Gépészmérnök, egyetemi tanár
1914-ben szerzett oklevelet a charlottenburgi műegyetemen. 1920-ban a Weiss Manfréd-gyár szerkesztő mérnöke, 1921 és 1959 között a Ganz Villamossági Gyárban működött utóbb igazgató volt. 1950-től a budapesti műszaki egyetem előadója. Tevékenysége úgyszólván a villamosgépgyártás egész területére kiterjedt. Több új gépsorozatot fejlesztett ki Kandó Kálmán munkásságát folytatva, továbbfejlesztette a fázisváltós mozdonyt. Szabadalma szerint csúszógyűrűs vontató motorokkal és fázisváltóval kapcsolt periódusváltóval készültek a MÁV villamosmozdonyai. Találmánya, a turbógenerátorok kereszttekercses forgórésze. 1957-ben Kossuth-díjat kapott.

Patológus, tudomány politikus, egyetemi tanár
1944-1950 a Pázmány Péter Tudomány Egyetem orvosi fakultása hallgatója. Orvosi diplomáját 1950-ben kapta. 1951 a szombathelyi Kórház labor és patológiai intézet munkatársa. 1951 októberétől a Pécsi Orvostudományi Egyetem patológiai Intézetének tagja. 1974 egyetemi tanár. 1976 tanszékvezető egyetemi tanár 17 éven keresztül. Első tudományos munkái az akut porphyria-val foglalkoznak. 1961-ben az orvostudományok kandidátusa, majd 1971-ben az orvostudományok doktora címet szerzett. Kelényi tudományos munkássága a patológia egész területét magába foglalta, eredményeit vezető szaklapokban publikálta. 1976-1978 között létrehozta a "malignus lymphoma referenc" centrumot Pécsett. 1989-ig az un. keleti block patológusai itt ismerkedtek meg a nyirokcsomó megbetegedéseinek "kieli nomenklaturájával". A Pécsi Egytemen 1990-ben megalakult reform-bizottság elnöke, két perioduson keresztül az Egyetem rektora. A Purkinje Társaság tiszteletbeli tagja, az Erfurti Orvosi Akadémia díszdoktora 1992-ben. Az európai Lymphoma Klub alapító tagja. Kitüntetései : Pro Universitate emlékérem arany fokozata a, Romhányi és Baló-.  Szentgyörg-, Marschalko-, és Markusovszky emlékérmek (Dr. Josef Makovitzky)

Német csillagász
1811-től kezdve Göttingenben Gauss vezetése alatt dolgozott. 1816-ban a Gotha melletti csillagvizsgáló intézetben segéd lett, 1817-től kezdve pedig a csillagvizsgálót önállóan vezette. 1825-ben Berlinbe hívták, az itt fölállítandó csillagvizsgáló igazgatójának. A Die Entfernung der Sonne című két értekezésében földolgozta az 1761. és 1769. évi két Vénus-átvonuláson tett észleléseket. Ő határozta meg a Pons által felfedezett és később Enckéről elnevezett üstökös pályáját. 1826-tól tanított csillagászatot a berlini egyetemen. 1844 után mint az egyetem egyetlen asztronómiai professzora, a később híressé vált csillagászok egész nemzedékét bocsátotta útjára, nemcsak csillagásznak volt kiváló, hanem tanárnak is. Az ő tanítványa volt Konkoly Thege Miklós és többek között J. H. Mädler, J. G. Galle.

Földrajztudós, egyetemi tanár
Az Eötvös-kollégium tagjaként végezte egyetemi tanulmányait Budapesten, földrajz-történelem szakon. 1929-től Cholnoky Jenő tanársegéde, majd adjunktus a Földrajzi Intézetében. 1941-től az Egyetemi Földrajzi Intézet igazgatója, 1944-től nyilvános rendes tanár. 1946-ban az MTA levelező tagja lett, de 1949-ben megfosztották akadémikusi címétől. 1954-ben választották meg ismét levelező taggá. 1952-től a Magyar Földrajzi Társaság elnöke. 1954-től az MTA Földrajztudományi Kutató Csoportjának igazgatója és a Földrajzi Értesítő főszerkesztője. Több külföldi tudományos társaság tagja volt. Fő tárgyként az általános természeti földrajzot oktatta. Legjelentősebb eredményeit a löszkutatásban, a löszmorfológiában érte el. A hazai modern negyedkor-kutatás jelentős alakja, a klimatikus geomorfológia irányzat megteremtője.

Mérnök, múzeumigazgató
1947-ben szerezte gépészmérnöki oklevelét a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Pécsett, Komlón, majd Budapesten szervezte és irányította a villamos beruházásokat. A Magyar Elektrotechnikai Egyesület tagjaként hozta létre, majd igazgatta a Magyar Elektrotechnikai Múzeumot. 1993-ban alapította meg a Jedlik Ányos Társaságot, melynek főtitkáraként tevékenyen hozzájárult Jedlik Ányos emlékének megőrzéséhez. Számos sikeres kezdeményezése mellett egyetlen kudarca volt: nem sikerült elérnie, hogy az Esztergom és Párkány (Sturovo) között újjáépített hidat Jedlik Ányosról nevezzék el. (Dr. Radnai Gyula)

Angol kémikus, kísérleti fizikus
Nem végzett magasabb iskolákat, fizikai és kémiai ismereteit Humphry Davy laboratóriumában asszisztensként végzett munkája során szerezte. Kezdetben kémiával foglalkozott, felfedezte az alapvető fontosságú vegyületet, a benzolt. Legjelentősebb eredményeit az elektromosság és a mágnesség területén érte el, a modern elektromosságtan megalapítója volt. Fölfedezte az elektromágneses indukciót és alaptörvényeit, s tanulmányozta az önindukciót. Kutatásaival tisztázta az elektrolízis jelenségét. Felismerte, hogy a mágneses tér elforgatja a polarizált fény síkját. Bevezette a paramágnesség és diamágnesség fogalmát. Eredményei megalapozták az elektromágnesség Maxwell-féle elméletét. Nevéhez fűződik a Faraday-effektus, róla nevezték el a kapacitás mértékegységét az SI-rendszerben.

Angol kémikus, Nobel-díjas
1900-ban fejezte be tanulmányait Oxfordban és még abban az évben a montreali McGill Egyetemen Sir Ernest Rutherford munkatársa lett, aki akkor a radioaktivitás vizsgálatával foglalkozott. Közösen tanulmányozták a radium sugárzását, valamint a sugárzással kapcsolatban az atomot vizsgálták. Megfogalmazták a radioaktív bomlás elméletét: a radioaktív sugárzás spontán atomátalakulások során keletkezik. Tanulmányozták a radioaktív bomlás folymatát és felfedezték, hogy az alfa-bomlás során hélium keletkezik. 1921-ben kémiai Nobel-díjat kapott a radioaktív anyagok kémiájáról szerzett ismereteink bővítéséért, valamint az izotópok keletkezésének és természetének vizsgálataiért.

Politikus, kultúr- és tudománypolitikus, mecénás
A "legnagyobb magyar". Szerteágazó katonai, politikai, közgazdasági tevékenységet fejtett ki. 1825-ben egy évi teljes jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Magyarország műszaki, technikai fejlődéséhez, külföldi utazásainak tapasztalatait felhasználva korszakos jelentőségű módon járult hozzá. Ő hozta be az országba az első gőzgépet. Kezdeményezője volt a vasútépítésnek, a folyami és balatoni gőzhajózásnak, a Duna hajózhatóvá tételének, a Tisza szabályozásának, az első állandó Duna-híd, a ma nevét viselő Széchényi Lánchíd megépítésének. 1833-tól 10 éven keresztül az Al-Duna szabályozását irányította József nádor megbízásából, hajózhatóvá tette a Vaskapu-szorost. 1848 áprilisától szeptemberig, a Batthyány-kormány közlekedésügyi minisztere volt, ekkor idegrendszerének összeomlása miatt egy döblingi szanatóriumba került. Itt 1860-ban öngyilkos lett.

Erdőmérnök
Erdőmérnöki oklevelét a műszaki és gazdaságtudományi egyetem soproni bánya-, kohó- és erdőmérnöki karán szerezte 1941-ben. 1945-1946-ban az általa szervezett piliscsabai, majd a szári erdőhivatal vezetője. 1946-ban megszervezte és 1950-ig vezette a miskolci erdőigazgatóság bánfalvi erdőgondnokságát. 1950-1951-ben a Fejér megyei Erdőgazdasági Egyesülés beruházási csoportjának vezetője. 1951-től az Erdészeti Tudományos Intézet tudományos munkatársa, 1951-54-ben az Intézet szaktitkára. 1964-től az Erdészeti Főigazgatóság erdőgazdálkodási főosztályának munkatársa, 1967-től a MÉM tudományos kutatási főosztályán csoportvezető, a faágazati kutatások ágazati referense. 1975-től a Faipari Kutató Intézet munkatársa volt.

Itáliai matematikus, fizikus, orvos, asztrológus, filozófus
Paviában kezdett jogot tanulni, majd 1524-ben a páduai egyetem orvosi karára iratkozott be, 1526-ban szerzett orvosi diplomát. Orvosi működését akadályozta az, hogy törvénytelen születése miatt hosszú évekig nem választották be az orvosi testületbe, ide csak 1539-ben nyert felvételt. Valószínűségszámítási ismereteire támaszkodva szerencsejátékkal próbált anyagi nehézségein úrrá lenni, váltakozó sikerrel. Később azonban sikeres orvosi praxist folytatott. Korának egyik legkiemelkedőbb matematikusa volt. Több könyve jelent meg, ő tette közzé a harmad- és negyedfokú egyenlet megoldási módszerét (az előbbinek ismeretét Niccoló Tartaglia velencei matematikus közölte vele, akivel ezért komoly vitákba keveredett). 1570-ben eretnekség vádjával letartóztatták, néhány hónapot börtönben töltött, később azonban Rómában élt a Vatikánban orvosként, és a pápától kapott kegydíjat. Foglalkozott valószínűségszámítással, hidrodinamikával, kitalált egy titkosírási rendszert, az ő nevét viseli a kardántengely.

Porosz fizikus, mérnök
Építészetet tanult és egy ideig építészi gyakorlatot folytatott. 1835-től a dorpati egyetemen a mérnöki tudományokat oktatta. 1837-től a szentpétervári egyetem tanára, és a szentpétervári tudományos akadémia tagja volt. Az elektromossággal és annak gyakorlati alkalmazásaival foglalkozott. Számos elgondolásával megelőzte korát. 1834-ben egy, a Jedlikéhez hasonló elven működő forgó elektromos motort szerkesztett, amelynek 1838-ban Szentpétervárott, gyakorlati alkalmazását is bemutatta: egy 12 személlyel megterhelt csónakot hajtott a Néva-folyón. 1839-ben távíró-rendszert épített. Nevéhez fűződik a galvanoplasztika feltalálása. Bátyja Carl Gustav Jacobi matematikus.

Argentin fiziológus, biokémikus, Nobel-díjas
1910-ben a Buenos Aires-i Egyetem élettanprofesszorává, 1919-ben pedig az élettani intézet igazgatójává nevezték ki. Egyike volt annak a 150 argentin tanárnak, akiket Juan Perón tábornok 1943-as katonai puccsa nyomán elbocsátottak állásukból. Noha 1945-ben visszahelyezték pozíciójába, megkérték, hogy egy év múlva adja be a lemondását. 1944-ben megalapította a Buenos Aires-i Biológiai és Kísérleti Orvostudományi Intézetet. 1946-tól az intézet igazgatójaként működött. Kimutatta, hogy az agyalapi mirigy kivonatának állatokba injekciózása cukorbetegséget eredményez azáltal, hogy megnöveli a cukor mennyiségét a vérben. Ez azt mutatja, hogy az agyalapi mirigy által termelt hormonok az inzulinnal ellentétes hatást fejtenek ki. Gerti és Carl Corival megosztva megkapta az orvosi-élettani Nobel-díjat az agyalapi mirigy hormonjainak az állatok vércukorszint-szabályozásában betöltött szerepének felfedezéséért.

Angol születésű új-zélandi matematikus
Cambridge-ben végezte tanulmányait, majd középiskolai tanárként működött. 1933-ban elnyerte az Auckland-i egyetem matematikai tanszékére kiírt pályázatot. Itt bevezette az egyetemi oktatásba a matematika modern fejezeteit. Több, világos nyelvezetű, gazdag példaanyaggal rendelkező tankönyvet írt. 1955-ben nyugdíjba vonult, azonban az oktatást ez után is folytatta.

Amerikai fizikus, Nobel-díjas
1946-ban szerzett diplomát a clevelandi Case Institute of Technologyn, ahol 1950-ben doktorált. 1949-től a michigani egyetemen tanított, 1957-től a fizika professzoraként. 1959-től a berkeleyi California Egyetem biológia tanszékének professzora volt. Legismertebb eredménye a buborékkamra (1952), amelyet a nagy energiájú, rövid élettartamú részek detektálására alkalmas nagy sűrűségű közeg keresése során dolgozott ki. 1960-ban fizikai Nobel-díjat kapott "a szubatomi részek megfigyelésére alkalmas buborékkamra-módszer felfedezéséért és kidolgozásáért". (Piriti János)

Gépészmérnök, műegyetemi tanár
Budapesten szerzett mérnöki és műszaki doktori diplomát 1888-ban, Berlinben és Londonban is tanult. Gyakorlati működését a Ganz és Társa villamossági osztályán kezdte, majd a Siemens és Halske cégnél a kocsiépítő osztály vezetője. 1895-től MÁV- főmérnök s az elektromos osztály élén az elektromos vasútvilágítás és a pályaudvarok világításának bevezetését irányította. 1900-tól vasúti és hajózási felügyelő. 1899-ben műegyetemi magántanári képesítést nyert, majd 1908-tól 1938-ig a II. elektrotechnikai tanszék vezetője volt. 1932-33-ban a műegyetem rektora.

Matematikus
Középiskolásként a Középiskolai Matematikai Lapok egyik legeredményesebb feladatmegoldója volt. Első számelméleti cikkét még egyetemista korában írta Kalmár László segítségével. Ez a cikk egy csapásra megalapozta hírnevét. Az egyetem elvégzésével szinte egy időben, 1934-ben szerzett doktori fokozatot, amelyet rögtön egy Manchesterbe szóló meghívás követett. Négy évet töltött itt, majd 1938 és 1954 között az USA-ban élt. Már addig is sokat utazott, de 1954 után szinte lehetetlen állandó tartózkodási helyét meghatározni. Rövidebb-hosszabb időt töltött Magyarországon, Angliában, Kanadában, Ausztriában, de legtöbbet talán konferenciáról konferenciára utazva. A halál is egy varsói konferencián érte utol. Több mint 1500 cikket publikált, jórészt társszerzőkkel. Egy Erdőssel közös cikk komoly rangot jelentett a matematikusok világában. Kutatási területe átfogja a számelméletet, a kombinatorikát, a halmazelméletet, a valószínűségszámítást, a topológiát, a komplex és valós függvénytant, a polinomelméletet és a Fourier-sorok elméletét. Eredményei közül talán a prímszámtételre Selberggel közösen adott elemi bizonyítás, valamint az Erdős-Kac, Erdős-Szekeres, az Erdős-Wintner és az Erdős-Selfridge-tételek emelhetők ki. Nyolc akadémiának volt tagja és hat egyetemnek díszdoktora. Ő volt az első magyar matematikus, aki megkapta a matematikai Nobel-díjnak tekinthető Wolf-díjat. Rendkívül színes, közvetlen, jó szándékú és jó humorú egyéniség volt, akinek mondásai, szokásai, a vele kapcsolatos anekdoták sokáig fenn fognak maradni a matematikusok körében. Számos díjat alapított matematikusok számára, ezen kívül külön összegeket ajánlott fel egy-egy probléma megoldásáért.

Vegyész, gyógyszerész
A szegedi egyetemen 1950-ben vegyészi, 1962-ben gyógyszerészi oklevelet szerzett. A Szegedi Orvostudományi Egyetem Gyógyszerésztudományi Karán a Szerves Vegytani Intézetben előbb tanársegéd, adjunktus, 1971-től docens. Szerves kénvegyületek szerkezetét vizsgálta. A szulfokloridok redukcióját és a szulfenilkloridok hidrolízisét tanulmányozta. Szulfénsavsókat állított elő. Számos gyógyszervegyület analitikájával is foglalkozott.

Holland természettudós
Leidenben tanult, 1718-ban szerzett orvostudományi doktorátust. Ezután Londonban Isaac Newton tanítványa volt egy évig. 1719-1723 között Duisburgban volt a matematika, majd az orvostudomány professzora, itt Fahrenheittel dolgozott együtt. 1723-tól 1739-ig Utrechtben, majd Leidenben volt professzor. Könyveivel hozzájárult Newton tanainak Európában való elterjesztéséhez. Ő találta fel az elektromos töltés tárolására alkalmas ún. leideni palackot. Más berendezéseket is készített, többek között pirométert.

Osztrák biológus
A bécsi, majd az innsbrucki egyetemen tanult. Előbb docens, majd professzor lett a bécsi egyetemen. Érdeklődése az élő szervezet, az organizmus rendszerszemléletű értelmezése és megértése felé fordult. Előbb az élő organizmust mint fizikai rendszert kísérelte meg tanulmányozni, majd 1945-ben az általános rendszerelmélet időszerűségét fogalmazta meg. 1949-től 1954-ig Kanadában, az ottawai egyetem professzoraként és a Biológiai Kutatóközpont igazgatójaként dolgozott. 1950-ban az Amerikai Filozófiai Társaság szimpóziumán Az általános rendszerelmélet problémái címmel alapvető jelentőségű előadást tartott. Megalapította a több szakterület tudósait összefogó Általános Rendszerkutató Társaságot. 1958 és 1960 között Topekában kutatott, 1961-től a kanadai edmontoni egyetem professzoraként dolgozott. Szakmai munkáiban főként élettannal, sejtkémiával és rákkutatással foglalkozott. A hatvanas évektől a modern világ problémái, a modern kor pszichológiai kihívásai felé fordult.

Orvos
1713-tól Wittenbergben tanult, 1716-ban orvosi oklevelet szerzett. Késmárk városi orvosa, Szepes és Liptó vármegye főorvosa volt. Késmárkon orvosképző iskolát nyitott, amelyen külföldi tanulmányokra készített fel orvosi pályára készülő fiatalokat. Több gyógyszeres készítmény feltalálója volt, ezek által külföldön is ismertté vált. Számos orvosi és természettudományi tanulmánya jelent meg. 1732-ben kezdeményezte egy orvosi társaság és rendszeresen megjelenő szakfolyóirat alapítását, ez azonban nem valósult meg.

Gépészmérnök, vízügyi szakember
1932-ben a budapesti műegyetemen végezte tanulmányait. 1933-tól a Fővárosi Vízműveknél gyakornok, 1936-tól mérnök, majd helyettes osztályvezető 1944-ig. 1944-ben a vízművek káposztásmegyeri főtelepének vezetője lett. E minőségében a telep dolgozóinak segítségével sikerült megakadályoznia, hogy a német megszállók a vízszolgáltató létesítményeket tönkretegyék és az üzemanyagot elhurcolják. 1950-ben a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága Kommunális Osztályának főmérnöke, 1956-tól a Fővárosi Vízművek igazgatója volt. Irányításával létesült a káposztásmegyeri nagy felszíni vízmű. Hosszú időn át a Fővárosi Szimfonikus Zenekar koncertmestere is volt.

Botanikus
Az egyetemet 1939-től Debrecenben, majd Szegeden végezte, ahol 1943-ban tanári, 1946-ban bölcsészdoktori oklevelet nyert. 1952-ig középiskolai tanár volt. Akkor önálló kutatóként a budapesti Pedagógiai Főiskola növénytani tanszékére, majd az MTA kutatójaként az egyetem Éghajlattani Intézetébe került. Elsősorban a növényföldrajz és társulástan kérdéseivel, különösen az Alföld flórájával foglalkozott. Ebbe szervesen kapcsolódott éghajlattani munkája.

Matematikus, egyetemi tanár
Családja felvidéki eredetű, de régóta Nyíregyházán élő iparos, kereskedő és értelmiségi család. Az elemi osztályok után Prékopa András hadapródiskolában tanult Marosvásárhelyen, majd 1947-ben Nyíregyházán érettségizett, és Debrecenben a tudományegyetemen szerzett matematika, fizika és ábrázoló geometria tanári diplomát 1952-ben. Aspiránsnak Budapestre került, és 1956-ban már kandidátus. Tanárai közül kiemelkednek Szele Tibor és Rényi Alfréd. Prékopa András 1950 óta sokat és folyamatosan publikált egészen haláláig. A kutatásban először a valószínűségelmélet és a matematikai statisztika területén ért el eredményeket, majd az operációkutatási és tudománytörténeti tevékenységével szerzett nemzetközi hírnevet. Legfőbb eredményei a sztochasztikus optimalizálás területén születtek. Kimagasló szerepe volt az ELTE és a Műegyetem, továbbá az MTA SzTAKI alkalmazott matematikai kutatóműhelyeinek beindításában, sőt 1985-től New Jersey Államban a RUTCOR kutatóközpont felfejlesztésében is. Prékopa András rendkívül nagy számú kiváló tanítványt adott a tudománynak mind hazánkban, mind szerte a világban. (Hujter Mihály)

Amerikai meteorológus
Matematikai és fizikai ismereteit főként önképzéssel szerezte. Tanítóként működött, majd 1844-ben a Bethany College-t (West Virginia) végezte el. Továbbra is tanított 1857-ig, azonban ez időben már megjelentek publikációi is. Ekkor felkérték, hogy legyen az American Ephemeris and Nautical Almanac munkatársa. 1867-től Benjamin Peirce hívására a US Coast and Geodetic Survey munkatársa volt. 1882-ben a United States Army Signal Service-hez csatlakozott. Később ez a szervezet alakult át az Egyesült Államok Időjárási hivatalává. Az elméleti meteorológia egyik megalapozója volt. Legfontosabb eredménye a Föld-forgás légköri mozgásokra és óceáni áramlásokra való hatásának leírása volt, ezzel kimutatta az ún. Ferrel-cellák létezését. Alapvető munkát végzett az árapály-jelenségek vizsgálatában is. Az általa 1880-ban tervezett gép, mely az árapály maximumának és minimumának előrejelzésére szolgált, évtizedekig volt használatban az Egyesült Államokban.

Francia fizikus
Jean-Bernard-Léon Foucault-val együtt vizsgálta a Nap színképének infravörös részét, hő- és fénytani megfigyeléseket végzett. Nem ismerve Christian Doppler 1842-es közleményét, Fizeau 1848-ban magyarázatot adott a csillagok fényének hullámhossz-eltolódására. 1849-ben ő mérte meg először nem csillagászati módszerrel, viszonylag nagy pontossággal, a fény sebességét. Fizeau 1851-ben kísérletsorozattal igyekezett bizonyítani a fényhordozó éter létezését, eredményei hozzájárultak ahhoz, hogy az éterelméletet a 20. század elején elvetették. Fizeau 1860-ban lett a Francia Akadémia tagja, 1863-ban a párizsi École Polytechnique fizikaoktatási főfelügyelőjévé nevezték ki.

Mérnök-matematikus, feltaláló, egyetemi tanár
Mérnöki oklevelét a pesti egyetem mérnöki intézetében nyerte 1828-ban. 1828-1835-ig Pest város mérnöke volt. Közben megszerezte matematikából a bölcsészdoktori oklevelet is. 1832-től a pesti egyetemen matematikát és mechanikát adott elő. 1835-ben az egyetem tanárává nevezték ki. 1836-ban a bécsi egyetem hívta meg, itt 1837-1877-ig matematikát adott elő. Tudományos munkássága a matematikán kívül a mechanika, ballisztika, a fénytan és hangtan széles területeire is kiterjedt. Nevét elsősorban a nagy fényerejű akromatikus fényképészeti lencséi tették ismertté. 1860 körül saját szerkesztésű gépével fotogrammetrikai méréseket végzett. A fényképezés terén kifejtett úttörő munkásságának emlékét őrzi az osztrák közoktatásügyi minisztérium által alapított Petzval-érem, mellyel 1928 óta a tudományos fényképezés terén kimagasló eredményeket jutalmazzák. Optikai kutatásainak eredménye még 1847-ből származó fényszórója. A Holdon egy 150 km átmérőjű kráter viseli a nevét. Petzval Ottó bátyja. 1873-tól az MTA tagja.

Orvos, szemész, egyetemi tanár
A budapesti tudományegyetem orvosi karán 1935-ben szerzett diplomát. 1939-től az Állami Szemkórház főorvosa, 1952-től a budapesti I. sz. Szemklinika professzora. A Magyar Szemorvosi Társaság főtitkára, 1970-től elnöke volt. Érdeklődési területe a fény, a szem és a neuroendocrin rendszer kapcsolatai, a könnyszervek betegségei, de különösen a szemészeti pathológia, histológia és ultrastruktúra területén végzett úttörő munkát. Több mint 300 közleménye és 9 könyve jelent meg e témakörökből. Számos hazai és külföldi szakmai társaság tagja. 1961-től az MTA tagja.

Német matematikus
1846-1847-ben Göttingenben Johann Listing és Carl Friedrich Gauss tanítványa volt. 1847-1849 között Berlinben Dirichlet, Jacobi, Gotthold Eisenstein és Steiner előadásait hallgatta. 1851-ben védte meg doktori értekezését. 1859-ben lett professzor Göttingenben. Rendkívül eredeti gondolataival a matematika számos ágát vitte termékenyítőleg előre. Az analízisben bevezette a Riemann-integrál fogalmát. Megalapozta a komplex függvénytant, bevezette a Riemann-felületeket. A geometriában a sokdimenziós általános terek elméletét dolgozta ki, a Riemann-geometria az Einstein-féle relativitáselméletben játszik alapvető szerepet. A prímszámok eloszlásának vizsgálatával kapcsolatban az általa definiált Riemann-féle zéta-függvényre vonatkozólag felállította a máig sem bizonyított Riemann-hipotézist, a legfontosabb megoldatlan matematikai problémák egyikét. Munkássága rendkívül nagy hozzájárulás a matematikai analízis fejlődéséhez és nagy hatással volt a modern matematikára.

Francia kémikus
Párizsban a Collège Rollin, az École Politechnique és az École des Mines növendéke volt. Két évig bányamérnökként dolgozott, majd 1877-ben az École des Mines kémiaprofesszorává nevezték ki. A Párizsi Egyetemen 1908-ban lett a kémia professzora, 1914-től 1918-ig a Hadfelszerelési Minisztériumban dolgozott. Szaktekintély volt a metallurgiában, a cementek, az üvegek, a fűtő- és robbanóanyagok terén, de érdeklődése végül a hő tanulmányozása felé fordult. A magas hőmérsékletek mérésére kifejlesztett egy platina-ródium hőelemet (elektromos hőmérő), optikai pirométert alkotott, amely a hőforrás fényének elemzésével ugyancsak magas hőmérsékletek mérésére alkalmas. Nevét viseli a Le Chatelier-elv, amelynek segítségével előre meg lehet határozni, hogy a körülmények (a hőmérséklet, a nyomás, a reakciókomponensek koncentrációja) megváltozása miként hat valamely kémiai reakcióra. Az elv nagyon fontos a vegyiparban, ennek ismeretében lehet a kémiai folyamatok számára legelőnyösebb feltételeket meghatározni. Neve szerepel a hetvenkét francia tudós között az Eiffel-tornyon.

Orvos, fiziológus
Oklevelét Budapesten szerezte. 1918-tól a debreceni egyetem orvosi karán a Kórtani Intézet, emellett az Élettani Intézet vezetője. 1920-21-ben a kar dékánja, 1927-28-ban az egyetem rektora. Megtervezte a tihanyi Biológiai Kutatóintézetet, és az építkezés befejeztével, 1926-tól az intézet vezetője. 1930-ban hívták meg a baseli egyetemre, ahol az Élettani Intézetet vezette. Baselből 1938-ig irányította a tihanyi intézet általános biológiai osztályának munkáját. Nyugalomba vonulása után kezdte meg a baseli Kísérletes Gerontológiai Kutatóintézet szervezését. 1942-től vett részt az Egészségügyi Világszervezet jogelődjének munkájában. A háború után a táplálkozási programot kidolgozó bizottság elnöke volt. Fő kutatási területe az izom-fiziológia, a bélből történő felszívódás, a hormonok és a vitaminok közötti kapcsolatok, az endokrin mirigyek működése. Új megállapításokat tett az öregedési folyamat lényegét illetően. Számos magyar és nemzetközi tudományos társaságban, szervezetben töltött be vezető tisztséget. 1973-tól a MTA tagja.

Német fizikus
Szüleinek halála után egy kereskedő mellett volt tanuló Amsterdamban. A gyakorlati természettudományok érdekelték. Kísérleti eszközök készítésével és üvegfúvással foglalkozott. Ő készített először megbízható hőmérőket, 1714 és 1715 között borszesszel, ezután pedig higannyal töltve. Hőmérsékleti skáláján Fahrenheit 0-val azt a pontot jelölte, amely az 1709. évi leghidegebb hőmérsékletnek felelt meg, az emberi test hőmérsékletét pedig 96 foknak választotta. Így a víz fagypontja 32-nek, forráspontja pedig 212 foknak adódott. Kísérleteivel kimutatta, hogy a folyadékok forráspontja a légköri nyomással változik, ennek alapján szerkesztett a légnyomás mérésére termo-barométert. Folyadékok sűrűségének mérésére hidrométert konstruált. Ő volt az első, aki a vizet a fagypont alá tudta hűteni anélkül, hogy az megfagyott volna (túlhűtés). Életének legnagyobb részében Hollandiában élt, de sokat utazott, többek között meglátogatta Koppenhágában Ole Rømer dán csillagászt. Angliában a Royal Society tagjának választotta. A Fahrenheitről elnevezett hőmérsékleti skálát még ma is használják, főleg angol nyelvterületen.

Angol matematikus, csillagász, asztrofizikus
A kereskedelmi és tengerészeti iskolában tanul Londonban. Érdeklődése hamarosan a matematika felé fordult. 1900-ban végzett a Cambridge-be a Trinity College-ben matematikusi képesítéssel. Ezután csillagászati és optikai tanulmányokat kezdett. 1899-1900 között a Cavendish Laboratóriumban dolgozott. Sokat publikált az alkalmazott matematika, fizika és csillagászat területén. Különösen a gázok fajhőjével és sugárzási szerkezetével kapcsolatban jelentek meg publikációi. Lord Rayleigh-vel 1900 nyarán publikáltak egy olyan képletet, mely Wien eredeti kritériumának is megfelelt, és alacsony frekvenciákra jól egyezett a mérési eredményekkel (Rayleigh-Jeans törvény). 1905-1909-ig az alkalmazott matematika professzora Princetonban. 1907-ben a Royal Society tagjává választották. Fizikával kapcsolatos munkái ellenére mindig matematikusnak tartotta magát.

Matematikus, filozófiai író, tanár, költő, református lelkész
1775-től Nagyenyeden tanult. 1787-től nevelő Szirákon gróf Teleki Józsefnél. 1791-1797-ig Odera-Frankfurtban, Göttingenben és Bécsben tanult. 1798-tól igazgató a szászvárosi református iskolában. 1805-től matematikatanár a sárospataki református kollégiumban. 1810-től haláláig református pap Tordoson. A körív hosszának megmérésére és tetszőleges felosztására alkalmas, általa izométernek nevezett, csigavonal (kochleoid) élű vonalzót szerkesztett. Az ellipszis kerületének meghatározására igen jó közelítő szerkesztési eljárást adott. Ezeket ismertető matematikai dolgozatát a berlini tudományos akadémia kiadta, és aranyéremmel jutalmazta. Ő használta először Magyarországon szögmérésre a negyedkör tízes rendszerű törtrészeit. Eredeti elgondolásokon alapuló trigonometrikus táblázatokat is szerkesztett. Sárospataki tanársága idején kollégium matematikatantervét megújította. Mint filozófus Kant és Fichte követője volt. Szépirodalommal is foglalkozott, verseket írt.

Gépészmérnök, műegyetemi tanár
1898-ban a budapesti műegyetemen végezte tanulmányait. Oklevelének megszerzése után a Ganz-gyár villamos osztályára került, Bláthy Ottó, Hoór T. Mór és Pöschl Ede vezetése alá, majd a műegyetemen Asbóth Emil és Bánki Donát professzorok tanársegédjeként a gépszerkesztés-tanszékén dolgozott. Közben a Fegyver és Gépgyár diesel-osztályán szerkesztési munkákat végzett. 1904-től a selmecbányai, majd a soproni Bányászati és Erdészeti Főiskola elektrotechnikai tanszékének tanára. 1922-1923 és 1928-1930-ban a főiskola rektora volt. 1934-től a Magyar Kiráyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kar fizika és elektrotechnikai tanszékének tanára. Oktatási munkája mellett számos cikket írt. Kiemelkedő munkája Elektrotechnika című 640 oldalas tankönyve, amelyet 1917-ben adtak ki először, s az első magyar-nyelvű egyetemi színvonalú szakkönyvet jelentette ebben a témakörben. 1961 végén a Magyar Elektrotechnikai Egyesület tiszteletbeli elnökévé választotta.

Geológus, geofizikus, c. egyetemi tanár
Első diplomáját 1944-ben a műszaki és gazdaságtudományi egyetem közgazdaságtudományi karán szerezte, majd 1950-ben a budapesti tudományegyetem geológus szakán kapott diplomát. 1949-1974-ig a Geofizikai Intézetben dolgozott, mint szeizmikus kiértékelő, főgeológus, a geofizikai mérési eredmények földtani értelmezésével foglalkozott. A budapesti tudományegyetem c. egyetemi tanára, a montreáli egyetem vendégprofesszora volt egy éven át. A Magyar Geofizikusok Egyesületének alapító tagja. A Geofizikai Közleményeket 1964-től haláláig szerkesztette.

Német botanikus, orvos
A wittenbergi egyetemen tanult, majd Augsburgban folytatott orvosi gyakorlatot. 1573-tól 1576-ig hosszú utazást tett a Közel-Keleten, eljutott Tripoliba, Aleppoba és Bagdadba. Célja elsősorban gyógynövények beszerzése volt. 1582-ben közölte utazásának leírását, ezt angol és holland nyelvre is lefordították. Elsőként számol be az európai közönség számára a kávéívás szokásáról. 1596-ban a török ellen küzdő császári seregek tagjaként jött Magyarországra, itt halt meg. Róla nevezték el a Rauwolfia növénytani nemet.

Francia csillagász
Sokoldalú francia alkotó: festő, matematikus, csillagász, közéleti ember. Fiatalon hivatásos festő, majd tragédia-író volt. Matematikusként N. C. de Lacaille megfigyeléseiből újra számolta a Halley-üstökös pályáját, pontosította a Jupiter holdjainak mozgás-adatait. Elsőként írta meg antik szerzők, ill. az akkor meginduló közel-keleti régészet eredményei alapján az ókori csillagászat történetét, majd a modern csillagászat történetét is. A francia forradalom kezdetén politikai térre lépett, a rendi gyűlés képviselője volt, majd Párizs polgármesterévé választották. 1791-ben visszavonult Nantesba. 1793 végén letartóztatták, a forradalmi bíróság halálra ítélte, és lefejezték. A francia Királyi Tudományos Akadémia 1763-ban tagjává választotta. Nevét egy különleges Hold-alakzat, és a 3115.sz. kisbolygó őrzi. (Bartha Lajos)

Francia matematikus
Az École Polytechnique-en tanult, nagy hatással volt rá Jacques Hadamard. 1913-ban az École des Mines professzora lett. Az 1. világháború alatt a francia tüzérség számára végzett matematikai munkát. 1920-tól az École Polytechnique-en az analízis professzora volt nyugdíjazásáig, 1959-ig, egy 4 éves megszakítással a 2. világháború alatt a Vichy-i köztársaság által hozott faji törvények miatt. Jelentős eredményeket ért el a matematikai analízisben, funkcionálanalízisben, legfontosabb eredményeit azonban a valószínűségszámításban, a sztochasztikus folyamatok elméletében érte el. Jelentősen hozzájárult a valószínűségszámítás világos elméleti megalapozásához, eredményei fontos alkalmazásokra találtak sok tudományágban, többek között a közgazdaságtanban is. Sok matematikai fogalom kötődik a nevéhez, többek között a Lévy-folyamat, a Lévy-eloszlás, a Lévy-állandó.

Paleobotanikus, egyetemi tanár
1938-ban doktorált és a Természettudományi Múzeum Növénytárában muzeológus volt a paleobotanikai gyűjtemény kezelője. 1940-ben tanulmányutat tett Németországban, ahol elkezdte a Chara-fajok kutatását. 1951-től a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen egyetemi docens, 1961-től 1965-ig, a paleobotanikai csoport vezetője is volt. Chara-kutatásai mellett tanulmányozta a hazai virágos tercier flórát, gazdagította a múzeum gyűjteményét. Új kutatásokat végzett (Kiscell, Martinovics-hegy, Érd, Dudar, Pécs, Salgótarján, Tállya, Ipolytarnóc). Több fosszilis növényt neveztek el róla. Számos publikációja jelent meg.

Dán-brit csillagász
Koppenhágában végezte tanulmányait. 1874-ben Írországban Parsonstownban (ma Birr) az ottani obszervatórium munkatársa lett, itt működött a világ akkor legnagyobb teleszkópja. Itt elsősorban mélyég-objektumok megfigyelésével foglalkozott. Kiadta a nagyszabású, Herschel katalógusát többek között kb. 1000 új csillagköd adataival bővítő New General Catalogue of Nebulae and Clusters of Stars-t. 1878-tól 1882-ig Dublinban a Dunsink Observatory-ban dolgozott, majd 1882-től 1916-ig az Armagh Observatory igazgatója volt. Ekkor Oxfordba vonult vissza és elsősorban csillagászattörténettel foglalkozott. Kezdeményezte és vezette William Herschel és Tycho Brahe összes műveinek kiadását. 1923 és 1925 között a Royal Astronomical Society elnöke volt.

Francia fizikus, matematikus, filozófus, tudománytörténész
1882-ben az Ecole Normale Supérieure-ben tanult. 1887-ben doktorált matematikából Lille-ben, 1893-ben Rennes-ben dolgozott. 1894-1916-ig a Bordeaux-i Egyetem professzora volt. 1913-tól a Francia Tudományos Akadémia tagja. A termodinamika, a viszkozitás és a hidrodinamika terén érte el legfontosabb eredményeit. Gibbstől függetlenül levezette a termodinamikában ismert Gibbs-Duhem egyenletet. Vizsgálta az oldáshőket, hígítási hőket, a gázelegyek cseppfolyósítását, az elegykristályokat képező elegyek fázisdiagramjait. Tudománytörténeti kutatásokkal foglalkozott, intenzíven tanulmányozta Galilei és Newton munkásságának középkori előzményeit és gyökereit. Nevéhez fűződik a tudományfilozófia területén a Duhem-Quine tézis.

Szovjet matematikus
A Szentpétervári Egyetemen 1914-ben végzett. 1918-tól 1920-ig a Permi Egyetemen tanított, azután a Leningrádi Műszaki Főiskola matematikaprofesszorává nevezték ki. 1925-től a Leningrádi Állami Egyetem számelmélet tanszékét is vezette. 1932-ben lett a Szovjet Tudományos Akadémia matematikai intézetének igazgatója, 1934-ben pedig a Moszkvai Állami Egyetem matematikaprofesszora. Az MTA tagja volt. Tudományos tevékenysége kiterjed az analitikus számelmélet egész területére. 1934-ben új módszert dolgozott ki trigonometrikus összegek becslésére. Ez lényegesen előbbre vitte a Waring-probléma megoldását. Bebizonyította, hogy minden elegendően nagy páratlan szám előállítható három páratlan prímszám összegeként, és ezzel részben igazolta a Goldbach-sejtést.

Német-amerikai matematikus, biofizikus
A münsteri egyetemen doktorált 1951-ben 1952-től az Egyesült Államokban tanított, eleinte a Stanford, majd a Harvard Egyetemen. 1954-55-ben ismét egy évet töltött Münsterben, majd visszatért az Egyesült Államokba. Egy-egy évet töltött Princetonban és Seattle-ben, majd ismét Princetonban. 1959-től a University of California-n tanított Berkeley-ben, 1966-tól, mint professzor. Kutatási területe eleinte a komplex analízis volt, foglalkozott a Laurent Schwartz-féle disztribúciók vizsgálatával. Az 1960-as évek végén érdeklődése a tiszta matematika felöl a biológia matematika problémái felé fordult. Foglalkozott a mesterséges intelligenciával, jelentősen hozzájárult a genetikus algoritmusok fejlesztéséhez. Fontos eredményeket ért el módszereinek a betegségek kialakulására és terjedésére való alkalmazásával.

Német fizikus, Nobel-díjas
1954-ben végezte be tanulmányait a müncheni Műszaki Egyetemen, majd 1957-ben védte meg doktori disszertációját a heidelbergi Max Planck Intézetben. Többlépcsős kísérletsorozat eredményeként fedezte fel az atommagok gamma-sugárzásának visszalökődés-mentes rezonanciáját, a róla elnevezett Mössbauer-effektust. A Mössbauer-spektroszkópiát széles körben használják, mint anyagszerkezet vizsgálati módszert, a természettudományok szinte minden területén. Segítségével igen nagypontosságú energiamérés valósítható meg. 1961-ben, felfedezése után igen rövid idővel Mössbauer megkapta a fizikai Nobel-díjat a róla elnevezett effektus felfedezéséért, Robert Hofstadter-rel megosztva, így 32 évesen az egyik legfiatalabb Nobel-díjas lett. Ebben az évben meghívták a California Institute of Technology-ba. Négy évvel később visszatért Bajorországba, és 1997-ig a Müncheni Műszaki Egyetem professzoraként tevékenykedett. Mössbauer az Eötvös Loránd Tudományegyetem Díszdoktora, a Magyar Tudományos Akadémia és az Eötvös Loránd Fizikai Társulat tiszteleti tagja volt.

Svájci születésű mérnök
A baseli Internationale Gesellschaft für Bergbahnen cég megbízásából jött hazánkba. A Budapesten Riggenbach-rendszerrel épült gőzvontatású fogaskerekű vasutat tervei alapján - harmadikként a világon - 1874. júl. 24-én helyezték üzembe, Svábhegy végállomásig. Vonalát 1890-ben hosszabbították meg a Széchenyi-hegyig. Ő volt a pozsonyi Duna-hídnak - az ún. Öreg-hídnak -, valamint az Esztergom és Párkány között épült Mária Valéria hídnak is az építője. Magyarországon telepedett le, itt is halt meg.

Klasszikus filológus, ókortudós, matematikatörténész, csillagászattörténész
A budapesti Bölcsészkaron szerzett diplomát, 1935-ben doktorált, ezt követően a frankfurti egyetemen dolgozott, 1940-től a debreceni egyetemen tanított a görög filológiai tanszéken, 1946-tól professzorként. 1948-tól Budapesten az Eötvös Collegium tanára, majd 1957-ig a Tudományegyetem professzora. Ekkor állásából elbocsátották, a tanítástól eltiltották, mert a forradalom időszakában részt vett az egyetemi Munkástanács munkájában. Egy évre rá tudományos munkatársi feladatkört kapott az MTA Matematikai Kutatóintézetében, ahol elsősorban az ókori matematika kérdéskörével foglalkozott. 1969-ben jelent meg az Anfänge der griechischen Mathematik című munkája, amely nevét világszerte ismertté tette. Az azt követő évtizedekben több európai és amerikai egyetem is meghívta vendégprofesszorának, és több nemzetközi hírű akadémia is tagjai sorába választotta. Műve bővített kiadása több nyelven is megjelent (köztük angolul, franciául és görögül is). Az MTA 1979-ben választotta levelező tagjai, 1990-ben rendes tagjai sorába. Egyetemi katedráját 1990 után sem nyerte vissza, pedig mindenki által tisztelt, nagy tudású és nagy hatású előadó hírében állt. 1998-ban könyvet adott közre csillagászattörténeti kutatásairól Antik csillagászati világkép címmel, amely külföldön német nyelven is megjelent. Születésének 100. évfordulója tiszteletére az MTA-n emlékülést rendeztek, amelyhez kapcsolódóan kötet is megjelent, s televíziós visszaemlékezés is készült róla. 1993-ban Széchenyi-díjat kapott. (Dr. Gazda István)

Itáliai matematikus, csillagász
Életéről kevés adatot ismerünk, születésének pontos helyéről és idejéről csak feltételezések vannak. IV. Orbántól VIII. Bonifácig több pápának az udvari káplánja volt. Latinra fordította és kommentálta Euklides Elemeit, felhasználva előző tudósok eredményeit. Ez a fordítás szolgált Euklides műve 1482-ben megjelent első nyomtatott kiadásának alapjául. Könyvet írt a bolygók mozgásáról, táblázatokkal ellátva, a ptolemaioszi világkép alapján. Egy holdkráter őrzi a nevét.

Skót fizikus
Az Edinburgh-i Akadémián és a Királyi Katonai Akadémián tanult, majd 1849-ben belépett a királyi tüzérség kötelékébe. Az 1850-es években a sima és a huzagolt csövű ágyúk előnyeit vizsgálva kitalált egy módszert tüzelési pontosságuk összehasonlítására. 1859-ben már tüzérségi segédszemlélő volt, később mégis leszerelt, hogy belépjen Sir (utóbb Lord) William Armstrong műszaki és tüzérségi vállalatához, amelynek 1900-tól az elnöke lett. Találmányát - a rendkívül rövid időtartamok mérésére szolgáló kronoszkópot - felhasználva 1862 táján meghatározta a lövedékek sebességét az ágyúcsőben. Részben az ő kísérletei alapozták meg a tudományos ballisztikát, továbbá hozzájárultak az újfajta lőporok kifejlesztéséhez, az ágyúk áttervezéséhez és újfajta töltési módszerek kidolgozásához. Noble-t a londoni Royal Society tagjává választották 1870-ben, lovaggá ütötték 1893-ban, majd bárói rangra emelték 1902-ben.

Amerikai orvos, bakteriológus
Amerika legjobb orvosi iskolájában több rendbeli bakteriológiai kutatást végzett olyan kiváló professzor vezetése alatt, aki Robert Koch-hal állandó és szoros kapcsolatban volt. Reed a legmorálisabb és a legélesebb vágású kutatók közé tartozott és az ő morális lelke lépett fel parancsolólag: "Embereket kell feláldoznod, hogy milliókat mentsél meg!" Bebizonyította, hogy a sárgalázat egyedül a moszkitó terjeszti.

Német csillagász
Lipcsében doktorált 1891-ben, majd ugyanitt az AG nagy csillagkatalógusának elkészítésében működött közre. 1896-tól H. C. Vogel asszisztense lett a potsdami asztrofizikai obszervatóriumban, később professzori címet kapott. Nagy jelentőségű a spektroszkópia nemzetközi standard hullámhossz-rendszerének kidolgozásában játszott szerepe, valamint a csillagászati optikák és spektroszkópiai eszközök fejlesztése. Nevét több eszköz (spektrográf, mikrofotométer, spektrokomparátor), továbbá a nagy csillagászati objektívek tesztelésére kidolgozott alapvető módszere őrzi. Megfigyelési eredményei alapján elsőként következtetett a csillagközi anyag létezésére. 1909-től a göttingeni, 1921-től az argentin La Plata obszervatórium igazgatója volt, ez idő alatt három kisbolygót fedezett fel, és az Eros kisbolygó földközelsége idején, a Nap parallaxisának új, pontos értékét határozta meg. 1934-ben tért vissza Göttingenbe. (Piriti János)

Angol szerves kémikus, Nobel-díjas
A manchesteri egyetemen 1910-ben doktorált kémiából. 1912-ben a sydney-i egyetemen a szerves kémia professzora lett, három év múlva Liverpoolban kapott tanszéket. 1921-ben a St Andrews egyetem, a következő évben pedig a manchesteri egyetem katedráját kapta meg. Ezután az oxfordi, majd a londoni egyetemen tanított. Kutatásai során számos szerves anyag struktúrájával és szintézisével, valamint szerves reakciók elektrokémiai mechanizmusának felderítésével ért el kiemelkedő eredményeket. A növényi festékanyagok és az alkaloidok tanulmányozása során az antocianinek szintézisére 1925-28 közt dolgozott ki módszert. Számos alkaloidot szintetizált, így az atropint. Megállapította az ópium alkaloidjainak, a morfinnak, a kodeinnek és tebainnak a szerkezetét. Kutatásai hozzájárultak több malária elleni gyógyszer előállításához. Az 1940-es években feleségével együtt bekapcsolódott a penicillin kutatásába. 1949-53 között megvalósította a koleszterin szintézisét. A kémiai Nobel-díjat 1947-ben kapta a biológiailag fontos növényi anyagok, elsősorban az alkaloidok szerkezetének feltárásáért és szintéziséért.

Technikatörténész
1940-ben érettségizett. Utána dolgozni kezdett egy textilüzemben, s mellette egy textiltechnikum fonó-szövő szakára iratkozott be, míg végül 1943-ban sikerült bejutnia a budapesti tudományegyetemre, történelem szakra. 1947-ben szerzett végbizonyítványával először adminisztrációs, majd egyre inkább vezető állásokban helyezkedett el műszaki információs területeken, kamatoztatva széles körű nyelvtudását. Közben a középkor és az ipari forradalom technikatörténetében, ill. a textilipar és a textilipari gépek fejlődéstörténetében sikerült elmélyednie. Vizsgálta még a textilipari műszaki szaknyelv sajátosságait is. A magyarországi textilmanufaktúrákról írt disszertációjával 1966-ban kandidátusi, a textilipari termelékenység fejlődésével összefüggő elemző munkájával 1979-ben akadémiai doktori fokozatot szerzett. Muzeológusként kezdeményezte az első magyarországi textilipari kiállítást 1969-ben. 1981-től az ELTE Általános Technika Tanszékének előadójaként bekapcsolódott a technikatörténet oktatásába. Számos népszerű technikumi szakkönyvet és tankönyvet írt és szerkesztett. Kiterjedt publikációs tevékenységet folytatott. Több cikluson át ő volt az MTA Tudomány- és Technikatörténeti Komplex Bizottságának elnöke. (Dr. Radnai Gyula)

Német születésű angol fizikus
Szülővárosában érettségizett 17 éves korában. Az ekkor folyó porosz-osztrák háborúban Frankfurt a porosz vezetésű Északnémet Szövetség fennhatósága alá került. Gazdag szülei ekkor elhatározták, hogy Manchesterbe teszik át vállalkozásukat, őt pedig Genfbe küldték, hogy tanuljon meg franciául. Két évet töltött ott, miközben csillagászati előadásokat hallgatott a genfi akadémián, azután ő is Manchesterbe ment, hogy beálljon a jól menő vállalkozásba. Érdeklődése azonban egyre jobban a természettudományok felé terelte. Egy év múlva édesapja hozzájárult, hogy Manchesterben az "Owens" főiskolán tanuljon tovább. (A főiskolát alapító Owens gazdag textil-nagykereskedő volt, akárcsak Arthur Schuster édesapja). Itt matematikai és fizikai előadásokat hallgatott és fizikai kutatásokban vett részt. Utána Heidelbergbe ment, ahol Kirchhoff tanítványa lett, akárcsak Eötvös Loránd. Egy év múlva ő is itt doktorált. Visszatérve Manchesterbe,tudományos karrierje gyorsan ívelt felfelé, sikeresen kapcsolódott be a nemzetközi tudományos életbe. Cambridge-ben Maxwell és Rayleigh társaságában kutathatott. Manchesterben alkalmazott matematikai tanszéket kapott, 1888-ban pedig a fizika professzora lett. 1900-tól kezdve építette ki a világ akkori negyedik legnagyobb fizikai laboratóriumát Manchesterben. Itteni tanítványai közé tartozott Ernest Rutherford is. 1898-ban bevezette a fizikába az antianyag hipotézisét. Diracnak harminc évvel később, az elektron relativisztikus egyenletének felállításakor sikerült az elektron antirészecskéje létezését megjósolnia és elneveznie pozitronnak. Kísérletileg 1932-ben Carl D. Anderson a kozmikus és a gamma sugárzás tanulmányozása során fedezte fel a pozitront. Arthur Schusternek megadatott, hogy ezt is megélje még, két év múlva halt meg. (Dr. Radnai Gyula)

Olasz matematikus
Egyetemi tanulmányait Liege-ben, majd Rómában végezte, Rómában szerzett doktori fokozatot. 1887-ben elfogadta a Palermo-i egyetem meghívását, majd 1891-ben a nápolyi egyetem matematikai tanszékének vezetője lett, itt működött haláláig. Legfontosabb eredményeit az analízis és a differenciálgeometria területén érte el. Nevéhez fűződik a végtelen sorok Cesaro-szummálhatóságának fogalma, valamint a Cesaro-görbe.

Német zoológus, Nobel-díjas
A heidelbergi egyetemen végezte orvostudományi tanulmányait, majd 1894-től a würzburgi egyetemen zoológiát oktatott. 1908-14 között a rostocki egyetem professzora, az 1. világháború idején Berlinben a Kaiser Wilhelm Biológiai Intézet igazgatója, majd 1919-től 1935-ben történt nyugdíjbavonulásáig a freiburgi egyetem professzora volt. Az embriókban a szervek kialakulását tanulmányozta, elsősorban szalamandrákon végzet kísérletekkel. Felismerte, hogy az embriókban induktív sejtcsoportok, ma ún. Spemann-organizátornak nevezett centrumok alakulnak ki, amelyek az egyes szervek kialakulását, fejlődését vezérlik. 1935-ben elnyerte az orvostudományi Nobel-díjat ezért a felfedezéséért.

Német krisztallográfus
1923-ban doktorált Göttingenben, Max Born tanítványaként, évfolyamtársa Werner Heisenberg volt. Stuttgartban Paul P Ewald volt a munkatársa. A háború után rövid ideig a darmstadti műszaki egyetemen tanított. 1947-ben elfogadott egy újonnan alapított tanszéket a marburgi egyetemen, ahol a kristálytani intézet igazgatója lett és maradt haláláig. A kristályosztályok nemzetközi jelölésére a Hermann-Mauguin-féle jelölés a legelfogadottabb. 1994 augusztusában a német Crystallographic Society (DGK) a tudományhoz való kiemelkedő hozzájárulásokért alapította meg a Carl Hermann Medalt, a legmagasabb kitüntetést krisztallográfusok számára.

Sebész, urológus, egyetemi tanár
Orvosi tanulmányait a bécsi egyetemen kezdte, majd a pesti egyetemen folytatta. 1870-ben orvosdoktori, 1871-ben sebészdoktori és szülészmesteri oklevelet szerzett. 1873-tól tanársegéd a budapesti sebészeti klinikán. 1876-ban magántanár a férfi és női ivarszervek sebészi bántalmai tárgyból. 1883-ban c. rk. tanár. 1884-től rendelőorvos, majd 1888-tól főorvos a Rókus Kórházban. A hazai urológia úttörője. 1889-ben Hőgyes Endrével együtt az Orvosi Hetilap szerkesztője. 1889-től az MTA tagja.

Botanikus, mezőgazda
Egyetemi tanulmányait 1926-ban fejezte be a budapesti műegyetemen, ahol gyakornok, majd tanársegéd lett, s 1931-ben doktorált. 1930-tól a Földművelésügyi Minisztérium szolgálatában állt, s adjunktus, főadjunktus, majd kísérletügyi igazgató volt. 1948-1950 között a Minisztérium Növényvédelmi Szolgálatát vezette. 1969-ig a Növényvédelmi Kutató Intézet igazgató helyettese volt. A Magyar Agrártudományi Egyetem alapító tagja. Maradandót alkotott a növényvédelmi mikológia területén mint az aszkospórás gombák hazai szakértője. Kidolgozta az almafa lisztharmat elleni védekezés módszereit, és foglalkozott a kajszi betegségeivel, az almástermésűek varasodásával és a moníliás megbetegedés elleni küzdelemmel.

Német botanikus, orvos
1685-1687 között filozófiát és orvostudományokat tanult. Európa nagy részét beutazta. 1687-ben szülővárosában az orvostudományok tanára és a növénykert igazgatója lett. Ő ismerte fel a virágok kétnemű ivarszerveit, és írta le a megtermékenyítés folyamatát. Kimondta, hogy a megtermékenyítéshez szükséges a virágpor. Elméletét, amelyet több növényen végzett kísérleteivel is igazolt, 1694-ben tette közzé. Ezzel lendületes kutatást indított meg a növények szaporodásának területén.

Német optikus-finommechanikus
A Jenai Carl Zeiss Művek alapítója. Fiatalon dr. Friedrich Körner jenai optikus-finommechanikus műhelyében dolgozott, e mellett előadásokat hallgatott a Jena-i és bécsi egyetemen. 1846-ban saját optikai és műszerkészítő műhelyt alapított Jenában, ahol főleg mikroszkópokat készített. Elméletileg is foglalkozott a lencsehibák javításával és a képalkotás tökéletesítésével. Műhelyében nagyon jó minőségű földmérő, csillagászati és más optikai eszközök készültek. 1866-ban együttműködésbe kezdett Ernst Abbe (1840-1905) egyetemi tanárral, aki pontos elméleti számításokkal megalapozta a mikroszkóp- és távcsőlencsék tökéletesítését, 1876-ban Zeiss társul vette be a cégbe, később ő lett a gyár irányítója. 1882-ben kapcsolatot teremtett Otto Schott vegyészmérnökkel, aki ideális törésmutatójú lencsék előállításához üveggyárat alapított Jena-ban. Ez az üveggyár lett később a Zeiss-művek egyedüli nyersanyag szállítója. A Zeiss Művek, nagyrészt Abbe kezdeményezésére úttörő volt a szociális intézkedések bevezetésében, 1875-ben valósították meg a gyár alkalmazottainak egészségbiztosítási rendszerét, csökkentették a munkások munkaidejét. (Bartha Lajos)

Kanadai ásványkémikus, kőzettan-kutató
A kingstoni Queen's Egyetemen folytatott kémiai, ásványtani és geológiai tanulmányokat majd a cambridge-i Massachusetts Institute of Technology-n tanult. Pályafutása legnagyobb részében a washingtoni geofizikai laboratóriumban dolgozott. Az 1. világháború idején egy ideig az optikai üvegek vizsgálatával foglalkozott. Kutatásait azonban legnagyobbrészt a kísérleti petrológia területén végezte. Foglalkozott a szilikátrendszerek vizsgálatával. Gyakorlati szempontból is jelentős kísérletei alapján összeállította az ún. Bowen-féle reakciósorozatot, amelynek segítségével leírható, hogyan kristályosodnak a magmás kőzetek változó nyomás- és hőmérsékleti körülmények között. 1937-1947 között a chicagói egyetemen a kőzettan rendkívüli professzora volt. 1947-ben visszatért Washingtonba, a geofizikai laboratórium tudományos tanácsadójaként haláláig aktív maradt.

Orvos, tudós, szótáríró
Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és a nagyenyedi kollégiumban végzett tanulmányok után 1672-től külföldi egyetemeken járt. Lipcsében orvostudományt tanult, Heidelbergben bölcsészeti doktorátust szerzett, 1674-ben pedig orvosdoktor lett Baselben. 1675-ben hazatérve Apafi Mihály fejedelem udvari orvosa és a nagyenyedi kollégium tanára lett, ott működött haláláig. A kollégiumban bevezette az orvosi alapismeretek tanítását. A fizikát a karteziánus felfogás alapján oktatta. Diákjai számára külföldi egyetemeken ösztöndíjakat szerzett. Külföldi támogatóitól nagy összeget gyűjtött az elpusztult nagyenyedi kollégium újjáépítésére. Pax corporis c. műve az első önálló magyar nyelvű orvosi könyv, a korabeli orvosi ismereteket foglalja össze a természettudományos szemlélet alapján. A mű nagy hatással volt a korabeli orvostanra. Ugyancsak értékes alkotása volt a - részben Szenczi Molnár Albert korábbi szótárának bővítésén alapuló - latin-magyar szótár.

Geológus
A bányászati és kohászati akadémiát Freibergben és Leobenben végezte. Utána Witkovitzban a Rothschild Műveknél, Bécsben a Geologische Reichsanstaltnál és a kolozsvári bányaigazgatóságon dolgozott. 1870-től a Földtani Intézet geológusa, 1883-tól főgeológusa. Tudományos munkásságának középpontjában a földtani térképezés állt. Jelentős eredményeket ért el a magyarországi kőolaj- és kőszénkutatás terén is. A kosdi szénterület, a zsibói és recski kőolajterületek feltárása az ő érdeme.

Orosz matematikus
A moszkvai egyetemen kezdte meg matematikai és fizikai tanulmányait 1887-ben. 1894-től az egyetemen tanított. 1901-ben szerezte meg doktori fokozatát. Egy évi külföldi tartózkodás után visszatérve 1903-ban professzori kinevezést kapott a moszkvai egyetemen. 1917-től a Moszkvai Matematikai Társaság titkára, 1921-ben a Társaság alelnöke, majd a következő évben elnöke lett. 1923-ban kinevezték a Moszkvai Állami Egyetem Műszaki és Matematikai Intézetének igazgatójává. Jegorov mélyen vallásos volt, és a szovjet rendszer egyházüldözési akciói során kiállt a papság védelmében. A Matematikai Társaság elnökeként törekedett segítséget nyújtani azoknak, akiket politikai okból elbocsátottak állásukból. 1929-ben leváltották a Műszaki és Matematikai Intézet éléről, majd 1930-ban letartóztatták. A börtönben éhségsztrájkba kezdett, ennek következményeként börtönkórházba került és elhunyt. Fő tudományos területe a differenciálgeometria és az integrálegyenletek elmélete volt. Jelentős eredménye a valós függvényekre vonatkozó, róla elnevezett Jegorov-tétel.

Svájci születésű amerikai csillagász
Zürichben, majd a göttingeni egyetemen folytatta tanulmányait. 1915-ben az Egyesült Államokban a Lick Obszervatórium munkatársa lett. 1922-ben részt vett azokban a mérésekben, amelyek egy napfogyatkozás megfigyelése során Einstein relativitáselméletét igazolták. Legfontosabb eredményeit a nyílt csillaghalmazok megfigyelésében érte el. 1930-ban kimutatta, hogy a távoli csillagok fénye a csillagközi poron abszorbeálódik. Ennek a megfigyelésnek a segítségével a korábbinál jóval pontosabban lehetett meghatározni a csillagok távolságát és a Tejútrendszer méretét. A csillaghalmazok osztályozására bevezetett rendszerét ma is használják. Egy Hold- és egy Mars-kráter viseli a nevét.

Gépészmérnök, egyetemi tanár
A budapesti műegyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet 1927-ben. 1927-1930-ban állami ösztöndíjjal a párizsi Institut d'Optique-ban végzett a gyakorlati színképoptika körébe tartozó kutatásokat, a Sorbonne-on 1930-ban egyetemi doktori címet nyert. 1930-1944-ig a műegyetemen oktatott elméleti villamosságtant, elektrotechnikát, világítástechnikát. 1944-1949-ben a Ganz Villamossági Művek próbatermének vezetője. 1949-ben megalapította a Villamosipari Kutatóintézetet, amelynek nyugdíjba vonulásáig, 1969-ig igazgatója volt. Számos tudományos dolgozata jelent meg francia, angol és hazai szaklapokban, több nemzetközi konferencián vett részt előadásaival.

Angol optikus, csillagász
A Nap spektroszkópiájának kutatója. Saját készítésű műszereivel végzett vizsgálatainak eredményeit a 80-as évektől kezdve közölte a vezető tudományos folyóiratokban. Különböző Nap-magasságok és időjárási viszonyok között végzett szisztematikus fotografikus megfigyeléseivel a földi légkörnek a spektrumot befolyásoló hatását vizsgálta. Saját fejlesztésű fotolemezein a színkép akkoriban nagyon nehezen rögzíthető hosszú hullámhosszú (vörös) végét is mérni tudta. A 90-es években a Nap forgási periódusát is meghatározta spektroszkópiai úton. (Piriti János)

Szovjet kísérleti fizikus, a sztálini önkény áldozata
A leningrádi műegyetemen diplomázott, majd Abram Ioffe ajánlásával Leidenbe ment és 1926-tól négy éven át W. J. de Haas mellett dolgozott. A Szovjetunióba visszatérve Harkovban, az ottani fizikai-technikai intézetben hozta létre a Szovjetunió első hidegfizikai laborját, ahol nemsokára cseppfolyós héliummal is kísérleteztek. Amikor Landau 1932-ben megérkezett, már egy jól felszerelt laboratórium várta, hozzáértő, nemzetközi személyzettel. Ez lett Subnyikov tragédiája, néhány kollégájával együtt ugyanis kémkedésért letartóztatták... Landaunak akkor még sikerült áthelyeztetnie magát Moszkvába, Kapica intézetébe és több külföldi fizikusnak is sikerült kerülő utakon kijutni a Szovjetunióból, Subnyikovot azonban a hamis vádak alapján elítélték és kivégezték. (Dr. Radnai Gyula)

Orvos, egyetemi tanár
Életét teljesen a tudományos kutatásnak, a kísérletezésnek szentelte. 1883-ban a budapesti Tudományegyetem Orvosi Karán lett az általános kór- és gyógytan professzora. Ekkor kapott megbízást Pasteur veszettség elleni oltási eljárásának kipróbálására, tökéletesítette az oltási eljárását. 1890. ápr. 15-én az ő vezetésével megkezdte működését a budapesti Pasteur Intézet, amelyben a veszett állatok által megmartak védőoltásban részesítése mellett az oltóanyag-termelés közvetlen feladatain messze túlnövő, jelentős tudományos eredmények is születtek. Így terjedt el ún. "hígításos" védőoltási módszere is, amelyet 1900-tól kezdve a világ sok más országában működő Pasteur intézetek is átvettek és eredményesen alkalmaztak.

Orvos, reumatológus, egyetemi tanár
Tanulmányait Bécsben végezte, orvosi diplomát 1926-ban szerzett. Diplomáját Németországban 1931-ben, Budapesten 1945-ben honosították. Mint orvostanhallgató a bécsi Kémiai Intézetben dolgozott. 1926-1933 között az Aacheni Reumakutató Intézetben laboratóriumvezető, majd főorvos. 1934-1945 között a Chinoin Gyógyszergyár biológiai laboratóriumának vezetője. 1946-1952 között a budapesti II. sz. Belgyógyászati Klinikán dolgozott. 1952-59 között a III. sz. Belgyógyászati Klinikán egyetemi docens. 1959-től a II. sz. Belgyógyászati Klinikán egyetemi tanár. Tudományos munkaterülete a klinikai fehérje-kémia, reumatológia, a munkaártalmak kórtana, a vese élet- és kórtana, elméleti és klinikai hepatológia és az orvosfilozófia.

Japán elméleti fizikus, Nobel-díjas
A kiotói egyetemen végzett 1929-ben. Először Oszakában, majd Kiotóban tanított.1939 és 1950 között Kiotóban az elméleti fizika professzora volt. 1935-ben publikálta mezonelméletét, ami a protonok és neutronok közötti kölcsönhatást magyarázta, és óriási hatással volt az elemi részecskék fizikájára. 1949-ben a Columbia Egyetem professzora lett. 1949-ben elnyerte a fizikai Nobel-díjat a mezonok elméleti úton történt megjövendöléséért. 1953-ban az Elméleti Fizika Jukava Intézete első vezetője lett. Tudományos munkásságának elismeréséül több tudományos akadémia tiszteletbeli tagja volt. 1955-ben csatlakozott tíz másik tudóshoz és értelmiségihez aláírva a Russell-Einstein manifesztumot, ami a nukleáris leszerelésre hívott fel.

Vegyészmérnök, egyetemi tanár
A budapesti Műegyetemen végezte vegyészmérnöki tanulmányait, majd Wartha Vince mellett a kémiai technológiai tanszéken volt tanársegéd, majd magántanár. 1894-ben a MÁV Anyagvizsgáló Intézetének szolgálatába lépett. Wartha utódaként a kémiai technológiai tanszék vezetője lett. Részt vett a Galilei-kör alapításában, továbbá a szabadkőműves mozgalomban. A Tanácsköztársaság a szociális termelési népbiztosság vegyészeti osztályának vezetőjévé nevezte ki. Ezért az ellenforradalmi korszakban megrovásban részesült. Tanszékéről eltanácsolva, nyugdíjazását kérte. Az Egyesült Izzó Rt.-hez ment, s annak lett kutatási vezetője. Vezetése mellett alakult ki az első korszerű ipari kutatólaboratórium hazánkban, melynek a volframszálas izzólámpák tökéletesítése terén voltak nagy jelentőségű eredményei.

Gépészmérnök
Oklevelét 1913-ban szerezte a Műegyetemen. Az 1930-as évek elején Magyarországon elsőként megvalósította az elemi műveletekre beosztott és kizárólag műveleti utasítások alapján vezetett és szervezett alkatrészgyártást, mely az illesztésmentes szerelést lehetővé tette. A 2. világháború után a Danuviát rövid idő alatt az országos gépi szerszámellátás központjává fejlesztette. 1954-től a Diósdi Gördülőcsapágygyárban működött élete végéig.

Német csillagász, matematikus
Bár rendszeres főiskolai képzést nem kapott, kitűnő matematikai készsége révén az altonai csillagvizsgáló asszisztense lett 1826-ban. Továbbképezve magát Friedrich W. Bessel mellett megszerezte a doktori fokozatot a königsbergi (ma: Kalinyingrad) egyetemen. 1834-től Hamburgban, majd 1839-től az oroszországi Pulkovói Császári Obszervatóriumban dolgozott. Innen hívták meg 1849-ben a königsbergi egyetem tanárává. 1854-ben az altonai obszervatórium igazgatója lett. Haláláig szerkesztette az "Astronomische Nachrichten" c. folyóiratot. Fő munkaterülete a számoló-csillagászat volt, elméletileg meghatározta a Föld tengelyének "billegését", a nutációt. Nevéhez fűződik a mérési hibák megállapítására szolgáló Peters-formula. A londoni Királyi Csillagászati Társaság aranyérmével jutalmazták. Fia, Carl Friedrich Wilhelm Peters folytatta apja munkáját, kettőjükről egy holdkrátert neveztek el. (Bartha Lajos)

Német fizikus
Kémiát és fizikát tanult Berlinben. Tanulmányai elvégzése után kémiát tanított a poppelsdorfi mezőgazdasági akadémián. 1864-ben a rigai műegyetemre hívták. Ezután figyelmét mindinkább a fizika felé fordította. 1868-tól Grazban, majd 1876-tól a drezdai műegyetemen a fizika tanára. Jelentős eredményeket ért el az elektrosztatika kutatásának területén. Nevezetes találmánya a Schlieren fotográfiai eljárás, melynek segítségével lefényképezhető változó sűrűségű folyadékok áramlási képe. Az eljárást széleskörűen használják a repülőmérnöki vizsgálatokban a repülőgépek, illetve űreszközök körüli légáramlások, lökéshullámok vizsgálatára. Szerkesztett higanyos légszivattyút és influenciagépet.

Magyar születésű svájci matematikus
Középiskolai tanulmányainak egy részét Budapesten végezte. 1893-ban költözött a Grossmann család vissza Svájcba. Baselban járt iskolába, majd Zürichben az Eidgenössische Technische Hochschule-n (ETH) tanult matematikát és fizikát, itt Einstein évfolyamtársa és jó barátja volt. 1900-ban lett W. Fiedlernek, a geometria professzorának az asszisztense. 1902-ben doktorált. Ezután középiskolai tanárként dolgozott, majd 1907-től az ETH geometriaprofesszora lett. Legfőbb kutatási területe a nem-euklidesi geometria volt. 1912-ben az ő hívására jött Einstein Zürichbe, az ETH-ra, itt 2 évig együtt dolgoztak, 2 közös cikkük jelent meg. Grossmann ismertette meg Einsteint a Riemann geometriával és a tenzorkalkulussal, ezek szolgáltatták az alapvető fontosságú matematikai apparátust az általános relativitáselmélet megfogalmazásához. 1920 után Grossmann egészsége megromlott, korán nyugalomba kellett vonulnia. Emlékére a relativitáselmélet művelői 1975 óta háromévente Marcel Grossmann találkozókat szerveznek.

Amerikai atomfizikus, Nobel-díjas
Már középiskolásként bejárt a kaliforniai műegyetemre (California Institute of Technology), ahol egyetemistaként Linus Pauling vezetésével folytatott kutatásokat. Ph.D. munkáját Edward Condon irányításával kezdte Princetonban, majd Ernest Lawrence mellett fejezte be Berkeley-ben, Kaliforniában. Itt a Sugárzási Laboratóriumban kezdett dolgozni. Ez a labor később a Lawrence Berkeley Radiation Laboratory nevet kapta, mivel Lawrence alapította 1934-ben, és igazgatta haláláig, 1958-ig. Ettől kezdve lett McMillan az igazgató, s maradt az egészen 1973-ig, nyugdíjazásáig. Kiváló kísérleti érzékét több felfedezése is jelzi, kollegái szívesen dolgoztak vele. 1940-ben Philip Abelsonnal együtt állította elő - és nevezte el - az első transzurán elemet, a neptuniumot, majd Glenn Seaborggal együtt a másodikat, a plutóniumot. A háború alatt először a titkos radarkutatásba vonták be az MIT-n, majd 1942-től a bombarobbanás bonyolult folyamatának vizsgálatában vett részt Los Alamosban. A háború után Lawrence ciklotronjának továbbfejlesztéseként feltalálta a szinkrotron elvét és részt vett az első szinkrotron létrehozásában Berkeley-ben. 1951-ben Seaborggal közösen megkapták a kémiai Nobel-díjat "a transzurán elemek kémiája területén elért eredményeikért". 1963-ban "Atoms for Pace" díjat kapott, megosztva Vladimir Vekszler szovjet fizikussal, aki tőle függetlenül találta fel és építtette meg az első szinkrotront a Szovjetunióban. (Ezt az atomfizika békés célú felhasználásáét járó díjat először Niels Bohr kapta meg 1957-ben, majd Hevesy György 1958-ban, Szilárd Leó és Wigner Jenő pedig megosztva 1959-ben.) (Dr. Radnai Gyula)

Hadmérnök, műszerkészítő
Hadmérnöki akadémiát végzett. II. József császár 1786-1788-ban nyugateurópai tanulmányútra küldte, ennek során járt Franciaországban, Hollandiában, Németországban és Angliában, ahol Ramsdennek, kora egyik legkiválóbb műszerszerkesztőjének munkatársa lett. Az optikai műszerszerkesztés terén elért eredményeiért 1787-ben a Royal Society tagjává választották. Angliából korszerű ekék, vető- és aratógépek terveit, valamint egy fonógép modelljét hozta magával. Ő honosította meg Szabolcsban a burgonyát. Postakocsira szerelhető fordulatszámláló berendezés segítségével helyesbítette a korabeli postaúttérképeket. 1804-től haláláig a Tisza és Körös-vidék folyószabályozási királyi biztosa, a tiszántúli térképező és folyószabályozó mérnökök munkájának irányítója és felügyelője volt. Munkái kéziratban maradtak.

Mikológus, mikrobiológus, egyetemi tanár
A budapesti tudományegyetem bölcsészkarán természetrajz-földrajz szakos tanári oklevelet szerzett 1934-ben. 1935-től az egyetem növényrendszertani intézetében dolgozott. 1952-1954-ben az Agrártudományi Egyetem agronómiai karán az általa szervezett mikrobiológiai tanszéknek, 1954-től az ELTE-n megszervezett mikrobiológiai intézetnek volt tanszékvezető egyetemi tanára. Számos hazai és nemzetközi tudományos társaság és bizottság tagja volt. Egyik alapítója volt a brüsszeli International Society for Human and Animal Mycology-nak, valamint a Magyar Növénytani Társaságnak és a Borbasia c. növénytani szaklapnak. Fő kutatási területe a kucsma- és taplógombák, főleg a mikrogombák voltak. Gombafajtát is elneveztek róla. Munkásságának elismeréséül Clusius-emlékéremmel tüntették ki 1975-ben.

Fizikus, egyetemi tanár
1954-ben végzett a Szegedi Tudományegyetemen, mint fizika-matematika szakos tanár, 1961-ben a fizikai tudomány kandidátusa lett. 1957-ig a Híradástechnikai Ipari Kutató Intézetben aspiráns, ezután 1968-ig az ELTE Kísérleti Fizika Tanszékén tanársegéd, adjunktus, majd docens volt. 1989-ig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Alkalmazott Fizikai, majd Szilárdtest Fizikai Tanszékét vezette, 1988-ban egyetemi tanári címet kapott. Itt új kutatási területet, a fémek és ötvözetek komplex vizsgálatát honosította meg, és az anyagtudomány és szilárdtestfizika hazai oktatásának elkötelezettje és egyik úttörője is volt. 1989 és 1993 között a Tungsram Rt. Bródy Imre Kutató Központ igazgatójaként dolgozott. Fő kutatási területén, az atommozgási folyamatok vizsgálata fémekben és ötvözetekben témában számos publikációt jelentetett meg. Emellett aktívan vett részt fizika tankönyvek bírálatában, közoktatási tantervek fejlesztésében és oktatási kísérletek irányításában. Nyugdíjba vonulása után is aktív maradt, 1998-ban jelent meg Fizika az élővilágban című könyve.

Angol fizikus, kémikus
1793 és 1800 között a Manchester-i "New College"-ben tanított, majd magántanítványok oktatásából tartotta fenn magát. 1800-tól a Manchester Literary and Philosophical Society titkára, majd 1817-től haláláig elnöke volt. Számos eredményéről a társaságban tartott előadásaiban számolt be. Tudományos érdeklődése igen sokrétű volt. Hatalmas mennyiségű meteorológiai megfigyelést végzett. Jelentős kutatásokat végzett - saját színvaksága miatt is - a színvakság és színtévesztés területén. A vörös és zöld színek összetévesztését ma is nevezik daltonizmusnak az orvosi szaknyelvben. A kémiai atomelmélet jelentős képviselője volt, ő fogalmazta meg a többszörös súlyviszonyok törvényét. Róla nevezték el az atomi tömegegységet daltonnak. Fontos eredménye a tökéletes gázok elegyeiben a parciális nyomásra vonatkozó Dalton-törvény. A Royal Society tagjává választotta, 1826-ban megkapta a társaság aranyérmét. A Francia Tudományos Akadémia levelező tagja volt.

Skót fiziológus, Nobel-díjas
Londonban, kórházban dolgozott fiziológusként és biológusként 1899-1902-ig, majd az Ohio-i Clevelandben működő Western Reserve University élettanprofesszora volt 1903-1918-ig. 1918-tól a Torontói Egyetem orvosi karának dékánhelyettese, majd élettani laboratóriumának igazgatója lett. Legfőbb kutatási területe a szénhidrát-anyagcsere volt. Az ő laboratóriumában folytatott, Bantinggel és Charles Besttel közösen végzett kutatások vezettek az inzulin izolálásához 1921-ben. Az eljárás kidolgozásában részt vett J. B. Collip biokémikus is. Eredményeiért 1923-ban Macleod Bantinggel megosztva orvosi-élettani Nobel-díjat kapott. A díj rá eső összegének felét Macleod Collipnak engedte át, Banting hasonlóképpen az általa kapott összeget Besttel osztotta meg. A későbbiekben Macleod az idegrendszernek a magas vércukorszintben játszott szerepét kutatta. 1928-ban visszatért Skóciába, itt az Aberdeen-i egyetem professzora volt haláláig.

Lengyel matematikus
Lengyel területen született, mely akkor orosz fennhatóság alatt volt, az első világháború elején azonban felszabadult, és a világháború után állami önállóságát is elnyerte. 1915-ben Varsóban működni kezdett a lengyel egyetem, ahol hamarosan erős topológiai iskola alakult ki. Hurewicz a bécsi egyetemen tanult, 1926-ban doktorált. 1927-től 1936-ig Amsterdamban Brouwer mellett dolgozott. Ekkor tanulmányútra utazott az Egyesült Államokba és a fenyegető háború miatt nem tért vissza Európába. Először a University of North Carolina-n dolgozott, ez idő alatt a háborús célú erőfeszítésekben is részt vett. 1945-től haláláig az MIT professzora volt. Balesetben halt meg. Szakterülete a halmazelmélet és a topológia volt, itt fontos eredményeket ért el, kézikönyvei ma klasszikusnak számítanak.

Argentin biokémikus, Nobel-díjas
Párizsban született, de családja még az ő kisgyermekkorában Argentinába települt át. A Buenos Aires-i egyetemen, majd Cambridge-ben végezte tanulmányait. A Buenos Aires-i egyetemen kezdte kutatómunkáját Bernardo Houssay mellett a szénhidrátok anyagcseréjének területén. 1943-ben, részben politikai okokból, az Egyesült Államokba távozott, két éven keresztül itt kutatott. 1945 után ismét Buenos Aires-ben, az Instituto de la Fundación Campomar-ban dolgozott, melynek 1947-től igazgatója is volt. Fő kutatási területe a cukornukleotidok szerkezetének meghatározásáért és a szénhidrátok bioszintézisének kutatásáért 1970-ben Nobel-díjat kapott. Kutatási eredményei jelentősen hozzájárultak a galaktozémia diagnózisához és gyógykezeléséhez.

Amerikai fizikus
Svéd bevándorlók gyermekeként Chicagoban született, 13 éves korában családjával Los Angelesbe költözött. 1938-ban a Berkeley Egyetemen végzett, itt E. O. Lawrence 37 hüvelykes ciklotronjának megépítésében segédkezett. 1940 őszén az atomfegyver-programban Oak Ridge-ben az uránizotópok szeparálásán, majd Los Alamosban a bombák gyújtószerkezetének tervezésében dolgozott. 1946-ban a Berkeley Egyetemen doktorált. A háború után a részecskegyorsítók fejlesztésében végzett kiemelkedő jelentőségű munkát. Ő valósította meg az első szinkrociklotront, részt vett a Bevatron tervezésében, amely a kor legnagyobb energiájú részecskegyorsítója volt. Később Hermann Grunderrel a relativisztikus nehézion-gyorsítók tervezésével jelentős szerepet játszottak a mai hadronterápiás gyógykezelések megalapozásához is. 1979-ben vonult nyugállományba, 102 éves korában hunyt el. (Piriti János)

Zoológus, orvos, egyetemi tanár
Görög-szerb származása és széles körű érdeklődése predesztinálta arra, hogy nemzetközileg elismert kutatóvá váljék. Már húszéves korában bölcsészdoktorrá avatták a pesti egyetemen, ezután viszont az orvostant kezdte hallgatni, hogy hat év múlva orvosdoktor lehessen. Orvosként praktizált Pesten, majd Bécsben, ahol az egyetemen szövettani kutatásokat folytatott. Kutatási beszámolóit nemcsak az osztrák, de a francia és az angol tudósok is elismeréssel fogadták, társaságaikba választották. Nem késett a hazai elismerés sem: rövid kolozsvári kitérő után 1862-ben került a pesti egyetemre és lett az állattan és az összehasonlító bonctan tanára, valamint az orvoskaron a szövettan tanára. Az oktatás és az ismeretterjesztés is kedves volt számára: tanított a Minta gimnáziumban, tagja volt az egyetemi tanárvizsgáló bizottságnak, alapító tagja a természettudományi társulatnak. Charles Darwint személyesen ismerte, nézeteit magáévá tette és terjesztette. Dékánná választotta a bölcsészkar, egy másik évben az orvoskar, s az 1879/80-as tanévben ő volt az egyetem rektora, amelyről még a Vasárnapi Újság is megemlékezett. Az MTA-nak 1860-ban lett levelező, 1870-ben rendes és 1891-ben tiszteleti tagja. Ma Budapesten utca viseli a nevét, ahol 2010-ben görög-magyar együttműködéssel készült emléktáblát avattak fel a tiszteletére. (Dr. Radnai Gyula)

Geodéta
1953-ban szerezte oklevelét a Nehézipari Műszaki Egyetem soproni Földmérőmérnöki Karán. Két évig tanársegéd volt Sopronban a Geodéziai és Bányaméréstani Tanszéken. 1955-től az MTA Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézet munkatársa, 1977-től az intézet tudományos igazgatóhelyettese. 1963-ban a műszaki tudományok kandidátusa lett, 1973-ban nyerte el a műszaki tudományok doktora fokozatot, 1979-től címzetes egyetemi tanár volt. Fontosabb kutatási területei: giroteodolitok vizsgálata, hibaelmélet, szatellita geodéziai modellek vizsgálata. Közel 200 tanulmánya jelent meg hazai és külföldi folyóiratokban. Jelentős munkát végzett a magyar geodézia képviseletében különböző nemzetközi szervezetekben.

Osztrák fizikus
Bécsben az egyetemen Ettingshausen, Loschmidt, Stefan és Petzval (József) voltak a tanárai. Josef Stefan ismertette meg Maxwell munkájával, ennek nyomán írta meg a gázok kinetikai elméletét kifejtő doktori disszertációját már 1866-ban. Még két évig dolgozott Stefan mellett, majd Grazban nyerte el az elméleti fizikai tanszéket. Itt ismerte meg későbbi feleségét, aki az ő támogatásával végezte el Grazban a matematika-fizika tanári szakot (az egyetemnek akkoriban csak férfi hallgatói voltak). Rövid heidelbergi, berlini és bécsi kitérők után újra Grazba tért vissza, ahol a kísérleti fizikai tanszéket vette át és vezette 14 éven át. Közben elméleti megalapozást adott Stefan kísérletileg megállapított hősugárzás-törvényére, melyet azóta Stefan-Boltzmann törvénynek neveznek. Grazban tanítványa volt Arrhenius és Nernst is. 1890-ben Münchenben, majd három év múlva - Stefan halála után - Bécsben lett az elméleti fizika professzora. Itteni tanítványai közül Lise Meitner és Paul Ehrenfest neve érdemel említést. Ádáz küzdelmet folytatott statisztikus mechanikai elméletének elismertetéséért, e küzdelemben gyakran voltak depressziós rohamai. Az egyik ilyen alkalommal Trieszt mellett az öngyilkosságba menekült. Bécsi síremlékén Boltzmann neve felett olvasható a híres formula: S = k.logW. (Dr. Radnai Gyula)

Vízépítő mérnök, egyetemi tanár
1870-ben a budai műegyetemen szerezett oklevelet, majd Kruspér István mellett a földmérés asszisztense volt. 1872-ben részt vett a hamburgi kikötő építésében, majd az Elba szabályozásánál dolgozott. Ezután a csehországi Morva folyó szabályozásánál szakértőként, majd királyi biztosként a Rajna szabályozásánál működött. 1878- ban a budapesti műegyetemen a vízépítészetnek külön tanszéket hoztak létre s annak vezetésére őt kérték fel. 1882-ben Nagymarosnál megszervezte az egyetem vízmérő állomását. 1889-91-ben ő volt a műegyetem rektora.

Biológus, növényökológus, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait a szegedi tudományegyetemen végezte, ahol 1950-ben természetrajz- földrajz szakos tanári diplomát szerzett. Tudományos kutatómunkáját a szegedi egyetem Növénytani Intézetében kezdte. 1954-től az erdei fenyőcsemeték nevelésének elméleti kérdéseivel foglalkozott és e témából védte meg 1958-ban kandidátusi disszertációját. 1956-tól a szegedi egyetemi Éghajlattani Intézetben kutatói státusban, 1958-tól a gödöllői Agrártudományi Egyetem Növénytani Intézetében docens. A szegedi József Attila Tudományegyetem (JATE) Növénytani tanszékére 1965-ben tanszékvezető docensi, majd 1968-ban egyetemi tanári kinevezést kapott és egyúttal a Botanikuskert igazgatója lett. Kutatási területe a növényökológián belül a környezeti tényezők, elsősorban a fény hatásának vizsgálata a szervesanyag produkcióra és fotoszintetikus energiahasznosulásra, valamint a Tisza-kutatás biológiai vonatkozásai.

Német születésű amerikai biológus, fizikus, Nobel-díjas
1930-ban doktorált fizikából a göttingeni egyetemen, utána tanulmányutat tett Koppenhágába, ahol Niels Bohr mellett dolgozott. 1932-37-ig Lise Meitner asszisztense volt, érdeklődése azonban már ebben az időben a biológia felé is fordult. Németországból 1937-ben egy ösztöndíj segítségével kivándorolt az Egyesült Államokba. Itt a California Institute of Technology biológiai laboratóriumában dolgozott 1937-39 között, majd 1940-47 között a Vanderbilt Egyetemen oktatott fizikát. 1947-81 között ismét a California Institute of Technology-n dolgozott. 1939-ben felfedezte, hogy a bakteriofágok szaporodása az addigi feltételezéssel szemben egy lépésben történik. Salvador Luriával együttműködve az ún. fluktuációs teszttel megmutatták, hogy a baktériumoknak a bakteriofágokkal szemben való rezisztenciája véletlen mutációktól függ. Delbrück és Hershey egymástól függetlenül felfedezte 1946-ban, a vírusok genetikus rekombinációját. 1962-ben létrehozta Kölnben Genetikai Intézetet. A modern molekuláris biológia egyik úttörője volt. 1969-ben Alfred Day Hersheyvel és Salvador Luriával megosztott orvosi-élettani Nobel-díjat kapott a vírusok replikációs mechanizmusának és genetikai szerkezetének kutatásában elért eredményeiért. Nevéhez fűződik a még fizikusi pályaszakasza alatt felfedezett Delbrück-szórás.

Kémikus, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait az ELTE-n végezte, 1951-ben vegyész, majd 1969-ben alkalmazott matematikus oklevelet szerzett. Tudományos munkáját az ELTE általános és szervetlen kémiai tanszékén Lengyel Béla akadémikus mellett kezdte meg, a szilíciumorganikus kémia területén. 1951-1962 között a tanszéken működő MTA kutatócsoport tudományos főmunkatársaként dolgozott. Tudományos fokozatát 1960-ban kapta. 1972-ben nevezték ki egyetemi tanárrá. A hatvanas években megalakította a tanszéken belül az elméleti kémia kutatócsoportot. Kutatási tevékenysége során a rezgési spektroszkópia egyes elméleti kérdéseit tisztázta. Kiemelkedő eredményeket ért el a rezgési erőterek kvantumkémiai meghatározása terén. Munkásságának jelentős eredménye a kvantumkémiai oktatás megindítása hazánkban.

Entomológus, etnográfus, utazó, zoológus
Teológiai tanulmányait megszakítva tanárként működött. A Rovartani Állomás filokszéra-biztosa volt 1880-1886-ig. Rendszeres rovargyűjtéssel nagy és értékes rovargyűjteményt hozott létre, melyet később a Nemzeti Múzeumnak adott el. 1886 után ismét tanár volt. 1895-ben természettudományi gyűjtőútra indult Német-Új-Guineába, ahol kisebb megszakításokkal hét évet töltött. Az innen hazahozott és ma a Néprajzi, illetve a Természetrajzi Múzeum állományában lévő, több mint 5000 darabból álló néprajzi, és több mint 200000 darabból álló rovar-, hüllő- és madárgyűjteményét igen gondosan dokumentálta. Természetrajzi gyűjteménye több mint 200, a tudomány számára addig ismeretlen fajt tartalmaz, ennek feldolgozásában számos európai ország zoológusai részt vettek. Több állatnemzetség, illetve faj róla kapta a nevét. Néprajzi gyűjteménye a pápuák életéről átfogó képet nyújt, nemcsak a tárgyakat írta le, hanem készítésüket, használatukat is. Hazatérve 1903-ban a Magyar Nemzeti Múzeumban tiszteletbeli múzeumi őrré nevezték ki. Később rövidebb zoológiai gyűjtőutakat tett Görögországban és Bulgáriában. 1926-ban a szegedi Ferenc József Tudományegyetem tiszteletbeli doktorrá avatta.

Paleontológus, mineralógus, muzeológus
A budapesti műegyetem elvégzése után, 1877-ben a műegyetem ásvány-földtani tanszékén tanársegéd, 1883-ban az Magyar Nemzeti Múzeum ásvány-földtani osztályának segédőre, 1894-ben múzeumi őr, 1902-ben az ásvány- és őslénytani osztály igazgató őre, 1918-ban pedig igazgatója lett. Elsősorban a magyarországi fosszilis foraminiferák vizsgálatával szerzett tudományos érdemeket, de jelentősek kristálytani kutatásai is. 1896-tól az MTA tagja.

Angol kémikus
Gyógyszerészetet és orvostudományt tanult Edinburghban. 1807-ben szerezte meg doktori fokozatát, de betegsége miatt felhagyott az orvosi gyakorlattal és főleg kémiai kutatással foglalkozott. Egyik legismertebb munkája a gázok oldhatóságára vonatkozik folyadékban különböző nyomásokon, és különböző hőmérsékleteken. Az általa 1803-ban megfogalmazott ún. Henry-Dalton-törvényt róla és John Dalton brit kémikusról neveztek el. Foglalkozott ezen kívül gázelemzéssel, sújtóléggel, és világítógázzal is. Egyik alapítója volt a Mechanics' Institute-nak, amelyből az University of Manchester Institute of Science and Technology jött létre. 1809-ben a Royal Society tagjává választották.

Dél-afrikai szívsebész
Ösztöndíjasként az amerikai Minneapolisban, a neves szívsebész Clarence Walton Lillehei mellett ismerkedett meg a szakma fortélyaival. 1968-ban tanulmány utat tett Kaliforniában. Ekkor ismerkedett meg Shumway kutatásaival. Hazamenve december 3-án elvégezte az első emberi szív átültetését. Barnardnak az az érdeme, hogy az első műtéttel nagy nyilvánosságot teremtett a szívátültetésnek, és egyben megindított egy olyan immunológiai kutatás sorozatot, ami később lehetővé tette a biztonságos szervátültetést.

Gépészmérnök
Érettségi után banktisztviselő, 1895-ben ő készítette az első német-magyar tőzsdei szótárt. 1896-ban a Magyar Fegyver- és Gépgyár kötelékébe lépett, amelynek utóbb vezérigazgatója lett. Nevéhez fűződik a hazai fegyvergyártás kifejlesztése. Legismertebb szabadalma a róla elnevezett Frommer-pisztoly, ezzel, valamint tekercsrugós vadászpuskáival külföldön is sikert aratott. Bár műegyetemet nem végzett, műszaki munkásságának elismeréséül a Mérnöki Kamara mérnöki címjogosultságot engedélyezett számára.

Gyógyszerész, orvos, egyetemi tanár
1912-ben gyógyszerészdoktori, 1919-ben orvosi oklevelet és tisztiorvosi képesítést szerzett Budapesten. 1912-1918-ban az Egyetemi Gyógyszertárban, 1918-1919-ben a pozsonyi egyetem közegészségügyi intézetében tanársegéd. Rövid ideig a Rico Kötszergyár Művek igazgatója. 1920-1934-ben miniszteri osztálytanácsos a Népjóléti, majd a Belügyminisztériumban. 1931-ben Genfben a Népszövetség kábítószer-konferenciáján magyar delegátus. 1934-1962-ig a budapesti egyetem gyógyszerészeti intézet igazgatója. 1955-től a gyógyszerészkar dékánja a budapesti egyetemen. Javaslatára vezették be a 4 éves gyógyszerészképzést az egyetemen. Az első között vizsgálta a kábítószerek toxikológiai hatását. Létrehozta az Ernyey József Gyógyszerésztörténeti Múzeumot.

Orosz születésű francia bakteriológus
1881-ben szerezte meg diplomáját a szentpétervári egyetemen és néhány évig az egyetem oktatója volt. 1885-től a strasbourgi egyetemen, 1887-től a zürichi egyetemen működött. 1891-1905 között a szentpétervári Kísérleti Orvostudományi Intézet mikrobiológiai részlegét vezette. 1905 után egy időre visszavonult a kutatástól. 1917-ben a forradalom elől elmenekült Oroszországból. 1922-től Emil Roux meghívására a Párizs melletti Pasteur Intézetben a mezőgazdasági bakteriológiai részleg vezetője volt. A mikrobiológiának Pasteur és Koch mellett egyik legjelentősebb művelője volt. Kimutatta, hogy egyes, az általa autotrófnak nevezett mikroorganizmusok szervetlen forrásokból nyerik az energiájukat. Felismerte a nitrifikáló baktériumok létezését és az élővilágban betöltött fontos szerepét. Jelentős eredményeket ért el többek között a talajbaktériumok, a vasbaktériumok és a cellulózbomlásban szerepet játszó baktériumok vizsgálatában. Az általa használt ún. Vinogradszkij-oszlop a mikroorganizmusok tanulmányozásának ma is fontos eszköze. A környezeti mikrobiológia egyik megalapítójának tekintjük.

Amerikai biokémikus, biológus
Egyetemi tanulmányait az Illinois-i, a Wisconsin-i, majd a Yale Egyetemen folytatta, gyógyszerkémiával foglalkozott. 1934-ben a Merck cég laboratóriumánál helyezkedett el. Itt kutatócsoportjával sikerült a B6 vitamint (pyridoxint) szintetizálnia. 1945-51 között a Merck cég szerveskémiai és biokémiai kutató részlegét vezette. Különböző antibiotikumok vizsgálatával foglalkozott, így csoportja állapította meg a streptomycin szerkezetét. 1942 után izolálta a B12 vitamint, melynek hiánya okozza a vészes vérszegénységet. Csoportjával tisztázta a Q10 koenzim szerkezetét. 1963-1968-ig a Stanford Kutató Intézet vezetője volt, ez alatt az intézet jelentősen fejlődött. 1968-tól Austinban a Texas-i Egyetemen az újonnan alapított orvosbiológiai kutató részleget vezette, itt többek között az agyalapi mirigy által termelt hormonok vizsgálatában ért el jelentős eredményeket.