Angol fizikus, Nobel-díjas
1927-ben a cambridge-i egyetemen szerezte meg a B. A. és 1927 az M. A. fokozatot. 1929-től a manchesteri egyetemen adott elő, 1930-tól 1933-ig ismét Cambridge-ben oktatott, majd 1933-ban a bristoli egyetemen az elméleti fizika professzora lett. Eleinte az atomi ütközésekkel foglalkozott, majd Bristolban szilárdtest-fizikai kutatásai során a fémek, fémötvözetek, félvezetők és fotoemulziók tulajdonságait vizsgálta. 1938-ban elméletileg leírta a fénynek atomi szinten a fotoemulzióra gyakorolt hatását, az ún. látens kép keletkezését. 1954-ben lett a Cambridge-i egyetemen a fizika Cavendish-professzora. A fémek elektromos vezetését tanulmányozta, majd az amorf anyagok vezetőképességét vizsgálta. Nevéhez fűződik a az amorf anyagokban lezajló, az elektromosan vezető, fémes állapot és a szigetelő, nemfémes állapot közötti fázisátmenet egy speciális fajtájának, az ún. Mott-átmenetnek a leírása. Eredményei jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a személyi számítógépek, zsebkalkulátorok, másológépek és más elektronikus eszközök lényegesen olcsóbbá váltak, és széles körben elterjedhettek. Az amerikai P. W. Anderson és J. H. Van Vleck társaságában 1977-ben megosztott fizikai Nobel-díjat kapott a mágneses és rendezetlen rendszerek elektronszerkezetével kapcsolatos alapkutatásaiért. Jelentős szerepet vállalt a brit oktatás megújításában.