Brit fiziológus, biofizikus, Nobel-díjas
1911-1914-ig a Cambridge-i egyetemen az izomszövet és az idegszövet élettani termodinamikáját vizsgálta. 1920-1923-ig az élettan professzora volt a manchesteri egyetemen és 1923-1925-ig a londoni University College-ban. 1926-tól 1951-es nyugdíjazásáig a Királyi Természettudományos Akadémia Foulerton-kutatóprofesszora volt. Levezetett egy matematikai összefüggést is - az ún. Hill-egyenletet - a hemoglobin oxigénfelvételének leírására. 1922-ben Otto Meyerhoffal megosztva megkapta az élettani-orvosi Nobel-díjat az izmok hőtermelésével kapcsolatos felfedezéseiért, melyekkel hozzájárult az izmokban oxigén hiányában, tejsav képződése mellett, szénhidrogének lebontása nyomán keletkező erő eredetének tisztázásához.