PÁVAI-VAJNA FERENC (Csongva, 1886. márc. 6. - Szekszárd, 1964. jan. 12.)

Egyetemi tanulmányait a budapesti Tudományegyetemen végezte, majd 1911-ben Böckh Hugó professzor tanársegédje lett a selmecbányai főiskola ásvány-földtan-telepismerettani tanszékén, Papp Simonnal egyidőben. 1911-től Böckh mellett részt vett a nagy sikerű erdélyi földgázkutatásban, továbbá 1915-1920 között kőolajföldtani térképezést végzett a horvátországi és a dunántúli területeken, Papp Simonnal együtt. Közösen mutatták ki a budafapusztai boltozatot.

Az I. világháború befejezése után mind Böckh, mind Papp kivált az állami szolgálatból és külföldre távozott. Ezek után a Pénzügyminisztérium 1921-ben megbízta a kincstári szénhidrogén-kutatások földtani irányításával, és mint a kutatások főgeológusa folytatta a Böckh által 1918-ban megkezdett nagyalföldi kincstári kutatásokat. A szegényes hazai lehetőségek adta eszközökkel végzett munkát nem koronázta a várt siker. Az idő azonban őt igazolta, mert ráterelte a figyelmet néhány olyan területre, ahol később, jobb feltételek közt, korszerű eszközökkel dolgozó utódai kőolajat és földgázt tártak fel.

Az általa földtani térképezéssel, a legolcsóbb kutatási módszerrel, kimutatott néhány boltozaton, így Hajdúszoboszló, Karcag és Debrecen környékén lemélyített kutatófurások nagy mennyiségű, magas hőmérsékletű hévizet tártak fel kevés, nem ipari jelentőségű földgázzal. Így vált ő, az olajkutató, a hazai hévízkutatás és -feltárás úttörőjévé. Nevéhez fűződik hazánk egyik legjelentősebb hévíz- és gyógyvízfürdőjének, Hajdúszoboszlónak a létrejötte, úgyszintén Karcag-Berekfürdő, Debrecen és a szegedi Anna-forrás hévizének feltárása.

Nemcsak hévízkincsünk feltárása, hanem felhasználása ügyének is úttörő harcosa volt, és felhívta a figyelmet a hévizek energiaszolgáltató jelentőségére is. Elsőként, már ezelőtt 60 esztendővel, ebben látta a geotermikus energia, a földhő hasznosításának nagy lehetőségeit. Az annak idején nem méltányolt, úttörő javaslatait napjainkban valósítják meg.

1929-ben kivált a Pénzügyminisztériumból és a Földtani Intézet szolgálatába lépett, ahol elsősorban gyakorlati földtani térképezést végzett 1956-ig, nyugdíjba vonulásáig. Részt vett az 1932-ben kezdődő észak-magyarországi kincstári szénhidrogénkutatásokat előkészítő kőolajföldtani térképezési munkálatokban, továbbá 1942-ben a máramarosi Iza-völgyében, az izaszacsali kőolajelőfordulás környékének földtani térképezését végezte. Ez a munka a Böckh megbízásából, még 1913-ban végzett térképezés folytatását, ill. kiegészítését szolgálta.

Munkássága a kőolajkutatáson, a hidrológiai tevékenységen kívül főleg a tektonika területére terjedt ki, ahol a földkéreg legfiatalabb tektonikai mozgásairól szóló újszerű felfogása - amit a gyakorlatban, a kőolajkutatásban is alkalmazott -, igen élénk vitákat váltott ki, főleg itthon. Maradandót alkotott a hazai barlangkutatásban is.