Vaskohómérnök, egyetemi tanár
Vaskohómérnöki oklevelét a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián szerezte 1902-ben. Elsõ munkahelye a kaláni (nándorhegyi) vas- és acélgyár volt, majd a selmeci akadémia Bányavegytani Tanszékén kezdett tanársegédként dolgozni. Egy év után a kaláni Bánya- és Kohótársaság nándorhegyi hengerdéjében helyezkedett el, ahol mérnöki, majd fõmérnöki munkaköröket látott el. 1912-tõl 1918-ig a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmû korompai durvahengermûjének, majd a gyárnak fõmérnöke, 1921-1922 között igazgatója volt. 1923-tól Sopronban a Vaskohászattani tanszék vezetõjének, majd a fémkohászati osztály dékánjának nevezték ki. Az 1930/31. és 1931/32. tanévben a fõiskola rektora lett. 1926-ban a budapesti mûegyetemen magántanári képesítést szerzett a vasipari hengerlés és a kovácsolható vas gyártása témákban. 1945-tõl a Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem soproni Bánya-, kohó- és erdõmérnöki Karának dékánja volt. Találmánya volt egy elliptikus szelvényû forgóaknás gázfejlesztõ, s az õ nevéhez fûzõdik a Siemens-Martin-kemencék automatikus ellenõrzésének Magyarországon elsõként történõ bevezetése. 1945-ben lett az MTA levelezõ, késõbb tanácskozó tagja. 1949-ben tagságát politikai okok miatt megszüntették, és csak 1989-ben állították vissza.