Középiskoláit Pozsonyban végezte (1873-81), s már akkor új módszert dolgozott ki az állócsillagok parallaxisának kimutatására. 1881-84-ben a bécsi egyetemen matematikát, fizikát és csillagászatot hallgatott és Oppolzer tanítványaként szerzett doktori oklevelet. 1882-től a bécsi csillagvizsgáló asszisztense. Itt figyelt fel rá Konkoly-Thege Miklós; meghívta ógyallai obszervatóriumába obszervátornak (1883-87). 1888-93 között a pesti Tudományegyetemen Eötvös Loránd tanársegédje, 1889-ben az egyetem kozmográfiai és geofizikai magántanára, 1879-től rk., 1904-től ny. r. tanára; közben 1899-1903 között az ógyallai obszervatórium aligazgatója. 1900-ban kiküldték a strassburgi Szeizmológiai Intézet tanulmányozására.

Munkásságának első szakasza az elméleti csillagfizikai kutatások jegyében indult: doktori értekezését a színképintenzitás eloszlása és a sugárzó test hőmérséklete összefüggésének elméleti vizsgálatáról írta. Már első dolgozata magába foglalta az utóbb W. Wien nevével jelzett úgynevezett eltolódási törvényt. Ezt a dolgozatát továbbfejlesztve sikerült elsőként reális értéket kapnia a színképintenzitás eloszlásának méréseiből a csillagok felszíni hőmérsékletére. Emellett az ógyallai csillagvizsgáló munkatársaként részt vett az égi egyenlítőtől délre elhelyezkedő csillagok színképkatalógusának összeállításában is. Tervezett spektrálfotométert, megkezdte a csillagok különböző színben végzett fényességmérését, és (Gothard Jenő fényképfelvételei alapján) elsőként állapította meg, hogy vannak olyan csillagok, amelyeknek sugárzása nagyrészt a szemmel nem látható, ibolyántúli hullámtartományba esik.

Hazatérése után megszervezte a budapesti, fiumei, temesvári, kolozsvári, ungvári, kalocsai, kecskeméti és ógyallai állomásokból álló hazai szeizmológiai hálózatot. 1906-ban a Nemzetközi Földrengési Szövetség örökös főtitkárának választotta. A főtitkári állást a szövetség egész fennállása alatt betöltötte, és a világ szeizmológiai kutatását egy évtizeden át Budapestről irányította. Erre a tisztségre különösen alkalmassá tette különleges nyelvtudása. Hat nyelven - magyar, német, angol, olasz, francia és latin - fogalmazta tudományos értekezéseit. 1906-ban Budapesten megalapította a Magyar Földrengési Számoló Intézetet és az egyetemi földrengési obszervatóriumot, amelynek haláláig igazgatója volt.

A földrengéskutatás terén a hálózatfejlesztésen és szervezési munkákon kívül elmélyült elméleti kutatásokat is végzett. A Cancani-egyenlet továbbfejlesztésével az izoszeiszták felhasználásával 1906-ban hipocentrum meghatározási formulát dolgozott ki. E munka szép sikerét jelenti, hogy Gutenberg 1932-ben megjelent Handbuch d. Geophysik 4. kötete ennek az egyenletnek teljes levezetését idézi. A formulát a jelenlegi szeizmológiai irodalomban is K. R. neve alatt közlik. A földrengéselőrejelzés lehetőségeivel is foglalkozott, és már a század elején felvetette, hogy mérni kell a feszültség alatt lévő kőzetben terjedő hullám sebességét és felhívta a figyelmet a szeizmológia gyakorlati alkalmazására. Vizsgálatokat végzett az égitestek hőmérsékletének meghatározására.

Főbb művei

Grundzüge einer theoretischen Spektrelanalyse. Bp., 1890.; A mathematikai és csillagászati földrajz kézikönyve. Bp., 1899.; Seismonomia. Modena, 1900. (latinul).; A világegyetem. Bp., 1906.

Irodalom

Nekrológ. Akadémiai Értesítő, 1934. és Földrajzi Közlemények, 1934.; SIMON Béla: K. R. Természettudományi Közlöny, 1936.; BARTHA L.: Magyar asztronómusok szerepe a fizikai csillagászat megalapozásában. Technikatörténeti Szemle, 13. 1982.; Évfordulóink, 1984.