Szovjet elméleti fizikus, asztrofizikus, Nobel-díjas
1938-ban diplomázott fizikából a moszkvai egyetemen. 1940-ben védte meg a kandidátusi, 1942-ben a doktori disszertációját. 1940-től a Szovjetunió Tudományos Akadémia Lebegyev Fizikai Intézetében dolgozott Moszkvában. 1945-1968-ig tanított a Gorkiji Egyetemen és 1968-tól a Moszkvai Műszaki-Fizikai Intézetben. A szupravezető-képesség fenomenológiai elméletét Landauval közösen fejlesztették ki 1950-ben; a plazmabeli elektromágneses hullámterjedést (pl.: az ionoszférában), és a kozmikus (háttér)sugárzás eredetének elméletét. Az 1950-es években kulcsszerepet játszott a szovjet hidrogénbomba kifejlesztésében. 1955-ben Ginzburg és I. S. Sklovszkij fedezte fel annak a kvantitatív bizonyítékát, hogy a Föld közelében megfigyelt kozmikus sugárzás a szupernovákból ered. 1969-ben fedezték fel a pulzárokat; szupernova robbanásokban keletkezett neutron csillagoknak tartják őket. Ezután Ginzburg kiterjesztette az elméletét, a pulzárokat is belefoglalta, mint a kozmikus sugárzás forrásait. A szupravezetés elméletének kidolgozásáért 2003-ban Alexei A. Abrikosov-val és Anthony J. Leggett-tel kapott megosztott Nobel-díjat