Német fizikus
1910-ben zoológiából doktorált Freiburgban, majd érdeklődése a fizika felé fordult. Fritz Haber asszisztense volt a berlini Vilmos Császár Intézetben, majd 1922-ben Max Plancknál habilitált a berlini egyetemen. 1926-ban a berlini Műszaki Főiskola elméleti fizikai tanszékére nevezték ki. Nem volt hajlandó belépni a nemzetiszolcialista "Dozentenbund"-ba, ezért Berlinben egyre nehezebbé vált a helyzete. 1936-ban Göttingenben átvette az elüldözött Max Born tanszékét. (1935-ben Heisenberg és Debye neve mellett az övé is felmerült Sommerfeld müncheni utódjaként.) A háború után nagy erőfeszítéseket tett, hogy a külföldre menekült kollégákkal és tanítványokkal újra kapcsolatokat építhessenek ki. 1951-ben az Amerikai Fizikai Társaság tagjává választotta, 1954-ben a Német Fizikai Társaság elnöke lett. A lökéshullámokkal és a detonációkkal kapcsolatos munkássága évtizedekkel megelőzte korát. Jelentős eredményeket ért el a ferromágnesesség és a szupravezetés elméletével kapcsolatban is. Az elméleti fizika kiváló tanáraként is őrzi az emlékezet, később Nobel-díjjal kitüntetett tanítványa volt Wigner Jenő (1963), Wolfgang Paul (1989), Hans Georg Dehmelt (1989), Herbert Kroemer (2000). (Piriti János)