Osztrák pszichiáter, ideggyógyász, Nobel-díjas
1880-ban a bécsi egyetemen szerzett orvosi diplomát. Először egy ideig a bécsi pszichiátriai klinikán dolgozott. 1889-ben Krafft-Ebing utódaként Grazban, majd 1893-ban Bécsben lett egyetemi tanár, és a bécsi pszichiátriai klinika igazgatója. Munkássága több irányú volt, foglalkozott a pajzsmirigy kórtanával, a golyva jódkészítményekkel való megelőzésével, felismerte a kretenizmus és a pajzsmirigyműködés összefüggését. 1887-ben kiadott tanulmányában megfogalmazta, hogy egyes lázas betegségek az elmebetegségekre előnyös hatást gyakorolnak. 1917-ben, a szifilisz harmadik fázisában lévő, idegrendszeri tüneteket mutató betegek kezelése céljából bevezette a láz-terápiát. Maláriás betegek vérét juttatta be a betegek szervezetébe, az előidézett lázroham enyhítette a betegség lefolyását, az idegrendszeri tüneteket. A fellépő maláriát kininnel gyógyította. 1927-ben "a maláriaoltás jelentőségének felfedezéséért a progresszív paralízis kezelésében" indoklással orvostudományi Nobel-díjat kapott.