Élete. Apja báró és gyalogsági főhadnagy volt, tizenegy gyermeke közül Jean-Baptiste volt a legfiatalabb. Papnak szánták, ezért jezsuita iskolába küldték Amiens-be. Apjának halála után azonban belépett egy gyalogsági ezredbe, és ott szolgált 1761-től 1768-ig. A növények akkor kezdték érdekelni, amikor a Riviérán állomásozott. Leszerelése után először orvosnak tanult, majd a botanika felé fordult. Hamarosan Bernard de Jussieu tanítványa lett a párizsi Jardin du Roi-ban (királyi füvészkert), s minden energiáját a növénytannak szentelte. Kilencévnyi terepmunka és gyűjtés eredményeként adta ki 1778-ban Franciaország flórájának leírását három kötetben. A botanika ekkortájt mindenütt igen népszerű volt, így a Flore française (Francia flóra) nagy közönségsikert aratott mint jól használható növényhatározó. Lamarck nem ragaszkodott szolgaian a nagy svéd botanikus, Karl von Linné módszereihez. Könyvének elismeréseként a Francia Akadémia tagjává választották. Akkoriban ennek a testületnek mindössze 42 tagja volt. Georges de Buffon gróf, a kor vezető természettudósa felfogadta fia mellé tanárnak egy kétéves utazásra, melynek során bejárták Közép-Európát, fölkerestek sok füvészkertet és tudományos intézményt. Lamarck a következő években terjedelmes növénytani cikkeket írt az Encyclopédie méthodique (Módszeres Enciklopédia) számára (ez a híres, Diderot által alapított Encyclopédiát folytatta), majd a királyi herbárium őre lett.

 A múzeumi gyűjtemények korszerűsítése. Az 1789-es francia forradalom a szellemi intézményeket éppen úgy át akarta formálni, mint a politikai rendszert. Ennek szellemében megszüntették a királyi természetrajzi gyűjteményt. Lamarck a Nemzetgyűléshez címzett emlékeztetőben bírálta azokat a múzeumokat, amelyek kuriózumokat mutatnak be ötletszerűen, jó szándékú amatőrök elképzelései szerint. Úgy vélte, hogy a gyűjteményeknek a tudomány haladását kell szolgálniuk, és ehhez létre kell hozni egy nagy természetrajzi múzeumot. Ebben a gyűjtemény darabjait "módszertani vagy pontos rendszertani elvek alapján kell elhelyezni", nem pedig véletlenszerűen. A természet mindhárom nagy szféráját (állat- és növényvilág, ásványok) osztályok, rendek és nemek szerint csoportosítva kell bemutatni, és ehhez olyan írott katalógust kell készíteni, amely a rendszerezett ismeretek forrása lehet. Lamarck tehát a modern múzeumok alapelveinek kidolgozásában is úttörő szerepet játszott. Az ilyen intézményekben a gyűjtött tárgyak elrendezése egyszersmind osztályozást is jelent, amelyet az intézmény tudós testülete dolgoz ki, s az egész gyűjteményt megbízható tudású szakemberek tartják fenn és modernizálják. Amikor 1793-ban megalapították a Muséum National d'Histoire Naturelle-t, Lamarck lett a gerinctelenek felelőse, hiszen ezekből már számottevő gyűjteménye volt. Valószínűleg ő volt az első, aki kapcsolatba hozta az ősmaradványokat (kövületeket) azokkal az élő szervezetekkel, amelyekhez a legjobban hasonlítanak.

 A XVIII. század végére a kémia és az élettan eredményei meggyőzték a legkiválóbb kutatókat arról, hogy a természet rejtélyei csak úgy oldhatók meg, ha türelmesen keresik azokat a jelenségeket, amelyek az alapvető összefüggéshez nyújthatnak kulcsot. Lamarck azonban úgy találta, hogy az Antoine Lavoisier nevéhez kapcsolódó új kémia a nagyszabású igazságok felderítése helyett a részletek labirintusába vezeti a tudósokat. Attól tartott, hogy a tudomány többé nem lesz olyan koherens rendszer, amelynek alapján minden ember megértheti a világot és benne a saját helyét, hanem néhány specialista beszűkült területévé válik. Eltervezte, hogy értekezések sorozatában egységes szemléletet dolgoz ki a természeti folyamatok, a kémia, a geológia, az éghajlat és az élet kérdéseire. A sorozat első darabja egy kétkötetes, spekulatív munka volt az anyagról és az energiáról Recherches sur les causes des principaux faits physiques, et particulièrement sur celles de la combustion (A legfőbb fizikai jelenségek okainak kutatása, különös tekintettel az égésre; 1794) címmel. Ezt követte a Réfutation de la théorie pneumatique, ou de la nouvelle doctrine des chimistes modernes (A penumatikus elméletnek avagy a modern kémikusok új doktrínájának cáfolata; 1796), amelyben az égésről alkotott saját elméletét szembeállította Lavoisier és Antoine de Fourcroy gróf nézeteivel. Lamarck egyik munkájában sem érvényesült az az óvatosság, mely akkoriban kezdte jellemezni a komoly tudományos vizsgálódások nagy részét, másfelől kifejtésmódja sem vonzotta a szélesebb olvasóközönséget.

 Hydrogéologie (Hidrogeológia; 1802) c. művében a Föld keletkezését a világtenger ismétlődő kiáradásainak történeteként írta le. Az ilyen özönvizek szerves üledékéből épültek fel szerinte a kontinensek. Előremutató volt az a felismerése, hogy a lerakódásokban előforduló maradványok típusából következtetni lehet az üledékek mélytengeri vagy parti képződésére. Ugyancsak rendkívülinek mondható a geológiai idő roppant léptékének felismerése. "A Természet számára az idő jelentéktelen, és sohasem támaszt nehézséget. Mindig [a Természet] rendelkezésére áll, s olyan korlátlan erőt képvisel, amellyel az egyaránt elláthatja legnagyobb és legkisebb feladatait." Ez az értelmezése sem keltett különösebb visszhangot. A tudományt mindinkább a kölcsönös kritika hálózata vitte előre, s a tudósok bizonyítékokat és adatokat gyűjtöttek, hogy biztossá tegyék az alapvető tények széles körű elfogadását, mielőtt általános elméleteket próbáltak volna kialakítani. Lamarck megvetette ezt a szemléletet, így fokozatosan kiközösítette magát a tudományos világból, megkeseredetté, magányossá vált.

 A gerinctelenek rendszertani leírása. Lamarck 1800-ban jelentette be az alsóbbrendű állatok osztályozásának revízióját, azt ugyanis Linné nem dolgozta ki precízen. Az alapvető szervek működésének és komplex felépítésének megkülönböztető elemzésével Lamarck be tudott hatolni a felszínes, formai hasonlóság mögé, például bizonyos puhatestűek és férgek összehasonlításában. Ezt a munkát már empirikus alapra helyezte: "Rendelkezésemre állt a Múzeum csodálatos anyaga és az a másik, meglehetősen gazdag gyűjtemény, melyre magam tettem szert közel 30 éves munkával." A Système des animaux sans vertèbres, ou table général des classes (A gerinctelen állatok rendszere, vagy az osztályok összefoglaló táblázata) 1801-ben jelent meg. A tudósnak ez a könyv volt az első nagyobb munkája a gerinctelenekről. Felhasználva az akkori kutatási eredményeket, leginkább Cuvier anatómiai vizsgálatait, olyan rendszerezést alkotott, amely az egész XIX. századi kutatás számára irányadó maradt, s nagyrészt még ma is elfogadják. A gerinctelenekkel kapcsolatos kutatásainak csúcsát Histoire naturelle de animaux sans vertèbres (A gerinctelen állatok természetrajza; 1815-22) c. műve jelentette.

 Lamarck elképzelése szerint az életformák hatalmas, lépcsőzetes sort alkotnak a legegyszerűbbtől a legbonyolultabb élőlényekig. A "gerjesztések", valamint a "finom és mindig mozgó" fluidumok hatására az állati szervek egyre bonyolultabbakká váltak, és egyre magasabb szintekre kerültek. Ezt a nézetet fejtette ki a Recherches sur l'organisation des corps vivants (Kutatás az élő testek szerveződéséről; 1802) c. könyvében és a Philosphie zoologique (Állattani filozófia; 1809) c. munkájában. Az utóbbiban két "törvényt" állapít meg, szerinte ezek irányították az élet egyre magasabbrendű formáinak megjelenését. Az első szerint a szervek tökéletesednek az ismételt használat során, és gyengülnek akkor, ha nem használják őket. A második törvény szerint a szervek efféle, a környezet által meghatározott tökéletesedése vagy leromlása (kialakulása vagy elvesztése) "megőrződik a szaporodás során, és átkerül az új egyedekbe is". A híres Lamarck-féle példával: a zsiráf első lába és nyaka azért nyúlt meg, mert az állat lombevő életmódot folytatott. Charles Darwin A fajok eredete c. művének megjelenésekor, 50 évvel később ezek a lamarcki nézetek ismét a figyelem és a viták középpontjába kerültek. A lamarckizmust azonban az 1930-as évek után a legtöbb genetikus elvetette, kivéve a Szovjetunióban, ahol a liszenkoizmus formájában az 1960-as évekig uralkodó szerepet játszott a tudományágon belül. Eredeti megfogalmazásban azonban a lamarckizmus egy részletesen kidolgozott hipotézisrendszer része volt olyan folyamatok megmagyarázására, amelyeknek működéséről Lamarcknak nem volt közvetlen bizonyítéka. A szerző mondandóját szükségképpen gyökeresen megváltoztatta az, hogy általános, spekulatív gondolatmenetét olyan kérdésekre alkalmazták, amelyek a darwini elméletnek köszönhetően egy évszázaddal később már sokkal inkább konkrétak voltak. Különösen igaz ez a genetika területére, amelyről Lamarcknak még sejtelme sem volt. Mindemelett a jeles természetkutató intuitíven megsejtette az élet dinamikus voltát, a fizikai-kémiai és az életfolyamatok szoros, kölcsönös összefüggését Ä ennek felismerésén alapul a modern biológia tudománya. Éppenséggel ő használta először (1802-ben) a biológia szót. Mégis, ennek a tudománynak a történetében inkább előfutárnak tekinthető, mintsem alapítónak, kivéve a gerinctelenek rendszertanát, hiszen erre nemcsak a legjobb kutatási eljárásokat dolgozta ki, hanem azokat az intézményi kereteket is, amelyek közt ezek a kutatások azóta is a legsikeresebben végezhetők. Lamarck vakon és szegénységben halt meg.

Bibliográfia. Lamarckról nincs modern életrajz. Munkásságáról részletek találhatók a következő művekben: H. Bentley Glass-O. Temkin-W. L. Straus (szerk.): Forerunners of Darwin: Forerunners of Darwin: 1745-1859 (1959) - értékeli Lamarck értékeli Lamarck hozzájárulását az evolúció gondolatának fejlődéséhez; és Philip C. Ritterbush: Overtures to Biology: The Speculations of Eighteenth Century Naturalists (1964) - összefoglalja a XVIII. századi természetrajzban gyakori spekulatív gondolatmeneteket.

KFKI Home >  História - Tudósnaptár