KÓS KÁROLY (Temesvár, 1883. dec. 16. - Kolozsvár, 1977. aug. 24.)

Általános iskoláinak első három osztályát Nagyszebenben végezte, majd Kolozsváron folytatta. A híres református kollégiumban érettségizett 1901-ben. Egyetemi tanulmányait 1902-től a budapesti kir. Műegyetemen a mérnöki fakultáson kezdte, majd 1904-től az építészmérnöki tanszékre átigazolva folytatta. Építészkollégái meglehetősen nagy elismeréssel tekintettek rá, amelyet részben pályázatokon elért sikereinek, illetve misztikummal teli erdélyi származásának köszönhetett. Később a budapesti Műegyetemen a "Fiatalok" néven híressé vált laza diákcsoport meghatározó egyéniségévé vált.

1907-ben szerezte meg építészmérnöki diplomáját. Még ugyanebben az évben a Kultuszminisztérium ösztöndíjasaként Erdélybe utazott, hogy a népi építészetet tanulmányozza. Ezt követően rövid ideig dolgozott Pogány Móric, majd Maróti Géza irodájában. 1908-ban önálló megbízásokhoz is jutott, mint például az óbudai református paróchia és imaház tervezése (Zrumeczky Dezsővel, 1908-9). Családi házat tervezett Kolozsvárra szülei számára, amelynek vázlatterve "Kis udvarház műteremmel" címmel a Magyar Iparművészetben jelent meg. Tervei sikeresen szerepeltek az 1908-as bécsi nemzetközi építészeti kongresszuson. Ugyancsak 1908-ban nyáron bejárta Kalotaszeget Zrumeczky Dezsővel együtt. Ezt követően szintén Zrumeczky Dezsővel közösen Kós addigi legkomolyabb építészeti megbízását kapta: felkérték az újjáépülő budapesti Állatkert több állatpavilonjának megtervezésére, amelyek 1909 és 1912 között fel is épültek.

1910-ben Kós felépítette az azóta legendássá vált Varjúvárat Sztánán, Kalotaszeg szívében. Az első világháború kitöréséig Kós Károly megalkotta a századfordulós modern magyar építészet több fontos épületét mint például (a fentieken kívül): a városmajori általános iskolát és óvodát (Budapest, 1910), a marosvásárhelyi Gázüzem székházát és lakóházakat (1910-13), a Székely Nemzeti Múzeumot (Sepsiszentgyörgy, 1911-12), a monostori úti református templomot Kolozsváron, (1912- 13), vagy a kispesti Wekerle munkás- és tisztviselőtelep főterének városrendezési koncepcióját és néhány főtéri épületet. Az irodalmi és grafikai pályán is nagy sikert aratott "Atila királról ének" című balladája (1909), valamint "Régi Kalotaszeg" (1911) című tanulmánya.

Az első világháború ideje alatt az aktív katonai szolgálat alól egy rövid időszakot kivéve felmentésben részesült olyan minisztériumi megbízatásai miatt, mint például a sepsiszentgyörgyi kórház tervezése és művészete, kisebb vidéki iskolák megtervezése, illetve az utolsó magyar király koronázásának díszlettervezése; majd pedig két évet a konstantinápolyi Magyar Intézet munkatársaként külföldön tartózkodott. Törökországi tartózkodása alatt tanulmányozta az óbizánci illetve török muzulmán építészetet, amiről 1918-ban nagyszabású várostörténeti monográfiája jelent meg "Sztambul" címmel.

A háború befejezése után K. K. véglegesen a sztánai Varjúvárban telepedett le. A háború után kialakult nehéz időszakban a négygyermekes családfő részt vett számos olyan kezdeményezésben, amely az erdélyi magyarok kulturális és politikai életének megszervezését tűzte ki célul. A magyar kisebbséget összefogásra és aktivitásra bíztató "Kiáltó Szó" című kiáltványa 1821-ben jelent meg. Ebben az időszakban újságszerkesztőként, rovatvezetőként és grafikusként dolgozott amellett, hogy Moll Elemér építészirodájában vállalt munkát. A Varjúvárban nyomdát rendezett be, ahonnan kis példányszámban színes metszetekkel illusztrált könyvecskéket és kalendáriumokat adott ki, mint például az "Erdély kövei" (1922) vagy az .Atila királról ének" címűeket (új kiadás 1923).

1925-ig készített fontosabb önálló építészeti tervei között meg kell említeni a sepsiszentgyörgyi Városház bővítésének tervét (1919), a Kolozsvári görögkeleti katedrális II. díjas pályázati tervét (felépült Fejérden, 1928) vagy dr. Csulak Samu lakóházát Sepsiszentgyörgyön (felépült 1924).

Ipari létesítményekre és lakótelepekre kiírt pályázatokon is résztvett; tervei szerint fel is épült a kolozsvári Írisz Porcelángyár.

1924-ben megalapította az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely erdélyi írók műveit adta ki, és később a Barabás Miklós Céhet (1931, Szolnay Sándorral), amely az erdélyi művészeket képviselte. Szerkesztette az Erdélyi Helikon című folyóiratot, tagja volt a Helikon írói csoportosulásának. Írói tevékenysége egyre jelentősebbé vált életében. 1925-ben megjelent a "Varjú nemzetiség" című regénye, azt követően több regényt és színjátékot, valamint építészeti, néprajzi tanulmányt is közölt, amelyek közül a legjelentősebb: "A lakóház művészete" (Tanulmány, 1928), "Erdély" (kultúrtörténeti vázlat, 1929), "Az országépítő" (regény, 1934) és "Budai Nagy Antal" c. színjátéka (1936), "A székely nép építészete" (építészeti tanulmány, 1944), "Falusi építészet" (1946), vagy "Mezőgazdasági építészet" (szakkönyv, 1957). Számtalan cikket, recenziót és novellát jelentetett meg.

Kevésbé ismert, hogy 1919 után K. K. építészként is jelentős munkákat alkotott. Több restaurálási munkán is dolgozott, amelyek között a legfontosabbak a bonchidai református templom (1936), a Bánffy kastély restaurálása (1936-7), Mátyás király szülőházának helyreállítása Kolozsváron (1944), valamint a széki református templom helyreállítása (1946). A két világháború között számos középületet is tervezett, amelyeknek egy része fel is épült. Ilyenek: Sepsiszentgyörgyön a református leánygimnázium és internátus (1926, 1932), egy református elemi iskola (1929) valamint Kolozsváron az 1930-ban tervezett Műcsarnok (1934) épültek.

K. K. egyre többet fáradozott a falusi környezet problémáinak megoldásán és fejlődési lehetőségeinek kidolgozásán is. "A lakóház művészete" című tanulmányában (1928) már ajánlott típusterveket adott közre, amelyek korszerű, de művészies és helyi anyagokat felhasználó épületeket ábrázoltak. Kialakuló mezőgazdasági koncepciójának gyakorlati és intézményes megvalósítását az 1936-os bábonyi mezőgazdasági iskola és mintagazdaság létesítésével kísérelte meg. A mezőgazdasággal kapcsolat elméleti és gyakorlati tevékenységét tanárként az 1940-es és az 1950-es években a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán folytatta. A második világháború végén Sztánáról be kellett menekülnie Kolozsvárra. A Varjúvár, a tanya, a földek, és a bábonyi mintagazdaság a háború áldozatai lettek. A Varjúvárat később helyrehozták, de K. K. többet nem tért vissza oda lakni. A háború után Kolozsváron újraindította a mezőgazdasági iskolát. Több ízben tervezte meg komplett kollektív gazdaságok üzemi központjait (Kispetri, 1952; Mezőkók, 1952). A "Mezőgazdasági építészet' című szakkönyv tartalmazza az 1948-49-es évi előadásainak tartalmát, gazdagon illusztrálva és konkrét példatervekkel magyarázva. A háborút követően 1946 és 1948 között a Magyar Népi Szövetség politikusaként a Román Parlament tagja volt. 1952-ben, élete hetvenedik évében vonult nyugállományba, de továbbra is dolgozott.