MAKÓ PÁL (Jászapáti, 1723. júl. 9. - Buda, 1793. aug.19.)

Régi nemesi családból született. Elemi iskoláit szülőfalujában, a hatosztályos középiskolát a jezsuiták egri intézetében végezte, majd tizenhét éves korában felvették a jezsuita rendbe, és megkezdődött tizennyolc évig tartó, változatos kiképzése. A kétéves próbaidőt Trencsénben töltötte, 1743-44-ben Győrben volt a humaniórák repetitora, a középiskolát lezáró hároméves filozófiai kurzust pedig a nagyszombati egyetemen végezte el. 1747-48-ban Ungvárott, a következő tanévben Nagyszombaton működött középiskolai tanárként, majd a bécsi egyetemen töltött két évet, mint a matematika repetitora. Újabb egy évet tanított Nagyszombaton, azt követően az 1752-56-os években a grazi egyetemen folytatott teológiai tanulmányokat, közben 1755-ben pappá szentelték. A harmadik próbaévet Besztercebányán töltötte, az 1758-59. tanévben megkezdte egyetemi működését Nagyszombaton a mennyiségtan oktatásával, majd a következő évben logikát és metafizikát tanított. 1759-ben tette le a rendi fogadalmat. Nagyszombatról a bécsi egyetemre rendelték, ahol két évig ugyanazokat a tárgyakat tanította. Sikeres működésével érdemelte ki; hogy 1763-ban kinevezték a magyar ifjak képzésére alapított akadémia-jellegű intézmény, a Theresianum tanárává, ahol matematikát, kísérleti fizikát és mechanikát oktatott.

A jezsuita rend 1773-ban történt feloszlatása után Mária Terézia bélai apáttá és királyi tanácsossá nevezte ki. Ezt követően tanári működése mellett jelentős szerepet vállalt a magyar közoktatásügy újjászervezésében, Ürményi Józseffel és Tersztyánszky Dániellel részt vett az első Ratio Educationis kidolgozásában, amelynek nemes veretű latin szövegezése az ő munkája. A nagyszombati egyetem Budára helyezése után M. P.-t nevezték ki a bölcsészeti kar igazgatójává, és ezt a tisztséget a II. József által elrendelt változtatásoktól eltekintve, lényegében hirtelen bekövetkezett haláláig megőrizte.

A 18. századi enciklopédikus műveltségeszmény megtestesítője volt, nagy iskolázottságú tudós, egyetemes műveltségű tanár és befolyásos közéleti férfiú. A matematikán, fizikán és filozófián kívül járatos volt a görög és latin, valamint korának nyugat-európai irodalmában, beszélt németül, franciául és olaszul. Latinul mind versben, mind prózában kitűnően írt, amit ódáin és elégiáin túl Nicomedes Dramation című iskoladrámája is bizonyít, mely utóbbi Corneille Nicomede című művének átdolgozása.

Bár önálló szaktudományi eredményei nincsenek, mint akadémiai és egyetemi oktató, tankönyvszerző és a kor új tudományos eredményeinek népszerűsítője jelentős tevékenységet fejtett ki, ami nem csak Magyarországon és a Habsburg Birodalomban, hanem annak határain kívül is elismerést váltott ki. 1759-ben jelent meg logika tankönyve, amely latinul nyolc kiadást ért meg, és a szerző halála után huszonhat évvel olaszul is megjelent. 1761-ben adta ki a később tizenegy kiadást megért metafizikai munkáját, a következő két évben pedig kétkötetes fizikakönyve, a Compendiaria physicae institutio látott napvilágot. Fizikai tárgyú műveiben a kor érdeklődésének előterében álló problémákkal foglalkozott: a villám természetéről írott értekezése előbb németül, majd latinul jelent meg és ismeretes magyar fordításban is, egyik könyvében foglalkozik a Hold légkörének, valamint a Föld alakjának kérdésével és az északi fény problémájával. Egy másik munkájában a testek egyensúlyára vonatkozó, valamint géptani és vízépítészeti tételeket tárgyal.

A tudománytörténeti irodalom legjelentősebbnek matematikai műveit tekinti, amelyek közül három középiskolai tankönyv. Compendiaria matheseos institutio című műve, amely gyors egymásutánban hat kiadást ért meg, a Monarchia országaiban az akadémiák és egyetemek algebra, illetve geometria könyve volt. Lényegében a mai középiskolai anyagot tárgyalja könnyed, világos stílusban, leleményes bizonyításokkal. Legszínvonalasabb műve a Calculi differentialis et integralis institutio, 1768-ban jelent meg Bécsben. Megírásában a külföldi oktatás szükségleteinek kielégítése és a hazai matematikai műveltség színvonalának emelése vezérelte. Itthon tankönyvül nem szolgálhatott, mivel az infinitézimális számítás nem szerepelt az egyetemi tananyagban. A könyv anyagában nem ad újat, de a maga korában nemzetközi mércével mérve is jó volt, különösen a szélsőértékszámítás alkalmazását kívánó matematikai és fizikai feladatok tetszetősek. Nem egy közülük a modern könyvekben is helyet kap. De aritmeticis et geometricis aequationum resolutionibus libri duo című kétrészes műve az algebrai egyenletek elméletét (Descartes előjelszabálya, egyenlettranszformációk, többszörös és komplex gyökök stb.) tárgyalja a negyedfokú egyenletekkel bezárólag, valamint a geometriai módszereket taglalja. Cantor a kor legjobb algebrakönyvei között említi M. P. munkáját.