Kémikus
Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, 1908-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1914-ben az Állatorvosi Főiskola vegytani tanszéke tanárává nevezték ki, ahol több mint 20 esztendőt töltött. 1935-ben Ilosvay Lajos utódaként a Műegyetem Általános Kémiai Tanszékének vezetését vette át, majd 1937-ben Buchböck Gusztáv után a budapesti Tudományegyetem III. sz. Kémiai Intézetének (később Általános és Radiológiai Kémiai Intézet) igazgatója lett. Munkássága elismeréseként az MTA 1925-ben levelező, majd 1936-ban rendes tagjai sorába választotta. A Tudományegyetemen dolgozott 1949-es nyugdíjazásáig, akkor politikai okokból megfosztották akadémiai tagságától, katedrájától és kutatási lehetőségeitől. Ezután élete végéig az Országos Gabona és Lisztkísérleti Állomáson dolgozott. 1989-ben rehabilitálták. Kutató munkássága során három fő témakörrel: a radioaktivitással, a reakciókinetikai vizsgálatokkal, a fehérjék kémiai szerkezetével foglalkozott. Hevesy Györggyel együtt a világon elsőként alkalmazták a radioaktív indikáció módszerét az ólom öndiffúziójának vizsgálatára. Fehérjekutatásaival kapcsolatban kidolgozta a mikrobiológiai aminosav-racemizáció meghatározási módszerét. Jelentős műve az Erdey-Grúz Tiborral, Schay Gézával és Náray-Szabó Istvánnal írt Fizikai kémia című könyve. Műveiből évtizedekig hallgatók generációi tanultak.