Fizikus, mérnök, egyetemi tanár
Matematika - fizika szakos tanári oklevelét 1907-ben a budapesti tudományegyetemen szerezte, hol Eötvös Loránd tanítványa, majd tanársegédje volt. 1910-ben doktorált, 1912-13-ban állami ösztöndíjjal Berlinben és Göttingenben tanult. A Tanácsköztársaság alatt a tudományos egyesületek és múzeumok direktóriumának tagja lett, az 1918-19. tanév második félévében az egyetemen kísérleti fizikát adott elõ. A Tanácsköztársaság bukása után az egyetemrõl fegyelmi úton eltávolították. 1921 õszétõl két évtizeden át volt az Egyesült Izzó kutatója. Mind a klasszikus, mind a mûszaki fizika területén jelentõs eredményeket ért el Optikai kísérletei a kvantumelmélet egyik alappillérét képezik, eredményeit a szakirodalom számos helyen idézi. A mûszaki fizikában munkatársaival együtt az izzólámpák, a fotocellák, a fotometria, a színmérések, a katódsugárcsövek és alkalmazásaik terén végzett nagy jelentõségû munkát. Feltalálta a szelenografálást, mely eljárással fény hatására szelénen képeket (fényképeket) lehet létrehozni. Utolsó éveiben különösen a szelén egyenirányítókban lejátszódó jelenségek vizsgálatával foglalkozott. Nagyszámú tudományos dolgozata hazai és külföldi szakfolyóiratokban jelent meg. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat 1964-ben évenként kiosztásra kerülõ Selényi Pál-díjat alapított fiatal fizikusok részére. 1948-tól az MTA tagja.