Orvos, elme- és ideggyógyász, egyetemi tanár
A budapesti Tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát. 1932-ben az Elme- és Ideggyógyászati Klinikán az agyszövettani osztályt vezette. 1936-37-ig Rockefeller-ösztöndíjasként W. G. Penfield intézetében dolgozhatott a montreali McGill Egyetemen. Montrealból való hazatérése után a debreceni egyetemre nevezték ki tanársegédnek; 1938-ban õ vette át a klinika vezetését. 1939-ben nevezték ki ny. rk. tanárrá. Önálló idegsebészeti osztályt rendezett be a klinikáján. A háború nehéz hónapjaiban Sántha helytállása és bátorsága mentette meg a klinikatelepet a kifosztástól. Az újjáalakuló Akadémia az elsõk között hívta meg tagjai sorába. A "fordulat éve" után a rohamosan romló politikai légkörben nem rejtette véka alá rosszallását. 1951-ben megfosztották akadémiai tagságától, majd tanszékét is elvették, s fõorvosként beosztották a balassagyarmati kórház elmeosztályára. Itt is hamarosan legendás hírû gyógyítómûhelyt teremtett. 1956-ban visszanyerte akadémiai tagságát és tanszékét, de késõn érkezett a rehabilitáció: évek óta súlyos beteg volt már. Egyszerû sírját a debreceni köztemetõben méltán jelölik Horatius sorai: "si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae (ha összeomlik is a világ, õ rendületlenül áll majd romjain)".