Fizikus, egyetemi tanár
1954-ben érettségizett, de már 1953-ban megnyerte az Eötvös-versenyt. Az ELTE fizikus szakának sikeres elvégzése után először az MTA Műszaki Fizikai Intézetének munkatársa lett, majd 1962-től 1989-ig az MTA Központi Fizikai Kutatóintézetében emelkedett egyre feljebb a kutatói pályán. Tíz éven át irányította az Intézet elméleti szilárdtest-fizikai kutatásait, majd a tudományos tanácsadó testület vezetője lett. Már 1969-ben megszerezte az akadémiai doktori fokozatot fizikából. 1985-ben lett az MTA levelező, 1990-ben pedig rendes tagja. 1992-ben a BME Fizikai Intézetének lett a vezetője, itt 1993-ban átvehette egyetemi tanári kinevezését. Az Intézetet 2000-ig vezette, megszervezte az itteni fizikusképzést és a fizikus doktori iskolát. Nemzetközileg elismert kutatási témái az elméleti szilárdtest-fizika különböző szakterületeit fedték le, ezekről a web dokumentumokban olvashatunk részletesebben. Több külföldi egyetemen volt vendégprofesszor Kaliforniától Moszkváig. Munkásságát itthon Akadémiai Díjjal (1977), Állami Díjjal (1980), Széchenyi Díjjal (2003) és a műegyetem legmagasabb kitüntetésével, a József Nádor Emlékéremmel (2017) ismerték el. Mindig is vonzotta a tehetséges fiatalokat, tanítványai közül többen ma már egyetemi professzorok, akadémikusok. Véleményét soha nem rejtette véka alá, ezzel sok barátot és ellenséget szerzett magának, de mindkettőre büszke volt. (Dr. Radnai Gyula)