JÁKY JÓZSEF (Szeged, 1893. júl. 15. - Budapest, 1950. szept. 13.)

Mérnöki oklevelét 1915-ben szerezte meg. Pályáját a budapesti Műegyetemen, Zielinski professzor tanszékén kezdte mint tanársegéd. A 20-as évek elején a közlekedési és vasútépítési tanszéken tevékenykedett, itt készítette el 1924-bon doktori értekezését. Terzaghi könyvének megjelenése (1925) után figyelme a talajmechanika felé irányult. Először a rézsűállékonysággal, majd az anyagvizsgálattal, a feszültségeloszlással és a szilárdságtannal foglalkozott. 1927-bon Jeremiah-Smith ösztöndíjjal egy évet az Egyesült Államokban (Massachusetts Inst., Cambridge) töltött, Terzaghi bevonta őt az ott folyó nagyszabású kutatási munkákba.

Hazatérése után felállította Európa első talajmechanikai laboratóriumát. Hallatlan akaraterővel népszerűsítette az új tudományágat. Ennek köszönhetően a 30-as évek végén már igen sok mérnöki létesítményhez készült előzetes talajvizsgálat. Új földnyomás-elméletet dolgozott ki (1934), és figyelemre méltó anyagot nyújtott be az első talajmechanikai és alapozási konferenciára (1936), amelyen személyesen is részt vett. Ebben az évben lett az egyesület magyar csoportjának az elnöke. Ezt követően igen sokat foglalkozott az útépítés talajmechanikájával, a fagy és a térfogatváltozás elleni védekezéssel, burkolatok méretezésével.

1938-tól oktatta a talajmechanikát a Budapesti Műszaki Egyetemen, amelynek 1936-tól rdk., 1939-től ny. r. professzora, 1941-től pedig a vasútépítés és földművek tanszék (a későbbi geotechnikai tanszék) vezetője.

1942-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1948-tól rendes tagja. Munkássága elismeréseként a magyar állam 1946-ban Marczibányi-díjjal, 1950-ben Kossuth-díjjal tüntette ki.

Főbb művei