálót rendezett be, legnagyobb távcsöve akkor az elsõk közé tartozott. Matematikai kézikönyveit az Akadémia jutalmazta. A szabadságharc bukása után emigrációba kényszerült, Párizsban és Bécsben élt. Hagyatéka több hazai tudományos intézetet gazdagított. (Bartha Lajos)

Fizikus
Berlinben, majd 1936-tól Angliában (London, Manchester) és Írországban (Dublin) vált a kozmikus sugárzás elismert szakértõjévé. 1950-ben hazatért, és az MTA tagja, tanszékvezetõ egyetemi tanár, majd késõbb a KFKI igazgatója és az MTA alelnöke lett. A kozmikus sugárzási kutatások hazai fejlesztése és irányítása mellett a fizikai optikai kutatások terén is nemzetközileg jegyzett eredményeket ért el (egy fotonos interferenciakísérletek). Ezek mellett elsõsorban a kvantumfizika hidrodinamikai modellje, a relativitáselmélet alapvetõ kérdései, valamint a méréskiértékelés általános problémaköre foglalkoztatta. (Király Péter)

Szovjet magfizikus
A Leningrádi Mûszaki Egyetem elvégzése után Kurcsatov magfizikai kutatásaihoz csatlakozott. Többek között az urán hasadásakor felszabaduló neutronok számát mérte meg. Amikor észrevette, hogy mind az amerikai, mind a német tudományos folyóiratokban hirtelen lecsökkent a maghasadással foglalkozó közlemények száma, bizalmas levélben hívta fel Sztálin figyelmét és zártkörû elõadásban tájékoztatta a Kazanyba áttelepített leningrádi fizikusokat arról a sejtésérõl, hogy mindkét háborús fél valószínûleg uránbomba elõállítására készül. Berlin eleste után az elsõ fizikusok között érkezett a városba, és neki sikerült elérnie, hogy Nikolaus Riehlt, a német uránoxidot elõállító részleg vezetõjét családjával, munkatársaival és az egész üzemmel együtt a Szovjetunióba szállítsák, ahol Riehl a szovjet atombomba elõállításának egyik vezetõje lett. Fljorov 1957-tõl 1989-ig volt az általa alapított Magreakciók Laboratóriumának vezetõje Dubnában. Az õ kezdeményezésére épültek meg Dubnában a 200, 300, majd 400 cm pólusátmérõjû óriás ciklotronok, melyekkel azután sok fontos felfedezést tettek. (Dr. Radnai Gyula)

Mérnök
A Mérnöki Intézetben végezte tanulmányait 1833-ban. 1833-39 között az országos építészeti fõigazgatóságnál mûködött. 1833-1844-ig részt vett a Tisza és Maros térképezési és vízmûtani munkálataiban. 1850-ben a helytartósági osztály építészeti igazgatóságához került, ahol középítési munkákkal bízták meg. Legjelentõsebb munkája a budapesti rakpartok terve és megépítése. 1861-ben kidolgozta a fõváros építési ügyrendjét és szabályait, a budai vár és a város rendezésének és szépítésének tervét. Munkássága hozzájárult Budapest nagyvárosi jellegének kialakításához.

Olasz matematikus
1880-ban a bolognai egyetemen kezdte meg tanulmányait, majd Pisában folytatta. 1884-ben szerzett diplomát, utána a pisai mûszaki fõiskolán, majd a torinói egyetemen tanított projektív geometriát. 1900-ban Kelet-Szicíliában, Cataniában kapott egyetemi tanszéket, itt projektív geometriát és ábrázoló geometriát tanított. Fõ területe a projektív geometria és a szimbolikus logika volt. 1905-ben megfogalmazta a projektív geometria elsõ axiomatikus definícióját. 1911-ben vektoranalízissel kezdett foglalkozni.

Szovjet fizikus
Munkássága a fizika számos területére terjedt ki. Foglalkozott röntgen-sugarakkal, lassú neutron-fizikával, gyors elektronok kölcsönhatásaival, pozitron-annihilációval, mágneses fékezési sugárzással, ion- és elektronoptikával, elektromágneses izotópszeparációval és gázkisülésekkel. A 2. világháború elõtt a leningrádi egyetem professzora volt. A háború alatt és az azt követõ években Igor Kurcsatovnak, a szovjet atomenergiaprogram vezetõjének munkatársa volt. Élete utolsó húsz évében tudományos érdeklõdésének középpontjában a magas hõmérsékletû plazmák fizikája állt. Fáradhatatlan kísérletezõ volt. 1953-tól a moszkvai egyetem professzora, majd a Kurcsatov Intézet igazgatója lett. Vezetése alatt fejlesztették ki nemzetközi együttmûködésben a Tokamak különbözõ változatait, ezzel érte el elsõ nagy sikereit a fúziós kutatásokban, Érdeklõdése messze túlnyúlt a plazmafizikán. Támogatta a nagyenergiájú részecske- és magfizikát, valamint a csillagászatot is. A Szovjetunió Tudományos Akadémia Elnökségének tagja volt. A Holdon egy kráter viseli nevét.