Fizikus, mérnök
1938-ban megnyerte a Matematikai és Fizikai Társulat matematikai Eötvös-versenyét. 1943-ban a Budapesti Műszaki Egyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett, majd gyakornok az egyetem villamos művek tanszékén. 1945-ig a Magyar Siemens Művek Gépgyárában próbatermi mérnökként dolgozott. 1945-től az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. kutató laboratóriumában dolgozott, amely 1950-ben a Távközlési Kutató Intézet III. sz. laboratóriuma, majd 1953-ban a Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet Bródy Imre Laboratóriuma lett. Ennek a kutató laboratóriumnak volt a tudományos osztályvezetője. 1962-1966-ig a Budapesti Műszaki Egyetemen tanszékvezető egyetemi tanár, 1966-tól az MTA Műszaki Fizikai Kutató Intézete tudományos tanácsadója volt. 1947-től a szilárd testek fizikájával foglalkozott, speciálisan a fluoreszkáló és félvezető anyagok tulajdonságainak vizsgálatával. 1953-ban új módszert dolgozott ki a fluoreszkáló porok kvantumhatásának mérésére. Munkatársai közreműködésével négy bejelentett szabadalmat szerzett. Alapító tagja volt az Eötvös Loránd Fizikai Társulat félvezető fizikai szakcsoportjának. 1959-től 1988-ig a Középiskolai Matematikai Lapok fizikai rovatánál a szerkesztő bizottság vezetője volt.