Orvos, elme- és ideggyógyász, pszichológus, egyetemi tanár
Budapesten szerzett orvosi oklevelet, tanulmányait Lipcsében egészítette ki. Pályafutásának kezdetén a budapesti elmeklinikán működött. 1899-ben megalapította a klinika mellett az első pszichofizikai laboratóriumot, 1915-től a poliklinika ideggyógyász főorvosa volt. 1928-ban címzetes rendkívüli tanár a budapesti egyetemen. 1928-ban megalapította a Magyar Pszichológiai Társaságot, melynek három évig elnöke, majd örökös tiszteletbeli elnöke volt. Párhuzamosan mindvégig a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola tanára volt. Kiemelkedőek a különböző típusú fogyatékos és ép gyermekeken végzett figyelem-, emlékezet-, érzelemvizsgálatai, a számoló-, olvasóképesség, írás-, rajzolásvizsgálatok eredményei. A gyermekkori olvasás-, írás- és számolászavarokról közölt adatai és következtetései nemzetközileg elismertek. Számos mérési eljárást és készüléket dolgozott ki a szellemi működés vizsgálatára. Az elmebeli tévedések mechanizmusának magyarázatára felállította az ún. gátlási tételt, amely a nemzetközi szakirodalomban Ranschburg-jelenség, vagy Ranschburg-gátlás néven ismert. A kísérleti pszichológia és a gyógypedagógiai pszichológia megteremtője Magyarországon.