Belgyógyász, onkológus, sebész, fogász, fül-orr-gégész
Orvosdoktori diplomáját 1936-ban szerezte; 1942-ben honvédorvosként a keleti frontról repülõn hordta haza a sok sebesültet. Antifasiszta és szociáldemokrata lévén a Gestapo 1944-ben, az ÁVO 1947-ben tartóztatta le. (A nácik a kivégzésének óráját és percét is kitûzték; csak csodával menekült meg.) 1956-ban a saját házában kialakított mûtõben látta el a sürgõs eseteket, ezért csak 1957-tõl gyógyíthatott újra. Ebben az évben lett az orvostudományok kandidátusa, de magasabb tudományos címet politikai okból késõbb már nem szerezhetett. Fülsebészettel, fülészeti patológiával, a hallószerv mikrochirurgiai anatómiájával, illetve a heveny fertõzõ betegségek fülészeti szövõdményeivel foglalkozott. Új eljárást dolgozott ki a középfül üregrendszerének helyi kezelésére (antrum perfusio). Nemzetközileg is jelentõs eredményeket ért el hallásjavító mûtétek terén. Gyermekei (Emõke, Béla, Boglárka, Enikõ) a fogorvosi, a matematikusi, a zenetudósi és az irodalomtörténészi pályákon jeleskednek. (Hujter Mihály)