Orvos, fizikus, röntgenológus, egyetemi tanár
Orvosdoktori diplomáját a budapesti Tudományegyetemen szerezte meg 1897-ben. Elõbb kórbonctani gyakornokként Pertik Ottó professzor mellett dolgozott, majd a budapesti Állatorvosi Fõiskola vegytani tanszékén lett tanársegéd, késõbb adjunktus. A fõiskolán 1910-ben a fizika nyilvános rendes tanárává nevezték ki. 1923-ban a pécsi Erzsébet Tudományegyetem orvosi fizikai tanszékén lett egyetemi tanár, s haláláig az intézet igazgatójaként dolgozott. Kutatómunkájában a fizika, illetve a fizikai kémia és az orvostudomány határterületei foglalkoztatták. Foglalkozott a vesék ozmózisnyomásának mérésével, a gyomor és a belek reszorpciójával (visszaszívásával), a kininszármazékoknak és az ásványolajoknak a tejsavas erjedésre tett hatásával. Eljárást dolgozott ki a vizelet savasságának elektrometriás mérésére, illetve a fehérjék savkötõ képességének meghatározására. A budapesti orvosegyesület 1912-ben neki ítélte a Balassa-díjat. Elõszeretettel foglalkozott az állatorvos- és orvostanhallgatók fizikaoktatásával. Physica címû tankönyvébõl több nemzedék tanulta a fizika alapjait. Élete utolsó két évtizedében fõleg a röntgensugárzás biológiai hatását és orvosi alkalmazásának lehetõségeit kutatta.