Orosz-szovjet mérnökfizikus, tudományszervezõ akadémikus
A szovjet mérnökfizika megteremtõje. Münchenben, Röntgen laboratóriumában töltött két év után írta és védte meg doktori disszertációját 1905-ben. Itt ismerkedett meg a kísérleti fizika korszerû módszereivel, s a kiválóan megszervezett német tudományos élettel. Szentpétervárra visszatérve igyekezett az elsajátítottakat hazájában is megvalósítani. Jó érzékkel ismerte fel a tehetségeket: professzorként maga köré gyûjtötte a Politechnikai Intézet, vagyis a szentpétervári mûegyetem legtehetségesebbnek tartott hallgatóit, köztük Jakov Frenkelt és Pjotr Kapicát, akik azután megteremtették saját iskoláikat a szovjet fizikában. Akárcsak Millikan, õ is kimérte az elemi töltés nagyságát, késõbb kristályfizikai, majd félvezetõ kutatásba fogott. Érdekes módon Gyulai Zoltánnal párhuzamos kutatásokat is végzett. Az Állami Röntgenológiai és Technikai Intézetben létrehozta a fizikai-technikai osztályt. A forradalom után ebbõl lett a híres Leningrádi Fiziai-Technikai Intézet, amelyet az egész országra kiterjedõ hálózattá sikerült fejlesztenie, a német Vilmos Császár (ma: Max Planck) Intézet mintájára. Tomszk, Baku, Szverdlovszk, Harkov, Dnyepropetrovszk, Tbiliszi lettek a helyi centrumok. Jó kapcsolatokat ápolt a nemzetközi tudományos élettel, több Solvay konferencián is részt vett. Amire nem tudott elmenni, arra tanítványait - Kapicát, Dorfmant - küldte el. Az atombomba kifejlesztésében idõs korára hivatkozva nem akart részt venni, erre egy másik tanítványát, Igor Kurcsatovot javasolta, sikeresen. A már említetteken kívül az õ tanítványának vallotta magát a Nobel-díjas Nyikolaj Szemjonov, továbbá Iszak Kikoin, Lev Arcimovics, sõt még Leon Teremin is. Ma már nemcsak az általa alapított intézet, de egy sarkkutató hajó és a Holdon egy kráter is õrzi a nevét az utókor számára. (Dr. Radnai Gyula)