Német atomfizikus, Nobel-díjas
Arnold Sommerfeld mellett szerzett bölcsészdoktori oklevelet elméleti fizikából 1923-ban. Ezután Max Born tanársegéde lett Göttingenben és ugyanott 1924-ben magántanárrá habilitálták. 1924-1925-ben ösztöndíjasként, majd 1926-ban asszisztensként Niels Bohr mellett dolgozott a koppenhágai egyetemen. 1927-1941-ig a lipcsei egyetem elméleti fizika professzora és az Elméleti Fizikai Intézet igazgatója volt. 1941-1945-ig a berlini egyetem, 1945-1955-ig a göttingeni egyetem, 1956-tól pedig a müncheni egyetem elméleti fizika professzora és 1947-től a Max Planck Intézet igazgatója volt. A 2. világháború alatt részt vett a német atomfegyver-program fejlesztési munkáiban. Munkássága kiterjedt szinte az egész elméleti fizika, különösen az atomfizika, a magfizika és az elemi részek fizikájának területére. 1925-ben dolgozta ki a kvantummechanika első megfogalmazását, a mátrixmechanikát. Felállította a mikrofizika egyik legalapvetőbb összefüggését, a róla elnevezett határozatlansági összefüggést. 1932-ben kapta meg a fizikai Nobel-díjat. Nevéhez fűződik az első atommagelmélet kidolgozása, amely szerint az atommag protonokból és neutronokból épül fel. Ő vezette be a nukleonok közötti kicserélődési kölcsönhatást és az izotóp-spin fogalmát. A mágnesség terén elért eredményei is igen jelentősek. Élete végén az elemi részek egységes kvantumtérelméletén dolgozott.