Geológus, egyetemi tanár
1904-ben az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti tudományegyetemen természetrajz-kémia szakra iratkozott be. 1906 után az ásványtant és a földtant a műegyetemen hallgatta. 1908-ban megkapta oklevelét és kisegítő tanársegéd lett a műegyetem ásvány-földtani intézetében, 1912-ben a Földtani Intézet geológusa. Az 1. világháború alatt frontszolgálatot teljesített, majd három évet orosz fogságban töltött. 1922-ben műegyetemi ny. rk. tanári címet kapott, 1926-ban rendes tanárrá nevezték ki. A műegyetemen két ízben dékán (1933-1934 és 1935-1936), az 1940-1941. tanévben rektor volt. Ő kezdte meg a hazai üledékes kőzetek, a Duna homokjának kutatását. Homokvizsgálatai nemzetközi szinten is jelentősek. A háború után Budaörs környékén végzett talajkutatásokat, többek között a keserűvízforrásokkal kapcsolatban is, majd Böck Hugó vezette olajkutatásokba kapcsolódott be az Anglo-Persian Oil Company munkálatai keretében. Papp Simonnal és Pávai Vajna Ferenccel együtt a magyar szénhidrogénkutatás egyik úttörője volt. Néhány éven át a Reuma- és Fürdőkutató Intézet forráskutató osztályát is vezette. Kutatómunkája során klasszikus kőzettani vizsgálatait részletes kőzettani, mikroszkopikus és gondos vegyi elemzés jellemzi. 1944-ig tagja volt a felsőháznak. Tagja volt több angol, francia, német és finn földtani társulatnak. 1922-től az MTA tagja. Vendel Miklós bátyja.