VARGA JÓZSEF (Budapest, 1891. febr.8. - Budapest, 1956. dec. 28.)

A budai II. ker. főreál elvégzése (1908) után a budapesti Műegyetemen 1912-ben vegyészmérnöki oklevelet szerzett. Az egyetem elektrokémiai tanszékén tanársegéd, majd 1916-ban adjunktus lett és elnyerte a műszaki doktori címet, 1920-ban pedig magántanárrá habilitálták. 1923-ban nevezték ki a Műegyetem kémiai technológia ny. r. tanárának és a tanszéket rövidebb megszakítással, haláláig vezette. Közben 1939. máj. 9-én iparügyi államtitkár, 1939. júl. 26-tól iparügyi miniszter, 1939 októberétől pedig a kereskedelem-és közlekedésügyi tárca vezetésével is megbízott miniszter. Mint mérnökpolitikus hazánk semlegessége mellett foglalt állást, a békéért küzdött, és az 1941. jún. 26-i minisztertanácson a Szovjetunió elleni hadiállapot kimondása ellen szavazott. 1943. márc. 29-én lemondott és visszatért katedrájára. 1952-ben a BME nehézvegyipari karából alakult Veszprémi Vegyipari Egyetemen is elvállalta az ásványolaj- és szénfeldolgozó iparok tanszékének a vezetését. 1951-től a Nagynyomású Kísérleti Intézet igazgatója. Több mint négy évtizeden át oktatott, mint a legszebb magyarsággal előadó tanárok egyike, idegen karok hallgatói is szívesen felkeresték mérnökszemlélettől áthatott előadásait. Tudományszakáról Polinszky Károllyal szerkesztett háromkötetes Kémiai technológia (1. kiad. Bp., 1953.) című munkája számol be, továbbá az előadásai alapján készült egyetemi jegyzetek. A vegyészmérnöki osztály három ízben (1930-1933) dékánjának választotta.

Tudományos munkásságát Szarvasy Imre professzor vezetésével kezdte; az erdélyi Magyarsároson a metán felbontására szolgáló kemencét épített, melyben a földgázt hidrogénre, hamutól mentes koromra és az elektródgyártás nyersanyagának alkalmas szénre bontotta el (1917). A húszas években először a gánti bauxitféleségeket vizsgálta bauxitcement előállítása céljából (1924), majd a szén- és szénlepárlási termékekkel kísérletezett, amihez hazánkban elsőként szerzett be és alkalmazott nagynyomású autoklávot. 1928-ban a tatai szén cseppfolyósításának kísérleteinél felfedezte, hogy az előző feltételezésekkel szemben, a kőszenek, kátrányok és kőolajok hidrogénezésekor a felszabaduló kénhidrogén nem csökkenti a katalizátor hatékonyságát, hanem ellenkezőleg, előnyösen előmozdítja. Ezt a róla elnevezett V.-effektust számos országban szabadalmaztatták. Eljárását hazai és külföldi szakfolyóiratokban ismertette: Eocénszén hidrogénezése (Magy. Chem. F. 1928.) és Über die Druckhydrierung einer Eozän-Braunkohle (Brennstoff-Chemie, 1928.). V. szabadalma alapján Péten állami üzemet létesítettek: a Magyar Hydrobenzin Rt. azután 1934-35-től négy éven át magyar barnaszenek lepárlási termékeiből hidrogénezéssel műbenzint állított elő. Élete fő műve a középnyomáson történő hidrokrakkolás. Eljárásánál a nagy aszfalttartalmú ásványolajakat és kátrányokat gázolajjal keverte és középnyomáson hidrogénnel krakkolta. Így a nehéz párlási maradékból mintegy 10% benzint és 40% gázolajat lehetett előállítani a hagyományos technológiában szükséges 700 atm. helyett, már 70 atm. nyomáson, lényegesen kisebb hidrogénfogyasztás és gázfejlődés mellett. Ezt a "hidrokrakkolást" V.-eljárásnak nevezte el az eljárás értékesítésére alakult Magyar-Német V. Tanulmányi Társaság, mely a nagyüzemi kísérleteket Böhlenben (Németország) sikerrel végezte. (Eljárás aszfalttartalmú nyersolajok és egyéb, aszfalttartalmú, hidrogénben szegény anyagok feldolgozására motorhajtó anyagokká című 1953-ban bejelentett találmányára szabadalmi védelmet kapott.)

Saját kutatásait és a legújabb technológiákat ismertető írásai (kb. 150 közlemény) 1925-től rendszeresen megjelentek a hazai és külföldi szakfolyóiratokban. Tudományos érdemeiért számos hazai és külföldi kitüntetésben részesült; az MTA tagja (lev. 1932, r. 1946.), kétszeres Kossuth-díjas (1950 és 1952)., az MTA több szakbizottságának elnöke, a Magyar Kémikusok Egyesületének elnökségi tagja volt.