Kapica, Pjotr Leonyidovics (szül. 1894. júl. 8. [a régi naptár szerint jún. 26.] Kronstadt, Oroszország - megh. 1984. ápr. 8. Moszkva, Szovjetunió), szovjet fizikus, 1978-ban megosztott fizikai Nobel-díjat kapott a mágnesség és az alacsony hőmérsékletek fizikája terén elért eredményeiért. Felfedezte, hogy a hélium-II-nek, vagyis a folyékony hélium 2,174 K (-270,976 °C) alatt létező stabil formájának szinte nincs belső súrlódása, tehát áramlási ellenállása. Ez a tulajdonság a szuperfolyékonyság. Kapica a Pétervári Műszaki Egyetemen tanult, majd ott tanított 1921-ig. A forradalmat lövető polgárháború idején megbetegedett és meghalt az első felesége és két kisgyermekük; ekkor Angliába ment, a Cambridge-i Egyetemen tanult. Ernest Rutherforddal dolgozott együtt, 1924-ben a mágneses kutatásokkal foglalkozó Cavendish Laboratory igazgatóhelyettese lett. Az általa tervezett berendezéssel 500 000 gauss erősségű mágneses teret lehetett előállítani, ezt a térerősséget 1956-ig nem múlták felül. 1925-ben Cambridge-ben a Trinity College tagja lett, 1929-ben választották a Royal Society (Királyi Társaság) tagjává, a kisszámú külföldi tag egyikeként. A Royal Society Mond Laboratóriumát az ő számára építették 1932-ben Cambridge-ben.

Kapica 1934-ben, mielőtt a hélium-cseppfolyósító expanziós gépről írt dolgozatát közzétette volna, egy szakmai rendezvényre a Szovjetunióba utazott, ahol elvették az útlevelét, és Sztálin parancsára visszatartották. 1935-ben a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Fizikai Problémák Intézetének az igazgatója lett Moszkvában. Rutherford közbenjárásával sikerült elérnie, hogy a Mond Laboratórium berendezéseit Moszkvába szállítsák. Kapica folytatta az alacsony hőmérsékletek fizikájának kutatását, a hélium-II hővezetési tulajdonságait vizsgálva fedezte fel a szuperfolyékonyságot. Eredményeit először 1938-ban közölte, e tárgyban végzett további munkáját The Heat Transfer and Superfluidity of Helium II (Hőátadás és szuperfolyékonyság a hélium-II-ben; 1941) és Research into the Mechanism of Heat Transfer in Helium II (A hőátadás mechanizmusának vizsgálata a hélium-II-ben; 1941) c. műveiben tette közzé. 1939-ben készüléket épített, amellyel nagy mennyiségben állítottak elő folyékony oxigént a szovjet acélipar számára a II. világháború éveiben. Az 1930-as, 1940-es években elért tudományos eredményeiért Kapica sok kitüntetést kapott a szovjet kormánytól, közéjük tartozik a Szocialista Munka Hőse (1945), a Szovjetunió legnagyobb polgári kitüntetése.

Kapica 1946-ban a jelek szerint visszautasította, hogy az atomfegyverek fejlesztésén dolgozzék, ezért elvesztette Sztálin kegyeit. Leváltották a Fizikai Problémák Intézetének vezetői posztjáról, vidéki házában, dácsájában lakott még Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után is. Visszavonultsága idején a gömbvillámok kutatásában ért el új eredeményeket. 1955-ben újra az intézet igazgatója lett, ezt a beosztást haláláig megtartotta.

Amikor az 1950-es évek végén Kapica a nagy teljesítményű mikrohullámú generátorokat kutatta, érdeklődése a szabályozott termonukleáris fúzió felé fordult, 1969-től dolgozatok sorát tette közzé e témáról. Nyíltan kiállt a tudományos gondolatok szabadsága mellett, az 1960-as években egyike volt a Bajkál-tavat az ipari szennyezéstől féltő szovjet tudósoknak. Részt vett a Pugwash-értekezleteken, a tudományos kutatómunkának a pusztítás helyett az építés szolgálatába állítását szorgalmazó nemzetközi találkozókon.

KFKI Home >  História - Tudósnaptár