Német-angol fizikus, matematikus, Nobel-díjas
1905-től Hilbert asszisztense a göttingeni egyetemen, 1912-től itt oktató, ekkor Kármán Tódorral együttműködve fontos eredményeket értek el a kristályok dinamikai elméletében. 1921-től 1933-ig a göttingeni egyetemen az elméleti fizika professzora volt. 1922-ig tanársegéde volt Bródy Imre, akivel korábbi, Kármán Tódorral közösen végzett kutatásait folytatta. Megadta a hőmennyiség nagyon pontos definícióját, és így a termodinamika első főtételét matematikailag kielégítőbben fogalmazta meg. Bevezette a Born-közelítésnek nevezett számítási módszert az atomi részecskék szóródásával kapcsolatos problémák megoldására. Ő és J. Robert Oppenheimer dolgozták ki a molekulák elektronszerkezetével foglalkozó kvantumkémiai számítások egyszerűsítését is (Born-Oppenheimer közelítés, BO). 1925-ben a Heisenberg által írt kvantumelméleti alapvető cikk publikálása után ezt Heisenberggel és Pascual Jordannal együtt továbbfejlesztették, kidolgozták a mátrixmechanikát. 1933-ban származása miatt megfosztották professzori állásától, Angliába távozott, ahol először a Cambridge-i egyetemen tanított, majd 1936-tól 1953-ig az edinburghi egyetem professzora volt. 1954-ben fizikai Nobel-díjat kapott a szubatomi részecskék viselkedésének statisztikai leírásáért, Walther Bothe-vel megosztva.