Már elmúlt nyolcvanéves, amikor Teller Ede hozzáfogott emlékiratai megírásához, és 92 éves volt, amikor befejezte azt. Magyarul 2002-ben jelent meg a könyv, „Huszadik századi utazás tudományban és politikában” címmel. Az alábbi tanulmány valamennyi Teller idézete ebből a könyvből való, annak első ötven oldaláról, ahol Magyarországon töltött első 18 évére emlékezett vissza a szerző.
„E könyv első öt fejezete különösen kemény munkával született. Mintha olyasvalakire kellett volna visszaemlékeznem, akit valaha ismertem, de már nincs többé” - írta az Előszóban.
Ha meg akarjuk érteni egy tehetséges diáknak az Eötvös-verseny megnyeréséhez vezető útját, elkerülhetetlenül foglalkoznunk kell az iskolával, amibe járt, tanáraival, akik tanították. Szerencsére a Minta történetének sok dokumentuma rendelkezésre áll a kutató számára. Ezeket egészítette ki Németh László Homályból homályba c. önéletrajzi indíttatású könyve, s az a szerencsés véletlen, hogy volt egy közös tanáruk, akiről mindketten megemlékeztek.
Szavaik, megállapításaik így egymást hitelesítik.
Némileg ez jogosít fel arra is, hogy Teller gyerekkorára való visszaemlékezése során felpanaszolt egyik legnagyobb fájdalmát, a (gyerek)-közösségből való kirekesztettségét se a felnőttkori kirekesztettség visszavetítésének tekintsük. Mint ahogy Teller maga mondja az Előszóban.
„Emlékezetünk válogatós, törli az egyik eseményt, felnagyítja a másikat... Senki sem ismeri fel egykönnyen, mi hat rá igazán mélyen és az önvizsgálat eredménye még megbízhatatlanabb, mint maga az emlékezés...”
Kétségtelen, Teller személyiségének feltárásához mégiscsak Teller adja a legjobb kulcsot.
Teller Edét 9 éves korában íratták be a Mintagimnázium első osztályába. Mégsem ő volt a legfiatalabb az osztályban, hanem Keszthelyi Nándor, aki 1908. augusztus 12-én született, míg Teller 1908. január 15-én. (Keszthelyi Nándor az egyetlen az osztályból, aki a Magyar Életrajzi Lexikonba is bekerült: sikeres ügyvédi praxisa mellett időnként a politikusi pályával is megpróbálkozott. A Lexikon szerint 1976. október 3-án halt meg; Teller viszont 2000-ben úgy emlékezett, hogy csak néhány évvel az ő 1990-es első hazatérése előtt, hiszen még 1975-ben beszélt vele telefonon...)
A 45-ös létszámú osztályban 8 gyerek volt fiatalabb Teller Edénél, életkora alapján tehát még kényelmesen beilleszkedhetett volna az osztályközösségbe. Őt is elérte azonban a különösen tehetséges gyerekek szomorú sorsa: csúfolták, strébernek tartották osztálytársai, s ő ezt bizony nehezen viselte.
„A kamaszkor küszöbén még mindig csak egy komoly kisfiú voltam, híján minden humorérzéknek. Osztálytársaim kinevették a tanárokat: ezt helytelenítettem. Azután engem is kinevettek: ez elviselhetetlen volt.”
Vallási okai nem lehettek a csúfolódásnak: a 45 gyerek közül 18 volt izraelita és 18 római katolikus, a Mintagimnázium 1917/18. évi Értesítője szerint. (Ez volt az utolsó tanév, amikor még feltüntették a hivatalos kimutatásokban a gyerekek vallását.) Teller emlékezetében mégis feldereng egyfajta megkülönböztetés.
„Habár az osztályunkban a tanulóknak majdnem a fele zsidó volt, nem emlékszem néhánynál többre (rajtam kívül), aki ne lett volna kikeresztelkedve. Az áttért zsidók nem nézték le nyíltan a nemkeresztény zsidókat, de társadalmilag fölöttük állónak érezték magukat (és azok is voltak).”
9-10 éves korából Teller olyan emlékeket őriz, amelyek a gyerek különös viselkedését különleges képességeire és az azzal összefüggő, a többiekétől eltérő érdeklődésére vezetik vissza.
„...a parlament melletti parkban játszottunk. Én csak nemrég tudtam meg, hogy a Föld közepe forró, és elhatároztam, ellenőrzöm ezt az értesülést. Nekiálltam gödröt ásni, de bárhogy iparkodtam, még semmiféle hőmérsékletváltozást nem tapasztaltunk... vigasztalhatatlan voltam, hogy haza kellett menni, mielőtt megtaláltam a bizonyítékot...”
Amikor apja - elismert ügyvéd - észrevette fiának matematikai tehetségét, elvitte őt Klug Lipóthoz, akit természetjáróként ismert még régebbről. Klug Lipót (1854-1944) tudós matematikatanár, a projektív geometria elismert szaktekintélye volt. Úgy reagált, ahogy az ifjú tehetség el is várja környezetétől: ne fiatal korát, hanem érett logikáját, fejlett gondolkodását vegyék figyelembe, ha beszélnek vele. Klug Lipót mindjárt az első beszélgetés után azt ajánlotta Teller dr.-nak, hogy vegye meg tízéves fiának Euler Algebráját. (Feltehetően németül, de az nem lehetett gond, Teller Ede „anyanyelvként” tanulta meg otthon a németet édesanyjától, aki élete végéig csak törve beszélt magyarul.)
„Elolvastam a könyvet, nem épp könnyen, de nagy örömmel.”
Érdekes az apák reagálása, amikor gyerekük különleges tehetségét észreveszik. Szilárd Leó apja Zemplén Győző felnőtteknek írt elektromosságtani könyvét vette meg érdeklődő tizenéves fiainak, Kármán Mór viszont a pedagógiai szakember rémületével vette tudomásul kisfia fejszámoló képességét és eltiltotta attól, hogy ezzel szórakoztassa, bámulatba ejtse a felnőtteket. Egyáltalán nem konfliktus mentes az apa-fiú kapcsolat, erről Tellernek is van egy szomorú emléke:
„Apám volt első sakkpartnerem. Hatéves lehettem, amikor megmutatta a lépéseket, majd évekig mindig megvert a játékban. Végre is megkérdeztem, hogyan csinálja. Azt mondta, hogy előre kell gondolkodni, nemcsak egy lépéssel, hanem kettővel-hárommal. Erre én is így tettem. És kilenc, vagy tízéves koromban legyőztem egy játszmában. Hebehurgya őszinteséggel meg is mondtam neki, hogy mikor követett el egy »buta« lépést. A reakciója megrázó volt: megsértődött. Én pedig elszégyelltem magam. Nem emlékszem, hogy ezután még sakkoztunk volna.”
Kármán Mórnak volt beleszólása abba, hogy ki tanítsa fiának a matematikát a Mintában. Odahozatta Beke Manót, korának egyik legjobb matematika tanárát, az ő odafigyelő irányítása mellett fejlődött Kármán Tódor (akkor még Tivadar) matematikai tehetsége egészen addig, hogy 17 éves korában, 1898-ban megnyerte az Eötvös-versenyt.
Teller Miksa is a Mintába íratta be tehetséges fiát, de azzal már nem foglalkozhatott a m. kir. Kúria ügyvédi tanácsának majdani tagja, hogy ott ki tanítja fiának a matematikát. Rábízta az iskolára. Békeidőben ez természetes, helyes döntés - bár láttuk, hogy Kármán Mór még ekkor is odafigyelt arra, hogy kire bízza fia tehetségét - Teller Ede azonban 1917 őszén kezdte a gimnáziumot.
Az első tanévben még mindig nem érezték Budapesten a háború pusztító szelét, a tanítás a békeidők szellemében folyt. Teller Edét Juvancz Ireneusz (1882 - 1950) kezdte matematikára tanítani. Ő maga is Eötvös-verseny nyertes, nemrég jött át a Mintába a Bulyovszky utcai főreálból (ahol többek között Szilárd Leónak tanította a matematikát az I. és a II. osztályban). Úgy tűnik, hogy a tízéves, koraérett gyerekkel megtalálta a megfelelő hangot. Felnőttként beszélt vele, nemcsak matematikáról, hanem politikáról is. Erre így emlékszik Teller:
„A háborút és a politikát nem lehetett megérteni. A számok sokkal ésszerűbbek voltak. Bármit mondott Juvancz a matematikáról, azt mindig értettem és élveztem. Csakhogy Juvancz egyszersmind meggyőződéses kommunista volt, erről már elég zavaros dolgokat mondott... - A régi házat le kell rombolni, mielőtt felépítjük az újat. Ez sok zajjal és piszokkal jár. És mikor épül az új ház, akkor is szükségképpen előfordulnak nehézségek, míg tart a munka. - Szó, ami szó, jobban tetszett, amikor Juvancz a kilences szabályt magyarázta.”
A III. osztályt Teller Ede csak 1920. február végén tudta megkezdeni a Mintában, a tanév első hónapjait kényszerűségből az akkor már Romániához tartozó Lugoson töltötte. Előző tanévben, a háborús összeomlás idején a gimnázium épületét a katonaság vette igénybe, kórháznak rendezték be. A gimnazisták a Horánszky utcába jártak át, a főreálba - ez a mai Vörösmarty Gimnázium épülete - ahol délelőtt/délután folyt az oktatás a megmaradt oktatókkal. A kommün idején Juvancz Ireneusz volt az igazgató, neki a kommün bukása után távoznia kellett az iskolából. A III. osztályban Kronberger Ede tanította Telleréknek a matematikát, nem sok sikerrel. Teller egyik osztálytársának, Heinrich Antalnak a szülei elpanaszolták gondjaikat az újonnan kinevezett igazgatónak, Oberle Károlynak. Ő pedig úgy döntött, hogy átveszi az osztályt, s igazgatóként, heti 3 órában, itt fog matematikát tanítani.
Oberle Károly - akárcsak Juvancz Ireneusz - előzőleg a Bulyovszky utcai főreálban tanított matematikát; ő több mint tíz éven át. Tanítási módszere azonban teljesen eltért Juvanczétól.
„Mind Oberle, mind Juvancz jól magyarázta a matematikát, de a diákokkal homlokegyenest másként bántak. Oberle rideg rendpárti volt, erőfeszítéseinek jó része arra irányult, hogy a tanulók rendesen bezárják a zárójelet és kifogástalan külalakú dolgozatot adjanak be. Egyik sem volt éppen az erősségem, sem pedig a törekvésem. Az osztályban odafigyeltem, de otthon már nem volt kedvem matematikával foglalkozni. A matematikai képességek minden bizonnyal gyerekkorban fejleszthetők a legjobban. Engem Oberle tanítási módszere több évvel visszavetett.”
Oberle Károly (1877-1924) módszerét két idézettel illusztráljuk. Az egyik Németh Lászlóé, akit a Bulyovszky utcában tanított Oberle matematikára, egy évtizeddel hamarabb, mint Tellert a Mintában.
„Oberle volt az, akitől »cidrizni« kellett. Az első órán bejött, és fölírta a táblára a nevét: Én az Oberle tanár úr vagyok. Aztán sorra járt bennünket, s megnézte a felszerelésünket. Énnekem nem volt itatósom. Ma is magamon érzem a szőrtelen szemét, mintha a szigorú nézése pörkölte volna le a szempilláit: És az itatós? Aztán észrevette a nevemet: Te a Németh József tanár úr kisfia vagy? Attól azonban, hogy a Németh József tanár úr kisfia voltam, még a másodikban is voltak vérfagyasztó percek. Nyilván valami idegbajba sodródtam bele, hisz aki az ő elégedetlenségét kihívta, az olyan lett, mint kígyó előtt a madár. - Na, kis Németh, nem sok jót mondhatok az édesapádnak, néz rám a katedráról a vörös pupillájával. De a maga módján ő is jó tanár volt. Óra előtt mesélnünk kellett, s a mese tartalmát előre leírni. Én Jávorka Ádámról meséltem, s a vázlatom annyira megtetszett neki, hogy apámnak is elújságolta a Tanáregyesületben. Ő vette először észre, egy számtantanár, hogy tehetségem lehet az írásra...”
Németh László a fenti sorokat 40 éves korában vetette papírra, Teller Ede viszont 90 éves korában idézte fel Oberle Károly szellemét:
„Akkor ősszel az igazgató, Oberle Károly tanította a matematikát. Valamelyik héten mindjárt a tanév elején, egy ízben, amikor Oberle felszólított, a feleletemet olyan anyagra alapoztam, amelyet órán még nem vettünk át. Elvileg nem volt ebben semmi merészség, a Minta tanárai még bátorították is a diákokat külső ismeretek bevonására. Oberle azonban összevonta a szemöldökét:
- Mi maga? Osztályismétlő?
Ezzel azt akarta mondani, hogy tán egyszer már kijártam ezt az osztályt, csak megbuktam?
A Mintában éppúgy, mint általában az iskolákban, az volt a szokás, hogy akit csak lehetett, felsőbb osztályba engedték a többiekkel együtt, függetlenül a teljesítményétől. Oberle, mint igazgató, bizonyára tudott volna róla, ha ilyen szokatlan folt éktelenkedett volna a múltamban. Nem; a kérdését sértésnek szánta, és annak is vettem. És ami még rosszabb: ettől fogva sokáig nem volt hajlandó felszólítani, még akkor sem, ha egyedül én jelentkeztem. Ezt mindenki észrevette, de ez legalább nem olyasmi volt, amiért gúnyoltak volna...”
Visszaemlékezéseikben Németh is, Teller is újra átélik azokat a lelki megpróbáltatásokat, melyeken kisfiú korukban átmentek. Németh László megbocsátóbb, Teller Ede elkeseredettebb. Ez érthető, mivel a matematikáról van szó. De azért Teller is megpróbál objektív lenni Oberle megítélésében:
„Megrettentem, hogy Oberle megbuktat, vagy ami nem sokkal jobb, lerontja a jegyemet. Ám a félév vége előtt egy héttel ismét kezdett felszólítani, négyszer-ötször is egy óra alatt. Mindig jól feleltem. Jeles osztályzatot adott. A bizonyítványban nem volt méltánytalan. De a második félévben ismét láthatatlanná váltam a számára az osztályban. Amikor a félév végén megbetegedett és meg is halt, igen megkönnyebbültem, és emiatt csak enyhe bűntudatot éreztem.”
Ez az utolsó mondat, mint egy pszichológiai látlelet, tanúsítja Teller mély ellenszenvét Oberle tanítási módszerével szemben. Az igazság ugyanis az, hogy Teller már VI. osztályos gimnazista volt, amikor Oberle súlyosan megbetegedett és VII. osztályos, amikor meghalt - csak Teller kisöpörte memóriájából két év Oberlével töltött matematikaóráit.
A VI. osztályban Szíjártó Miklós helyettesítette Oberlét, VII. és VIII. osztályban ő tanította Telleréknek a matematikát és a fizikát is. Teller bizony az ő tanítási módszerével sem volt megelégedve.
Szíjártó Miklós (1862-1932) volt a Mintában a fizika vezetőtanára. Eötvös tágabb környezetéhez tartozott, Fröhlich Izidor kérésére az elhajlított fény polarizációs állapotára vonatkozó kísérleteket folytatott. Sok, később híressé vált tudós és tanár végezte gyakorló tanítását a Mintában Szíjártó értő irányítása mellett.
„A démónstrációs kísérletnek sikerülnie kell!” - hangoztatta mindig, ha a tanárjelöltek kifogásokat kerestek a sikertelen órai kísérletekre. Életének nagy részét az iskolában, a fizikaszertárban töltötte, soha nem nősült meg. A diákokat tekintette gyerekeinek, igyekezett őket kiegyensúlyozott, józan polgárokká nevelni. Tankönyveket is írt.
Fizika az akkori középiskolai tantervekben mind a reál, mind a humán tagozatokon a két utolsó tanévben szerepelt, viszonylag nagy óraszámban. A tanterv kidolgozói abból indultak ki, hogy a fizikai jelenségek leírásához, az elméletek és törvények megértéséhez és alkalmazásához komolyabb matematikai felkészültségre van szükség, ezért kell, hogy a fizika legnagyobb súllyal az oktatás utolsó két évében szerepeljen. (Ettől az elvtől csak a legutóbbi években tértek el Magyarországon.) Teller Ede is az érettségit megelőző két évben kezdte magát mélyebben beleásni különböző fizikai elméletekbe.
„Utolsó két gimnáziumi évemben megismerkedtem három budapesti zsidó fiatalemberrel, akik akkor már Németországban tanultak és dolgoztak tudósként. Minden bizonnyal apám említette az ő apjuknak, akiket ismert, hogy én is érdeklődöm a tudomány iránt, és hasznomra válnék, ha találkozhatnám velük. Ketten húszas éveik elején jártak: egyikük Wigner Jenő, akiből komoly elméleti fizikus vált, a másikuk Neumann János, akinek matematikai kiválósága nemzetközileg elismert. A harmadik, Szilárd Leó, aki kevésbé volt híres, de nem kevésbé tehetséges, szinte öregnek számított - már közel a harminchoz.”
Wigner Jenő 6 évvel volt idősebb Tellernél, Neumann csak 5-tel, a „szinte öregnek számító” Szilárd pedig 10-zel. Egy 16-17 éves fiú számára, aki még csak készül az érettségire, az egyetemet végzett fiatal tudósok társasága felemelő és tiszteletet parancsoló lehetett. Teller őszinte rajongással figyelt oda rájuk, pedig csak a szünidőben találkozhatott velük. Iskolaidőben kihez fordulhatott? Ahhoz a tanárhoz, aki neki a fizikát és a matematikát tanította, Szíjártó Miklóshoz. Szíjártó akkor már fáradt öregember volt, s Teller érettségijét követően már csak egy évig folytatta a tanítást az iskolában. Sem korban, sem a modern fizikai elméletek iránti érdeklődésben nem vehette fel a versenyt Wignerékkel. Pedig Teller most igényelte igazán a szakmai biztatást, segítséget.
„Máig emlékszem a csalódásra és a kétségbeesésre, amikor először próbáltam megérteni a relativitáselméletet. Az érettségi előtti évben nagyon sokat dolgoztam ezen, míg végül fizikatanáromhoz, Szíjártó úrhoz fordultam a problémámmal. Ám ő ahelyett, hogy megpróbálta volna oszlatnia zűrzavart a fejemben, megkérdezte, hogy hol bukkantam erre a problémára. Megmondtam, és erre kölcsönkérte a könyvet. Csak a következő évben, érettségi után adta vissza, mondván: »No, most már dolgozhatsz rajta«.”
„Tanárcsínynek” is mondhatnánk azt, amit Szíjártó tett. Talán úgy gondolta, hogy egy diák, aki még nem is érettségizett, ne foglalkozzon a relativitáselmélettel, s döntésének ilyen módon szerzett érvényt. Felelősséget érzett tanítványa szellemi fejlődéséért, nyilván meg akarta kímélni attól, hogy egy „még nem neki való” problémán gondolkozva, az esetleges kudarc elvegye a kedvét. (Arról nem is beszélve, hogy talán ő se tudott volna érdemben segíteni Tellernek a probléma megoldásában.) Kísérletezett, azt hitte, hogy evvel a csellel Tellernek is jót tesz, meg saját fizikatanári tekintélyét is sikerül megőriznie. Tévedett, ez a kísérlete nem sikerült. Nem vette észre, hogy egy érzékeny zsenit vezetett elé a sors, aki még 90 éves korában is bosszúsan fog visszaemlékezni erre az incidensre.
Az ifjú Teller Ede nem volt éppen bővében az önbizalomnak. Még ott se, ahol pedig nyilvánvaló volt a tehetsége, mivel Wignerrel és Neumannal mérte össze saját magát. Szüksége lett volna környezetének meggyőző biztatására, hogy biztos lehessen magában. Kitől várhatott volna bíztatást inkább, mint saját fizikatanárától? Szíjártónak elég lett volna annyit mondania:
- Kedves fiam, ez olyan probléma, aminek én se tudom a megoldását. Ha sikerül megoldanod, gyere el és mondd el nekem is. Megígérem, addig én is gondolkozni fogok rajta.
A jó időben és megfelelő személytől kapott biztatás szárnyakat adhatott volna.
1925 őszén a kitűnően érettségizett Teller Ede már a budapesti műegyetem első éves mérnökhallgatója volt. Valószínűleg ottani matematikatanára hívta fel az ő figyelmét is a Matematikai és Fizikai Társulat által az első évesek számára kiírt matematikai és fizikai „tanulóversenyekre”. Eötvös Loránd halála óta ezeket Eötvös-versenyekként emlegették, ahogy a Társulat is felvette tudós alapítójának nevét. Némi bizonytalankodás után ezekben az években vált hivatalossá a matematika verseny Eötvös-verseny elnevezése, míg a fizika versenyt hivatalosan Károly Irén premontrei szerzetesről nevezték el, akinek alapítványából indulhatott el a fizikaverseny 1916-ban, az 1894 óta létező matematika verseny mintájára, hasonló nevezési- és versenyfeltételekkel.
1925-ben, október 17-én volt a matematika és egy héttel később a fizika verseny. „Abból az időből nagyrészt csak a tekintélyes Eötvös Loránd Tanulmányi Versenyre emlékszem, amelyen frissen érettségizett diákok vehettek részt. Én fizikából és matematikából neveztem be. A vizsgára menet benéztem Szukiékhoz. Amikor Mici, sikert kívánva a küzdelemhez, utamra bocsátott, végre észrevettem, hogy komolyan érdeklem őt.”
A jó időben és megfelelő személytől kapott biztatás szárnyakat adhat: Teller első díjat nyert mind a matematika, mind a fizika versenyen! (Mici - Schütz Harkányi Auguszta - Teller Ede osztálytársának, akkor már barátjának, Szukinak, Schütz-Harkányi Edének volt a húga, s lett 1934-ben Teller Ede felesége. Kettős nevük abból adódott, hogy a gyerekek édesanyja - özv. Harkányiné - újra férjhez ment egy Schütz nevű orvoshoz, aki adoptálta a gyerekeket. Csak az érdekesség kedvéért: Mici református, Szuki római katolikus vallású lett.)
A matematikai versenyen 28 dolgozat született, a feladatok az alábbiak voltak:
A versenybizottság az I. és II. Eötvös-díjat összevonta, három egyenlő részre osztotta és hármas holtversenyt hirdetett ki. (Mindegyik nyertes 150 ezer korona jutalmat kapott, miközben a lapok egyetlen száma 15 ezer koronába került.)
A nyertesek: Fuchs Rudolf (Bolyai főreál, Szűcs Ernő tanítványa), Teller Ede (Mintagimn., Oberle és Szíjártó tanítványa), Tisza László (Mátyás kir. reálgimn., Makoldy V. tanítványa)
Egy hét múlva fizikából 15 dolgozatot adtak be, a következő három feladat megoldására:
A versenybizottság döntése:
„Mind a három feladatot megoldotta Teller Ede és Fuchs Rudolf, kik közül az első „Károly Irén díjat” a bíráló-bizottság javaslatára a választmány Teller Edének ítélte oda, ki a budapesti tanárképzőintézeti gyakorló főgimnáziumban Szíjártó Miklós tanítványa volt, a második díjat pedig Fuchs Rudolfnak, ki a budapesti V. ker. áll. Bolyai főreáliskolában Fröhlich Károly tanítványa volt.”
Teller Ede mellett tehát Fuchs Rudolf is kiválóan szerepelt mindkét versenyen. Mérnök lett belőle, hármuk közül egyedül ő maradt itthon, Magyarországon, hogy azután munkatáborban haljon meg a második világháborúban. Tanárának nevét Karinthy Frigyes örökítette meg az utókor számára a „Tanár úr kérem”-ben. Fröhlich Károly (1879-1933) sikeres versenyző-nevelő tanár volt: 1916-ban, 1925-ben és 1930-ban is volt Eötvös-verseny nyertes tanítványa.
Tisza László (1907-; ma is jó egészségnek örvend Kaliforniában. Annak idején a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok szorgalmas megoldója volt, mindjárt a Lapok 1925-ös újraindulásától kezdve. Akkor még matematikus akart lenni, s egyetemistaként is segített Faragó Andornak a feladatok kitűzésében és a megoldások értékelésében. Tellerrel a versenyen ismerkedett meg, szakmai pályájuk később is sok ponton találkozott, közös kutatásaik, publikációik is voltak. Fizikusként leginkább a szuperfolyékony hélium viselkedésének elméleti kutatásában elért eredményeiről ismeri őt a világ tudóstársadalma.
Ha összehasonlítjuk a feladatok nehézségi fokát a mai Eötvös és Kürschák feladatokéval, megállapíthatjuk, hogy bizony nehezebb dolguk van azoknak, akik ma akarják megnyerni ezeket a versenyeket. Ne felejtsük el azonban, hogy a mai tehetségeknek sokkal több lehetőségük van a nehéz versenyekre való felkészülésre! Speciális tantervű osztályokban tanulhatják a matematikát, a mai Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok éves pontversenyében havi 10-15 érdekes, új feladat megoldásával birkózhatnak, megismerhetik a legnehezebb feladatok megoldását, számos példatárból csemegézhetnek és a legjobb tanárok vezette diákolimpiai szakkörökre járhatnak.
Meglepően alacsony volt Teller idejében a versenyzők száma az ötven évvel később induló versenyzők számához képest, de ennek is megvan a logikus magyarázata. Az 1960-as években lehetővé tették, hogy ne csak érettségizettek, hanem középiskolások is indulhassanak ezeken a versenyeken, s az első tíz helyezett felvételi nélkül juthatott be az egyetemen bármely olyan szakra, ahol matematika és fizika volt a felvétel tárgya. Amikor csak évi húszfős évfolyam indulhatott például az ELTE fizikus szakán, a felvételért folyó harcban győzelemmel ért fel egy jó helyezés az Eötvös-versenyen. Ugyanakkor az érettségizett versenyzők száma néhányszor tíz fő maradt. A legújabb, 2003. évi Eötvös-versenyen 167 versenyző indult az országból, közülük pontosan 50 érettségizett. A középiskolások számának fokozatos csökkenése, ami az utóbbi évtizedben jól észrevehető, szorosan összefügg az egyetemekre való bejutás könnyebbé válásával.
„Az érettségi a gimnáziumi tanulmányok csúcspontja. A végzősöknek két héttel az érettségi előtt már nem kell bejárniuk, otthon tanulhattak. De amikor eljött a kitűzött idő, engem pánik és kétségbeesés fogott el a matematikán és a fizikán kívül minden tárgy miatt. Ha nem jól érettségizem, semmilyen egyetemre nem vesznek föl.”
Az Eötvös-versenyen átélt izgalmak viszont a problémamegoldás sokkal kellemesebb izgalmai voltak Teller, és többé-kevésbé minden versenyző számára. Nem is hasonlíthatók össze az érettségi előtti - és alatti - szorongással, amely a rettegésig fokozódhat.
Ráadásul Tellernek egész életére emlékezetessé vált élmény adódott az egyik Eötvös-verseny feladatmegoldásakor, melyet szívesen mesélt el később is, minden adódó alkalommal:
„A fizika vizsgán sajátos élményem volt. Az egyik kérdés így szólt: mennyit változik a vízszint egy pohárban, ha a benne úszó jégkockák elolvadnak? Mielőtt a válaszra gondoltam volna (ami pedig az, hogy semmit sem változik), eszembe tolakodott az Archimédesz-törvény mondókájának dallama.”
S egy utólag hozzáírt lábjegyzetben Teller fontosnak tartja, hogy közölje a versikét, ahogyan azt ekkor énekelték: „Minden vízbe mártott test, kisangyalom, / A súlyából annyit veszt, kisangyalom, / Amennyi az általa / Kiszorított víz súlya, kisangyalom.” Majd folytatja a beszámolót a versenyről, mely egy új barátság elindítója is lett számára:
„A vizsga után műegyetemi matematikaprofesszorom kikérdezett: mik voltak a tételek, hogyan feleltem. Azt mondta, jól szerepeltem. Néhány nap múlva kiderült: igaza volt. Megnyertem az egyéni díjat fizikából, és hárman megosztva kaptuk a matematikai díjat. Egyikük, Tisza László (Laci) másik gimnáziumba járt, és a díjkiosztó ünnepség előtt nem ismertük egymást. De rögtön megkedveltem, és mivel ősszel ő is Budapesten tanult tovább, jó barátok lettünk.”
Az Eötvös-verseny tehát Teller Edének a sikeres tudományos karrier kezdetét jelentette. Jellemző Tellerre, hogy csekély önbizalmát még ekkor is egyetemi matematikatanárának kellett megerősítenie. Egész életében végig szüksége volt a biztatásra, melyet a családon belül először anyjától, később feleségétől kapott, de ő a szakmai környezetétől is hasonló biztatást várt el.
Belső szorongását, mely olykor a rettegésig fokozódott, igyekezett eltitkolni, vagy ha ez nem sikerült, legalább kompenzálni: öntudatosnak, határozottnak, erősnek mutatni magát. Tizenhét évesen örült, hogy végleg kiléphet a fegyelmező iskola kapuján és teljes jogú polgár lehet, akár a többi felnőtt. Amikor az Eötvös-verseny megnyerését követően belépett a Társulatba, ezt írta a belépési nyilatkozatba: „Teller Ede technikus.”
Érthető, hiszen vele együtt lépett be Erdey-Grúz Tibor tanársegéd, Kalmár László tanárjelölt, hogy nézett volna ki az, hogy T. E. technikai egyetemi hallgató?!
Két kérdésre szeretnék még kitérni Teller Ede ifjúkori éveivel, személyiségének kialakulásával kapcsolatban.
Az egyik Teller magyar nyelvtudása, és különös vonzódása Ady Endre költészetéhez. Mindenkiben, aki csak hallotta Tellert beszélni 90 éves korában, felmerült a kérdés: az idegen nyelvi környezetben hogyan sikerült ennyire jól megőriznie magyar szókincsét és tiszta kiejtését? Hibátlanul idézett Ady-verseket, s ha más olvasta fel e verseket, megrendülten elérzékenyült tőlük.
A titokról maga Teller lebbenti fel a fátylat, annyiszor idézett könyvében: „A mintagimnázium utolsó két évében Szuki, Nándi, Tibor és én már elválaszthatatlanok voltunk. Mindnyájan kedveltük magyar irodalom tanárunkat, Alszeghy Zsoltot. Alszeghy rendes volt hozzánk, és talán még kedvelt is minket... Az utolsó évben Alszeghy házi dolgozatokat íratott az érettségi témákból és közölte, hogy ezeket mi négyen és egy ötödik osztálytársunk, Illovács Andor fogja értékelni. Ez nagy megtiszteltetés volt, továbbá kitűnő módszer a felkészülésre. Az év hátralévő részében esténként apám irodájában dolgoztunk és vitatkoztunk. Elneveztük magunkat bizottságnak, játékosan komolyan vettük magunkat és fölfedeztük a csapatmunka örömét.”
Újra csak a bizalom, amit annyira igényelt Teller a környezetétől, ez a titok nyitja. Ha Grőgertől, a latintanárától kapta volna meg ezt a bizalmat, könnyen lehet, hogy öreg korára latin idézetekkel ejtette volna ámulatba a környezetét. Nem véletlen, hogy ez nem így történt, s Teller szinte irtózott attól, hogy egyetlen latin kifejezést is keverjen szépen fogalmazott magyar mondataiba.
Alszeghy Zsolt (1888-1970) igazi, Eötvös Loránd-i értelemben vett tudós tanár volt. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság titkáraként szervezte és kutatta a magyar irodalmat, miközben Sík Sándorral közös tankönyveket írt és tanított a Mintában. Telleréknek IV. osztálytól VIII. osztályig tanította a magyar irodalmat, vitte őket kirándulni és újjászervezte a gimnáziumban az irodalmi önképző kört. Jó tanár volt, ahhoz is értett, hogyan kell tanítványai bizalmát megnyerni s a tanított tárgy felé irányítani.
És Ady? Miért ő lett Teller kedves költője? Erre is ad támpontot a következő két idézet, melyeket a Minta 100. születésnapjára 1972-ben kiadott Centenáriumi Emlékkönyvben találhatunk, olyan diákok visszaemlékezéseiben, akik Alszeghy Zsolttól tanulták a magyar nyelvet és irodalmat.
Dr. Hajdú János
ny. főiskolai tanár
Alszeghy Zsolt volt utolsó tanárom, akivel az iskola elhagyása után találkoztam, 47 évvel az érettségi után: és ő ismert meg az utcán! Persze, már nagyon idősen, de a szellemi ember kutató tekintetével érdeklődött: mi is lett belőlem... Nyomban A vén cigány francia fordításáról beszélt, és később írt is erről. Őrzöm a levelet: „Kedves tanítványom, barátom...” A széles látókörű, mélyen analizáló. nagy műveltségű professzor szólalt meg utoljára előttem. Gondolom, úttörő volt abban, hogy képzőművészeti ízlésünket is igyekezett ébreszteni, csiszolni. Feladatul adta: nézzünk, válasszunk egy képet a Szépművészetiben: írjuk le, adjunk számot benyomásainkról.
Dr. Vajta László (1920-1979)
Dr. Vajta Miklós (1911-1981)
Kossuth-díjas egyetemi tanár
Kossuth-díjas
egyetemi tanár
Ugyanezt a humanista szellemet kaptuk Schidella István tanár úrtól is. Mindketten mérnökök lettünk, s érdekes módon - az iskolára emlékezve - a humán műveltséget emlegetjük, talán azért, mert munkánk során ritkán találkozunk ezzel, s mert az iskola megtanított bennünket szeretni a régmúlt világ gazdag szellemi hagyatékát.
A Schidella-féle nevelés mellett megemlítjük Alszeghy Zsoltot, aki mindkettőnk tanára volt. Köztudott, hogy Alszeghyt vallásos beállítottságú emberként tartja számon az irodalomtörténet, de szakmáját teljesen függetleníteni tudta világnézetétől. Adyt akkortájt ő tanította - a hivatalos közfelfogással szemben, a tanfelügyelőket és a miniszteriális köröket is megbotránkoztatva - helyesen.
Végül szeretnék elidőzni kissé azon a kérdésen, hogy kikkel versenyezhetett volna Teller Ede, ha nem 9, hanem 10 éves korában íratják be a Mintába. Kalandozzunk el egy pillanatra a meg nem valósult lehetőségek világába! Ha Teller Ede egy évvel később kezd a Mintába járni, akkor egyik osztálytársa Kürti Miklós (1908-1998) lehetett volna. A fizika és a matematika iránti közös érdeklődés bizonyára közel hozta volna őket egymáshoz - szinte biztos, hogy szakmailag is erősítették volna egymás ambícióját. Matematikát sem Oberle tanított volna Tellernek, hanem Kronberger Ede (1885-?), aki korban közelebb állt hozzá, mint Oberle, vagy Szíjártó. Az viszont igaz, hogy Kürti Miklós se dolgozott a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokba, így ebből Teller továbbra is kimaradt volna - Feltehetően ez a lap nem jutott el a Mintába.
És az Eötvös-verseny? 1926-ban újra bekövetkezett az a rendkívül ritka eset, hogy ugyanaz a diák nyerte meg a versenyt matematikából és fizikából. Ez a fiatalember Bakos Tibor (1909-1998) volt, a szombathelyi főreálban Radványi László tanítványa. Ő később, a második világháború után a KöMaL egyik felelős szerkesztője lett. Vajon Teller és Bakos párharcából ki került volna ki győztesen?
Történelmietlen kérdés, persze. Ugorjunk is vissza gyorsan a lehetőségek világából a megvalósult tények világába.
1993 őszén Teller Ede az Eötvös Egyetemen tartott előadást. Előadásának végén meghatott pillanatoknak volt tanúja a Gólyavárat zsúfolásig betöltő, tapsoló hallgatóság: a 85 éves professzor, elmaradhatatlan botjára támaszkodva felállt, hogy kezet szoríthasson a 19 éves, kétszeres Eötvös-verseny nyertes hallgatóval, Katz Sándorral.
1996 őszén az akkor 87 éves Bakos Tibort kértük fel arra, hogy az ugyancsak duplán nyertes Hoffmann Tiborral együtt adja át a millecentenáriumi Eötvös verseny díjait. Akkor volt éppen 70 éve, hogy Bakos Tibor megnyerte a versenyt.
Bakos Tibor és Teller Ede sohase találkoztak.
A matematikai és a fizikai Eötvös-verseny megnyerése azonban olyan bravúr volt, amely mindkettőjük pályáját döntően befolyásolta, s ez a szép emlék elkísérte őket egész életükben.
___________________________________*Teller Ede számos szállal kapcsolódott hazájához és Debrecenhez is. Előadásokat tartott itt és egyetemünk díszdoktora. Ez indokolja, hogy a Magyar Tudományos Akadémián 2003. november végén tartott tudományos ülés előadásai alapján készült tanulmányokat a Debreceni Szemlében közöljük.