Tanulmányait 1900-ban fejezte be a Müncheni Egyetemen, és 1901-ben már a mechanika professzora lett a Hannoveri Egyetemen, ahol folytatta korábbi, a folyadékmechanika szilárd elméleti alapjainak megteremtésére irányuló munkáját. A Göttingeni Egyetemen, ahol 1904-től 1953-ig működött az alkalmazott mechanika professzoraként, világhírű aerodinamikai és hidrodinamikai iskolát teremtett. 1925-ben lett a Vilmos császár (később Max Planck) Folyadékmechanikai Intézet igazgatója. 1904-ben fedezte fel a levegőben vagy vízben mozgó test felszínén kialakuló határréteget; ezzel érthetővé vált a felületi súrlódási ellenállás jelensége, s áramvonalasítással csökkenteni lehetett a repülőgépszárnyak és más mozgó testek légellenállását. Prandtl a hasonló témán dolgozó Frederick W. Lanchester brit fizikustól függetlenül dolgozta ki a véges fesztávú repülőgépszárnyak feletti légáramlás elméletét. Ezek az eredmények utóbb Lanchester-Prandtl-szárnyelmélet néven váltak ismertté.

Prandtl munkássága az aerodinamika alapjává vált; az elsők között foglalkozott a kormányozható léghajók áramvonalasításával, kiállt az egyfedelű repülőgépek mellett, ezzel előmozdítva a levegőnél nehezebb légi járművek gyártását. A Prandtl-Glauert-szabály a hangsebességnél lassúbb légáramlásnál leírja a nagysebességű levegő összenyomhatósági jelenségeit. Prandtl fontos eredményeket ért el a szuperszonikus áramlás és a turbulencia elméletében, továbbá megújította a szélcsatornák és más aerodinamikai eszközök tervezését is. A nem körkeresztmetszetű szerkezetekben fellépő torziós erők elemzésére kidolgozta a szappanhártya-modellt.

KFKI Home >  História - Tudósnaptár