Orvos, egészségügyi miniszter, orvostörténész, professor emeritus
Katonacsaládba született, először bölcsésznek tanult, majd orvostanhallgató lett, a pesti Tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát. 1950-től orvosfőhadnagy, 1957-től a Központi Állami Kórház belgyógyász főorvosa, 1970-től igazgatója. 1972-től - kórházi főorvosi munkáját megtartva - egészségügyi miniszterhelyettes, majd államtitkár, 1974 és 1984 között miniszter. Kezdeményezésére újították fel a Jahn Ferenc Kórházat, a kecskeméti megyei kórházat, és az Országos Traumatológiai Intézetet. Kezdeményezésére jött létre a Magyar Pszichiátriai Társaság. Ezzel párhuzamosan 1984-ig ő volt a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatója is, a múzeumi napi igazgatói munkát 1974-től Antall József látta el. 1977-től c. egyetemi tanár, 1985-től a Semmelweis Egyetemen az orvostörténeti intézet igazgatója és a tantárgy előadója (az angol nyelvű kurzusokat is ő tartotta). Belgyógyászati kutatásai és publikációi mellett elsősorban a humanizmus és reneszánsz időszakának orvostörténetével foglalkozott, s e szakma egyik nemzetközileg is elismert művelője lett. Kitűnt a klasszikus latin kéziratok fordításában, számosan idézték az általa fellelt és feldolgozott Albicus-kéziratokat. A forrásokat mindig eredeti nyelven olvasta, olvasott és értett latinul, németül, olaszul, spanyolul, franciául, dánul, hollandul és svédül. Tíz nagy orvostörténeti monográfiája jelent meg. Több külföldi egyetem és tudományos társaság választotta tiszteleti tagjai sorába, köztük az International Academy of History of Medicine és a Deutsche Gesellschaft für Geschichte der Medizin. Több külföldi szaklap szerkesztőbizottságának a munkájában is részt vett. 2008-ban életművét Magyar Örökség Díjjal ismerték el, emellett számos külföldi szakmai díjat kapott. A Magyar Orvostörténelmi Társaság örökös tiszteletbeli elnöke. (Dr. Gazda István)