KITAIBEL PÁL (Nagymarton, 1757. febr.3. - Pest, 1817. dec. 13.)

A pesti egyetem jogi, majd orvosi karán tanult. 1785-ben orvosdoktorrá avatták, de ezzel a tudománnyal többé nem foglalkozott. Még hallgató korában, 1784-ben az egyetem botanika és kémiai tanszékén Winterl Jakab professzor tanársegéde, majd adjunktusa lett, 1802-ben pedig egyetemi tanárrá nevezték ki. 1807-ben a Winterl által alapított pesti botanikus kert igazgatója, majd 1810-ben a tanszékek szétválasztása nyomán a botanika tanszékvezető professzora lett. Az előadási kötelezettségek alól azonban felmentették s így fejthette ki sokoldalú tudományos munkásságát.

Legmaradandóbb alkotásait a botanikában érte el, de jelentős kémiai munkássága is. Vizsgálta ásványvizeinket, összetételüket, sőt gyógyhatásukat is, ezáltal a hazai balneológia úttörőjének tekinthető. A hazai ásványvizekről szóló posztumusz műve, a Hydrographia Hungariae (1829) ma is forrásmunka. - A magyar flóra legnagyobb, úttörő kutatója és feltárója volt. Botanikusi munkásságát az egyetemi füvészkertben kezdte: lerakta az egyetemi herbárium alapjait, gyarapította és rendszerezte a kert állományát. Ezek után Winterl professzor javaslata alapján, a kormányzat megbízásából megkezdte országos gyűjtőmunkáját. 1792-1816 között, Erdély kivételével egész Magyarországot beutazta, bejárta, miközben kb. 20 000 km-nyi utat tett meg és begyűjtötte az ország flóráját. 1795-ben megismerkedett Waldstein Ferenc gróffal, aki mindvégig munkatársa, barátja és anyagi támogatója volt. Együttműködésük eredménye s egyben főműve Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae címmel 1799-1812 között Bécsben jelent meg latin nyelven, három díszes kiállítású kötetben, 280 színes rézmetszettel illusztrálva. A begyűjtött gazdag herbáriumanyag 15 000 lapnyi hagyatékát Jávorka Sándor dolgozta fel 1926-1936 között. Az egyetem megbízta a teljes Flora Hungarica megírásával, de ebben korai halála megakadályozta. Gazdag kézírásos anyaga részben a Nemzeti Múzeum kézirattárában még ma is kiadásra vár. Eddig csak részletek jelentek meg Schuster János, Kanitz Ágost és Gombocz Endre közlésében. A Nemzeti Múzeumban elhelyezett ásvány- és kőzetgyűjteménye, melyről Jónás József mineralógus, múzeumi őr 1819-ben katalógust készített, 1956-ben elpusztult.

K. P. országjárásai közben ásványokat és kőzeteket is gyűjtött és mint kora kiváló kémikusa, ásványanalízist is végzett. Itt kapcsolódott be neve a magyar ásványtan történetének a tellur felfedezésével kapcsolatos fejezetébe. A tellurnak, az egyetlen erdélyi magyar elemnek a felfedezése, ma is vitatható története a hazai ásványtannak. A tellurt, Müller F. József bányamérnök-mineralógus, mint az erdélyi bányászat vezetője fedezte fel elsőként 1783-ban, majd tőle függetlenül K. P. 1789-ben. Ezek után Müller felfedezésének ismeretében M. Klaproth német vegyész írta le az elemet, és nevezte el tellurnak 1798-ban. A kibontakozott prioritási vitában végül is K. P. hivatalos nyilatkozatban elismerte, hogy az elemet Müller F. J. fedezte fel. Így két magyar, ill. magyarországi tudós felfedezését, prioritását egy harmadik, külföldi tudós határozottabb fellépésével tette magáévá. Nem egyedülálló esete a magyar tudománytörténetnek.

Alkalma nyílt az 1810. évi móri földrengést Tomcsányi Ádámmal, a pesti egyetem fizikatanárával együtt tanulmányozni, és észleléseiket közösen publikálták Dissertatio de terrae motu.... című munkájukban 1814-ben. Ez a mű az első hazai földrengési monográfia, mely a világ első földrengési térképét tartalmazza, ahol a szerzők a nemzetközi irodalomban elsőként alkalmazták az ún. izoszeiszta vonalakat. Végül említésre méltó K. P. tudományszervezői szerepe és törekvése, ugyanis ő a természettudományi társulati gondolat egyik hirdetője volt. 1802-ben, Plan zu einer Ungarischen Gesellschaft für Naturkunde, Ökonomie und Medizin címen egy természettudományi társaság tervezetét terjesztette fel Bécsbe, de tervét a kormányzat elutasította. Terve néhány évtized elmúltával megvalósult a Magyar Természettudományi Társulatnak 1841-ben történt megalapításával.