Vaskohómérnök, egyetemi tanár
Vaskohómérnöki oklevelét a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián szerezte 1902-ben. Első munkahelye a kaláni (nándorhegyi) vas- és acélgyár volt, majd a selmeci akadémia Bányavegytani Tanszékén kezdett tanársegédként dolgozni. Egy év után a kaláni Bánya- és Kohótársaság nándorhegyi hengerdéjében helyezkedett el, ahol mérnöki, majd főmérnöki munkaköröket látott el. 1912-től 1918-ig a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű korompai durvahengerműjének, majd a gyárnak főmérnöke, 1921-1922 között igazgatója volt. 1923-tól Sopronban a Vaskohászattani tanszék vezetőjének, majd a fémkohászati osztály dékánjának nevezték ki. Az 1930/31. és 1931/32. tanévben a főiskola rektora lett. 1926-ban a budapesti műegyetemen magántanári képesítést szerzett a vasipari hengerlés és a kovácsolható vas gyártása témákban. 1945-től a Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem soproni Bánya-, kohó- és erdőmérnöki Karának dékánja volt. Találmánya volt egy elliptikus szelvényű forgóaknás gázfejlesztő, s az ő nevéhez fűződik a Siemens-Martin-kemencék automatikus ellenőrzésének Magyarországon elsőként történő bevezetése. 1945-ben lett az MTA levelező, később tanácskozó tagja. 1949-ben tagságát politikai okok miatt megszüntették, és csak 1989-ben állították vissza.