Vízépítő mérnök, egyetemi tanár
1934-ben a budapesti műegyetemen általános mérnöki oklevelet szerzett. Az MTA tagja volt 1951-től, 1965-ben külföldre távozása miatt tagságát felfüggesztették, 1990-ben rehabilitálták. 1937-1942-ben az Országos Öntözésügyi Hivatal tervező mérnöke, majd a kutatási osztály vezetője, 1942-1948-ban a Magyar Királyi Vízerőügyi Hivatal főnöke, 1948-1951-ben az Országos Vízügyi Hivatal (OHV) tervezési és építési főosztály vezetője, 1951-1957-ben a Vízügyi Tervező Iroda igazgatója. Ő irányította a tiszalöki vízlépcső tervezését. Javasolta több vizierőmű, többek között a dunakanyari erőmű létesítését a magyar Duna-szakaszon. 1953-1957-ben a BME tanszékvezető egyetemi tanára, innen a Forradalmi Bizottságban való szerepvállalása miatt eltávolították. Dégen Imre támogatásával 1962-1964-ben a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet igazgató helyettese, 1958-1965 között FAO-szakértőként vállalhatott külföldi megbízásokat. 1965-ban külföldre távozott, 1984-ig a Karlsruhei Egyetem vízépítési tanszék egyetemi tanára és a hidraulikai labor igazgatója volt. 1984-től professzor emeritus. Kutatási területe: a vízgazdálkodás, vízépítés, ezeken a területeken nemzetközileg elismert eredményeket ért el. A hidrológia területén fontos eredménye a tározó medencék méretezése; a mértékadó árvízhozam kiválasztása, a vízierőművek környezeti és szociális hatásának vizsgálata; duzzasztási görbék hidrológiai úton való meghatározása. Számos nemzetkösi tudományos társaság tagja volt, számos díjban részesült. 1952-ben Kossuth-díjat, 2006-ban Széchényi díjat kapott.