Geológus, agrogeológus
1871-tõl a freibergi bányászati akadémia hallgatója volt. 1874-1891-ig a Magyar Állami Földtani Intézet geológusa, fõgeológusa és az általa megszervezett Agrogeológiai Osztály vezetõje 1891-1897-ig, majd taródházai birtokán gazdálkodott 1897-tõl. 1875-ben Szabó Józseffel hosszabb tanulmányutat tett Szerbiába, Görög- és Törökországba. 1893-1895-ig a Földmûvelésügyi Minisztérium megbízásából a szõlészeti és borászati tanfolyamon az agrogeológia elõadó tanára volt. Mexikóban részt vett a X. Nemzetközi Geológiai Kongresszuson, majd az USA-n keresztül tért haza 1906-ban. Agrogeológiai kutatásokkal, elsõsorban az Alföld geológiai felvételezésével foglalkozott. Nevéhez fûzõdik a nagyági érclelõhely és környéke, az Erdélyi Érchegység geológiai viszonyainak feltérképezése. Jelentõs eredményeket ért el a Balkán-félsziget földtani felépítésének vizsgálata terén. Tudományos eredményei elismeréseként 1887-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjává választották. 1877-1881 között a Magyarhoni Földtani Társulat elsõ titkára, 1912-tõl tiszteleti tagja volt.

Bencés fizikus, fõiskolai tanár, fotómûvész
1870-ben lépett be a Benedek-rendbe. Az érettségit követõ években teológiát, matematikát és természettant tanult a rend pannonhalmi fõiskoláján. 1877-1879-ig a gyõri gimnáziumban tanított, itt ismerkedett meg Jedlik Ányossal és barátságot kötött a Bierbauer Lipóttal, akivel együtt tanította a fizikát. 1879-tõl a budapesti tudományegyetemen folytatta tanulmányait, ahol tanárai voltak többek között Kondor Gusztáv, Petzval Ottó, Eötvös Loránd, Fröhlich Izidor, Szily Kálmán és jó barátságba került Bartoniek Gézával. 1880-ban szerzett tanári oklevelet, 1881-tõl a pannonhalmi fõiskola fizikatanára. Elméleti és kísérleti fizikát tanított, gimnáziumi tanfolyamot is tartott, sõt néhány évig csillagászati földrajzot is oktatott földrajz szakosoknak. Kísérleteihez az eszközöket gyakran maga készítette, melyekkel folyamatosan gyarapította a fõiskola fizikaszertárát. Foglalkozott az optika témakörével. Jedlik Ányos neki adta át híres osztógépének megrongálódott darabjait, melyet Palatin újra mûködõképessé tett és továbbfejlesztett. Zivatarjelzõ készüléket is szerkesztett, amely a légköri kisülésekbõl kiinduló elektromos hullámokat észlelte. Érdekelte a fotón bemutatható optikai, fizikai kísérletek megörökítése. Élete utolsó napjáig tevékenykedett.

Orvos, egyetemi tanár
1925-ben nyerte el az orvosi diplomát a debreceni egyetemen. 1924-tõl 1932-ig a debreceni egyetem élettani intézetének tanársegédje, ugyanott 1932-ben magántanárrá képesítették. Tanulmányutat tett Londonban Rockefeller-ösztöndíjjal 1927-1929-ig, Cambridge-ben Hopkinsnál dolgozott. 1932-ben a budapesti egyetem kórélettani intézet rk. tanára, majd az élettani tanszéken ny. r. tanár lett 1935-ben, 1946-tól a Biológiai Kutató Intézet igazgatója Tihanyban. 1948-ban Stockholmba, majd Angliába ment. 1954-tõl az ottawai (Kanada) élettani intézet igazgatója. Fõként az anyagcsere élettanával foglalkozott. A Magyar Tudományos Akadémia levelezõ taggá választotta 1945-ben, rendes tag 1946-tól, 1949-ben kizárták az akadémikusok soraiból és 1993-ban rehabilitálták.

Skót matematikus
Az Edinburgh-i egyetemen, majd Oxfordban tanult, ezután Oxfordban oktatott, elõször fizikát, majd 1712-tõl az asztronómia professzora volt. Az elsõk egyike volt, akik Newton nézeteit oktatták. Könyveiben is Newton nézeteit terjesztette. Élénken részt vett a Newton és Leibniz között folyó elsõbbségi vitában, ennek során Leibnizet plágiummal is vádolta.

Francia matematikus, felfedezõ
Huszonöt évesen kiadott egy értekezést az integrálszámításról mely L'Hôpital értekezéshez készült kiegészítésként. 1756-ban London Királyi Társaság tagja lett. 1954-ben csatlakozott a hadsereghez. A franciák közül elsõként õ kerülte meg a Földet. 1759-ben a tengerészet szolgálatába állt. Hajójával számos jelentõs utat tett meg, s több felfedezés fûzõdik nevéhez, elérte Ausztrália addig ismeretlen keleti partjait, felfedezte a Louisiade-szigeteket, késõbb pedig a Salamon-szigeteket, melyek közül az egyik nagyobbat késõbb az õ tiszteletére róla neveztek el (Bougainville-sziget). Érdemei elismeréséül a Maréchal de Camp ranggal tüntették ki, utazását egy kétkötetes munkában örökítette meg. Róla nevezték el a bougainvillea Brazíliában õshonos kúszónövényt, amelyet Magyarországon üvegházi dísznövényként ismernek murvafürt néven.

Német fizikus, orvos, fiziológus
A berlini orvosi intézetben tanult. 1842-ben orvosként kezdett dolgozni a katonaságnál, ám emellett folytatta matematikai és fizikai tanulmányait is. Az energiamegmaradásról szóló elméletei ráébresztették környezetét arra, hogy Helmholtz helye nem a hadseregnél, hanem sokkal inkább az akadémián lenne. 1849-tõl hét éven át a königsbergi egyetem fiziológia professzora volt. Ezután hasonló posztot látott el Bonnban, majd Heidelbergben, ahol egészen 1871-ig élt. Utolsó munkahelye a berlini egyetemen volt fizika-professzorként. Több tudományterületen is maradandót alkotott. A fizikában az energiamegmaradás törvénye, elektrodinamikai, termodinamikai kutatások, és a termodinamika mechanikai megalapozása fûzõdik nevéhez. A fiziológia, neurofiziológia területén meghatározta az idegimpulzusok sebességét, a szem és a látás matematikai modelljével, a térlátással és a színlátással foglalkozott, továbbá a hallás kutatásában a hangok magasságának és erõsségének észlelésével. Feltalálta a szemfenéktükröt. Filozófusként tudományfilozófiával, az észlelés törvényeinek és a természet törvényeinek kapcsolatával, az esztétika tudományával és a tudomány társadalomra gyakorolt hatásával is foglalkozott. Munkássága során végig meghatározó volt az empirista szemlélet.

Brit csillagász, fizikus
A University of London hallgatójaként szerzett mérnöki diplomát 1935-ben. 1936 és 1942 között a brit légügyi minisztérium csoportjának tagjaként, majd 3 évig Washingtonban, a Naval Research Laboratory-ban jelentõs szerepet játszott a radar fejlesztésében. A háború után Angliába visszatérve 1949-ben csatlakozott Bernard Lovellnek a manchesteri egyetemen szervezõdõ rádióasztronómiai kutatócsoportjához, és részt vett a Jodrell Bank Obszervatóriumot építésében. Legnevezetesebb eredménye a Richard Q. Twiss-szel együttmûködve észlelt és leírt jelenség, mely szerint a távoli csillagokból két különbözõ optikai teleszkópban detektált fényrészecskék, fotonpárok a véletlentõl nagyobb valószínûséggel érkeznek egyszerre a mérõberendezésbe. Erre az ún. Hanbury Brown-Twiss effektusra alapozva intenzitás-interferometriát mérõ berendezéseket épített, ezek segítségével több csillag szögátmérõjét mérte meg. 1962-tõl Ausztráliában létrehozta a Narrabri csillag intenzitás- interferométert, két évvel késõbb a Sydney-i egyetem professzora lett. Számos kitüntetésben részesült, 1960-tól a Royal Society tagja volt.

Orvos
1871-ben szerezte meg orvosi oklevelét a pesti orvosi karon, majd Bécsben folytatott tanulmányokat, 1873-ban sebészorvosi oklevelet is szerzett. Hazatérve a Bp. V. kerület orvosa, majd tiszti fõorvosa lett. Ebben a minõségében megszervezte az anyatejgyûjtést és küzdött az élelmiszer-hamisítási eljárások ellen. 1887-ben lemondott tisztiorvosi állásáról és megszervezte a Budapesti Önkéntes Mentõegyesületet, amelynek igazgatója lett. Megszervezte a mentést, a betegek, közöttük az elmebetegek intézetbe szállítását, a részegek és epileptikusok ellátását, az elsõsegélynyújtás oktatását. Létrehozta a Mentõmúzeumot, mentõkönyvtárat alapított. Utolsó törekvése a Fertõtlenítõ Intézet megalapítására irányult, amelyet a megújuló kolerajárványok tettek szükségessé. Emellett a MÁV-nál és a Fõvárosi Villamosvasútnál is betöltött orvosi állást. Egészségügyi felvilágosítással is foglalkozott. A Mentõk Lapja alapító szerkesztõje. Fontos szerepe volt a magyar torna és jégsport megszervezésében.

Új-zélandi születésû angol fizikus, Nobel-díjas
Az új-zélandi egyetemen 1894-ben matematikából és fizikából doktorált, majd a Cambridge-i Cavendish Laboratory-ban J. J. Thomson mellett a radioaktivitás jelenségét kutatva 1897-ben õ vezette be az alfa- béta- és gamma-sugárzás elnevezéseket. 1908-ban kimutatta, hogy az alfa-részecskék valójában héliumatommagok. 1898-1907-ig a montreali McGill egyetem fizikaprofesszora volt. Frederick Soddy-val már 1902-ben arra a következtetésre jutott, hogy a radioaktív sugárzás atomátalakulási folyamatok következtében keletkezik. 1907-ben elfogadta a manchesteri egyetem meghívását a fizika tanszék élére. 1908-ban kémiai Nobel-díjat kapott "az elemek bomlásának vizsgálataiért és a radioaktív anyagok kémiájában elért eredményeiért". Szóráskísérletei során felismerte, hogy az atomok pozitív töltése az atom nagyon kicsiny középsõ részében, az atommagban koncentrálódik. Az általa alkotott Rutherford-féle atommodellt késõbb Niels Bohr fejlesztette tovább. 1919-ben a Cambridge-i Cavendish Laboratory vezetõje, a kísérleti fizika professzora lett, itt a fizika történetének egyik legjelentõsebb kutatói iskoláját hozta létre, melybõl több Nobel-díjas került ki. Ugyanebben az évben sikerült mesterséges kémiai elemátalakítást létrehoznia: nitrogén atommagot bombázott alfarészecskékkel, e reakció terméke volt az oxigén-17 és a proton, melyet Rutherford nevezett el. 1914-ben lovagi, 1931-ben fõnemesi címet kapott. A 20. század egyik legnagyobb hatású fizikusa volt.

Osztrák születésû amerikai matematikus
Bécsben végezte egyetemi tanulmányait, és itt doktorált algebrai számelméletbõl. Ebben az idõben az ún. "Bécsi Kör" összejövetelein is részt vett. Göttingenben Emmy Noether mellett is folytatott tanulmányokat. Egy amerikai ösztöndíjas út után 1934-ben nem tért vissza Ausztriába, hanem Angliába ment, ahol a londoni egyetemen kapott állást. Itt megismerkedett John Todd matematikussal, 1938-ban házasságot kötöttek. A 2. világháború alatt repülõgépek stabilitási számításait végezte. 1947-ben a Todd-házaspár az Egyesült Államokba távozott. Eleinte a Nemzeti Szabványügyi Hivatalban (National Bureau of Standards) dolgoztak. 1956-ban mindketten a California Institute of Technology-ba kaptak meghívást, ahol ekkor kezdõdött a számítástechnika oktatása. Ekkor csak John Todd kapott professzori kinevezést, Olga Taussky-Todd csak 1971-ben lett professzor. Legfõbb kutatási területe a mátrixelmélet, a lineáris algebra és annak alkalmazása volt, ezt kiemelkedõ eredményekkel gazdagította.

Entomológus, etnográfus, utazó, zoológus
Teológiai tanulmányait megszakítva tanárként mûködött. A Rovartani Állomás filokszéra-biztosa volt 1880-1886-ig. Rendszeres rovargyûjtéssel nagy és értékes rovargyûjteményt hozott létre, melyet késõbb a Nemzeti Múzeumnak adott el. 1886 után ismét tanár volt. 1895-ben természettudományi gyûjtõútra indult Német-Új-Guineába, ahol kisebb megszakításokkal hét évet töltött. Az innen hazahozott és ma a Néprajzi, illetve a Természetrajzi Múzeum állományában lévõ, több mint 5000 darabból álló néprajzi, és több mint 200000 darabból álló rovar-, hüllõ- és madárgyûjteményét igen gondosan dokumentálta. Természetrajzi gyûjteménye több mint 200, a tudomány számára addig ismeretlen fajt tartalmaz, ennek feldolgozásában számos európai ország zoológusai részt vettek. Több állatnemzetség, illetve faj róla kapta a nevét. Néprajzi gyûjteménye a pápuák életérõl átfogó képet nyújt, nemcsak a tárgyakat írta le, hanem készítésüket, használatukat is. Hazatérve 1903-ban a Magyar Nemzeti Múzeumban tiszteletbeli múzeumi õrré nevezték ki. Késõbb rövidebb zoológiai gyûjtõutakat tett Görögországban és Bulgáriában. 1926-ban a szegedi Ferenc József Tudományegyetem tiszteletbeli doktorrá avatta.

Orvos, patológus, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudomány Egyetem orvosi fakultásán végezte. Orvosi diplomáját 1929-ben kapta. A budapesti Egyetem Kórbonctani Intézetében kezdte meg munkáját. 1939-ben védte meg habilitációját hematopathologiai tárgykörbõl. 1939-1941 között amyloid kutatással foglalkozott. 1944/1945 a Halleba kitelepített egyetemi hallgatók kísérõ tanára. 1946-1951 a szombathelyi kórház labor- és patológus fõorvosa. 1951-1976 a Pécsi Orvostudományi Egyetem tanára, Patológiai Intézetének igazgatója. 1982-ben az MTA levelezõ, 1987-ben az MTA rendes tagja. 1967-ben az Academia Leopoldina (a német nemzeti akadémia) tagja. Fõ kutatási területe: Amyloid, biomembran, vese, a kollagen és elastikus rostok polarizációs optikai analysise. Tiszteletére Szárott 2000 óta minden év szeptemberében emlékülést rendeznek. 2002-ben és 2004-ben az MTA Pécsi Bizottsága Amyloiddal foglalkozó Romhányi nemzetközi emlékülést szervezett. A Pécsi Tudomány Egyetem orvoskari Aulája az ö nevét viseli. (Dr. Josef Makovitzky)

Német csillagász
Jogot végzett a göttingeni egyetemen, és tíz évig csak jogi gyakorlatot folytatott. Herschel családjával megismerkedve fordult érdeklõdése a csillagászat felé. Jogi gyakorlatának jövedelmébõl, valamint III. György angol király támogatásával világviszonylatban is kiemelkedõ magán-obszervatóriumot rendezett be Lilienthalban. Jelentõs megfigyeléseket végzett a Nap, a Hold, valamint a Vénusz, Mars és Jupiter bolygók felszínén, nagyszámú, a korábbiaknál pontosabb és részletesebb rajzot készített. Sajnálatos módon megfigyeléseibõl idõnként elhamarkodott és túlzó következtetéseket vont le pl. a más égitesteken található életre vonatkozólag. Néhány évig obszervatóriumában mûködött asszisztensként Friedrich Wilhelm Bessel. A napoleoni háborúk idején az átvonuló francia csapatok megsemmisítették könyveit és kéziratait. Ezután nem végzett további megfigyeléseket és hamarosan meghalt.

Osztrák csillagász
A bécsi egyetemen tanult, 1872-tõl a bécsi csillagvizsgáló munkatársa volt. Sokoldalú megfigyelõ tevékenységet végzett, legfontosabb eredményeit azonban a fényesség-mérésekben érte el. Elsõsorban az üstökösök, a gáz-porködök, távoli csillagrendszerek és a változó csillagok fényességének meghatározásával foglalkozott. Vizuális fényesség-katalógusát napjainkban is használják. Nevét egy holdkráter viseli. (Bartha Lajos)

Csillagász, matematikus
Egerben, majd Nagyszombatban tanult, 1764-ben szentelték pappá. 1766-tól az egri felsõbb szeminárium, majd a Lyceum tanára volt, ahol elméleti és gyakorlati csillagászatot is tanított. 1774-76-ban Bécsben Hell Miksa mellett volt gyakornok. 1776-1784 között az egri csillagda igazgatója volt, nagy szerepe volt a mûszerek, berendezések és könyvek beszerzésében. Meghatározta a város földrajzi helyzetét, megfigyelte a Jupiter bolygó holdjait, a csillagok Hold általi fedését. Részletes sarki fény észleléseket közölt. Megkezdte az elsõ mûszeres meteorológiai méréseket Egerben. Észleléseit a Hell által szerkesztett bécsi csillagászati évkönyvben közölte. Az intézet II. József rendeletére történt megszüntetése után már csak egyházi hivatalokat töltött be. (Bartha Lajos)

Építész, államtitkár
Oklevelét a budapesti mûegyetemen szerezte, 1900-1908 között az ókori építészet tanszékén volt tanársegéd. 1922-34 között a Kultuszminisztérium Mûvészeti Ügyosztályának vezetõje, államtitkár, a Magyar Mûhely Szövetség elnöke volt. Tanulmányútjai során bejárta Európát, Amerikát és a Távol-Keletet. 1918-ban a kelet-ázsiai építõmûvészet tárgykörébõl magántanári képesítést kapott. Õ tervezte Sváb Gyulával a gödöllõi premontrei gimnáziumot, 1935-ben Weichinger Károllyal elkészítette a budapesti Városközpont terveit. Weichingerrel együtt készítették el a lõrinci erõmû lakótelepének rendezési tervét és középületeinek terveit. Egy általa tervezett villa épült a Napraforgó utcai kísérleti lakótelepen 1929-30-ban. Több tanulmányt írt a keleti és a magyar építészetrõl.

Belgyógyász, onkológus, sebész, fogász, fül-orr-gégész
Orvosdoktori diplomáját 1936-ban szerezte; 1942-ben honvédorvosként a keleti frontról repülõn hordta haza a sok sebesültet. Antifasiszta és szociáldemokrata lévén a Gestapo 1944-ben, az ÁVO 1947-ben tartóztatta le. (A nácik a kivégzésének óráját és percét is kitûzték; csak csodával menekült meg.) 1956-ban a saját házában kialakított mûtõben látta el a sürgõs eseteket, ezért csak 1957-tõl gyógyíthatott újra. Ebben az évben lett az orvostudományok kandidátusa, de magasabb tudományos címet politikai okból késõbb már nem szerezhetett. Fülsebészettel, fülészeti patológiával, a hallószerv mikrochirurgiai anatómiájával, illetve a heveny fertõzõ betegségek fülészeti szövõdményeivel foglalkozott. Új eljárást dolgozott ki a középfül üregrendszerének helyi kezelésére (antrum perfusio). Nemzetközileg is jelentõs eredményeket ért el hallásjavító mûtétek terén. Gyermekei (Emõke, Béla, Boglárka, Enikõ) a fogorvosi, a matematikusi, a zenetudósi és az irodalomtörténészi pályákon jeleskednek. (Hujter Mihály)

Francia matematikus, csillagász
Az École Normale Supérieure-ön szerzett doktori fokozatot matematikából 1829-ben. Több franciaországi egyetemen oktatott analízist és mechanikát. A matematika közgazdaságban való alkalmazásainak egyik úttörõje volt. 1838-ban megjelent könyvében a kereslet, a kínálat, az árak és a haszon összefüggéseit vizsgálta matematikai módszerekkel, ezzel az ökonometria megalapítójának tekinthetjük. Elméleteit korában kevéssé értették meg, azok azonban napjaink elméleti közgazdaságtudományára is hatnak. A monopólium és duopólium általa kidolgozott modelljei a mai mikroökonómiai piacelméletben is használatosak.

Japán matematikus
Egyetemi tanulmányait Japánban végezte. Egy kétéves amerikai tanulmányút után az osakai egyetemen szerzett Ph. D. fokozatot 1941-ben, majd itt is oktatott 1948-ig. Ezután visszatért Princetonba. A következõ évben elfogadta a Yale egyetem ajánlatát és itt oktatott haláláig. Jelentõs eredményeket ért el a funkcionálanalízisben, a valószínûségelméletben, különösen az ergodelméletben. Nevéhez fûzõdik a Kakutani-féle fixpont-tétel. Erre támaszkodva fontos elméleti közgazdasági eredményeket ért el Kenneth Arrow and Gerard Debreu, mindketten közgazdasági Nobel-díjban részesültek eredményeikért. Nevéhez fûzõdik még az ún. "Kakutani-felhõkarcoló", véletlen folyamatok szemléltetõ leírásának egy módszere.

Amerikai fizikus, Nobel-díjas
A Columbia Egyetemen doktorált 1958-ban, ezután ugyanitt tanított, 1963-tól professzorként. 1962-ben Leon Ledermannal és Jack Steinbergerrel neutrínónyalábot állítottak elõ, és felfedezték a müon-neutrínót, megállapítva, hogy a töltött leptonok mindegyikéhez más-más neutrínó tartozik. 1966-tól a Stanford Egyetemen vizsgálta a semleges kaonok bomlásának töltésaszimmetriáját. Az 1970-es években számítógép-biztonsági rendszerek tervezésével foglalkozó céget alapított. 1991-tõl a Brookhaven Laboratórium igazgatóhelyettese volt. 1972-ben nagy sikerû tankönyvet írt a klasszikus elektrodinamikáról. 1988-ban fizikai Nobel-díjat kapott Jack Steinbergerrel és Leon Ledermannal megosztva "a neutrínónyaláb módszerért, és a müonneutrínó felfedezésével a leptonok dublet szerkezetének kimutatásáért" (Piriti János)

Bencés természetrajz- és földrajztanár
Pannonhalmán teológiát, a budapesti tudományegyetemen természetrajz-földrajz szakot végzett 1888-ban. Kõszegen, Sopronban, a pannonhalmi fõiskolán, majd Esztergomban tanított. Munkáiban a jégbarlangok keletkezésével és a kristályok, illetve testek szerkezetével foglalkozott. Számos mûvet jelentett meg magyar és német nyelven.

Norvég matematikus, informatikus
Az Oslo-i egyetemen végezte matematikai tanulmányait. 1956-ban szerezte meg a master fokozatot, azonban már 1948-tól 1960-ig dolgozott a norvég védelmi minisztérium kutatási szervezetében. Itt kezdetben Monte Carlo-módszerekkel foglalkozott. 1957-tõl a szervezet elsõ operációkutatási csoportjának vezetõje, majd 1960-tól a Norvég Számítástechnikai Központ egyik megalapítója, 1962-tõl kutatási igazgatója volt. 1960-tól kezdve Ole-Johan Dahllal együtt kifejlesztette a SIMULA I, majd ennek bõvítésével a SIMULA 67 programozási nyelvet, amely az elsõ objektum-orientált programozási nyelv volt. Az általuk bevezetett fogalmakra épült számos, ma alapvetõ programozási nyelv is, mint a C++ és a Java. 1975-tõl egyetemi tanár volt Dániában, majd Norvégiában. 2001-ben Dahl-lal együtt az IEEE (Institute of Electrical and Electronic Engineers) John von Neumann érmével, majd az Association for Computing Machinery (ACM) Turing-díjával tüntették ki.

Csillagász, egyetemi tanár
1806-ban az egri líceum matematikatanára. 1807-ben a pesti egyetemen a filozófia doktora lett. 1810-ben Bécsben folytatott csillagászati tanulmányokat, majd 1815-ben Göttingenbe utazott, hol két évig Gausst hallgatta. 1817-ben Párizs, London, Greenwich csillagvizsgálóit tanulmányozta. Hazatérve átvette az egri obszervatórium vezetését. 1824-ben a budai csillagvizsgáló igazgatójává és a pesti egyetem csillagászat tanárává nevezték ki. Kronológiai kérdésekkel foglalkozott. Tanulmányai fõleg külföldi szaklapokban jelentek meg. 1830-tól az MTA tagja.

Orvos
Elõbb evangélikus teológiát végzett, a szabadságharc alatt honvéd fõhadnagy. 1855-ben a pesti orvosi karon orvosi oklevelet szerzett. 1864-ben magántanár, 1869-ben megnyitotta Budán a negyvenágyas "sebészeti és testegyenészeti magángyógyintézet"-et, melyet késõbb az elsõ budapesti vízgyógyintézettel bõvített Az ortopédia elsõ magyar mûvelõje, szakirodalmi tevékenységet is kifejtett. 1868-tól az MTA tagja.

Orvos, patológus, egyetemi tanár
1894-ben szerezte orvosi oklevelét, utána tanársegéd a budapesti kórbonctani tanszéken. 1894-tõl a II. sz. kórbonctani intézet munkatársa. Külföldi tanulmányútjáról hazatérve 1902-ben magántanár, 1912-ben ny. rk. tanár. 1914-tõl a kórbonctan ny. r. tanára a budapesti egyetemen, a II. kórbonctani intézet igazgatója. Leírta a róla elnevezett, a basalsejtekbõl kiinduló laphámrákot, ezért az MTA nagyjutalmát kapta 1925-ben. Megállapította a kristályosodás elõfordulását az élõvilágban. Jelentõs sejtkutató, daganatos, gyulladásos és tuberkulózisos betegségekkel foglalkozott. 1914-tõl az MTA tagja.

Kohómérnök
Vaskohómérnöki oklevelét 1913-ban a selmecbányai fõiskolán szerezte. 1919 elõtt a kassai és budapesti felsõbb ipariskolánál mûködött. 1919-tõl a soproni Bánya- és Erdõmérnöki Fõiskolán a fizika és elektrotechnika tanszék adjunktusa, 1925-tól r. tanárként a kalorikus és hidrogépek, valamint a kohógépek elõadója. 1934-ben a Fõiskolát a Mûegyetemhez csatolták és õt egyetemi tanárrá nevezték ki, errõl a címérõl azonban lemondott és a Rimamurányi Salgótarjáni Vasmû mûszaki igazgatója lett. 1941-tõl a gyõri Magyar Vagon és Gépgyár igazgatója, 1948-tól vezérigazgatója. 1949-tõl a miskolci mûszaki egyetem elõadója, 1951-tõl a géptan, hõerõmûvek, kompresszorok, kohótelepek. tárgyak tanára. Gyakorlati munkásságáért, elsõsorban az ózdi vasgyár fejlesztéséért és a gyõri Magyar Vagon- és Gépgyár újjáépítéséért, valamint oktatói tevékenységéért több kitüntetésben részesült. Pattantyús-Ábrahám Géza öccse.

Geográfus, karsztkutató
Tanulmányait a budapesti és a pécsi tudományegyetemen végezte. 1923-ban középiskolai tanári, 1925-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1932-ben a pécsi egyetem magántanára s a földrajzi intézet tanársegédje. 1943-tól a Dunántúli Tudományos Intézet igazgatója. A természeti földrajz, különösen a morfológia, a hidrológia és a karsztkutatás kérdéseivel foglalkozott. Baranya megye vízellátási problémáinak gyakorlati megoldása melletti számos értekezése és tanulmánya jelent meg. A Magyar Földrajzi Társaság elnöke, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társaságnak alelnöke, Baranya megye országgyûlési képviselõje volt.

Matematikus, egyetemi tanár
1934-1938-ig Pásztón, 1938-1942-ig a Debreceni Piarista Intézetben, 1942-1945-ig a Kassai Kereskedelmi Fõiskolán középiskolai tanár volt. 1945-tõl a debreceni egyetemen a valószínûségszámítási és alkalmazott matematikai tanszéken tanított, 1974-tõl egyetemi tanár, 1980-tól tudományos tanácsadó, 1994-tõl professzor emeritus. 1966-1969 között a KLTE TTK dékánja volt. Kezdetben számelméleti és algebrai kérdésekkel foglalkozott. Elismertek mátrixelméleti eredményei. Ezek egy része fõ kutatási területével, a valószínûségszámításban és a matematikai statisztikában felmerült kérdésekkel kapcsolatos. Az exponenciálisan konvex és a totálisan pozitív függvények osztályát kiterjesztette, és ezek segítségével új eredményekhez jutott a születési és halálozási folyamatok analitikus elméletében. Újabban a sztochasztikus mátrixok permanenseivel kapcsolatos azonosságokat és egyenlõtlenségeket, ill. az eloszlásfüggvények felbonthatósági kérdéseit vizsgálta. 1987-tõl az MTA tagja.

Orvos, nefrológus, egyetemi tanár
1936-ban kémiából is bölcsészet doktori oklevelet szerzett a budapesti tudományegyetemen. 1936-1946-ban a pécsi belklinika gyakornoka, tanársegédje, 1946-1950-ben ugyanott fõorvos. 1946 és 1950 között a pesti Rusznyák Klinikán fõorvosként dolgozott és közben 1948 és 1950 között helyettesként az Állatorvosi Kar Élettani Intézetét vezette. 1950-ben a budapesti Élettani Intézet egyetemi tanárává és igazgatójává nevezték ki. Ezt a tisztséget 31 éven át, 1981-ig töltötte be, és azután még 13 évig tanított ott. Kutatási területe a vese élettana és a kísérletes vesepatológia. Egyedi módszert dolgozott ki a vese véráramlásának meghatározására, eredményeket ért el a veseelégtelenség patomechanizmusának és terápiás lehetõségeinek a kutatásában. Gazdag irodalmi munkásságot fejtett ki: tudományos cikkeit a magyaron kívül németül, angolul és franciául is publikálta. 1976-tól az Acta Physiologica fõszerkesztõje volt. Számos társaság tagja volt. 1970-ben az MTA levelezõ, 1976-tól rendes tagja volt.

Amerikai bakteriológus, gyerekgyógyász
1931-ben szerzett általános orvosi diplomát a New York-i egyetemen. A New York-i Bellevue Kórházban dolgozott, majd 1935-tõl a New York-i Rockefeller Intézet kutatóorvosa. Itt sikerült elõször a gyermekparalízis vírusát emberi testbõl kivett idegszöveten szaporítania. 1939-ben a Cincinnati Egyetemen a gyermekklinika fertõzõ betegségeket kutató részlegét vezette. A 2. világháború alatt Afrikában és a Csendes-óceán térségében eredményes küzdelmet vívott az amerikai katonák soraiban tömegesen pusztító betegségek, a sárgaláz, a mocsárláz és a japán encephalitis ellen. Hazatérve folytatta korábbi kutatásait, s kimutatta, hogy a paralízis elsõsorban a tápcsatornán át fertõz. 1957-re mindhárom bénulást okozó vírusból sikerült olyan legyengített törzset találnia, amely már nem okozott betegséget, de kiváltotta az immunreakciót. A Sabin-csepp használatát 1960-ban engedélyezték az USA-ban. Magyarországon tették elõször kötelezõvé. Sabin módszere egy idõre háttérbe szorította a Salk-oltást mivel ennél hosszabb távú védelmet adott, és szájon át lehetett beadni a cseppeket. Napjainkban elsõsorban az elölt vírusokból készülõ oltást alkalmazzák elterjedten, bár bizonyos területeken az élõ, gyengített vírusokból készülõ oltásnak is van szerepe. Sabin izolálta a B-vírust, s õ irányította a pappataci-láz és a dengue-láz oltóanyagának kutatásait is. 1971-ben a Cincinnati Egyetemrõl vonult nyugalomba, majd 1974-82 között a charlestoni Dél-Karolinai Egyetem kutatóprofesszora volt. 1965-tõl az MTA tiszteletbeli tagja.

Geológus, paleontológus
A budapesti egyetemen jogi, majd biológiai és földtani tanulmányokat folytatott. 1906-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1908-1919-ig a Földtani Intézet geológusa volt. Tagja volt az elsõ magyar Adria-kutató expedíciónak 1913-ban, és a Balkán-kutató expedíciónak 1917-1918-ban. Kis-Ázsiában, Görögországban, Szerbiában is végzett kutatásokat. A Tanácsköztársaság melletti állásfoglalása miatt 1922-ben állásából felfüggesztették. Magántisztviselõként dolgozott egy ideig, majd az 1930-as években a Magyar Általános Kõszénbányák, illetve a Magyar Alumíniumipari Rt. geológusa lett. Az õskori csiga- és kagylóféléket majd az õsemlõs-maradványokat, õsember-leleteket kutatta. Eredményei nemzetközi szinten is jelentõsek.

Gyógyszerész, gyógyszerésztörténész
1927-ben szerzett a budapesti orvosi karon gyógyszerészdoktori oklevelet. 1928-1945 között különbözõ helyeken gyógyszertár tulajdonos. A Népjóléti Minisztérium egészségügyi osztályának a vezetõje (1945-1948). 1971-1988-ban a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltárhoz tartozó Ernyey József Gyógyszerésztörténeti Könyvtár ny. tudományos munkatársa. Gyógyszerésztörténettel foglalkozott, õsi gyógymódokra irányuló vizsgálatokat végzett. A Gyógyszerészettörténeti Diárium szerkesztõje (1962-1988).

Geográfus, egyetemi tanár
1923-ban szerzett oklevelet a budapesti egyetem közgazdaságtudományi karán földrajzból, majd ugyanott tanársegéd, Teleki Pál tanítványa volt. 1936-tól középiskolai tanárként mûködött, a közgazdasági karon a csillagászati földrajz és a gazdasági földrajz elõadója volt. 1951-tõl az MTA Földrajztudományi Kutatócsoportját vezette. 1952-ben részt vett a Földrajzi Társaság újjászervezésében, ennek 1958-ig fõtitkára is volt. 1954-tõl az Eötvös Loránd Tudományegyetem regionális földrajzi tanszékének tanszékvezetõ egyetemi tanára volt nyugalombavonulásáig, 1966-ig. Kádár Lászlóval sajtó alá rendezte és kiegészítette Teleki Pál: A gazdasági élet földrajzi alapjai c. munkáját.

Vegyész
Oklevelet a budapesti mûegyetemen szerzett 1943-ban. 1944-tõl a Shell Kõolaj Rt. csepeli finomítójában dolgozott, 1947-tõl a kenõolajgyártás vezetõjeként. 1949-tõl az Ásványolajipari Központban tevékenykedett. 1957-tõl az Országos Kõolaj- és Gázipari Tröszt feldolgozási fõosztályán a mûszaki és technológiai osztály vezetõje, 1963-tól fõosztályvezetõ volt. 1951 és 1955-ben a Szovjetunióban tanulmányozta a kenõolajgyártási technológiát, illetve a kenõolajadalékok gyártását. Elsõsorban a hazai kenõolajgyártás, a kenõolajfeldolgozó ipar fejlesztése és romaskinói olaj feldolgozásának kérdéseivel foglalkozott. Számos elõadást tartott, több publikációja jelent meg.

Svájci sebész, egyetemi tanár, Nobel-díjas
1865-ben szerzett orvosi oklevelet a berni egyetemen, amelynek 1872-tõl 1917-ig sebészprofesszora volt. Számos jelentõs újítással gazdagította a mûtéttant. Õ ismerte fel az operáció gyakran bekövetkezett káros mellékhatásait is, az így elõidézett pajzsmirigy és mellékpajzsmirigy elégtelenség kórképeit. Ennek figyelembevételével alakította ki a követendõ eljárást. 1909-ben orvosi Nobel-díjat kapott a "pajzsmirigy fiziológiája, patológiája és sebészete terén végzett munkáiért". Az általa kifejlesztett érfogó ma is fontos sebészi mûszer.

Angol vegyész
A University College-ben tanult, ahol 1903-tól professzor lett. 1903-ban épített egy saját hidrogén-cseppfolyósítót. 1906-ban Indiába (Bangalore) ment, ahol az új Indian Institute of Scientists igazgatója lett. Az 1. világháborúban visszatért Angliába és a Duroglass Limited üveggyár igazgatója lett. 1920-ban bevonták a nagyhõmérsékletû kemencék és az üzemanyagtechnológia területére. William Ramsay skót vegyésszel 1894 és 1908 között elsõként azonosították a kripton, neon és xenon nemesgázokat. Travers a folyékony gázok elsõ pontos hõmérséklet mérését végezte el. Számos kísérleti levegõ cseppfolyósító üzem építésében vett részt Európában.

Amerikai mikrobiológus, gyermekgyógyász, Nobel-díjas
A Harvard egyetemen szerezte doktori fokozatát 1940-ben. A 2. világháborúban a vírusos betegségek szakértõjeként mûködött a hadsereg egyik laboratóriumában. A háború után a bostoni gyermekkórházban dolgozott. 1948-tól John Enders mellett, Thomas H. Wellerrel együttmûködve a járványos gyermekbénulást okozó vírus tömeges elõállításának módszereit kutatta. 1954-ben Enders-szel és Weller-rel megosztva orvostudományi és fiziológiai Nobel-díjat kapott a gyermekbénulás vírusának idegszöveten kívül más kultúrán megvalósított szaporítási eljárásáért. Ez a munka lényeges lépés volt a gyermekbénulás elleni oltóanyag kifejlesztéséhez, amelyet késõbb Salk, majd Sabin dolgozott ki. 1952-tõl Clevelandban (Ohio) a Western Reserve University School of Medicine professzora volt.

Olasz asztrofizikus
A röntgencsillagászat egyik létrehozója. A palermói Egyetem fizikai tanszékén szerzett diplomát. Az égitestek röntgensugárzása kutatásában, és mûszereinek kifejlesztésében szerzett érdemeket. Elsõsorban a Nap, fõleg a napkorona röntgensugárzásával foglalkozott. 1964-tõl az Egyesült Államokban egy nagy kutató-fejlesztõ vállalat röntgencsillagászati csoportjának munkatársaként az 1973-ban kezdõdött Skylab program röntgencsillagászati mûszereinek egyik fejlesztõje. A csillagok röntgensugárzásának tanulmányozására 1978-ben felbocsátott Einstein-ûrobszervatórium adatai feldolgozásának egyik vezetõje. 1976-tól a palermói egyetem csillagvizsgáló intézetének igazgatója, majd 1988-tól az önállóvá vált intézet igazgatója is. Az intézet ma az õ nevét viseli. A NASA, az USA Ûrkutatási Hivatala a "Különösen kiemelkedõ tudományos teljesítményért" éremmel (Exceptional Scientific Achievement Medal) tüntette ki 1974-ben. (Bartha Lajos)

Fizikus, mérnök
1934-ben szerzett fizikus-mérnöki oklevelét a Berlin-Charlottenburgi mûegyetemen. 1949-tõl a Magyar Szabványügyi Hivatalban dolgozott, az Általános Szabványosztály vezetõjeként ment nyugdíjba 1975-ben. 1963-1968 között a KGST Titkárság Szabványügyi Osztályán dolgozott, szakértõként tevékenykedett a Német Demokratikus Köztársaságban és a Szovjetunióban. Doktori disszertációját 1965-ben védte meg. 1953-tól a BME, 1958-tól a BME Mérnöki Továbbképzõ Intézetének meghívott elõadója volt. Meghonosította hazánkban is a korszerû matematikai statisztikai minõség-ellenõrzés módszerét, s a szabványosítás módszertanának kidolgozásában is jelentõs szerepe volt.

Német matematikus, tanár
Protestáns lelkész volt, IV. Frigyes rajnai választófejedelem udvarában nevelõként mûködött, 1583-ban Breslauban (ma Wroclaw, Lengyelország) udvari káplán volt. Tõle származik a "trigonometria" szó a háromszögtan megnevezésére, melyrõl nagy, ötkötetes munkát írt, ezt angol és francia nyelvre is lefordították. Georg Joachim Rheticus kéziratos hagyatékának alapján az összes szögfüggvényt nagy pontossággal számította ki. Másik jelentõs mûvében a geometria, a gömbi csillagászat, a földmérés és az építészet számos területének számítási módjait dolgozta fel. Táblázatai és megoldásai jelentõsen elõsegítették a gyakorlati csillagászati és geodéziai számításokat. (Bartha Lajos)

Angol geológus, õslénykutató
Az oxfordi Corpus Christi College-ban végzett 1804-ben, ásványtant, kémiát és teológiát hallgatott, pappá is szentelték. 1813-tól 1825-ig a Corpus Christi College-ban az ásványtan elõadója volt. Bejárta Anglia, Skócia, Írország és Wales különbözõ részeit, a földrétegek vizsgálatára terepkutatásokat végzett. 1816-tól több európai utazást tett, többek között találkozott Georges Cuvier-vel. 1818-ban a Royal Society tagjává választották. 1824-25-ben és 1840-41-ben a Londoni Geológiai Társaság (Geological Society of London) elnöke volt. 1825-ben a Christ Church kanonokává nevezték ki, 1845-ben pedig a Westminster Apátság esperesévé. Fosszíliák vizsgálata alapján fontos megállapításokat tett a dinoszauruszok táplálkozásával kapcsolatban. A földtörténetet a bibliai teremtéstörténettel és az özönvíz történetével törekedett összeegyeztetni, késõbb azonban az eljegesedési elméletek híve lett.

Szovjet matematikus
A Petrográdi Technológiai Intézetben tanult 1923-tól, 1930-tól mint professzor. 1930-tól a Leningrád Mechanikai Mérnöki Intézetben dolgozott, elsõsorban az algebra, komplex függvénytan és numerikus módszerek területén. Legfontosabb eredménye az a tétel, melyben a róla elnevezett Gersgorin-körök segítségével becsléseket adott mátrixok sajátértékeire.

Amerikai csillagász
1931-ben szerzett a Yale-en doktori fokozatot. 1926-tól dolgozott a Columbia Egyetemen, ahol a csillagászat tanszék tanársegédje volt. A doktori fokozat elnyerése után docens lett, és hozzáfogott egy számítástechnikai laboratórium felszereléséhez. A Számítási Iroda (Comtuting Bureau) fejlõdése nagy szerepet játszott abban, hogy az IBM a lyukkártyás gépekkel kapcsolatos üzlettõl elindult az elektronikus számítógépek felé. Eckert a kor egyik vezetõ számítástechnikusa, a század egyik legjelentõsebb numerikus csillagásza, aki a harmincas években az IBM támogatásával a cég hagyományos gépeit tudományos számításokra használhatóbbakká fejlesztette.

Repülõgép-építõ, sportrepülõ
Kereskedelmi végzettséggel a szabadkai városi közigazgatásban dolgozott nyugdíjazásáig, mégis a repülõgép-építésben alkotott maradandót. 1909-ben Párizsban járt, ahol megismerkedett a Louis Blériot által készített repülõ szerkezetével. Ekkortól õ is elkezdte építeni 24 lóerõs Sariæ1 nevet viselõ repülõgépét, mellyel 1910. október 16-án sikeresen a levegõbe emelkedett. A motorizáció magyar úttörõi közé tartozik. Saját fejlesztésû gépeivel megtett repülései miatt a magyar repüléstörténet "õsrepülõje". (Pintér Endre)

Szerves kémikus, egyetemi tanár
A mûszaki egyetem elvégzése után a Wander Gyógyszer- és Tápszergyár (jelenleg EGIS) kutatólaboratóriumának vezetõje. 1948-ban az államosítás után a gyár fõmérnöke. 1949-ben megszervezte a Szerves Vegyipari Kutató Intézetet, majd a Gyógyszeripari Kutató Intézetet, mindkettõnek igazgatója volt. 1950-tõl a mûszaki egyetem szerves kémiai tanszékének tanára, majd Zemplén Géza halála után, 1957-tõl tanszékvezetõje. Ipari területen gyógyszerkémiai kutatásokkal foglalkozott. A BME Szerves Kémia Tanszékén alkaloidkémiai kutatásokat folytatott.

Matematikus, egyetemi tanár
1951-ben a kolozsvári Bolyai-Egyetemen matematika szakos tanári diplomát szerzett. Marosvásárhelyen és Szászrégenben volt tanár, 1961-tõl a marosvásárhelyi Pedagógai Fõiskola, majd Almérnöki Fõiskola, illetve a Mûszaki Egyetem oktatója volt. Tagja volt a kolozsvári Matematikai Lapok szerkesztõbizottságának. Fõ kutatási területe a modern algebra, s ezen belül a gyûrûelmélet. Legjelentõsebb eredményei azonban a Bolyai-kutatással kapcsolatosak. Bolyai János kézirathagyatékának, Bolyai Farkas és János levelezésének feldolgozásával kimutatta, hogy Bolyai János nemcsak a geometriában, hanem a matematika más területein, így a számelméletben is jelentõs eredményeket ért el. Részt vett az Erdélyi Magyar Tudományegyetem alapításában. 2001-tõl az MTA külsõ tagja volt.

Francia fizikus
Színvonalas középiskolai tanulmányok után, ahol a csillagász le Monnier vezette be a matematikába, végül is apja példáját követve katonai pályára lépett. Hadmérnöki diplomával a zsebében, különbözõ mérnöki megbízások teljesítése közben is szenvedélyesen hódolt hobbijának: a fizikai jelenségek mögötti kvantitatív törvények keresésének. Az építmények szilárdságát, tartógerendák lehajlását vizsgálta, a holland Musschenbroek nyomán a súrlódás törvényszerûségeit kutatta. Az oszlopok csavarodásának vizsgálata logikusan vezette a hajszálvékony rugalmas huzalok csavarási törvényének megállapításához. Ez adta az ötletet a csavarási (torziós) mérleg megszerkesztéséhez, amellyel rendkívül kis erõket tudott mérni. Innen vezetett az út az elektromos és mágneses kölcsönhatás vizsgálatához, így jutott a ma már róla elnevezett erõtörvény felállításához. A francia forradalom kitörése után lemondott katonai rangjáról, de a fizikai kutatást élete végéig folytatta. A hálás utókor az elektromos töltés SI egységét róla nevezte el. (Dr. Radnai Gyula)

Lengyel filozófus, matematikus
Részt vett Thadeus Kosciusko 1794. évi lengyel felkelésében, orosz fogságba esve a cári hadseregbe sorozták, 1803-ban Berlinben tanult filozófiát, matematikát, mûszaki fizikát, csillagászatot. (Eközben a külföldi Lengyel Légió tagja volt.) Rendkívül széleskörû ismeretekkel rendelkezett, halála elõtt így sóhajtott: Teremtõ Isten mennyi mondanivalóm volna még. Mintegy száz mûvet közölt a matematika és a természettudományok filozófiai szemléletérõl. Elõbb a Marseillei Obszervatóriumban dolgozott, célkitûzése az Univerzum kialakulása és szerkezete átfogó elméletének megalkotása volt. 1819-ben Angliába ment, ahol a (földrajzi) Hosszúságmérési Hivatalnak egy új módszert ajánlott a földrajzi helyzet meghatározására; ajánlata nem nyert kedvezõ fogadtatást. 1822-ben visszatért Franciaországba, széleskörû társadalmi és tudományos tevékenységet fejtett ki. Jelentõs gondolatokat vetett fel a matematika oktatásának hiánytalan szemléletes módon való bevezetésére. (Ez a munkája hatással lehetett Bolyai Farkas törekvésére). A matematika a lineáris differenciálegyenletekkel kapcsolatos vizsgálatait tartja számon. Fontos értekezése, amelyben az utóbb Wronski-determinánsnak elnevezett fogalmat bevezette, halála után került közlésre. Nevét ma a 33017.sz. kisbolygó õrzi. (Bartha Lajos)

Francia fizikus
Bravais a párizsi College Stanislasban fejezte be humán tanulmányait, 1837-ben Lyonban kapott doktorátust. 1841-ben kezdett csillagászatot tanítani Lyonban a Faculté des Sciences on (természettudományi fakultáson). 1845-ben nevezték ki a párizsi École Politechnique fizikaprofesszorává, Fõként a kristályok rácsszerkezetével kapcsolatos munkájáról híres, nevét viselik a Bravais-rácsok. Bravais-nak köszönhetõen éledt fel az érdeklõdés a kristályok külsõ formáinak és belsõ szerkezetének tanulmányozása iránt. A rácsok térbeli tulajdonságainak beható vizsgálata alapján 1844-ben a pontok térbeli elrendezõdésének 14 lehetséges módját ismertette. 1866-ban megjelent Études cristallographiques (Krisztallográfiai tanulmányok) c. könyvében aprólékosan elemezte a molekuláris poliéderek geometriáját. Átfogó tanulmányokat írt olyan eltérõ témákról, mint a földmágnesség, az északi fény, a meteorológia, a növényföldrajz, a csillagászat és a vízrajz.

Villamosmérnök
Egyetemi tanulmányait 1938-tól a budapesti József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen végezte, ahol 1943-ban villamosmérnöki oklevelet szerzett. 1959-61-ben a Mechanikai Laboratórium fejlesztési fõosztályának vezetõje. 1961-1983 között a Távközlési Kutató Intézet tudományos fõmunkatársa, majd tanácsadója. Másodállásban 1974-77-ben az MTA Központi Fizikai Kutató Intézetben dolgozott. Fõ kutatási területei: bineáris áramkörök elmélete, aktív topológia a lineáris áramkörök analízisében.

Gépészmérnök, fizikus, egyetemi tanár
1944-ben iratkozott be a Budapesti Mûszaki Egyetemre és még hallgató korában demonstrátor lett az akkor még ugyancsak fiatal Atomfizika Tanszéken. 1977-ben, elnyerve a Fizikai Intézet különféle vezetõ megbízatásait is. Mérnökhallgatók ezreit tanította a fizika szépségeire, mindig nagy lelkesedéssel és mindig nagy hivatástudattal. Széles körû, enciklopedikus tudását hallgatói is, kollégái is egyértelmûen elismerték. Elõadásait a precízség, igényesség jellemezte. A matematikát, mint a fizika kifejezõ, leíró apparátusát, kommunikációs nyelvét nagy biztonsággal kezelte, használatát hallgatóitól is elvárta. Tanítványai szerették, tisztelték, a legjobbak követték. Elsõk között vezette be a mûegyetemi oktatásba a számítástechnika felhasználását. Tudományos tevékenysége elektronikai és vákuumfizikai kutatásokkal indult. Késõbb érdeklõdése a szilárdtestek felületi tulajdonságainak kutatása felé orientálta. Munkásságának elismerését bizonyítja, hogy a Nemzetközi Vákuumtechnikai Uniónak (IUVSTA) megalapítása óta tagja, majd 1983-ban elnyerte ezen nemzetközi szervezet elnöki tisztjét is. Munkásságának egyik legkiemelkedõbb és talán legmaradandóbb eredménye az általa szerkesztett Fizikai Kézikönyv Mûszakiaknak címû kétkötetes hatalmas monográfia. 1978-tól 1988-ig Antal János volt az országosan egységes fizika írásbeli felvételi feladatokat összeállító bizottság vezetõje.

Földrajztudós, egyetemi tanár
Tanulmányait a budapesti tudományegyetemen végezte. 1927-ben a debreceni egyetem Földrajzi Intézetében Milleker Rezsõ mellett tanársegéd. A 30-as évek elsõ felében a Sorbonne ösztöndíjasa volt s tanulmányútjain bejárta Európa nagy részét. A 30-as évek második felétõl jelentek meg a magyar városokról morfológiai, tanulmányai. 1940-tõl a budapesti tudományegyetem emberföldrajzi tanszékének ny. r. tanára, a Magyar Földrajzi Társaság alelnöke. A 2. világháború után Bulla Bélával megírta a Kárpát-medence földrajzát, majd a Szovjetunió földrajzát. Emellett az idõközben általános gazdaságföldrajzi tanszékké átszervezett tanszéke hallgatói részére több jegyzetet is írt. Településföldrajzi munkásságában olyan szintetikus felfogáshoz jutott el, amelynek elméleti és módszertani alapjai e tudományág további fejlõdéséhez is alapot nyújtanak.

Matematikatanár, sakkozó
Debrecenben matematikatanári oklevelet szerzett. Budapesten tanár, majd szakfelügyelõ, végül igazgató 1945-ig, majd 1951-ig fõvárosi tisztviselõ volt. 1951-tõl sportújságíróként és sakkoktatóként dolgozott, a Magyar Sakkélet fõmunkatársa volt. Négy évtizeden át a magyar sakkozás meghatározó egyénisége. 1950-1970 között a Magyar Sakkszövetség elnökségi tagja. A nemzetközi nagymesteri címet 1954-ben kapta meg. Nyolc ízben nyerte meg a magyar sakkbajnokságot. Számos nemzetközi tornán eredményesen képviselte a magyar színeket. Kiváló sakkpedagógus és szakíró volt. A sakkozás világbajnokairól írt könyve németül és franciául is megjelent. Elõadások tartására meghívást kapott Svájcba és az NSZK-ba is.

Francia mérnök, fizikus, matematikus
Az École Polytechnique-ban kezdte meg tanulmányait. Itt kötött életre szóló barátságot tanárával, Joseph Fourier-vel, akitõl a függvénytant hallgatta, és aki nagy hatással volt rá. 1804-ben az École des Ponts et Chaussées-n folytatta tanulmányait, ahol 1819-1830-ig a Mechanika Tanszék vezetõjeként tanított. Teljesen újszerû oktatási módszert használt a mechanika illetve a híd- és úttervezés tanításában, egyre inkább fizikai és matematikai alapokra helyezett eljárásokkal helyettesítette. 1831-tõl Augustin Louis Cauchy-t felváltva az École Polytechnique Matematika Tanszékét vette át. A Francia Tudományos Akadémiának 1824-tõl volt a tagja, 1830-ban pedig a kormány legfõbb tanácsadója lett az infrastruktúrát érintõ építkezési kérdésekben. 1831-ben a Becsületrend lovagja címmel tüntették ki. Nagy kortársaival, például Cauchy-val vagy Poisson-nal ellentétben, nem matematikusként foglalkozott a mechanika kérdéseivel, hanem a gyakorlati feladatok megoldását szolgáló mérnök gondolkodásából és igényeibõl kiindulva jutott el az elméleti feladatok megoldásáig. Nevét viseli a Navier-képlet és a Navier-Stokes-féle egyenlet. Neve szerepel a hetvenkét francia tudós között az Eiffel-tornyon.

Német anatómus
1855-73 között a Jénai, majd 1873-tól 1903-ig a Heidelbergi Egyetem anatómiaprofesszora volt, és nagymértékben támogatta Charles Darwin evolúciós elméletét. Grundzüge der vergleichenden Anatomie (Az összehasonlító anatómia alapvonalai; 1859) c. mûve az evolúciós morfológia mérvadó kézikönyve lett, amelyben hangsúlyozza, hogy a különféle állatok felépítésében mutatkozó hasonlóságok kulcsot jelentenek evolúciós történetük megértéséhez. Kimutatta, hogy az összehasonlító anatómia tudománya jelentõs bizonyítékokkal támasztja alá az evolúciós elméletet.

Vaskohómérnök, fõiskolai tanár
Tanulmányait a selmecbányai Bánya- és Erdõmérnöki Fõiskolán végezte. 1903-tól a fõiskolán tanársegéd. 1906-1908-ban kétéves tanulmányútra ment különbözõ hazai és külföldi vasgyárakba és kutatóintézetekbe. 1908-tól mint adjunktus a vaskohászati enciklopédia elõadója, 1923-ban átvette a Sopronba költözött fõiskolán az általa szervezett tüzeléstani és anyagvizsgálati tanszék vezetését. 1929-ben a tanszék mellett tüzeléstani és anyagvizsgálati laboratóriumot állított fel.

Mennyiségtan- és természettantanár, igazgató
Középiskolába Szegeden, majd Mezõtúron járt, az egyetemet Budapesten kezdte és fejezte be. Közben Greifswaldban és Göttingenben is járt egyetemre, s két évig volt a budapesti Eötvös Collegium tagja. Irányító, szervezõ tehetségére hamar felfigyeltek: már harminc évesen a kõszegi Evangélikus Felsõbb Leányiskola igazgatója lett. Vezetése alatt vált az iskola leánylíceummá, majd leánygimnáziummá, és lett a kapcsolódó internátus bevonásával napközi iskola. Az intézet mellé gazdaságot szervezett, így alakult meg 1945 után az iskolában a mezõgazdasági leányközépiskola, a mai Evangélikus Mezõgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskola elõdje. Arató István elkötelezett híve volt a modern szaktantermi oktatásnak, a tanulók önálló munkáját fejlesztõ pedagógiai tevékenységnek. 1942-tõl a természettan, majd a fizika szakfelügyelõje volt a megyében. Egykori kõszegi iskolájában ma már a "Mennyiségtan szakterem" az õ nevét viseli. 1941-ben kiadott Természettan tankönyvét megtalálhatjuk a csatolt web dokumentumok között. (Dr. Radnai Gyula)

Matematikus, egyetemi tanár
Középiskolai tanári oklevelének megszerzését követõen a budapesti VI. kerületi fõreáliskola tanára lett, s mellette a mûegyetem ábrázoló geometria tanszékén tanított. 1916-ban doktorált a valós együtthatós egyenletek valós gyökeirõl készített értekezésével. 1937-ben biztosítási matematikusi képesítést szerzett, s 1938-ig az Osztrák Biztosító Társaságok Magyar Fiókjánál volt matematikus, majd az 1944-es év végéig a Pikler-féle Biztosító Irodánál dolgozott. 1948-ban a Gazdák Biztosító Szövetkezetnél vezérigazgató helyettes lett, s részt vett az Állami Biztosító megszervezésében, melynek rövid ideig vezérigazgató helyettese volt. 1951-ben az Állami Mûszaki Fõiskola matematikai tanszékének vezetésével bízták meg. Késõbb a BME Villamosmérnöki, majd a Gépészmérnöki Karán volt docens.

Matematikus
Apja Vajda József, anyja Wollák Aurélia. Másfél éves volt, amikor a családja Budapestrõl Bécsbe költözött. Iskoláit Bécsben végezte; különösen a matematikában és a nyelvtanulásban jeleskedett. (Felnõttként a magyaron, a németen és az angolon kívül még további öt-hat nyelven beszélt.) A történelem is nagyon érdekelte, de cserkészkedéssel és labdarúgással is töltött idõt. A bécsi mûegyetemen végezvén nem talált megfelelõ mérnöki munkát, és még további három évig matematikát tanult Bécsben és Göttingenben. 1925-ben doktorált, majd másfél évig Brajla román városban dolgozott. Bécsbe visszakerülve biztosítási matematikus lett; fél évre Budapestre küldték. Hitler elõl feleségével és két gyermekével Angliába emigrált 1939-ben. Kezdetben kémgyanús személyként kezelték, de a késõbbiekben a katonai számítások fontos alakja lett, az Admiralitás munkatársa. A brit operációkutatás atyjaként vált világhírûvé. Még 94 éves korában is dolgozott; elõadásai lenyûgözõek voltak. Tucatnyi könyvét a matematikai programozás, a statisztika, a játékelmélet, a szórakoztató-népszerûsítõ hasznos matematika témáiban írta. (Hujter Mihály)

Orvos, sebész, ortopéd sebész, traumatológus, egyetemi tanár
1928-ban szerezte meg orvosi oklevelét a debreceni orvosi karon. 1928-1934-ben a debreceni anatómiai intézet, 1934-1944-ben a debreceni sebészeti klinika munkatársa. 1937-ben mûtõorvos, 1939-ben ortopédiai, 1940-ben traumatológiai szakorvosi vizsgákat tett, 1941-ben magántanár, 1944-ben baleseti vöröskeresztes kórházat szervezett, ami 1945-tõl a sebészeti klinika részlege lett. 1960-ban osztályát klinikává szervezték át. 1974-ben termálmedencés rehabilitáló részleget szervezett. Több új eljárást dolgozott ki, ill. vezetett be (velõûrszegezés, tomporszegezés, diafixálás). 1960-ban munkássága elismeréséül a már azelõtt is jórészt önállóan mûködõ osztályt egyetemi klinikává fejlesztette, és õt tanszékvezetõ egyetemi tanárrá nevezték ki.

Osztrák geológus
1956-tól a bécsi egyetem professzora, 1873-tól parlamenti képviselõ, 1898 és 1911 között a bécsi Tudományos akadémia elnöke volt. Fia Franz Eduard Suess szintén a bécsi egyetem geológiaprofesszora, unokája pedig a magfizikai héjmodell egyik kidolgozójaként a kaliforniai egyetem fizikaprofesszora volt. Az Alpok geológiájára vonatkozó kutatásai indították el az egyik elsõ globális tektonikai elmélet megalkotásához. A 19. század uralkodó felfogása a fokozatosan hûlõ Föld zsugorodása volt, ennek alapján dolgozta ki Suess a feldarabolódó és süllyedõ-emelkedõ õskontinens átalakulására építõ elméletét. A korabeli elképzelésekkel szemben pl. a vulkanizmust nem a hegységképzõdés okának, hanem következményének tartotta. Az 1883-tól megjelent három kötetes összefoglaló mûve (Das Antilz der Erde) és ennek késõbb átdolgozott kiadásai évtizedekig a geológia egyik legjelentõsebb forrásai voltak. Elméleti munkássága mellett nagy szerepet játszott kora több jelentõs mûszaki alkotásának tervezésében is, így pl. az 1873-ban átadott 95 km hosszú vízvezetékrendszerében (I. Wiener Hochquellenwasserleitung), amellyel Bécset látták el az Alpok magashegyi forrásaiból származó ivóvízzel. Halálakor Lóczy Lajos a Földtani Közlönyben méltatta jelentõségét. 1903-ban a Royal Society Copley-éremmel tüntette ki, Az Osztrák Geológiai Társaság emlékérme, az Antarktiszon a Suess-gleccser, a Holdon pedig egy kráter viseli a nevét. (Piriti János)

Amerikai kísérleti fizikus, Nobel-díjas
Tanulmányait 1900-ban kezdte a Harvard Egyetemen, M. A. fokozatát 1905-ben, doktorátusát 1908-ban kapta. 1908-ban kezdte meg a statikus nagy nyomásokra vonatkozó kísérleteit. Ezen a feltáratlan területen a berendezések jó részét is neki kellett megalkotnia. Legfontosabb találmánya egy speciális tömítés, amelyben a nyomás mindig nagyobb, mint a nyomás alatti folyadékban, így az elzárás öntömítõ. Felfedezte, hogy egy bizonyos átmeneti nyomáson a céziumban átrendezõdnek az elektronok. Munkássága nyomán új geológiai iskola fejlõdött ki, amely a nagy nyomásokon és hõmérsékleteken végzett kísérletekre alapult. Bridgman azt állította, hogy csak annyiban van értelme a fizikai fogalmak értelmezésének, amennyiben lehetséges a megfigyelésük. 1919-ben lett a Harvard rendes professzora, 1926-ban "Hollis"-, majd 1950-ben "Higgins"-professzor. 1946-ban tüntették ki a fizikai Nobel-díjjal a nagy nyomások fizikájában tett felfedezéseiért. Több mint 260 cikket tett közzé és 13 könyve jelent meg.

Angol kozmológus, matematikus, csillagász
Cambridge-ben tanult matematikát. A 2. világháborúban a haditengerészet számára végzett kutatásokat, a radar fejlesztésén dolgozott. A háború után Cambridge-ben matematikát, fizikát és csillagászatot oktatott, 1958-tól 1972-ig tanszékvezetõ professzorként. 1957-ben a Royal Society tagjának választották, s 1972-ben lovaggá ütötték. 1966-ban õ alapította meg a cambridge-i csillagászati intézetet, amelynek 1972-ig igazgatója volt. 1971-tõl két évig a Királyi Csillagászati Társaság elnöki székét is elfoglalta. Hoyle adta a Világegyetem születését leíró, ma már általánosan elfogadott elméletnek a Big Bang ("Nagy Bumm") elnevezést. Õ nem fogadta el ezt az elméletet, hanem az ún. "steady state universe", vagyis "stacionárius állapotú" világegyetem elméletét képviselte, amelyet azonban a tudományos közvélemény nem tekint megalapozottnak. Idõsebb korára Hoyle egyre inkább az élet eredete és az evolúció kérdése felé fordult. Rendkívül sokat publikált, eredményes tudománynépszerûsítõ is volt. A laikus közönség számára több sikeres sci-fi regényt írt, legismertebb közülük a "Fekete felhõ".

Piarista matematika- és fizikatanár
Iskoláit Privigyén, Vácott, Rózsahegyen végezte. 1906-ban érettségizett, sorra nyerte a különféle iskolai pályázatokat. A teológia mellett matematika-fizika szakot végzett a kolozsvári egyetemen. Egyetemi tanulmányai alatt bekapcsolódott a Fejér Lipót által vezetett matematikai szeminárium munkájába. 1911-ben kapta meg tanári oklevelét. A szegedi piarista gimnáziumban tanított 1910-1928-ig, majd utána a budapesti, a debreceni, a mosonmagyaróvári gimnáziumokban. Elsõsorban fizika tanárként tartják számon. A matematika és a fizikaoktatást szinkronba hozta. Megvalósította a tantárgyi koncentrációt, a fizika tárgyalásához szükséges matematika apparátus tárgyalásával összehangolta, összekapcsolta a két tárgy tanítását.

Vegyészmérnök
A mûegyetemen szerzett oklevelet, 1914-1918-ig tanársegéd a kémiai technológiai tanszéken, majd 1920-ig az Országos Központi Árvizsgáló Bizottság vegyészeti osztályának vezetõje. 1933-ban a budapesti mûegyetem mûszaki doktora. 1945-1946-ban a Péti Nitrogénmûvek RT. vezérigazgatója, majd 1954-ben történt nyugdíjazásáig a Bányászati Kutató Intézet munkatársa. Úttörõ munkát végzett a hazai nyersanyagok tûzállóanyag-ipari, valamint szénfeldolgozási hasznosítására. Nagy szerepe volt a sárospataki kaolin-elõfordulás hasznosításában, valamint a várpalotai szénbázisú nitrogénmûtrágya-gyártás megvalósításában.

Angol csillagász
Gyenge egészségi állapota miatt 1662-ben kénytelen volt abbahagyni iskoláit. Magánúton tanult csillagászatot, majd 1670-74 között a Cambridge-i Egyetemen folytatta tanulmányait. 1677-ben lett a Royal Society tagja. Õ az elsõ angol királyi csillagász. A Royal Society számára készített elõterjesztése vezetett a Királyi Greenwich-i Obszervatórium megalapításához 1675-ben. Õ lett az intézmény elsõ igazgatója. Kitûnõ megfigyelõ volt, eredményeinek közzétételében teljességre és tökéletességre törekedett. Ezért vitába keveredett Isaac Newtonnal és Edmond Halleyval, akiknek sürgõsen szüksége volt az eredményekre, ezért kierõszakolták azok megjelentetését. Flamsteed tiltakozása ellenére Halley szerkesztésében a Flamsteed által befejezetlennek tartott megfigyeléseket 1712-ben 400 példányban kinyomtatták. Flamsteednek késõbb sikerült 300 példányt elégettetnie. Csillagkatalógusa, a halála után, 1725-ben közzétett Historia Coelestis Britannica, minden korábbinál több, mintegy 3000 csillagot sorolt fel, és a korábbi munkáknál sokkal pontosabban adta meg helyzetüket. Néhány csillagot, például a 61 Cygnit ma is az õ rendszerében hozzárendelt számmal jelölik.

Amerikai feltaláló
A Wright fivérek Orville és Wilbur fõiskolára jártak, de nem szereztek diplomát. Daytonban nõttek fel, ahol 1892-ben kerékpárjavítással, -tervezéssel és -gyártással foglalkozó céget alapítottak. Legfõbb céljuk azonban a repülõgép megvalósítása volt. Sir George Cayley, Octave Chanute, Otto Lilienthal és Samuel Pierpont Langley munkája alapján 1899-ben kezdtek el repülõ szerkezetekkel kísérletezni. Kifejlesztették a háromtengelyû irányítást, és meghatározták a repülõgépek kormányozhatóságának alapelveit, melyeket ma is használunk. A fivérek mindvégig együtt dolgoztak, a repülõgép fejlesztésében elért érdemeiket nem lehet különválasztani. Évekig siklórepülõgépekkel végeztek sikeres kísérleteket, többféle szárnyalakkal kísérleteztek, kísérleteikhez szélcsatornát is építettek. 1903-ban õk repültek elõször sikeresen irányítható, motorral hajtott, légcsavaros, levegõnél nehezebb eszközzel, a késõbb Kitty Hawk-nak elnevezett kétfedelû géppel. Elsõbbségüket ennek ellenére napjainkig néhányan vitatják.

Amerikai csillagász
1917-ben a Mount Wilson obszervatóriumban portásként alkalmazták. Érdeklõdésétõl vezéreltetve bekapcsolódott az éjszakai észlelésekbe. Jó megfigyelõkészségét és pontosságát látva George Ellery Hale az obszervatórium munkatársai közé fogadta, annak ellenére, hogy nemcsak egyetemi, de középiskolai végzettsége sem volt. Nagyszámú pontos megfigyelést végzett elsõsorban távoli galaxisokra vonatkozólag. Megfigyelései fontos szerepet játszottak a fizikai kozmológia fejlõdésében. Edwin Hubble munkatársaként közremûködött a Hubble-törvény megfogalmazásában, mely szerint a galaxisok vöröseltolódásból meghatározható távolodási sebessége arányos a galaxisok távolságával.

Orvos, fiziológus, egyetemi tanár
1918-ban szerezte meg orvosi oklevelét a budapesti orvosi karon. 1918-1923-ban a budapesti élettani intézetben dolgozott. 1923-1925-ban Leidenben, 1925-ben Berlinben ösztöndíjas. 1925-1940-ben Pécsett az Ángyán János vezette belgyógyászati klinikán a kémiai laboratórium vezetõje. 1936-ban c. rk. egyetemi tanár lett. 1940-1945-ben a kolozsvári tudományegyetemen az általános élettan tanszékvezetõje. 1950-1966-ban az ELTE TTK Általános Élettani Intézet egyetemi tanára. 1929-ben egyik alapítója a Magyar Élettani Társaságnak, amelynek 1930-1945-ben fõtitkára. A kémiai és fizikai módszerek kutatásával, szabványosításukkal, fotometriával foglalkozott. Élettani kutatásai az idegingerület-átvevõ mediátorok szerepére, az ion-antagonizmus jelentõségére, a harántcsíkolt izomzat összehúzódásának mechanizmusára terjedtek ki. Jendrassik Kornél gépészmérnök fia.

Zoológus, paleontológus, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait állattan és geológia szakon Kolozsvárott kezdte, majd a szegedi tudományegyetemen fejezte be. Egyetemi tanulmányai alatt ismerkedett meg Dr. Apáthy István zoológus professzorral, akit egész életében példaképének tekintett. 1954-tõl a szegedi tudományegyetem állatrendszertani, majd állattszervezettani és állatrendszetani tanszékének a vezetõje volt. 1955-ben létrehozta a Tiszakutató Munkaközösséget. A folyó élõvilágának tanulmányozására évente expedíciót szervezett. A kutatási eredmények közzétételére 1965-ben elindította a Tiscia címû folyóiratot, amelynek elõbb szerkesztõje, majd 1965-tõl 1968-ig a fõszerkesztõje volt. Számos külföldi tanulmányúton vett részt, több tudományos társaság választotta tagjai közé. Kutatási tevékenysége a pókok, kaszáspókok, kacsalábú rákok, fossilis korallok és a tisza ökológiai vizsgálatára irányult. 1960-tól az MTA tagja.

Matematikus
A budapesti zsidó fiúgimnáziumban (pontosabban az Izraelita Hitközség Alapítványi Reálgimnáziumában) a tragikus sorsú Szeles Henrik tanítványaként, 14 éves korától kezdve a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok szenvedélyes problémamegoldója volt. Négy tanévben is közölte újabb és újabb fényképét a Lapokban Faragó Andor. Az érettségi évében õ írta a legjobb dolgozatot az országos matematikai Eötvös-versenyen. Egyetemi tanulmányait viszont meg kellett szakítania a kommunista diákmozgalomban való részvétele miatt, és csak 1957-ben szerezte meg kutató matematikusi oklevelét. A harmincas években a Sorbonne hallgatója volt, a világháborúban a francia ellenállás tagjaként vett részt. A háború után a hazai szakszervezeti mozgalomba kapcsolódott be, de a Rajk-per során õt is letartóztatták, internálták és csak 1956-ban rehabilitálták. Ettõl kezdve alkalmazta õt Rényi Alfréd az MTA Matematikai Kutatóintézetében. Komplex függvénytani kutatásai nemzetközi elismerést arattak, pihenésül a matematika népszerûsítésével és történetével foglalkozó cikkeket publikált. (Dr. Radnai Gyula)

Magyar-ausztrál matematikus
Édasapja Munkácson volt református lelkész, ezért az 1944-ben kezdõdõ szovjeturalom idején László ukrán elemi iskolába kényszerült, de 1949-ben a család Debrecenbe került. Ott szerzett matematika és fizika tanári diplomát 1954 és 1958 között. Mestere volt Szele Tibor és Kertész Andor is. A rangos Schweitzer Miklós Matematikai Emlékversenyt már elsõéves egyetemi hallgatóként megnyerte; a további néhány évben is sikeres versenyzõ volt; a feladatmegoldásait a Matematikai Lapok rendszeresen publikálta 1955 és 1958 között. A diploma megszerzése után Kovács László az egyetemen maradt Debrecenben demonstrátorként illetve tanársegédként. Azonban hamarosan elhagyta Magyarországot, Angliában szerzett Ph.D. fokozatot, és 1963-ban már Ausztráliába került, ahol állampolgárságot nyert. Ott élt és dolgozott hirtelen haláláig. Nagy szerepet vállalt abban, hogy Ausztráliában is meghonosítsák a rangos matematikai versenyeket. Hat évtizedes munkásságával száznál több angol nyelvû tudományos dolgozatot publikált az algebra témakörében; a szerzõtársainak száma a negyvenet is meghaladja. (Hujter Mihály)

Építész
A bécsi mûegyetemen tanult, majd beiratkozott a zürichi politechnikumba, a század legismertebb építészprofesszorának lett a tanítványa. Budapesten 1871-ben építészeti irodát nyitott, legelsõ fõvárosi alkotása az 1877-ben átadott Haris-bazár volt. 1878 és 1884 között számos bérházat és palotát tervezett az akkor kiépülõ Sugár úton (a mai Andrássy úton). Az õ alkotása az Andrássy út 2., 8., 10., 15., 72. és 78. számú épület. Ismert alkotása volt a Csömöri úti Lóversenypálya épületegyüttese (1880), amelyet a Népstadion építésekor, 1948-ban lebontották. Feszty bekapcsolódott a társadalmi és politikai életbe is: 1887-ben a tatai választókerület képviselõjévé választották. Barátjával, gróf Esterházy Miklóssal 1886-ban tervpályázatot nyújtott be Budapest ivóvízellátására. 1890-ben egészségi állapotára hivatkozva visszavonult az építészettõl. 1890-ben kibérelte Esterházy herceg 30000 holdas kapuvári uradalmát. A birtokon nagy mennyiségû tõzeget talált, amelyet papírgyártásra próbált felhasználni. Gyártási eljárását több találmánnyal is szabadalmaztatta.

Matematika- és fizikatanár
A budapesti tudományegyetemen 1929-ben szerezte meg matematika-fizika szakon középiskolai tanári oklevelét. 1929-1935 között Kisvárdán tanított, majd Szegedre helyezték át a gyakorló gimnáziumba vezetõ tanárnak. Szegedi évei alatt kezdett tudományos munkát végezni a lélektan területén. 1938-ban doktorált. Publikációi tehetségkutatással, hibakutatással kapcsolatosak. 1947-ig Szombathelyen, Zalaegerszegen, Nagykanizsán, Dunaszerdahelyen és Léván tanított. 1947-1960 között a Gyõri Révai Miklós gimnázium, 1960-tól a gyõri Tanítóképzõ Intézet tanára. Elõadott a gyõri Mûszaki Fõiskolán, a Pécsi Tanárképzõ Fõiskola Gyõr-Sopron megyei kihelyezett tagozatán, a Közgazdasági Egyetem gyõri levelezõ tagozatán. Kiemelkedõ munkát végzett a Bolyai Társulatban, a gyõri tagozat titkára, majd elnöke volt. 1953-ban Beke Manó-díjjal tüntették ki. Számos kitüntetést kapott ismeretterjesztõ tevékenységéért a TIT-tõl és a MTESZ-tõl.

Francia matematikus, fizikus, jogász
Toulouse-ban a városi közigazgatás jogásza volt, csak szabad idejében foglalkozott matematikával. Eredményeibõl keveset publikált, azokat inkább korának számos nevezetes matematikusával folytatott levelezésébõl ismerjük. Sok esetben tételeit bizonyítás nélkül írta le, és késõbb mások adtak rájuk egzakt bizonyítást. Pascallal folytatott levelezésének eredménye a valószínûségszámítás megalapozása lett. Fermat rakta le a modern számelmélet alapjait és megfogalmazta a koordinátageometria alapjait Descartes-ot megelõzõen. A differenciálszámítás egyik elõkészítõje volt. Amatõr létére a 17. század egyik legnagyobb francia matematikusának tekintjük. Legfontosabb eredményei: az optikai Fermat-elv, a számelméletben az ún. kis Fermat-tétel és a nagy Fermat-tétel, amelyet a matematikusok háromszáz éven keresztül sikertelenül próbáltak bizonyítani. A tételt végül Andrew Wiles bizonyította be 1995-ben.

Orosz vegyész
Tanulmányait Kazánban, majd külföldi egyetemeken végezte. A kazáni, majd a szentpétervári egyetem kémia professzora volt. Kétszer választották a kazáni egyetem rektorává 1852-ben és 1864-ben. Sokat tett a tudományos laboratóriumok felszereléséért. Az Orosz Tudományos Akadémia tagja, a Párizsi Kémiai Társaság tagja volt. A szerves kémia elméleti és kísérleti megalapozóinak egyike. Elméleti szempontból legfontosabb eredménye a kémiai szerkezet fogalmának a bevezetése, eszerint minden vegyülethez egy szerkezeti képletet lehet rendelni. Ez lehetõvé tette az izoméria jelenségének a megértését. Részletesen vizsgálta az alkoholokat és azok szerkezetét, felfedezte a terciér alkoholokat. Felfedezte a formóz reakciót, melynek során a formaldehidbõl különbözõ cukrok képzõdnek.

Amerikai tábornok
A West Point-i katonai akadémián végzett. Mûszaki tisztként több nagy katonai beruházás felelõse volt. 1931-tõl Washingtonban teljesített szolgálatot, többek között a Pentagon építését is õ koordinálta. 1942 szeptemberében tábornokká nevezték ki és megbízták az atombomba fejlesztését végzõ Manhattan terv irányításával. A hatalmas szervezõ munkát kiválóan látta el. Õ döntött a Los Alamos melletti kísérleti telep kiépítésérõl. Össze kellett fognia a tudományos kutatást, és gondoskodnia kellett a megfelelõ kutatási és ipari feltételekrõl, az anyagok, az uránium beszerzésérõl, a legszigorúbb biztonsági intézkedések betartása mellett. Nagy szerepet játszott fontos döntések meghozatalában. Erõs befolyása volt arra, hogy a bombát bevessék Japán ellen, õ választotta ki a lehetséges célpontokat is. A háború után is szorgalmazta az Egyesült Államok atom-ütõerejének kiépítését. 1950-ben nyugalomba vonult a hadseregtõl, 1961-ig a Remington Rand Corporation kutatási igazgatóhelyettese volt.

Francia elméleti atomfizikus
A Nobel-díjas Jean-Baptiste Perrin fia, Irene Curie gyerekkori játszópajtása korán kitûnt matematikai tehetségével. Doktori munkája a Brown mozgás elméleti vizsgálata volt. Frédéric Joliot-Curie uránhasadást vizsgáló csoportjában õ végezte az elméleti számításokat. Ennek során néhány hónappal a hasadás felfedezése után, 1939. május 1-jén publikálta elméleti jóslatát, mely szerint a láncreakció beindulásához bizonyos "kritikus" tömegre van szükség, amit urán esetén - kollegáinak mérési adatait és saját közelítõ számításait felhasználva - 40 tonnára becsült. Szilárd Leó ennek nyomán fogalmazta úgy az Einsteinnel aláíratott és Roosevelt elnöknek augusztus 2-án elküldött levelet, hogy egy feltételezett atombombát hajón lehet majd az ellenséges kikötõbe eljuttatni és ott felrobbantani. Amikor a náci csapatok elfoglalták Párizst 1940-ben, apja is, õ is az Egyesült Államokba menekült. A háború után Párizsba visszatérve nemcsak az atomfizika professzora lett, de 1950-tõl kezdve - Joliot-Curie eltávolítása után, de még az õ javaslatára - a francia atomenergia hivatal igazgatója is. Ennek keretében folytak a titkos kutatások a francia atombomba elõállítására, melynek kísérleti kipróbálására 1960-ban került sor. Ez után nevezték el az újságírók Francis Perrint a francia atombomba "atyjának". E kétes hírnevet további pályafutása során az atomerõmûvek erõteljes támogatásával igyekezett ellensúlyozni, kedvezõbbre formálni. (Dr. Radnai Gyula)

Földrajz-és természettudós, pedagógus
A Magyar Földrajzi Társulat alapítója. Piarista novíciusként több gimnáziumban tanított, majd a rendbõl kilépve a bécsi tudományegyetemen természettudományokat tanult (1856-61). Ezután Kolozsvárt, majd 1864-tõl Pesten tanár. 1877-tõl az Állami Felsõ Leányiskola igazgatója. Fõleg földrajzzal foglalkozott, tankönyvei évtizedekig használatban voltak. A Magyar Földrajzi Társaság egyik alapítója (1872), és fõtitkára 1904-ben, a Földrajzi Közlemények megindítója és elsõ fõszerkesztõje. 1867-ben megindította a széles olvasóközönség számára szerkesztett Természet c. folyóiratot. Elsõsorban a földrajzi expedíciók ismertetésével és eredményeiknek értékelésével foglalkozott. Nagyszámú ismeretterjesztõ írással népszerûvé tette a földrajztudományt. Magyar nyelvû földgömböket szerkesztett. Számos nemzetközi értekezleten képviselte a Magyar tudományt. Az 1875. évi párizsi Nemzetközi Földrajzi Konferencián munkásságát kitüntetéssel jutalmazták. (Bartha Lajos)

Mineralógus, egyetemi tanár
A budapesti tudományegyetemen doktorált 1920-ban, majd ugyanitt az ásványok fiziográfiája tárgykörbõl habilitált. Elsõ munkahelye a Nemzeti Múzeum Ásványtára, 1932-tõl a múzeum elnöki hivatalának vezetõje. A szegedi tudományegyetem Ásvány-kõzettani Tanszékére 1940-ben nevezték ki tanszékvezetõ egyetemi tanárnak. Három alkalommal a Természettudományi Kar dékánja. Kutatómunkája kiterjedt a Kárpát-medence új és már ismert ásványainak vizsgálatára és leírására. A hasznosítható elemek geokémiájának öszszefoglalója.

Vegyész, egyetemi tanár
Tanulmányait a budapesti Tudományegyetem Bölcsészkarán végezte, s egész életét ebben az intézményben töltötte. A II. sz. Kémiai Intézetben volt tanársegéd, adjunktus, majd 1941-tõl c. rk. tanár. 1949-ben nevezték ki az újonnan alakult fizikai kémiai tanszék professzorává. A fizikai kémia volt kizárólagos alkotói területe, elsõsorban az elektrokémia. Fizikai kémiai praktikum (Proszt Jánossal) és Elméleti fizikai kémia (Schay Gézával) címû könyveibõl kémikus nemzedékek tanultak. A hazai elektrokémiai kutatás egyik kiváló mûvelõje volt, jelentõs felismeréseket tett a hidrogén-túlfeszültség értelmezésében, az elektrolitikus fémleválás vizsgálatában, a fémes kristályok elektrolitikus növesztése terén, vizsgálta a fémek anódos oldódását, továbbá az ionvándorlás jelenségeit. Jelentõs volt tudományos-közéleti szereplése is. Az MTA 1943-ban lev., 1948-ban r. tagjává választotta, 1950-1953 és 1964-1970 között az Akadémia fõtitkára, 1970-1976 között elnöke volt. Két ízben nyerte el a Kossuth-díjat (1950, 1956). 1952-1953 között felsõoktatási, 1953-1956 között oktatási miniszter volt. Számos szocialista ország tudományos akadémiája választotta tagjává.

Francia matematikus
Életérõl kevés adatot tudunk. Nemesi származású volt, a francia forradalom alatt, 1792-ben royalistaként bebörtönözték. Napoleon ideje alatt, ugyancsak royalista nézetei miatt, külföldre kellett menekülnie, késõbb azonban visszatérhetett Párizsba. Legfontosabb eredményeit a végtelen sorok elméletével kapcsolatban érte el. Nevéhez fûzõdik a Parseval-formula.

Angol matematikus
A cambridge-i Trinity College-ban tanult. Matematikai diplomája megszerzése után jogot tanult, majd Londonban ügyvédkedett. Közben matematikával is foglalkozott, és eljárt Dublinba Hamilton elõadásait hallgatni a kvaterniókról. 1863-ban feladja ügyvédi hivatását és Cambridge-ban lesz egyetemi tanár. Harminc éven keresztül ad elõ matematikát és nagy szerepe van az angol matematika újabb fellendülésében. Euler és Cauchy után Cayley a matematikatörténet legtermékenyebb alakja. A publikálást még egyetemista korában kezdte és élete végéig folytatta. Fõ érdeklõdési területe az algebra volt. Tõle származik az absztrakt csoport és a mátrix fogalma. Õ alapozta meg a mátrixelméletet és új szakaszt nyitott a determinánsok elméletében. Jelentõs munkát végzett az analitikus geometriában, a görbék és a felületek elméletében, a partíciók vizsgálatában és a függvényelméletben. Létrehozta az invariánselméletet. A nemeuklideszi geometria legismertebb modellje a Cayley-Klein-féle. A véges struktúrák tanulmányozásában nélkülözhetetlen a Cayley-féle mûvelettáblázat.

Mérnök, mûegyetemi tanár
Pesten a bölcsészkaron doktori, Bécsben mérnöki oklevelet szerzett. 1860-1876-ig József fõhercegnél jószágigazgató volt. 1876-1885-ig a mûegyetem tanár volt, 1885-tõl a budapesti kereskedelmi akadémia igazgatója. 1887-tõl tagja volt a tanárvizsgáló bizottságnak. Az õ közremûködésével készült a középkereskedelmi iskola új szervezetének tervezete. Neve elsõsorban mint közgazdasági szakíróé volt ismeretes.

Orvos, farmakológus, egyetemi tanár
Bókay János (1822-1884) fia. 1879-ben avatták orvosdoktorrá, utána tanársegéd a gyógyszertani és általános kórtani tanszéken. 1881-tõl tanársegéd a budapesti belklinikán. 1883-ban a belgyógyászati fizikai vizsgálati módszerekbõl magántanár. 1883-ban Kolozsvárott az általános kórtan és gyógyszertan, 1890-1919-ben a gyógyszertan tanára a budapesti egyetemen. 1919-ig a magyarországi szabadkõmûves páholyok nagymestere volt. A Magyar Orvosi Archívum c. magas szintû tudományos folyóirat egyik alapítója és szerkesztõje. Foglalkozott a lecitin, a foszforsav kérdésével, továbbá a bélmozgásokkal, valamint a gyomornedv-elválasztásra gyakorolható gyógyszeres hatással. Élettannal, kórbonctannal, gyógyszertannal és belgyógyászattal foglalkozott. Korányi Frigyessel és Kétly Károllyal együtt adta ki a Belgyógyászat kézikönyve sorozatot. 1896-tól az MTA tagja.

Botanikus, egyetemi tanár
A debreceni tudományegyetem bölcsészeti karán doktorált (1938). Kandidátusi fokozatot szerzett (1952). Egyetemi oktató, a debreceni botanikus kert vezetõje, 1941-43-ig a kolozsvári kert fõintézõje. 1943-tól gazdasági tanintézeti tanár, 1947-tõl a debreceni agrártudományi egyetem adjunktusa, 1949-tõl 1955-ig Pallagon, majd Martonvásáron részlegvezetõ. 1955-tõl az MTA Vácrátóti Botanikai Kutató Intézet Botanikus kertjének osztályvezetõje. Egész életét végigkísérõ mozgáskorlátozottsága ellenére kiváló flóra- és vegetációkutató, ökológus. Több évtizeden át végzett részletes helyszíni vizsgálataival hazánk szántóföldi gyomnövényzetének legjobb ismerõjévé vált.

Röntgen-szerkezetkutató kísérleti fizikus
Egyszerû szülõk gyermeke, akinek széleskörû kulturális érdeklõdése és nyelvtudása a keszthelyi premontrei gimnáziumban, majd a budapesti Eötvös Collegiumban alakult ki. Matematika-fizika szakos budapesti hallgatóként megfordult Heidelbergben és Pisaban is. A háború alatt katonai szolgálatra hívták be, ennek során az esztergomi katonai akadémián tanított fizikát. 1945-ben szovjet fogolytáborba került, ahol tolmácsként alkalmazták. 1947-ben térhetett haza, itthon lefordította Spolszkij Atomfizika c. könyvének több mint 500 oldalas elsõ kötetét. A kétkötetes mû a hazai fizikusképzés nélkülözhetetlen segédkönyvévé vált. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Kísérleti Fizikai Intézetében a röntgendiffrakciós kutatásokat indította be. 1956 tavaszán Angliában járt és meghívást kapott Cambridge-be, a Cavendish Laboratóriumba, de ennek realizálására már csak azután kerülhetett sor, hogy a forradalom leverése után végleg elhagyta az országot. 1960-ban Cambridge-ben újra doktorált, majd Londonban a Queen Mary College-ban kapott kutatótanári állást. Itt ismét létrehozott egy röntgen- és neutrondiffrakciós kutatócsoportot. A csoport alacsony hõmérsékletekre is kiterjedõ neutrondiffrakciós vizsgálataival elsõk között volt a világon. A legkülönbözõbb országokból vállalt doktorandusz hallgatókat - sajnos magyar egy se volt közöttük. Szülõhazájával, volt kollégáival azonban végig fenntartotta a kapcsolatot, az Open University-n készült filmekbõl álló gazdag gyûjteményét is az ELTE-n volt tanszéke örökösére hagyta. Kívánságára szülõvárosában, Keszthelyen temették el. (Dr. Radnai Gyula)

Osztrák-amerikai biokémikus, Nobel-díjas
A Prágai Német Egyetem hallgatójaként ismerkedett meg Carl Corival. 1920-ban kapták meg orvosi diplomájukat és ugyanebben az évben össze is házasodtak. 1922-ben kivándoroltak az Egyesült Államokba, 1922 és 1931 között mindketten egy Buffalo-i kutatóintézetében dolgoztak. Mindvégig szorosan együttmûködtek, eredményeik közös publikációkban jelentek meg. 1931-tõl a Washington Egyetem orvosi karának (St. Louis, Missouri) munkatársai voltak. A szénhidrátok anyagcseréjét, a cukor tárolásának módját kutatták az emberi és állati szervezetben. 1936-ban itt fedezték fel a cukornak azt a foszfáttartalmú vegyületét, amely alapvetõ szerepet játszik a szénhidrát-anyagcserében, ezt róluk Cori-észternek nevezik. Ennek segítségével vált érthetõvé, hogyan szabályozza az élõ szervezet a glükóz és a glikogén kölcsönös egymásba alakulását. 1947-ben Gerty Cori az egyetemen a biokémia professzora lett. 1947-ben megkapták az orvosi-élettani Nobel-díjat a glikogén katalitikus konverziója folyamatának feltárásáért, Bernardo Houssay-vel megosztva. Ezen kívül is számos kitüntetést kaptak. Nevükhöz fûzõdik még a glikogén átalakulását leíró Cori-ciklus.

Cseh csillagász
A brnoi egyetemen tanult, Prágában szerzett doktori címet, 1930-tól a prágai Ondøejov Obszervatórium munkatársa, 1948-52 között igazgatója, 1936-tól a prágai Károly Egyetem elõadója. 1970-tõl Párizsban az Asztrofizikai Intézet kutatója, ahol élete végéig dolgozott. Legfõbb tevékenységi területe a földi magas légkör csillagászati módszerekkel való kutatása volt, mind Prágában, mind Párizsban. Nemzetközileg elismert munkát végzett a Föld árnyékának fényesség- és kiterjedés-mérésével holdfogyatkozások idején. A holdfogyatkozások fizikájáról írt munkái cseh, angol és német nyelven jelentek meg. Észleléseivel a Föld magas légkörének sajátságait sikerült már a rakéta-mérések elõtt vizsgálni. (Bartha Lajos)

Skót mérnök
Széchenyi Istvánnal Londonban ismerkedett meg, 1834-ben jött elõször Magyarországra, az Al-Duna szabályozásához szükséges kotrógép összeállítását végezte, majd hazautazott. 1839-ben névrokona, a Lánchidat tervezõ William Tierney Clark õt bízta meg az építkezés vezetésével, melyet 1842-1849 között végzett. Letelepedett Magyarországon és 1847-ben az országos közlekedési bizottság tanácsadója lett. 1848-ban Széchenyi mellett a közlekedési minisztérium mûszaki tanácsosa volt. 1849-ben, amikor Hentzi fel akarta robbantatni a Lánchidat, ezt sikerült megakadályoznia. 1852-ben Clark tervezte, és 1853-1857 között õ építette meg a budai Alagutat. Jelentõs szerepe volt a magyarországi, horvátországi, az ausztriai és az olaszországi vasútépítkezések, valamint az épülõ Budapest számos ipari- és városépítési mérnöki feladatának megvalósításában. Szászországban és Bécsben is közremûködött hidak építésében. Budapesten a Lánchíd és az Alagút közti tér ma Clark Ádám nevét viseli.

Meteorológus, geofizikus
A tudományegyetemen szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomával 1927-ben lépett az OMFI (Országos Meteorológiai és Földmágnességi Intézet) kötelékébe. 1930-ban ösztöndíjasként német obszervatóriumok munkáját tanulmányozta. Aerológusként részt vett magaslégköri mérésekben. 1934-ben adjunktus, 1935-tõl az IMO (International Meteorological Organization) Aerológiai Bizottságának tagja. Szervezte és oktatta a vitorlázó repülõket. A 2. világháború közepén vette át a Prognózis Osztály vezetését. A világháború után az újrainduló polgári repülés meteorológiai biztosítása volt a feladata. 1946-ban fõmeteorológus, 1948-ban nevezték ki az OMFI igazgatójává. 1950-ben az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) letartóztatta, a recski munkatáborba került, 1953-ban szabadult. Matematikusként számítóközpont vezetõ volt, majd az ELTE Geofizikai Tanszékén dolgozott. Tudományos tevékenységének elismeréseként 1991-ben kapta meg az Eötvös Loránd-díjat. 1993-ban MTA doktora címet kapott.

Magyar születésû amerikai matematikus, statisztikus, egyetemi tanár
Családjával Bécsben élt, tanulmányait is itt végezte. A bécsi egyetemen matematikát hallgatott, itt ismerkedett meg Wald Ábrahámmal, akinek hatására érdeklõdése a matematikai statisztika felé fordult. 1931-tõl 1933-ig középiskolai tanár volt, majd egy biztosítótársaságnál vállalt állást. 1938-ban az Egyesült Államokba emigrált. Eleinte középiskolai tanárként mûködött, majd 1945-ben Cincinnati-ban kapott egyetemi oktatói állást Szász Ottó segítségével, akivel több közös cikkük jelent meg. Legfontosabb eredményeit a matematikai statisztikában a karakterisztikus függvények elméletében érte el. 1955-tõl nyugalomba vonulásáig (1972) a washingtoni Catholic University of America professzora volt. Több ízben volt vendégprofesszor Bécsben és más városokban. 1973-ban az Osztrák Tudományos Akadémia tagja lett. Több statisztikai folyóiratnak volt a szerkesztõje.

Francia matematkus
Az École Polytechnique-ban végzett, majd 1854-tõl 1864-ig a tüzérségnél tisztként szolgált. Ez idõ alatt is matematikai kutatásokat végzett. Lemondása után oktatóként visszatért az École Polytechnique-ba. Elsõsorban az analízis és geometria kérdéseivel foglalkozott. A közelítõ módszerek vizsgálata során jutott legnevezetesebb eredményére, definiálta a róla elnevezett Laguerre-polinomokat, a Laguerre-féle differenciálegyenletek megoldásait.

Francia szerves kémikus, Nobel-díjas
Az École Normale Supérieure hallgatója volt, és P. E. Marcellin Berthelot-nál tanult a Collège de France-ban. 1880-ban szerzett doktori fokozatot. Egy évet töltött a Bordeaux-i Egyetemen, majd 1882-ben a Toulouse-i Egyetem munkatársa lett; 1884-ben nevezték ki professzorrá, 1905-ben dékánná, és itt dolgozott nyugdíjba vonulásáig, 1930-ig. Különbözõ felfedezései nyomán fejlõdött ki a margaringyártás, az olajhidrogénezés és a mesterséges, ipari metanol-elõállítás, valamint számos laboratóriumi szintézis. Sabatier szinte az összes szerves kémiai katalitikus elõállítási folyamatot megvizsgálta, személyesen végzett el több száz hidrogénezési és dehidrogénezési reakciót. Õ és Victor Grignard megosztva kapta az 1912. évi kémiai Nobel-díjat a katalitikus szerves szintézisek kutatásáért, és különösen azért a felfedezésért, hogy a nikkel katalizátorként használható a szerves molekulák hidrogénezési reakcióiban.

Belga matematikus és fizikus
Jelentõs eredményeket ért el a differenciálegyenletek, a halmazelmélet, az approximációelmélet és a számelmélet körében. 1896-ban Hadamardtól függetlenül bizonyította be a prímszámtétel néven ismert tételt, melyre 1949-ben Selberg talált elemi bizonyítást.

Amerikai fizikus
Sok nuklidot fedezett fel, köztük az atombombákban felhasznált ²³⁵uránt. 1918-ban építette az elsõ tömegspektrométert, melynek segítségével elemezhetõ a kémiai összetétel, meghatározható egy elem különbözõ izotópjainak relatív gyakorisága. 1936-ban az amerikai Kenneth T. Bainbridge és az osztrák J. H. E. Mattauch társaságában kifejlesztette a kettõsfókuszálású tömegspektrográfot; ezt atommagok tömegének mérésére alkalmazzák. Ezután csaknem minden idejét a tömegspektrometriai eljárások fejlesztésére fordította.

Orvos, radiológus, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait, mint honvéd kollégista végezte, majd honvédorvos lett Székesfehérváron. 1957-ben elbocsátották a honvédségtõl, a budapesti I. sz. Sebészeti Klinika Röntgen Osztályán gyakornok, tanársegéd, adjunktus, docens, majd egyetemi tanár. 1978-tól tanszékvezetõ, 1979-tõl a SOTE Radiológiai Klinika igazgatója. Megalapította a sugárvédelmi csoportot, és vezette a mammográfiai állomást is. Elnökségi tagja volt Magyar Radiológiai Társaságnak és a Magyar Orvosok Nukleáris Társaságának is. Nyitott volt más tudományok, így a kísérleti-fonetika felé.

Vegyészmérnök
Egyetemi tanulmányait a Veszprémi Vegyipari Egyetemen kezdte, majd a budapesti mûegyetemen folytatta. Itt szerezte meg vegyészmérnöki oklevelét 1954-ben. Diplomája megszerzése után a BME Hadmérnöki Karán tanársegédként dolgozott. Innen ment át az általános és analitikai kémiai tanszékre, ahol a szerves vegyületek termoanalitikájának és funkciós csoportjainak vizsgálatával szerzett 1961-ben kandidátusi, majd 1981-ben doktori fokozatot. 1982-tõl egyetemi tanár volt. Eredményeit 85 dolgozatban foglalta össze. Oktatóként meghívásra több évet töltött külföldi egyetemeken.

Matematikus, kriptográfus, egyetemi tanár
Szülõfalujából 1955-ben Csurgóra került gimnáziumba, ahol matematikatanára, Horváth Lajos szerettette meg vele a matematikát. Az ELTE matematika- fizika tanári szakán végzett. Negyedéves korában már publikálhatott két dolgozatot. Mindkettõ megjelent a Matematikai Lapokban. Az információ elméletet választotta szûkebb kutatási területének. Ehhez alapvetõ volt a kombinatorika, valószínûség számítás, statisztika tanulmányozása. Kandidátusi és akadémiai doktori dolgozatai is ezekkel a témákkal foglalkoztak. Az MTA Matematikai Kutató Intézetének volt tudományos fõmunkatársa és egyetemi tanár az ELTE Természettudományi Karának Valószínûségszámítási és Statisztikai Tanszékén. Aktívan figyelemmel kísérte a matematika, különösen a valószínûségszámítás és a matematikai statisztika középiskolai oktatását; oktatási konferenciákon vett részt, tanulmányokat publikált, tankönyveket írt ebben a témában. Összes publikációinak száma több, mint 100.

Gépészmérnök, egyetemi tanár
Tanulmányait 1914-ben kezdte meg a budapesti mûegyetem. gépészmérnöki karán. 1916-ban katonai szolgálatra hívták be, 1917-ben orosz fogságba esett és csak 1921-ben került haza. Oklevelét 1925-ben szerezte meg. Pályáját az Egyesült Izzólámpagyár mechanikai osztályán kezdte, ahol vasúti biztosító berendezések és távbeszélõközpontok tervezésében vett részt. 1928-ban a Standard Villamossági Rt.-ban dolgozott, mint mérnök, cégvezetõ fõmérnök. A különbözõ alközpontok fejlesztési osztályát vezette, õ irányította az alközpontok szerelési munkáit, valamint a külföld számára készülõ központok gyártását. 1950-ben a Távközlési Kutató Intézet távbeszélõtechnikai osztályának vezetõje lett. Ugyancsak 1950-tõl kezdve oktatott az Állami Mûszaki Fõiskolán, 1951-tõl a BME-en meghívott elõadó. 1951-tõl tanszékvezetõ egyetemi tanár a vezetékes híradástechnikai tanszéken. A villamosmérnöki karának dékánja volt 1951 és 1954 között. Több éven át vezette a TIT budapesti szakosztályát.

Örmény születésû szovjet-orosz csillagász
A 20. sz. asztronómiájának egyik jelentõs egyénisége. A Pulkovói Központi Obszervatórium munkatársa, a leningrádi Egyetem asztrofizikai tanszékének alapító-professzora (1939), a Bjurakani Asztrofizikai Obszervatórium megalapítója (1946). Legjelentõsebb munkássága a csillagok keletkezésének elméleti és tapasztalati vizsgálata, megállapította, hogy a csillagok a pre-sztelláris felhõkben, csoportokban alakulnak ki. (Csillagtársulások - asszociációk.) Vizsgálta a csillagrendszerek (extragalaxisok) fejlõdését, és elsõként utalt arra, hogy azok központi magjában (akkor még) ismeretlen természetû, nagy sûrûségû anyagtömegnek kell lennie. Nagy figyelmet fordított az instabilis (robbanásszerû) kozmikus folyamatokra. A Földön kívüli intelligenciák kutatásának szorgalmazója. Az Örmény Tudományos Akadémia alapítója (1943) és elsõ elnöke. 1948-55 és 1961-64 között a Nemzetközi Csillagászati Unió alelnöke, ill. elnöke, számos akadémia (többek közt az USA Nemzeti Akadémiája, és az MTA) tagja, több külföldi kitüntetés tulajdonosa (pl. Bruce Érem, és az Angol Királyi Csillagászati Társaság aranyérme). Nevét az 1905.sz. kisbolygó is õrzi. (Bartha Lajos)

Walesi-ausztrál fizikus, rádiócsillagász
Londonban, a King's College-ben szerzett doktori fokozatot. 1933-tól Robert Watson-Wattnak a radar fejlesztését célzó csoportjába kapcsolódott be. Itt elsõsorban a repülõgépre telepíthetõ radar fejlesztése volt a feladata. Jelentõs szerepe volt a "Friend or Foe" (Barát vagy ellenség) azonosítására szolgáló rendszer kidolgozásában. 1940-tõl 1943-ig az USA-ban dolgozott. 1943-ban meghívták Ausztráliába a Rádiófizikai Laboratóriumba. Itt kifejlesztette a rádiónavigációs technológián alapuló távolságmérési rendszert (Distance measuring equipment, DME). Jelentõsen hozzájárult a rádiócsillagászat fejlesztéséhez, 1954-ben kezdeményezte és irányította a Parkes-ben (Új-Dél-Wales) egy nagy rádióteleszkóp építését.

Norvég kémikus, matematikus
A Christiania-i (ma Oslo-i) egyetemen matematikát és kémiát tanult. Középiskolai tanárkodása, majd külföldi tanulmányútja után 1862-ben a Királyi Hadiakadémia tanára lett, majd 1867-ben az alkalmazott matematika professzorává nevezték ki a Christiania-i egyetemen. Peter Waage-vel együtt 1864 és 1867 között több cikkben is megfogalmazták a tömeghatás törvényét. Dolgozataik azonban nem váltak ismertté, és más szerzõk, például Ostwald és van't Hoff a törvény speciális eseteire közöltek összefüggéseket anélkül, hogy ismerték volna az õ munkájukat. Guldberg és Waage 1879-ben újra összefoglalva német folyóiratban közölte korábbi eredményeit. A szakma végül elismerte elsõbbségüket és a tömeghatás törvénye Guldberg és Waage nevével szerepel a tankönyvekben. Guldberg nevéhez fûzõdik a folyadékok forráspontjára vonatkozó Guldberg-szabály.

Litván születésû angol biokémikus, Nobel-díjas
Dél-Afrikában a fokvárosi egyetemen tanult, majd Cambridge-ben doktorált 1953-ban. Ezután John Bernal londoni laboratóriumában dolgozott Rosalind Franklinnal, majd 1962-tõl a cambridge-i molekuláris biológiai laboratóriumban végezte kutatásait. Az elektronmikroszkópos vizsgálatokat röntgendiffrakciós és krisztallográfiai módszerekkel kombinálták, így sok komplex molekula szerkezetét fel tudták térképezni. 1982-ben kémiai Nobel-díjat kapott "a krisztallográfiai elektronmikroszkópia kifejlesztéséért és a biológiailag fontos nukleinsav-fehérje-komplexek szerkezetének vizsgálatáért". (Piriti János)

Csillagász, tanár
Teológus, arbei címzetes püspök és apát-kanonok, gyulafehérvári csillagász kanonok. 1827-tõl a gyulafehérvári Batthyánianeum segédcsillagásza és könyvtárosa, közben az ottani líceumban matematikát tanított. 1840-42 közt Bécsben csillagászatot tanult, hazatérve a gyulafehérvári csillagvizsgáló "canonicus astronomusá"-vá nevezték ki. 1843-ban az elavult csillagvizsgálót modernizálta, rendszeres meteorológiai észleléseket folytatott. Tudományos munkát 1851-ig végzett. Megfigyeléseirõl magyar és idegen nyelvû beszámolókat közölt.

Magyar-amerikai csillagász, gépészmérnök, egyetemi tanár
A Budapesti Mûszaki Egyetemen szerzett mérnöki diplomát 1944-ben. Ezen az egyetemen doktorált 1946-ban, Egerváry professzor tanítványaként az égi mechanikai háromtest-problémáról írott disszertációval. 1947-ig itt volt tanársegéd, ekkor kivándorolt (akkori szóhasználattal: disszidált) az Amerikai Egyesült Államokba. 1947-1952 között a Virginia State University-n, 1952-1957 között a University of Maryland-en és a George Washington University-n, 1962-tõl 1968-ig a Yale Egyetemen oktatott, majd 1968-tól a University of Texas at Austin professzora volt. Az égi mechanika tudományterületének, ezen belül a háromtest-problémára vonatkozó kutatásoknak világszerte ismert képviselõje volt. 1957-tól, az Egyesült Államok ûrprogramjának megerõsödésétõl kezdve részt vett abban, és jelentõsen hozzájárult az Apollo program sikeréhez. Nevezetes, "Theory of Orbits" címû könyvét, a háromtest-problémára irányuló kutatások alapmûvének tekintik.

Német feltaláló
Berlini mérnöki tanulmányai befejezése után több gyárban tervezõmérnökként dolgozott, majd saját gépgyárat alapított. E mellett kitartóan foglalkoztatta az emberi repülés problémája. Testvérével, Gustavval együtt tanulmányozta a madarak repülését, vizsgálta a szárnyak mozgását, a légellenállás szerepét. Tapasztalataik alapján sikló repülõszerkezeteket épített, melyekkel nagyszámú kísérletet végzett. Eleinte egyszárnyú siklógépeket épített, késõbb kifejlesztett kétfedelû gépeket is, két madárszerû szárnnyal. Gépei könnyû anyagokból, textilszövetbõl, fûzfavesszõbõl épültek. 1890 és 1896 között több mint 2000 repülési kísérletet végzett siklójával, a legnagyobb megtett távolság 350 méter volt. Egy kétfedelû siklógéppel végzett repülés során lezuhant és halálos sérülést szenvedett. Kísérleteinek eredményeire késõbb a Wright-fivérek, Wilbur és Orville is támaszkodhattak, bár õk más kiindulópontból végezték fejlesztéseiket.

Német matematikus, fizikus, spektroszkópus
A müncheni, majd Weierstrass mellett a berlini egyetemen tanult. Doktori disszertációját 1880-ban védte meg. Ezután a berlini egyetemen Kronecker mellett tiszta matematikával foglalkozott. Kidolgozta a ma Runge-Kutta módszer néven ismert numerikus eljárást. 1886-tól 1904-ig a hannoveri Technische Hochschule fizikaprofesszora volt, itt mindvégig spektroszkópiával, annak csillagászati vonatkozásaival is foglalkozott, különbözõ elemek spektrumvonalait vizsgálta. 1904-ben a Göttingen-i egyetem alkalmazott matematikai tanszéke professzorának hívták meg, itt dolgozott haláláig. Nevéhez fûzõdik a már említett Runge-Kutta módszer, valamint a Runge-jelenség, és a spektroszkópiában a Schumann-Runge sávok.

Kanadai csillagász
A Harvardon 1929-ben Harlow Shapley javaslatára kezdett a meteorok spektroszkópiájával foglalkozni. A 30-as években a kanadai hivatásos és az amatõr csillagászok között munkakapcsolatot alakított többek között a meteorok spektroszkópiai megfigyelésére. Ebbõl nõtt ki Kanada egyik hozzájárulása a Nemzetközi Geofizikai Év kísérletsorozatához is. A késõbbiekben a Naprendszer apró égitestjeinek egyik vezetõ szakértõje lett. Számos tudományos szervezetben töltött be aktív pozíciót (pl. a Nemzetközi Csillagászati Unió Meteor Szakosztályának elnöke, és a Naprendszer égitestjeinek elnevezésével foglalkozó szakbizottság elnöke volt.) 1954-ben elnyerte az USA Nemzeti Tudományos Akadémiájának J. Lawrence Smith-érmét. A Marson egy kráter, valamint a (2904) Millman kisbolygó õrzi a nevét. (Piriti János)

Bányamérnök, akadémiai tanár
1856-1858-ig a bécsi mûegyetem hallgatója volt, 1862-ben a selmeci akadémián szerzett bányamérnöki oklevelet. Az 1863-68 közötti években, különféle beosztásokban többek között Selmecbányán és Nagybányán szolgált. 1868-1872-ben a diósgyõri vasgyár építésének mûszaki vezetõje volt. 1872-1902-ig, nyugalomba vonulásáig Selmecbányán az akkor megszervezett bányamértan-geodéziai tanszék vezetõje volt. Számos földmérõ és bányamérõ mûszert szerkesztett, pl. a Cséti-féle aknafüggélyezõt, ezek nemzetközileg is ismertté tették nevét. Mûszereit ma a soproni bányászati múzeumban õrzik. 1892-1894-ben a Bányászati és Kohászati Lapok szerkesztõje. Szakirodalmi munkássága is jelentõs volt. Õ teremtette meg a magyar bányaméréstani és földméréstani szakirodalmat. Számos tanulmánya jelent meg külföldi folyóiratokban is.

Itáliai fizikus
A molekuláris fizika egyik megalapozója a Szárd-Piemonti Királyság fõvárosában született és halt meg, bár közben Torino 1792-tõl 1814-ig francia megszállás alatt volt. Avogadro itt elõször egyházjogi tanulmányokat folytatott, majd a "pozitív filozófia" mûvelésére tért át, ami matematikai és fizikai kutatást és tanítást jelentett egy középiskolai líceumban. Nem véletlen tehát, hogy legfontosabb publikációját, amelyben az azóta róla elnevezett törvényt, mint hipotézist megfogalmazta, 1811-ben, Napóleon uralma idején, franciául jelentette meg. 1821-tõl két éven át, majd 1833-tól húsz éven át a torinói egyetemen tanított. Négy kötetes egyetemi tankönyve "Fisica dei corpi ponderabili..." címmel 1841-ben jelent meg, és valószínûleg Jedlik Ányos könyvtárába is eljutott, aki saját egyetemi tankönyvének a "Súlyos testek természettana" címet adta 1850-ben. Ma már a nemzetközi fizikai szakirodalomban Avogadro számnak nevezik a mólnyi mennyiségû anyagban lévõ molekulák számát. (Dr. Radnai Gyula)

Német fizikus, fizikai kémikus
1921-ben szerzett Ph. D. fokozatot a Göttingeni Egyetemen. Hamarosan Peter Debye asszisztense lett a zürichi mûszaki egyetemen. Itt dolgozták ki elektrolitoldatok nem ideális viselkedésére vonatkozó Debye-Hückel-elméletet. 1928-1929-ben Angliába, majd Dániába ment; rövid ideig Niels Bohrnál is dolgozott. Késõbb a stuttgarti mûegyetemen kapott állást. A kapilláris hatást tanulmányozta, majd az foglalkoztatta, hogyan alkalmazható a kvantummechanika a síkbeli telítetlen szerves molekulák leírására. 1931-ben megfogalmazta a Hückel-szabályt a síkbeli gyûrûs molekulák aromatikus tulajdonságaira vonatkozólag. 1937-ben kidolgozta a Hückel-féle molekulaorbitál-elméletet ill. Hückel-féle molekulapálya-elméletet (MO-elmélet). 1937-ben Marburgban nevezték ki az elméleti fizika professzorának. Ezt a pozíciót 1962-es nyugdíjba vonulásáig megtartotta.

Angol repülõmérnök, feltaláló, pilóta
A British Royal Air Force (RAF)-ban elvégezte a tiszti iskolát. 1930-ban szabadalmazott találmányában megfogalmazta a sugárhajtás alapelveit. A Cambridge-i Egyetemen szerzett diplomát. Megalapította a Power Jets Kft-t abból a célból, hogy megépítse a British Thomson-Houston cég segítségével a hajtómûvet. 1930-ban szabadalmat nyert sugárhajtómûve, mely a ma is használt elemekbõl épült fel. 1941. áprilisában megkezdõdtek az elsõ földi futáspróbák a Gloster E.28/39-cel, majd egy W1 hajtómûvel ellátott repülõgép elsõ 17 perces sikeres repülését is végrehajtotta. Megromlott egészsége miatt 1946-ban lemondott tisztségeirõl. 1948-ban nyugdíjba ment a RAF-tól és lovaggá ütötték. Elõször a BOAC-nál vállalt mûszaki tanácsadói állást, majd mérnök specialista lett a Shell egyik leányvállalatánál, ezután a BAC-nál lett alkalmazva. 1976-ban emigrált az Egyesült államokba, ahol az USA haditengerészeti akadémiáján egyetemi tanár lett 1977-1979-ig.

Amerikai asztrofizikus, Nobel-díjas
A Ph. D. fokozatot a California Institute of Technology-ban kapta meg 1936-ban, és itt is tanított egész pályafutása során, 1946-tól mint professzor. 1970-tõl volt professzor emeritus. Elsõsorban magfizikával és asztrofizikával foglalkozott, a csillagokban lezajló magreakciókat vizsgálta. 1957-ben Margaret és Geoffrey Burbidge, Fred Hoyle és Fowler közös cikkükben fogalmazták meg annak elméletét, hogy hogyan keletkeznek a kémiai elemek a csillagok belsejében. Ez igen jelentõs hozzájárulás volt a világegyetem korának és fejlõdésének megértéséhez. A késõbbiekben is jelentõs eredményeket ért el a hélium és deutérium világegyetemben való elõfordulásának vizsgálatában 1983-ban Subrahmanyan Chandrasekhar-ral együtt kapta a fizikai Nobel-díjat a kémiai elemek világegyetemben való keletkezésében fontos szerepet játszó magreakciók elméleti és kísérleti vizsgálatáért.

Amerikai fizikus, geofizikus
1939-ben a washingtoni Carnegie Intézet munkatársa, 1942-tõl a Johns Hopkins Egyetem alkalmazott fizikai laboratóriumának (APL) munkatársaként az USA haditengerészeténél szolgált. A háború után elõször az APL-ben, majd 1950-tõl az iowai egyetemen a légkör felsõbb rétegeit, ill. a kozmikus térbõl érkezõ sugárzást vizsgálta. 1950-ben részt vett a Nemzetközi Geofizikai Év tervének kidolgozásában, amely 1957-58-ban valósult meg. Az 1958 elején az USA által fellõtt Explorer-1 és Explorer-3 rakéta-szondák fedélzetére van Allen javaslatára helyeztek el sugárzásmérõket, amelyek kimutatták, hogy a Földet protonokból és elektronokból álló kettõs övezet veszi körül. Ezzel igazolták a norvég K. Birkeland és F. C. Størmer korábbi elméletét. Ezeket az övezeteket van Allenrõl nevezték el, felfedezésük az ûrkorszak elsõ jelentõs tudományos eredménye volt. Van Allen a NASA tanácsadójaként még számos ûrkísérlet, a Hold, és bolygók mágneses- és plazma-méréseinek tervezésében és kiértékelésében vett részt. Számos hazai és külföldi akadémia és egyesület tiszteletbeli tagja, sok kitüntetésben részesült. Nevét a Van Allen-öv mellett a 19727.sz. kisbolygó õrzi. (Bartha Lajos)

Orvos, egyetemi tanár
Tanulmányait Nagyváradon és Pesten végezte. 1820-ban avatták orvosdoktorrá, ezután gyakorló orvosként Pesten mûködött. Különösen nehéz feladatokat kellett ellátnia az 1830-31 évi kolerajárvány idején. 1824-ben a pesti egyetem orvosi karának jegyzõje, 1834-tõl az anatómia tanára volt. 1838-ban több országot keresett fel egy nagy európai tanulmányút során. 1848. május 1-tõl 1849. február 1-ig miniszteri tanácsos és az egyetem alelnöke volt. 1859-ben vonult nyugalomba. Végrendeletében jelentõs összeget hagyott tudományos célokra.

Erdélyi magyar vegyészprofesszor
Szülõvárosában érettségizett kitûnõ eredménnyel, a Bolyai Tudományegyetemen 1948-ban nyert kémiatanári oklevelet. A Kémia Karon kezdett gyakornokként (1948), 1950-ben lett tanársegéd, 1952-ben doktorandusz lett Románia tudományos akadémiájának kolozsvári kémiai intézetében, 1956-ban doktorált, 1963-ig adjunktus, majd 1990-ig docens. A hetvenes évek közepén Algériában, 1992-ben Budapesten vendégelõadó. 1991-tõl haláláig a "Firka" folyóirat fõszerkesztõje volt. Mintegy 240 tudományos közlemény szerzõje, a természetfilozófiai kérdésekkel foglalkozó cikkeit magyarul és románul publikálta. Kutatási területe a határfelületi filmek fizikai kémiája. A "J. Thermal Analysis" szakfolyóirat szerkesztõbizottságának tagja (1971-2001) (Hujter Mihály)

Kísérleti fizikus
Pécsett, a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE fizikus szakát végezte el. Diplomamunkáját a ferromágneses anyagok mikrohullámú viselkedésérõl készítette a KFKI-ban 1955-ben. Itt kezdett kutatni, s innen ment nyugdíjba 1990-ben. 1967-ben nyújtotta be és védte meg kandidátusi disszertációját a rendezõdési folyamatok kinetikai vizsgálatáról, különös tekintettel a kristályrácshibák szerepére. Pál Lénárddal majd Tarnóczi Tivadarral közösen kutatta különbözõ amorf mágneses anyagok, ötvözetek termomágneses viselkedését, késõbb Hargitai Csabával együtt a mágneses fémüvegek elméleti és kísérleti vizsgálatában ért el jelentõs eredményeket, amelyekrõl színvonalas nemzetközi konferenciákon is beszámolt. (Dr. Radnai Gyula)

Építészmérnök
Tanulmányait az Építõipari és Közlekedési Mûszaki Egyetem Építészmérnöki Karán végezte. 1957-ben az Országos Mûemlékvédelmi felügyelõségnél kezdett dolgozni. 1967-ben Ybl-díjat kapott. 1984-ben az Építészeti Osztály vezetõjévé nevezték ki. Munkásságának fõ területe a mûemlékek helyreállítása volt. Az azonosítható részleteket helyreállította, illetve semleges, téglából készült, vagy vakolt formákkal pótolta. Egyes esetekben vasbetonból készült hozzáépítéseket, védõépületeket tervezett. Fontosabb munkái többek között: a kisnánai, várgesztesi és szigetvári vár restaurálása, a felsõörsi prépostsági templom helyreállítása, több mûemléki lakóház helyreállítása. Több kiállítást rendezett, könyveket illusztrált.

Matematikus, egyetemi docens
1969-ben került az SZTE Számítástudományi Tanszékére. Az Operációkutatás és a Kombinatorikus optimalizálás oktatója volt, Kutatási témái: automaták elmélete és kombinatorikus optimalizálás. Eredményei hazai és nemzetközi elismerést váltottak ki. többek között tagja volt a Neumann János Számítógéptudományi Társaság Választmányának, titkára az MTA Informatikai Bizottságának és alelnöke a Bolyai János Matematikai Társaság Matematika Alkalmazásai Szakosztályának. Az Alkalmazott Matematikai Lapok szerkesztõje volt. 1994-2002-ig a Számítástudományi Tanszék, majd 2002-tõl, az Informatikai Tanszékcsoportnál történt átalakulások óta, az Alkalmazott Informatika Tanszék vezetõje volt. 1990-ben, az önálló Informatikai Tanszékcsoport megalakulásakor vezetõje lett. Szervezte, építgette az egyetem informatika oktatását, kereste a hazai és nemzetközi együttmûködési lehetõségeket más felsõoktatási intézményekkel.

Brit biológus, zoológus, genetikus
A Rugby School, a St John's College és a University of Cambridge tanulója volt. 1883-ban szerzett B. A. fokozatot természettudományokból. A végzés után kétéves tanulmányútra ment az Amerikai Egyesült Államokba, ahol a Balanoglossus fejlõdéstörténetét vizsgálta. 1884-ben leírta a fél-gerinchúros állatok törzsét. 1886-1887-ben expedíciókon vett részt a nyugati Közép-Ázsiában, azután Észak-Egyiptomban, ahol tanulmányozta a sós mocsarak és tavak faunájának evolúciós kérdéseit. Angliába való visszaérése után a változékonyságot elemezte. 1897-tõl keresztezési kísérleteket végzett. 1908-ban a biológia professzora lett a cambridge-i egyetemen. 1910-ben a mertoni John Innes Horticultural Institute igazgatójának nevezték ki. Tanulmányozta Mendel munkásságát a diszkrét öröklõdési tényezõkrõl, A Mendel-szabályokat állatokra is alkalmazta. Bateson használta elõször a genetika szót az öröklõdés vizsgálatának leírására. Az elsõk között mutatott rá az öröklõdési faktorok és az öröklõdõ betegségek kapcsolatára.

Amerikai fizikus, Nobel-díjas
1925-ben a Yale Egyetemen doktorált, majd ugyanitt fizikát tanított. 1928-tól a University of California Berkeley professzora volt, itt mûködött pályafutása végéig. 1929-ben találta fel a ciklotron elvét, ebben - az elõzõleg konstruált lineáris gyorsítóktól eltérõen - mágneses tér segítségével spirális pályán gyorsította fel a protonokat. A ciklotront nagyszámú mesterséges radioaktív izotóp elõállítására használták fel. Jelentõs eredményeket ért el a radioaktív izotópok orvosi és biológiai célokra való alkalmazásában. 1936-ban a Berkeley Egyetemen létrehozott új sugárzási laboratórium igazgatója lett, az intézmény ma az õ nevét viseli (Lawrence Berkeley Laboratory). A 2. világháború alatt az atombomba létrehozásán dolgozott, a Manhattan-program keretében az uránizotópok elektromágneses szétválasztási eljárását kidolgozó csoportot vezette. 1952-ben Edward Tellerrel együtt kezdeményezte egy második laboratórium létrehozását, melyet 1971-ben ugyancsak róla neveztek el (Lawrence Livermore Laboratory). 1958-ban Eisenhower elnök õt delegálta az atomfegyver-kísérletekrõl a Szovjetunióval folytatott tárgyalásokra. A Nobel-díjat 1939-ben kapta a ciklotron feltalálásáért és továbbfejlesztéséért, valamint azokért az eredményekért, melyeket a ciklotron segítségével a mesterséges radioaktív elemekkel kapcsolatban ért el. Nevét viseli a 103-as rendszámú elem, a laurencium.

Angol fizikus, Nobel-díjas
1927-ben a cambridge-i egyetemen szerezte meg a B. A. és 1927 az M. A. fokozatot. 1929-tõl a manchesteri egyetemen adott elõ, 1930-tól 1933-ig ismét Cambridge-ben oktatott, majd 1933-ban a bristoli egyetemen az elméleti fizika professzora lett. Eleinte az atomi ütközésekkel foglalkozott, majd Bristolban szilárdtest-fizikai kutatásai során a fémek, fémötvözetek, félvezetõk és fotoemulziók tulajdonságait vizsgálta. 1938-ban elméletileg leírta a fénynek atomi szinten a fotoemulzióra gyakorolt hatását, az ún. látens kép keletkezését. 1954-ben lett a Cambridge-i egyetemen a fizika Cavendish-professzora. A fémek elektromos vezetését tanulmányozta, majd az amorf anyagok vezetõképességét vizsgálta. Nevéhez fûzõdik a az amorf anyagokban lezajló, az elektromosan vezetõ, fémes állapot és a szigetelõ, nemfémes állapot közötti fázisátmenet egy speciális fajtájának, az ún. Mott-átmenetnek a leírása. Eredményei jelentõsen hozzájárultak ahhoz, hogy a személyi számítógépek, zsebkalkulátorok, másológépek és más elektronikus eszközök lényegesen olcsóbbá váltak, és széles körben elterjedhettek. Az amerikai P. W. Anderson és J. H. Van Vleck társaságában 1977-ben megosztott fizikai Nobel-díjat kapott a mágneses és rendezetlen rendszerek elektronszerkezetével kapcsolatos alapkutatásaiért. Jelentõs szerepet vállalt a brit oktatás megújításában.

Orvos, urológus, egyetemi tanár
A budapesti, berlini és párizsi egyetemeken folytatott tanulmányok elvégzése után a budapesti sebészeti klinikán tanársegéd lett. 1904-ben az urológia magántanára. 1905-tõl sebész fõorvos a budapesti poliklinikán. 1913-tól a Rókus Kórház urológiai sebészeti fõorvosa, az egyetemen az urológia rendkívüli tanára. 1920-tól 1940-ig az urológia elsõ nyilvános rendes tanára hazai egyetemen. Jelentõs módon fejlesztette az urológiai diagnosztikát, valamint a belgyógyászati vesemegbetegedések, a prosztatatúltengés mûtéttanát. 1936-tól az MTA tagja.

Vegyész
A Pázmány Péter Tudományegyetem fizika-kémia szakán végzett, azonban csillagászati tárgyakat is hallgatott. Szakterülete az optika, a tudományos fényképezés és a fotótechnika kémiája volt. A Forte Gyárban, az MTA Kémiai Kutatóintézetében, majd a Magyar Filmlaboratóriumban dolgozott. Többek között szerves reakciómechanizmusok vizsgálatával, szenzitometriával és a polarizáció vizsgálatával foglalkozott. A fotográfia elõadója volt az Iparmûvészeti Fõiskolán. Az 1946-ban alapított Magyar Csillagászati Egyesület egyik alapítója volt. Sok szak- és ismeretterjesztõ cikke jelent meg. Több csillagászati vonatkozású elõadást tartott az Uránia csillagvizsgálóban.

Angol matematikus
Cambridge-ben Edward Waring tanítványa volt. Tanulmányainak befejezése után Cambridge-ben oktatott matematikát 1764-tõl 1766-ig. Ez után jogi karriert futott be, de továbbra is foglalkozott matematikával. 1782-ben a Királyi Társaság tagjává választották. Legnevezetesebb eredménye a primszámokra vonatkozó Wilson-tétel, melyet bizonyítás nélkül mondott ki. A tételt késõbb, 1773-ban Lagrange bizonyította.

Angol vegyész, fizikus
Cambridgeben orvosi tanulmányokat végzett, 1789-ben orvosként kezdett dolgozni Bury St. Edmundsban. Hamarosan Londonba ment, felhagyott az orvoslással és a Royal Society tudományos munkatársa lett. 1820-ban ideiglenes elnökké választották. Elsõsorban a kémia területén végzett munkái ismertek. Õ fedezte fel a palládiumot 1803-ban és a ródiumot 1804-ben. Tevékenykedett az optika, ásványtan, akusztika, csillagászat, pszichológia, botanika területén is.

Skót orvos, Nobel-díjas
1908-ban szerzett orvosi diplomát a St Mary's Hospital-ban, Londonban. Az 1. világháború után visszatért a kórházba, és professzorként dolgozott. Kutatási területe a baktériumkutatás, az immunológia és a kemoterápia volt. 1921-ben felfedezte a lizozim nevû enzimet, és annak antiszeptikus tulajdonságát. 1928-ban, voltaképpen véletlenül, felfedezte a penicillint baktériumölõ tulajdonságát. A felfedezés alapján Florey és Chain dolgozta ki a penicillin elõállításának a gyógyszergyártásban alkalmazható módszerét. A penicillinnel kapcsolatos munkájukért Chain, Florey és Fleming 1945-ben megosztott orvosi Nobel-díjat kaptak. 1946-ban átvette a St. Mary bakteriológiai laboratórium vezetését. A londoni egyetem professzoraként vonult nyugdíjba.

Bencés matematikus
1803-ban lépett a bencés rendbe, Gyõrött filozófiát, Pannonhalmán teológiát tanult. 1810-ben szentelték pappá. Ez évtõl a gyõri akadémia tanára volt. 1836-ban tihanyi apát és ugyanebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagja lett. 1819-tõl elõadásait önálló kötetben is kiadta. Több matematikai és mechanikai tankönyvet írt latin, illetve magyar nyelven. Bekapcsolódott a nyelvújításba, a matematika körében õ is javasolt új szakkifejezéseket. Az elsõ e tárgyú mûben, a Matematikai mûszótárban (1834) tõle származik többek között a "négyzet", a "megnevezett szám", "középpont", "húr". A matematikai nyelvújítással elméletileg is foglalkozott. Behatóan foglalkozott ásványtannal is.

Lengyel születésû amerikai matematikus, statisztikus
A cári Oroszországhoz tartozó területen, lengyel nemesi családban született. A harkovi egyetemen Szergej Bernstein tanítványa volt. Az 1. világháború miatt nehézségek között fejezte be 1917-ben egyetemi tanulmányait és lett a harkovi egyetem oktatója. 1921-ben a függetlenné vált Lengyelországba, a varsói egyetemre ment, ahol 1924-ben doktorált. 1928-ban Varsóban biometriai laboratóriumot hozott létre. 1934-38 között a londoni egyetemen Egon Pearson mellett dolgozott. 1938-ban elfogadta a Berkeley egyetem meghívását, ahol professzorrá nevezték ki. 1955-ben létrehozta az egyetemen a statisztikai intézetet. 1961-ben visszavonult az oktatástól, de a statisztikai intézetben haláláig aktív maradt. A matematikai statisztika területén, a hipotézisvizsgálat és a becsléselmélet területén ért el fontos eredményeket, õ vezette be a konfidencia-intervallum fogalmát. A matematikai statisztika Neyman-Pearson-féle elmélete alapvetõ fontosságú számos tudományágban és gyakorlati területen, a kémiában, biológiában, orvostudományban, a mezõgazdaságban. Nevéhez fûzõdik a Neyman-Pearson lemma.

Olasz elméleti fizikus, egyetemi tanár
Már gyerekkorában kitûnt rendkívüli matematikai tehetségével. Rómában járt középiskolába majd egyetemre, és Fermi témavezetésével doktorált elméleti fizikából. Elsõ publikációja, melyet másik fiatal professzorával, Gentilevel közösen jegyzett, még egyetemista korában jelent meg az atomi színképeknek Fermi statisztikus atommodelljével történõ értelmezésérõl. Joliot Curie-ék (Irène és Frédéric) kísérleti eredményeinek magyarázatára már 1932 elején megjósolta a késõbb Chadwick által felfedezett neutronok létezését. 1933-ban tanulmányutat tett Heisenbergnél Lipcsében és Bohrnál Koppenhágában, miközben a kvantummechanikai kicserélõdési erõkrõl és a magerõk telítettségérõl publikált alapvetõ tanulmányokat. 1937-ben soron kívül nevezték ki tanárnak Nápolyba, az egyetem elméleti fizika tanszékére. Utolsó megjelent publikációjában a Dirac egyenlethez hasonló, relativisztikus, szimmetrikus hullámegyenletet állított fel, megjósolván ezzel többek között a neutrinok tömegét is. Ez a kutatási terület a mai napig nyitott. Halálának rejtélye is mindmáig izgatja a közvéleményt: a 32 éves professzor Palermoban felszállt egy Nápolyba induló hajóra, de Nápolyba már nem érkezett meg. (Dr. Radnai Gyula)

Belga matematikus
Katonatiszt volt, a belga katonai akadémián matematikát oktatott. Bolyai és Lobacsevszkij eredményeinek ismerete nélkül kezdett az Euklidész V. posztulátumával kapcsolatos problémákkal foglalkozni. Csak késõbb ismerte meg Lobacsevszkij munkáit. Elsõként dolgozta ki a nem-euklideszi mechanika alapjait. Eredményeinek elismeréseképpen a belga Tudományos Akadémia tagjai közé választotta.

Kohómérnök
Tanulmányait Selmecbányán végezte. Rövid kincstári szolgálat után a Hofmann testvérek társulatához szegõdött s rövidesen az újjászervezett vállalat - a Hofmann Testvérek és Maderspach Károly Bánya- és Vasmû Társulat - társtulajdonosa lett. Az 1840-es években kezdeményezõ szerepe volt a zsilvölgyi oligocén szénmedence kutatásában. A vállalat sikereit elsõsorban nemzetközi viszonylatban is jelentõs találmányának: az íven függõ vonórudas vashídnak köszönhette. Az elsõ ilyen hidat 1833-ban építették a Temes folyón Lugosnál. 1849-ben a ruszkabányai vasmû fontos szerepet játszott Bem hadseregének hadianyaggal való ellátásában. Feleségét, Buchwald Franciskát a szabadságharc bukása után Haynau Ruszkabányán tárgyalás és ítélet nélkül félmeztelenre vetkõztetve megvesszõztette, és börtönbe záratta. Maderspach Károly ezért öngyilkos lett.

Vízépítõ mérnök, szakíró
Mérnöki oklevelét 1897-ben szerezte. Hosszabb magánmérnöki és társulati mérnöki gyakorlat után lépett állami szolgálatba. A vízügyi ágazat elsõ mûszaki doktora volt. Vízügyi mûtárgyak, elsõsorban csatornák és zsilipek megvalósítása fûzõdik a nevéhez. Úttörõ munkát végzett a zsilipek rugalmas alapozása terén. Õ vezette a Sajó, valamint a soroksári Dunaág csatornázási kirendeltségénél és a Budapesti Kikötõépítési Kormánybiztosságon a tervezési munkákat. Budapest energiaellátására a Vág folyón építendõ erõmûveket javasolt, terve azonban nem valósult meg. Õ vetette fel a tiszalöki erõmû és a visóvölgyi tározás tervét. 1934-1937 között a Földmûvelésügyi Minisztérium Vízügyi Mûszaki Fõosztályának vezetõje volt.

Francia természettudós, botanikus
1749-tõl négy évig Szenegálban kutatta az ottani növény- és állatfajokat. Hatalmas növénygyûjteményének egy része ma Párizsban a Francia Természetrajzi Múzeum tulajdona. 1757-ben jelent meg Histoire naturelle du Sénégal címû munkája, amely Szenegál növényvilágát mutatta be, valamint a puhatestûek osztályát tekintette át. Adanson a növények külsõ jellemzõin alapuló rendszerezési és elnevezési módszert dolgozott ki. Osztályozási módszerét azonban nem ismerték el, Linné rendszere vált általánosan elfogadottá. Õ vezette be a növénytani vizsgálatokban a statisztikai módszerek használatát. Tanulmányozta a zsibbasztó rájákkal kapcsolatos elektromos jelenségeket, a békák és csigák végtagjainak, ill. fejének regenerációját.

Ír fizikus
A dublini Trinity College-ban tanult, majd 1877-ben itt is kezdett tanítani, 1881-ben lett professzor. Egyike volt az elsõknek, akik felismerték Maxwell eredményeinek jelentõségét. Az elektromágneses sugárzás tanulmányozása során felismerte, hogy az oszcilláló elektromos áram elektromágneses hullámokat kelt. Ezt a felismerést késõbb a német Heinrich Hertz igazolta kísérletileg. Legfontosabb eredményeként a fénysebesség mérésére szolgáló, 1887-ben elvégzett Michelson-Morley-kísérlet eredményeit vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a mozgó test a mozgás irányában megrövidül a nyugalmi hosszához képest. Erre a gondolatra jutott a holland Hendrik Lorentz is 1895-ben FitzGeraldtól függetlenül, õ matematikailag részletesebben dolgozta ki az elméletet. A testeknek ezt az alakváltozását ezért a Lorentz-kontrakció név mellett Lorentz-FitzGerald-kontrakciónak is nevezik.

Gépészmérnök, egyetemi tanár
Oklevelét a budapesti József Mûegyetemen szerezte 1911-ben. Tanulmányainak befejezése után a mûegyetem alkalmazott szilárdságtani tanszékén volt tanársegéd, késõbb adjunktus 1920-ig. 1920-tól 1938-ig a Budapest-vidéki Kõszénbánya Rt. pilisvörösvári telepén mérnök, majd üzemvezetõ fõmérnök. 1938-tól a budapesti mûszaki egyetemen tanár. 1942-1959-ig a mûszaki mechanika tanszék vezetõje volt. A gépészmérnöki gyakorlat igényeinek megfelelõen bõvítette és átdolgozta a mechanika tananyagát. Megalapozta a kinematikai és kinetikai tananyag elméleti hátterét és példatárát.

Gépészmérnök
Tanulmányait a budapesti mûegyetemen 1913-ban végezte. 1914-tõl MÁV-mérnök, 1925-ben a MÁV Igazgatóság jármûszerkesztõ, beszerzõ és kísérleti osztályán csoportvezetõ, 1943-tól osztályvezetõként, majd üzletigazgatóként mûködött. Számos új kocsiszerkezet (új kerék-, tengely-, csapágy- és ütközõtípusok) és kocsi tervezését vezette s fõleg a hûtõ- és gyümölcsszállító s egyéb különleges kocsitípusok tervezésében tûnt ki. Részt vett a Ganz Waggongyár által gyártott Árpád típusú sínautóbuszok és a forgó alvázas, nagy sebességû személykocsik kialakításában is.

Matematikus, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait a budapesti tudományegyetemen végezte, 1927-tõl a szegedi tudományegyetem Matematikai Intézetében tanársegéd, adjunktus és intézeti tanár, 1947-tõl ny. r., ill. tanszékvezetõ egyetemi tanár. Az MTA szegedi tanszéki kutatócsoportját is vezette. Sokoldalú matematikus volt. Több felfedezése fûzõdik a matematikai logikához. Az 50-es évektõl kutatásai a számítógéptudomány területén bontakoztak ki. Új elvet dolgozott ki logikai gépek megszerkesztésére. Tõle származik a formulavezérlésû számítógép gondolata is. Érdekes eredményekkel gazdagította az interpoláció elméletét, az algebrát, a komplex függvénytant, az analitikus számelméletet. Élete utolsó szakaszában sokat foglalkozott matematikai nyelvészettel, diagnosztikával és a matematika alkalmazásaival a biológiában, biokémiában, orvostudományban. Magyarországon õ volt a számítógéptudomány meghonosítója, a számítástechnika egyetemi oktatásának, a programozó matematikusok képzésének megszervezõje. A szegedi JATE-n kibernetikai laboratóriumot hozott létre, melyben gyakorlatilag is jelentõs alkotások születtek. 1949-tõl az MTA tagja.

Matematikus
Felsõfokú tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte. 1935-ben matematika-fizika szakon tanári oklevelet szerzett. Egyetemi tanulmányai alatt az Eötvös Kollégium tagja volt. 1950. márciustól a miskolci Nehézipari Mûszaki Egyetem matematika tanszékének adjunktusa, 1952-tól 1977-ig, docense. Tudományos szakterülete a trigonometrikus összegek és az interpoláció tárgyköre volt.

Brit fizikus
Magántanulóként végzett tanulmányok után került az oxfordi Brasenose College-ba. Jogász lett, de e mellett 1837-tõl kezdve természettudományos kutatásokat is folytatott. Megszerkesztette a Grove elemet, mely az elsõ, viszonylag nagy elektromotoros erõt szolgáltató galvánelem volt. Eredményeiért 1840-ben a Royal Society tagjává választották. 1841-tõl a London Institution fizikaprofesszorává nevezték ki. Õ konstruált elsõ ízben tüzelõanyag-cellát, amely hidrogén és oxigén egyesítésével energiát állít elõ. Találmányának igazi jelentõségét csak napjainkban ismerték fel. Ugyancsak elsõ ízben mutatta ki a víz termikus disszociációját. 1846-ban megfogalmazta az energiamegmaradás törvényét, egy évvel megelõzve Helmholtzot. 1872-ben lovaggá ütötték. A walesi nép számon tartja Grove teljesítményét, egy közvéleménykutatáson beválasztották a 100 legnagyobb walesi (100 Welsh Heroes) közé.

Német matematikus
Szülõvárosának egyetemén tanult, majd 1906-1913 között Göttingenben mûködött, David Hilbert mellett, ahol az integrálegyenletek elméletét jelentõsen továbbfejlesztette. 1913-tól a Kieli egyetemen oktatott, 1920-tól, mint professzor. 1928-tól a bonni egyetem professzora volt. Állását 1935-ben származása miatt el kellett hagynia. Néhány évig egy általa létrehozott, zsidó gyerekek számára létesített iskolában tanított. A növekvõ nyomás miatt 1939-ben kivándorolt az akkor brit mandátum alatt lévõ Palesztinába. Itt közremûködött a jeruzsálemi egyetem megszervezésében. Nevéhez fûzõdik az általa bevezetett Toeplitz-operátorok és a Toeplitz-mátrixok fogalma, a Toeplitz-tétel, a Silverman-Toeplitz-tétel és a Hellinger-Toeplitz-tétel.

Lengyel születésû svájci vegyész, orvos, Nobel-díjas
Középiskolás volt, amikor családja Zürichbe költött. Itt végezte egyetemi tanulmányait az Eidgenössische Technische Hochschule-n. Itt is dolgozott a továbbiakban 1938-ig, amikor a baseli egyetem professzorává és a gyógyszerészeti intézet igazgatójává nevezték ki. 1933-ban - Sir Norman Haworthtól függetlenül - elõállította a C-vitamint. Tanulmányozta a növényi glikozidokat és 1953-1954-ben munkatársaival együtt izolálta és szerkezetvizsgálatnak vetette alá a mellékvesekéreg egyik hormonját, az aldoszteront. A 30-as években Kendall és Hench kutatásaiba bekapcsolódva, velük együttmûködve részt vett a mellékvesekéreg hormonjainak vizsgálatában, a kortizon izolálásában. A mellékvesekéreg-hormonok szerkezetének és biológiai hatásának tanulmányozásáért kapott Hench, Kendall és Reichstein orvosi Nobel-díjat 1950-ben.