Kémikus, műegyetemi tanár
1861-től a József Polytechnikumban (műegyetemen) majd Zürichben tanult. Heidelbergben Bunsen mellett doktorált. Ezután a zürichi műegyetemen vállalt tanársegédi állást, ahol magántanári címet is szerzett. 1867-ben a budapesti műegyetem ásványtani tanszékének helyettes tanára, majd 1870-ben az újonnan alakított Kémiai Technológiai Tanszék professzora lett. A Magyar Tudományos Akadémia tagja (levelező tag 1873-tól, rendes tag 1891-től), a műegyetemnek több ízben rektora volt. Közel három évtizedig (1870-1897) vezette az intézmény könyvtárát. A Természettudományi Társulat vezetésében több mint 40 évig vett részt. Tudományos munkássága rendkívül gazdag. A víz lúgosságának, továbbá - tanítványával, Pfeifer Ignáccal - a víz keménységének meghatározására kidolgozott módszerét a közelmúltig világszerte alkalmazták. Tevékeny szerepe volt a budapesti vízmű létrehozásában. Ő végezte el a hazai gázgyártás céljára szolgáló szenek elemzését. Legfontosabb eredményeit a kerámiaipar területén érte. Legjelentősebb felfedezése a fémlüszter-máz évszázadokon át keresett gyártási titkának megfejtése. Az általa kifejlesztett és eozin-nak nevezett mázak készítési eljárásait a pécsi Zsolnay-majolikagyár termékeiben alkalmazták. 1904-ben állami megbízásból újjászervezte a herendi porcelángyárat. Második felesége Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő volt.