Német kísérleti fizikus, Nobel-díjas
Apja német, édesanyja holland volt. Sikertelen hollandiai érettségi után Zürichben az ETH hallgatójaként gépészmérnöki diplomát szerzett 1868-ban. Itt a fizika tanszéket Rudolf Clausiustól átvevõ August Kundt laboratóriumában tûnt fel kísérleti fizikusi tehetsége. Kundt rábeszélésére doktorált 1869-ben, majd az õ asszisztenseként, vele együtt ment át a würzburgi egyetemre, innen pedig 1872-ben Strassburgba. Rugalmasságtani vizsgálatokkal, a hajszálcsövesség jelenségeivel, a gázok fajhõjével, a kristályok hõvezetésével, a gázok hõelnyelésével és a piezoelektromossággal is foglalkozott. A professzori cím megszerzése után 1879-tõl Giessenben, majd 1889-tõl Würzburgban lett a fizika tanszék vezetõje, 1894-tõl az egyetem rektora. Itt fedezte fel 1895 utolsó hónapjaiban a késõbb róla elnevezett sugárzást, ezért a felfedezésért kapta meg 1901-ben az akkor elõször kiosztásra kerülõ Nobel-díjat fizikából. Ekkor már Münchenben volt a fizikai intézet igazgatója, Nobel-díját viszont teljes egészében a würzburgi egyetemnek ajánlotta fel. Münchenben nála doktorált Abram Ioffe. Az elsõ világháborút Amerikában élte át, visszajövetele után 1920-ban Wilhelm Wiennek adta át tanszékét Münchenben, ugyanúgy, mint húsz évvel elõtte Würzburgban. Fizikai és méréstechnikai eszközgyûjteményét azonban megtartotta, csaknem haláláig gondozta. (Dr. Radnai Gyula)