Német származású amerikai fizikus, Nobel-díjas
Göttingenben végezte díjazott munkáját, 1920-ban nevezték ki ugyanott fizikaprofesszorrá. 1925-ben Gustav Hertz-cel megosztva kapott fizikai Nobel-díjat az elektronokkal bombázott atomok gerjesztésére és ionizációjára vonatkozó kutatásokért. Megmutatta, hogy az ütköző elektronoknak bizonyos minimális energiára van szükségük ahhoz, hogy egy atomot az alapállapotából gerjesztett állapotba emeljenek fel. A náci politika elleni tiltakozásul 1933-ban lemondott állásáról, és Dániába költözött. 1935-ben érkezett az Egyesült Államokba, Baltimore-ban a Johns Hopkins Egyetem professzora, 1938-ban pedig a chicagoi egyetem fizikai-kémia professzora lett. Fotokémiai és atomfizikai kutatásai során a molekulák disszociációjakor fellépő energiának a molekulák sávos színképéből való meghatározásával foglalkozott. A 2. világháború alatt részt vett az atombomba fejlesztésében. Ellenezte a bomba katonai célú bevetését. Azt javasolta, hogy hatását egy lakatlan területen felrobbantva mutassák be.