VADÁSZ ELEMÉR (Székesfehérvár, 1885. márc. 1.-Budapest, 1970. okt. 30.)

A budapesti Tudományegyetemen tanult. 1907-ben letett doktori szigorlata után tanársegéd, majd adjunktus lett Papp Károly professzor mellett a földtan-őslénytani tanszéken. A Földtani Intézet geológusi státusára - Lóczy Lajos biztatására - beadott pályázatát (1909), majd magántanári habilitációra vonatkozó kérelmét (1911) diszkriminációs okból elutasították. Papp Károly mellett tanulmányozta az akkori Magyarország több szénterületét; részletesen a muraközi, tatabányai, felsőgallai, vértesi, dorog-tokodi és a borsodi szénmedencéket vizsgálta.

Az 1918-as polgári forradalom hónapjaiban az elsők között szállt síkra a természettudományos munkálkodás, kutatás és oktatás reformjáért. A Tanácsköztársaság idején a földtan, majd az őslénytan egyetemi tanárává nevezték ki, annak bukása után távoznia kellett az oktatásból. Ekkortól a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. geológusaként működött a második világháború végéig, amikor is nyugdíjba vonult. 1946-ban a Tudományegyetem földtani tanszékének professzorává nevezték ki, és 1965-ig töltötte be ezt a tisztséget. Közben a természettudományi kar első dékánja (1948-49) s a Pázmány Péter Tudományegyetem utolsó rektora (1949-50) volt. A Magyar Földtani Társulatnak elnöke (1949-1958), majd örökös díszelnöke. Munkásságáért számos magasrangú kitüntetésben részesült. Az Akadémia 1948-ban levelező, 1954-ben rendes tagjává választotta. Kiemelkedő érdemeiért kétszer kapta meg a Kossuth-díj I. fokozatát (1948., 1952).

Szakirodalmi munkásságát 1919-ig főleg a földtan, őslénytan és a rétegtan körében fejtette ki. 1920-1945 között sokat foglalkozott bauxitkutatással, erről számos publikációban és Bauxitföldtan (1951) című összefoglaló munkájában adott számot. A hazai bauxittelepeken kívül a bihari, a dalmáciai, karinthiai, görögországi és franciaországi telepeket tanulmányozta. Megbízásból Egyiptomban vasércet kutatott. Vizsgálatai kiterjedtek a hazai szénhidrogén-kutatás lehetőségeinek átfogó vizsgálatára és a dunántúli karsztvíz földtani értékelésére is. A Mecsek hegységben végzett munkáját monográfiában foglalta össze (1935). Professzori évei alatt tankönyveket írt. Ezek közül a Magyarország földtana című - a maga nemében egyedülálló . összefoglaló kézikönyv két kiadást ért meg (1953 és 1960). E művéért kapta meg a Szabó József-emlékérmet. A földtan oktatására és általában a természettudományok felsőoktatására vonatkozó szakcikkei iránymutatók.