Fizikus, egyetemi tanár
Egyszerű szülők gyermekeként, kereskedelmi középiskolát végezve, majd kiegészítő érettségit téve lett matematika-fizika szakos egyetemi hallgató a budapesti tudományegyetemen. Fizika tanári oklevelének átvétele után Marx György és Szabó János volt évfolyamtársaival együtt került 1950-ben az akkor már Novobátzky Károly vezette elméleti fizikai tanszékre. Itt lett a fizikai tudományok kandidátusa 1954-ben, majd doktora 1960-ban. Ebben az évben lépett be a Magyar Szocialista Munkáspártba. 1961-ben megkapta egyetemi tanári kinevezését, és lett a Természettudományi Kar dékánja. 1966-tól 1972-ig az ELTE rektora volt. Barátságos, közvetlen modorával vált népszerűvé mind a felsőbb állami és pártvezetők, mind kollégái és tanítványai körében. Elméleti fizikai munkásságának kezdetén a szigetelő anyagokban kialakuló elektromágneses térrel, később részecskefizikai kutatással foglalkozott. Akadémiai székfoglalóját 1982-ben az anizotrop közegekben terjedő elektromágneses sugárzás kvantumelméletéről tartotta. Fokozott figyelemmel kísérte az egyetemen folyó tanárképzést, fizika tanár szakos egyetemi hallgatók számára elméleti fizikai tankönyv-sorozatot állított össze. Novobátzky Károly halálát követően 25 éven át vezette az ELTE elméleti fizikai tanszékét és az MTA elméleti fizikai kutatócsoportját. Számos díjban részesült, tudományos és közéleti tevékenységének elismeréseként 1996-ban Széchenyi-díjat vehetett át. (Dr. Radnai Gyula)