Orvos, belgyógyász, endokrinológus, egyetemi tanár
1915-ben szerzett orvosi oklevelet Kolozsvárott. Az 1. világháborúban katonaorvosként szolgált az orosz, olasz és albán harctereken. 1919-1920 között Budapesten az I. sz. Kórbonctani Intézetben dolgozott, majd 1920-1934 között a III. sz. belgyógyászati klinikán gyakornok, tanársegéd, adjunktus. 1927-ben a bécsi Gyógyszertani Intézetben, 1927-28-ban a londoni Radiológiai Intézetben töltött tanulmányi időt. 1934-1940 között a budapesti Szent László, 1940-ben a Rókus Kórház belgyógyászati osztályát vezette. 1940-1945 között a kolozsvári tudományegyetem belgyógyászati klinikájának igazgatója, a belgyógyászat r. tanára. 1944-45-ben az orvosi kar dékánja volt. 1944 őszén megtagadta a kolozsvári orvosi kar kitelepítését Nyugatra. 1946-1958 között a budapesti II. sz. Belgyógyászati Klinika igazgatója, tanszékvezető egyetemi tanára. 1958-ban Gegesi Kiss Pál, az egyetem akkori rektora politikai okokból kényszernyugdíjazta 1956-os szerepvállalása miatt. Tudományos tevékenysége az orvostudomány számos területére kiterjedt, pályája kezdetén főleg keringés-patológiai kérdésekkel foglalkozott, így többek között vizsgálta a hajszálerek beidegzését, a máj-és tüdőkeringés regulációját. Későbbi munkássága során főleg a neuroendokrin reguláció, döntően a hypothalamus-hypophysis kölcsönhatás zavarainak klinikai vonatkozásait, a diagnosztika és terápia lehetőségeit kutatta a hyperthyreosis syndroma és a vérképzés szabályozása területén. A 2. világháború éveiben segítette az üldözötteket. A személyi kultusz évei alatt politikailag szemben állt a rendszerrel. Számos külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteleti tagjai sorába. 1945-től az MTA levelező, 1946-tól rendes tagja volt.