SVAICZER GÁBOR (Kassa, 1784. jún. 11. -  Nagybánya, 1845. aug. 4.)

A Svaiczer család Svájcból telepedett át a 17. század elején Magyarországra. A család több tagja bányászkodott a Szepes-gömöri Érchegységben, az irattáraik mélyén régi bányaműveletekre utaló térképeket, dokumentumokat őriztek.

A Kárpát-medencében a 19. század elején a bányaműveletek mélyebbre kényszerültek, a telérek kutatása bonyolultabbá lett, az ércben szegényebb bányatermékek feldolgozásához újabb eljárások - a kohászat és a kémia tudományos módszereinek-alkalmazása vált szükségessé.

S. G. a középtanodai tanulmányai után az 1770-ben akadémiai rangra emelt hírneves selmecbányai főiskolára iratkozott be. Tanulmányait 1804-ben kitűnő eredménnyel fejezte be, majd a korabeli előírásoknak megfelelően hároméves tanulmányutat tett a Monarchia nagyobb bánya- és kohóüzemeiben.

Első munkahelyén, Szomolnok rézbányájában felmérő munkákat végzett, mégpedig a külföldi tanulmányútján beszerzett saját műszerével.

A régi, családi dokumentumok tanulmányozása után figyelme - a Kassától nyugatra 25 km-re fekvő - aranyidai kimerülő arany-ezüstbányák felé fordult. Az érckibúvások gondos vizsgálata, a telérvonulatok pontos követése és a vetődések nyomozása révén felfedezte a környék új ezüst-. arany-, réz- és antimontartalmú érctelepeit.

Az ércek feldolgozásánál az akkor még alig ismert klórozópörköléssel kombinált oldásos és foncsorozásos eljárást vezette be. Az ércfeldolgozó mű berendezéseit maga tervezte, és házilag készítette el. Aranyidai évei alatt mintegy 300 ezer tonna ércvagyont tárt fel.

1818 tavaszán Nagybányára nevezték ki „pénzverde és bányaműszaki felügyelővé és bányabíróvá". Az írásos adatok szerint 1347 óta művelt bányavidék viszonyai annyira leromlottak, hogy a bécsi udvari kamara a bányászat teljes felszámolásának gondolatával foglalkozott. Első intézkedéseivel egyetértést hozott létre a bányakincstár és a különböző hatóságok között folyó évtizedes vitákban. Sorra vette a legfontosabb bányákat, geológiai ismeretei és tapasztalatai alapján új feltárásokat indított el. Veresvizen és Kereszthegyen új zúzóműveket állított üzembe. Felső- és Kapnikbányán új ólomércfeltárásokat telepített. A kohók részére kedvező, ösztönző beváltási szabályzatot dolgozott ki. A részletes intézkedései - ma így mondanánk: komplex szervező tevékenysége - révén 1818 és 1834 között a környék nemesércbányászata megújult.

1834-ben kinevezték az alsó-magyarországi kamaragrófság, az ország legnagyobb bányakerülete vezetőjévé. A bányaművelést teljesen új üzemi tervekre alapítva két új altárót telepített: a Ferdinánd-altárót Körmöcön és az István főhercegről elnevezettet Magurkán. Az új feltárások nyomán megnövekedett ércek előkészítésére új ércmosó berendezéseket állított fel, és saját szerkesztésű lökőszéreket épített a kohók üzemének megjavítására. A Selmec melletti Szélaknán 1834-ben korszerű, gépi verésű sodronykötélgyárat létesített. Gyökeresen módosította a bányák térképezésének módszerét.

Sokoldalú munkássága mellett 1834-44 között igazgatója volt a selmeci akadémiának. Akadémiai igazgatásának tíz évében 118 bányász-, kohász- és erdészhallgatót nevelt a reformkor egyre magyarosodó szellemében, akik közül Péch Antal, Zsigmondy Vilmos, Szlávi József és sokan mások részt vettek a szabadságharcban és 1867 után az ország ipara alapjainak lerakásában.

1845 januárjában halálos betegen nyugdíjba vonult. Bánya- és kohómérnökeitől, az alsó-magyarországi bányahivatalnokoktól levélben búcsúzott, melyben „...tudományos és tapasztalatdús képzettségre és fáradhatatlan hivatali buzgalomra" intette őket.

Öt gyermeke közül három tisztként vett részt a magyar nép 1848-49. évi szabadságharcában.

Irodalom

FALLER G.: A selmeci M. K. Bánya- és Erdész Akadémia évszázados fennállásának emlékkönyve 1770-1870. Selmec, 1871.; FAZÉK Gy .: Megemlékezés S. G. bányamérnökről. Bányászati Lapok. 1964.

Molnár László