Mint annyi kortársáéban, hasonlóképpen az ő életében is a szabadságharc jelentett fordulópontot. A pesti egyetem mérnöki intézetében folytatott tanulmányai közvetlenül a befejezésük előtt megszakadtak, s honvédtüzérnek állt; ekkor ismerkedett meg a rakétákkal. Világos után az osztrák hadseregbe sorozták. Közkatonaként egy műszaki alakulathoz került, ahol idővel felismerték képességeit és mérnöki szakképzettségét. Tiszti iskolára vezényelték, majd hadnaggyá avatása után a Kremsben állomásozó műszaki tanszázad tanára lett.

Szabad idejét egy rakéta tervének a kidolgozására fordította. Az osztrák hadseregben az idő tájt rendszeresített Augustinféle rakétákat hagyományos módon, a rakétához erősített rúddal stabilizálták. E nehézkes, a fegyver harcbavetését késleltető módszer kiküszöbölése végett M. L. a rakéta mozgását a gránátokéhoz hasonló módon: hossztengelyük körüli forgással akarta stabilizálni. Efféle rakétaterveket a múlt század harmincas éveitől kezdve többen is készítettek. A Martin-féle megoldás alapelvében megegyezett az 1846-ban feltalált Hale-féle rakétával, de konstrukciós részleteiben eltért e fegyvertől. Érdeme, hogy a rakétatervezésben ő alkalmazott először mérnöki módszereket, s ő határozta meg, hogy a forgó rakéta testében milyen összetett igénybevétel ébred.

Tervét 1856-ban a műszaki csapatok főparancsnokságához terjesztette fel. Az újabban feltárt levéltári anyagból kitűnik, hogy a főparancsnokság a javaslatot katonai és polgári szakértőkkel igen alaposan megvizsgáltatta. A szakértők úgy találták, hogy a rendelkezésre álló rakétahajtó-töltetekkel nem lehetne a javasolt harceszközt a kellő hatékonysággal működtetni. Bár Martin rakétatervét nem fogadták el, felettesei azt tanácsolták, hogy foglalkozzék a hajócsavarok szerkesztésével. 1857-ben egy esztendőre szabadságolták, hogy Triesztben hajócsavar-kísérleteket végezhessen. Szabadságának leteltével megvált a hadseregtől, és hazatért Magyarországra.

A következő évtizedben különféle mérnöki állásokat töltött be; átmenetileg reáliskolai tanár is volt. 1861-ben az MTA lev. tagjává választotta. 1872-ben, az akkor létesített kolozsvári egyetem felsőbb mennyiségtani tanszékének vezető professzorává nevezték ki.

Élete végéig foglalkoztatta a repülés problémája. Akkoriban ő volt az egyetlen magyar tudós, aki a repülés elméleti alapjait kutatta, repülőgépterveket és kísérleti modelleket dolgozott ki.

Elméleti vizsgálatai során számos értékes eredményre jutott, de nem ismerte fel, hogy a csapkodószárnyas repülőgép elvének a követésével nem jut célhoz. Mindenképpen hiba volna azonban, ha repüléstudományi és -technikai tevékenységének a jelentőségét egyoldalúan, a végül is zsákutcába jutott kutatások alapján ítélnénk meg. Sokkalta nagyobb fontosságú, hogy Martin a repülés eszméjét fáradhatatlanul propagálta egy olyan korban, melyben a közvélemény a tudomány és a technika kérdései iránt közömbös volt.

Irodalom

MÉSZÁROS Vince: M. L. a repülés magyar úttörője. A Közlekedési Múzeum Füzetei, 1976.; NAGY István György: A rakétatechnika magyar úttörője, M. L. Föld és Ég, 1977.; ifj. BARTHA Lajos: M. L. Valóság és legenda egy magyar alkotóról. Közlekedéstudományi Szemle, 1978.