JÁVORKA SÁNDOR (Hegybánya, 1883. márc. 12.- Budapest, 1961. szept. 28.)

Középiskoláit Selmecbányán, a tudományegyetemet Budapesten végezte. 1906-ban doktorált. Már 1905-ben belépett élete első és egyetlen munkahelyére, a Magyar Nemzeti (később Természettudományi) Múzeum növénytárába. 1919-ben kinevezték a növénytár vezetőjévé; emiatt később munkatárssá minősítették vissza. 1932-ben lett egyetemi tanár. 1934-ben már újra a tár igazgatója, egészen 1940-ben történt nyugállományba vonulásáig. 1936-ban az MTA levelező, 1943-tól rendes tagja. 1940 után nyugdíjasként még tovább, 20 éven át naponta rendszeresen bejárt a növénytárba, felhasználva munkájához annak gazdag herbáriumát és könyvtárát. 1952-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Számos társadalmi, tudományos és ismeretterjesztő társulat (MTA, TIT stb.) aktív tagja, szerkeszti a Botanikai Közleményeket, majd az Acta Botanica Hungarica-t; egyik alapítója, haláláig vezetője (részben írója is) a Magyarország Kultúrflórája sorozatnak. Több külföldi kongresszus résztvevője, az angliai Flora Europae bizottság egyik hazai munkatársa.

J. S. századunk első felének Európa-szerte ismert flórakutatója, a Kárpát-medence és a Balkán növényvilágának ritka képességű tudósa. Biztos és egyedülálló fajismeretét szenvedélyes terepjárásai során a természetben tett megfigyelései, gyűjtései és tehetsége alapozták meg. 60 év alatt közel 2200 napot töltött a szabadban, és az ennek során gyűjtött 22 000 lapnyi herbáriumi anyaga is egyedülálló teljesítmény. 120 új növényt fedezett fel és írt le. Nevét 40 virágos és virágtalan taxon őrzi, köztük a legújabban felfedezett kubai Rubiaceae-nemzetség: a Javorkaea.

Jelentős számú (220-nál is több) publikációjának zöme a florisztikával, a rendszertannal és a chorológiával (elterjedéstan) foglalkozik, elsősorban a Kárpát-medence, az Alpok és a Balkán (Albánia, Jugoszlávia, Bulgária) területével összefüggésben. Egyik legszorgalmasabb gyűjtője a Flora Hungarica Exsiccata sorozatnak. Monografikus genuszfeldolgozásai (Onosma, Ericaceae, Hieracium, Linum, Sorbus) mellett legfőbb érdeme, hogy neki köszönhető a már Kitaibel óta tervezett magyar flóramű tényleges megalkotása. Két évtizedes munkássága alapján állította össze az 1400 oldalas Flora Hungarica-t, mely a hazai flórakutatás mérföldköveként a Kárpát-medence valamennyi magasabb rendű (4000-nél is több) fajának kritikai áttekintését adja. E művében jelennek meg a kiváló illusztrátortárs, Csapody Vera (l. ott) első, morfológiai rajzai, melyet később az együttes munkásságuk koronájaként megjelent nagy képes atlasz pompás ábrái követnek. A ma is nélkülözhetetlen kézikönyvet 1975-ben, 1979-ben és 1991-ben újra megjelentették.

Szintén Csapody élethű illusztrációival jelentek meg közel 40 év során a Kis növényhatározók, majd színes akvarellekkel a népszerű Erdő-mező virágai (magyar és szlovák kiadásokban); azután a Magyarország gyógynövényei (1948), valamint a kerti dísznövények színes atlasza (1962).

Alapvető forrásmunka a nagy előd, Kitaibel Pál örökbecsű herbáriumának kritikai érzékkel feldolgozott sorozata (1925-36), és a kétszáz éves jubileum alkalmából megjelentetett részletes Kitaibel-életrajz (1957). Sok más botanikusról szóló megemlékezésen kívül több természetvédelmi és ismeretterjesztő cikk (vagy könyv: Viruló természet, 1948) került ki tollából.