Vegyész, feltaláló
A bécsi mûegyetemen kémiai tanulmányokat folytatott, majd a hohenheimi gazdasági fõiskolát végezte el. 1836-ban bécsi tanárának, Meissnernek egy sikertelen kísérlete nyomán jutott arra az ötletre, hogy a káliumklorátot ólomperoxiddal helyettesítse a foszforos gyufa fejében, s evvel feltalálta a zajtalanul gyúló gyufát. E találmányát Rómer István 60 forintért vásárolta meg. Egyik elsõ terjesztõje volt Magyarországon a korszerû kémiának. Része volt a reformkor iparfejlesztési mozgalmában. 1840-ben Pesten gyújtógyárat alapított, mely 1848-ig mûködött. 1848-ban Kossuth Lajos az állami gyárak fõfelügyelõjévé nevezte ki, majd 1849-ben a nagyváradi lõporgyárnál és ágyúöntésnél alkalmazta. A szabadságharc bukása után bujdosott. A mezõgazdasági gép- és vegytan területein is említésre méltó tevékenységet fejtett ki, elõször alkalmazta a vetést, szántást és boronálást együttesen végzõ gépszerelvényt, és eredményesen kísérletezett talajjavítási módszerekkel.

Bányamérnök
Oklevelét a soproni Bánya- és Erdõmérnöki Fõiskolán szerezte 1923-ban. 1918-1923 között az erdélyi borsai rézbányánál dolgozott, 1924-1941-ig a jugoszláviai Majdanpekben a nemzetközi jelentõségû, belga érdekeltségû rézbánya fõmérnöke. 1941-1944-ig Nagybányán a Felsõmagyarországi Bánya és Kohómû Rt. mûszaki vezetõje volt. 1945 után a bauxit- és alumíniumtermelés újjászervezésében tevékenykedett mint a Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt. központi bánya igazgatója. 1950-tõl a Bányászati Kutató Intézet érc- és kõzetosztályának vezetõje. Meghívott elõadóként ércelõkészítést tanított a miskolci Nehézipari Mûszaki Egyetemen, a Budapesti Mûszaki Egyetemen és a Veszprémi Vegyipari Egyetemen. Munkásságának fõbb területei az úrkúti mangánérc-dúsítómû hidrociklonos osztályozáson alapuló rekonstrukciója, a fehérvárcsurgói üveghomok-elõkészítõmû, a sárisápi kaoliniszapolómû, a pátkai ólomcinkérc- és fluoritflotálómû voltak.

Olasz matematikus
A páviai egyetem hallgatója volt. Egyetemi éveiben témavezetõje Francesco Brioschi volt. Késõbb Páviában és Milánóban tanított. 1858-ban, majd késõbb több ízben is Németországba tett tanulmányutat. Itt megismerkedett számos jelentékeny matematikussal, (Kronecker, Riemann és Weierstrass), akikkel késõbb kiterjedt levelezést is folytatott. Fõ szakterülete az algebra és az analitikus geometria volt. Legismertebb eredménye a Casorati-Weierstrass tétel a komplex függvények elméletébõl. Weierstrass a fenti eredményt 1876-ban publikálta egy cikkben, de Casorati már õt megelõzve 1868-ban ismertette egy komplex függvényekrõl szóló értekezésében.

Német bakteriológus
Felsõfokú tanulmányait Münchenben és Lipcsében folytatta. 1874-ben végzett, majd a bajor hadseregben volt katonaorvos. 1880-tól haláláig a Müncheni Egyetemen tanított. A közegészségtan tanáraként a Hygienisches Institut igazgatója lett 1894-ben. Átfogó immunológiai kutatásai során felfedezte a vérben jelenlévõ, alexineknek nevezett természetes baktericid (baktériumölõ) anyagokat. A gamma-globulinok kutatásában szintén úttörõ szerepet játszott, és módszert dolgozott ki az anaerob baktériumok vizsgálatára. Bátyja Eduard Buchnernek Nobel-díjas kémikus.

Matematikus, egyetemi tanár
Tanulmányait Kassán és Budapesten végezte, majd államköltségen a berlini, párisi és jénai egyetemeken egészítette ki szakismereteit. Azután több helyen tanár. 1892-ben a gyakorló fõgimnázium tanára. 1893-ban a budapesti tudományegyetemen magántanár. 1895-ben a II. ker. egyetemi fõgimnázium igazgatója és a Ferenc József-nevelõintézet kormányzója lett, 1907-tõl a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban mûködött, miután már elõzõleg udvari tanácsossá nevezték ki. Tudományos munkássága fõként számelméleti kérdésekre terjedt ki.

Meteorológus, csillagász
A budapesti tudományegyetemen tanult 1882-1886 között, közben az ógyallai csillagvizsgálóban végzett észleléseket, 1887-ben a mûegyetem gyakorló csillagvizsgálójában is dolgozott. 1884-ben megalapította az elsõ magyar nyelvû csillagászati folyóiratot, az Uraniat, melybõl azonban csak két szám jelent meg. 1888-tól a Meteorológiai Intézetben dolgozott, közben a Kereskedelmi Minisztérium számára az országos pontos idõ szolgálatot is ellátta. 1891-ben Münchenbe ment festészetet tanulni, innen súlyos idegbetegként tért haza, élete végéig a balassagyarmati kórházban ápolták.

Agrokémikus, talajvegyész
Oklevelet a budapesti mûegyetemen szerzett (1906). Elõször a magyaróvári Növénytermesztési Kísérleti Állomáson növénytáplálkozási és trágyázási kérdésekkel foglalkozott, s kidolgozta a sörárpa értékbírálatát. 1924-ben a földmûvelésügyi miniszter megbízta a szegedi Talajtani Kísérleti Intézet létrehozásával és vezetésével. 1947-ben az Agrártudományi Egyetem Keszthelyi Osztályán egyetemi tanár. Kidolgozta a rizstermesztés agrotechnikáját, a meszes-szódás szikesek talajjavítását.

Belgyógyász, onkológus, sebész, fogász, fül-orr-gégész
Orvosdoktori diplomáját 1936-ban szerezte; 1942-ben honvédorvosként a keleti frontról repülõn hordta haza a sok sebesültet. Antifasiszta és szociáldemokrata lévén a Gestapo 1944-ben, az ÁVO 1947-ben tartóztatta le. (A nácik a kivégzésének óráját és percét is kitûzték; csak csodával menekült meg.) 1956-ban a saját házában kialakított mûtõben látta el a sürgõs eseteket, ezért csak 1957-tõl gyógyíthatott újra. Ebben az évben lett az orvostudományok kandidátusa, de magasabb tudományos címet politikai okból késõbb már nem szerezhetett. Fülsebészettel, fülészeti patológiával, a hallószerv mikrochirurgiai anatómiájával, illetve a heveny fertõzõ betegségek fülészeti szövõdményeivel foglalkozott. Új eljárást dolgozott ki a középfül üregrendszerének helyi kezelésére (antrum perfusio). Nemzetközileg is jelentõs eredményeket ért el hallásjavító mûtétek terén. Gyermekei (Emõke, Béla, Boglárka, Enikõ) a fogorvosi, a matematikusi, a zenetudósi és az irodalomtörténészi pályákon jeleskednek. (Hujter Mihály)

Skót autodidakta tudós
A Föld pályaelmeinek változásából következõ klímaváltozások elméletének egyik elsõ kidolgozója. 1864-ben kapcsolatba került Sir Charles Lyell-lel, akinek segítségével a Geological Survey of Scotland munkatársa lett, és alkalma nyílhatott saját elképzeléseinek kidolgozására. 1876-ban a Royal Society tagjává választották. Legjelentõsebb munkájában a Föld pályaelemeinek ingadozásaira próbálta visszavezetni a Föld éghajlatának változásait, a jégkorszakok periodicitását. Elképzeléseit széles körben vitatták, eredeti formájukban, ha nem is bizonyultak idõtállónak, az alapötlete Milutin Milankovic elméletében született újjá a huszadik században. (Piriti János)

Dán orvos, kutató, Nobel-díjas
Iskoláit Tórshavnban, majd a dániai Herlufsholmban végezte. 1876-tól Reykjavikban tanult, 1882-tól Koppenhágában folytatott orvosi tanulmányokat. 1890-ben végzett, és boncoló-orvos lett a Koppenhágai Egyetemen 1893-ig. Ekkor elhagyta állását, hogy kutatásaival foglalkozhassék, eközben magántanításból tartotta fenn magát. Kísérletekkel bizonyította, hogy a napsugárzás különbözõ komponenseivel gyógyító hatás érhetõ el. Különösen jelentõs eredményeket ért el a tuberkulotikus eredetû Lupus vulgaris ultraibolya sugárzással való kezelésében. 1896-ban Koppenhágában megalapították a fényterápiás Intézetet, melynek elsõ igazgatója Finsen lett. Az intézetet késõbb róla nevezték el Finsen Intézetnek, majd a Koppenhágai Egyetemi Kórházba olvasztották be. Finsent 1898-ban professzornak nevezték ki, 1899-ben a Dannebrog-rend lovagjává avatták. 1903-ban megkapta a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat, a betegségek, különösen a bõrtuberkulózis koncentrált fénysugárzással való kezeléséhez való hozzájárulásáért, amely új utat nyitott meg az orvostudomány elõtt. Finsen egészsége már 1883-tól kezdve fokozatosan romlott, és 1904-ben, egy évvel a Nobel-díj elnyerése után elhunyt.

Angol matematikus
Cambridge-ben tanult és 1901-tõl 1908-ig itt is oktatott matematikát. Több publikációja jelent meg a csoportelmélet területén. 1908-ban pappá szentelték. 1910-tõl élete végéig egy falusi egyházközség lelkészeként mûködött egy, Cambridge-tõl 25 mérföldre lévõ faluban. Továbbra is folytatta matematikai kutatásait, publikált és fenntartotta kapcsolatait a Cambridge-i matematikus körökkel. 1926-tól ismét oktatott Cambridge-ben. 1934-ben választották a Royal Society tagjává. Szakterülete a csoportelmélet volt, ezen belül elsõsorban a csoportok reprezentációival kapcsolatban ért el jelentõs eredményeket. Az általa bevezetett Young-diagram és Young-tabló ma is fontos eszköz az algebrai kombinatorikában.

Matematikatanár, tankerületi fõigazgató
Pesten végezte tanulmányait. 1883-90-ig a ferencvárosi polgári és kereskedelmi iskolában, 1890-tõl a mai Vörösmarty Gimnázium elõdjében, a VIII. kerületi fõreálban tanított. Elõszeretettel foglalkozott a tehetségek nevelésével. Több tanulmányi verseny nyertes tanítványt nevelt. A matematikai és fizikai társulat egyik jegyzõje, a Pallas lexikon matematikai részének munkatársa volt.

Geofizikus, gépészmérnök, egyetemi tanár
A budapesti mûegyetemen 1928-ban gépészmérnöki oklevelet szerzett. 1929-ben a Geofizikai Intézetben, majd megalakulása után az European Gas and Electric Company kõolajkutató vállalatnál dolgozott. A Dunántúlon részt vett azokban az alapvetõ torziós ingás, graviméteres és mágneses mérésekben, amelyek a megindult szénhidrogén-kutatás alapjául szolgáltak. Ennek alapján jelölték ki a Dunántúlon a bázakerettyei és a lovászi kutatófúrások helyét. Külföldön is több helyen végzett graviméteres kutatásokat. A Magyar-Olasz Ásványolajipari Rt.-nak fõgeológusa 1943-1945-ig, ezután a Magyar-Amerikai Ásványolajipari Részvénytársaságnál (MAORT), majd a Magyar-Szovjet Olajipari Vállalatnál (MASZOLAJ) mûködött. Az Országos Kõolaj- és Gázipari Tröszt (OKGT) fõgeofizikusa volt nyugdíjazásáig, 1963-ig. Magyarország jelentõs részének, továbbá több nagy külföldi területnek is a gravitációs és földmágneses mérését végezte, rendszerbe foglalta a Dunántúl jellemzõ geofizikai adatait. Alapvetõ tanulmányban dolgozta fel a Kárpát-medence regionális geotermikus viszonyait.

Kertészmérnök
A gödöllõi Agrártudományi Egyetem kert- és szõlõgazdaságtudományi karán szerzett oklevelet (1952). A Kertészeti Kutató Intézetbe került, osztályvezetõ, utóbb megbízott igazgató volt. Doktori diplomát szerzett, majd 1964-ben az Agrárgazdasági Kutatóintézet tudományos fõmunkatársa lett. Fõleg a makroökonómia kérdéseivel foglalkozott. Kidolgozta a gyümölcstermelõ üzemek területi elhelyezése módszereinek alapjait; foglalkozott az üzemi gyümölcsösök problémáival. Megszervezte és kiépítette a kutatás országos fenológiai megfigyelõ- és felvételezõ hálózatát.

Amerikai matematikus, informatikus
Princetonban szerzett matematikai doktorátust. Princetonban végzett tanulmányai során az Institute for Advanced Study-ban is dolgozott asszisztensként. A számítógéptudomány és numerikus matematika egyik úttörõje. Korán kezdett számítógépekkel dolgozni, így az UNIVAC géppel is a New York University-n. Több egyetemen tanított, 1960-ban vezetõ kutató lett az Argonne National Laboratory-ban, Chicago mellett. Számos elismerésben részesült az USA-ban és más országokban. 1968-1970 között a Society for Industrial and Applied Mathematics elnöke volt. Nevéhez fûzõdik a mátrixok sajátértékének meghatározására szolgáló Givens-módszer.

Osztrák vegyész
A bécsi mûegyetemen volt tanársegéd, majd 1820 és 1835 között a selmecbányai akadémián a vegytan tanára volt. Ásványanalíziseket végzett és fõleg ásványtannal foglalkozott. Két, tellúrt tartalmazó ásványt is neveztek el wehrlitnek, az egyik a börzsönyi hegyekben elõforduló bizmut-tellúr-ezüst-szulfid, a másik egy Szarvaskõn található kalcium-vasszilikát alapú ásvány. Hozzájárult a tellúr technológiájának kifejlesztéséhez, kidolgozta a tellúrnak wehrlitbõl való elõállítását és tökéletesítette egy másik fontos ásványból, a nagyágitból való kivonását is. Egészen a 20. sz. elejéig a világ tellúrszükségletét Selmecbánya elégítette ki.

Bencés fizikus, egyetemi tanár
Ma már Zemnének hívják és Szlovákiához tartozik az a magyar falu, ahol Jedlik Ányos született és ahol mind a mai napig szeretettel õrzik emlékét. Szobra van itt is, Budapesten a tudományegyetemen is, ahol 40 éves korától 78 éves koráig volt a 'Természet- és erõmûtan" (értsd: fizika és mechanika) tanszék tanára, és Gyõrben is, ahol rövid ideig tanított, és ahol nyugdíjas éveit töltötte. 1848-ban - a forradalom idején! - õ volt a pesti bölcsész kar dékánja, 1863/64-ben az egész egyetem rektora. Õ írta az elsõ magyar nyelvû egyetemi tankönyvet fizikából (Súlyos testek természettana, 1850) és számos magyar nyelvû szakkifejezést vezetett be. Elsõ komoly találmánya szódavízgyártó készüléke volt 1826-ban, majd az elsõ elektrodinamikai elven mûködõ villanymotor 1828-ban. Elõbbiért a mai magyar szikvízgyártók tisztelik, akik a Jedlik Ányos Lovagrendet alapították meg, utóbbiért a villamosmérnökök, akik ezért, valamint az öngerjesztés elvének, az ún. dinamóelvnek a felfedezéséért az ország elsõ elektrotechnikusának tartják. Eötvös Loránd neki adta át az 1. sz. tagsági igazolványt az általa alapított Mathematikai és Physikai Társulatban. Ma már Csepelen gimnázium, Gyõrben szakközépiskola és több városban utca viseli a nevét. Mérnököket és fizikusokat tömörít a Jedlik Ányos Társaság, fizikaversenyt neveztek el Jedlik Ányosról Gyõrben és Nyíregyházán. Emlékének megõrzéséért Eötvös Lorándon kívül a 19. században Bartoniek Géza, Hankó Vilmos, Heller Ágost, Klupathy Jenõ, a 20. században Ferenczy Viktor, Holenda Barnabás, Király Árpád, Mayer Farkas tettek sokat. (Dr. Radnai Gyula)

Meteorológus
1877-tõl a mûegyetem hallgatója volt, 1883-ban matematika-fizika szakból tanári oklevelet szerzett. 1888-ig a budapesti mintagimnáziumban tanított, 1888-ban kinevezték a Meteorológiai Intézethez asszisztensnek. 1912-tõl, Konkoly-Thege nyugalombavonulása után 1927-ig az intézet igazgatója volt. Alapító tagja és elsõ elnöke volt a Magyar Meteorológiai Társaságnak, Az Idõjárás c. folyóirat szerkesztõje volt. Több könyvet, számos szakcikket írt, amelyek fõként Az Idõjárásban és a Meteorologische Zeitschriftben jelentek meg. A magyar éghajlatkutatás úttörõje, az idõjárási és éghajlattani szakirodalom megteremtõje, kiváló és termékeny mûvelõje volt. Nevéhez fûzõdik a felsõbb légrétegek kutatásának megszervezése.

Biokémikus, orvos, egyetemi tanár, rektor
Orvosi oklevelét Kolozsvárott szerezte 1900-ban. Tudományos munkásságát a kolozsvári tudományegyetemen, az Élettani Intézetben Udránszky László vezetése alatt kezdte el. 1907-ben magántanárrá képesítették, 1909-ben rk. tanári címet kapott, majd 1918-ban egyetemi ny. r. tanárrá nevezték ki az élet- és kórvegytani tanszékre. 1921-tõl a szegedi egyetemen az orvosi vegytan tanára. Az 1927-28. tanévben az egyetem rektora volt. Kutatásainak középpontjában a hasnyálmirigy (pankreas) emésztõfunkciójának és a hemoglobin biokémiai tulajdonságainak vizsgálata állott.

Kultúrmérnök
Oklevelét a budapesti mûegyetemen szerezte 1907-ben. A kassai kultúrmérnöki hivatal után 1910-ben a Kulpa-szabályozási kirendeltséghez került, 1919-1928 között a Vámmentes Kikötõ építkezésénél dolgozott, majd a székesfehérvári kultúrmérnöki hivatalba helyezték. Itt a Váli-völgy, a Gaja-völgy és a Velencei-tó környékének rendezését irányította és újjászervezte a Hosszúréti Öntözõ Társulatot. 1936-tól 1942-ig a Földmûvelésügyi Minisztérium Vízügyi Fõosztályának munkatársa, a miskolci, a debreceni, a hódmezõvásárhelyi és kassai hivatalok kerületi felügyelõje volt. 1942-tõl a kultúrmérnöki ügyosztályt vezette. 1959 után Budapesten a Vízügyi Tudományos Kutató Intézet szakértõje volt.

Magyar születésû amerikai matematikus
Egyetemi tanulmányait a bécsi egyetemen végezte, és a kolozsvári Tudományegyetemen fejezte be, és 1938-ban, Ausztria hitleri megszállásakor az Amerikai Egyesült Államokba telepedett át. A Columbia Egyetem professzora lett. Kezdetben geometriával foglalkozott. Pártfogója és barátja: Karl Menger irányította figyelmét a matematikai statisztikára és a közgazdaságtanra. A másik jelentõs kutatási területe a statisztikai eldöntési függvények elmélete volt. Foglalkozott differenciálgeometriával és mértékelmélettel is. Legfontosabb eredményeit a szekvenciális analízisben és a döntésfüggvények elméletében érte el.

Orvos, immunológus, egyetemi tanár
1950-ben a Debreceni Tudományegyetemen szerzett orvosi oklevelet, majd ugyanitt a III. sz. Belgyógyászati Klinika tudományos munkatársa, tudományos fõmunkatársa volt. 1963-1973-ig az Országos Vértranszfúziós Szolgálat Központi Kutatólaboratóriuma, ill. az Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézet (OHVI) Immunkémiai Osztálya tudományos osztályvezetõje. 1973-1995-ig az ELTE TTK Immunológiai Tanszék egyetemi. tanára és a Tanszék vezetõje, kutatóprofesszora, emeritusz professzora. 1965-1966-ig a Birminghami Egyetem Kísérleti Kórélettani Osztálya és a Lausanne-i Egyetem Biokémiai Intézete vendégkutatója volt. Immunológiával, elsõsorban a magasabb rendû szervezetek humorális védekezésében központi szerepet betöltõ ellenanyag- molekulák vizsgálatával foglalkozott. A világon elsõk között írta le a papainérzékeny és papainrezisztens immunglobulinokat, majd megállapította azok szerkezeti sajátosságait. Késõbb érdeklõdése az immunsejteken található Fc-receptorok tanulmányozása felé fordult. Nevéhez fûzõdik az OHVI-n belül az immunkémiai osztály megszervezése, ill. az ELTE TTK-n az Immunológiai Tanszék felállítása. 1982-tõl az MTA levelezõ, 1990-tõl rendes tagja volt.

Svájci természettudós, botanikus
Zürichben, Strasbourgban, Bruges-ben és Párizsban tanult. 1536-ban Basel-ben folytatta tanulmányait, majd 1537-ben Lausanne újonnan alapított egyetemén a görög nyelv tanára lett. Szabad idejében tudományos kutatásokat végzett, különösen botanikával foglalkozott. 1540-1541-ben Montpellier híres orvosi egyetemén tanult, majd 1541-ben Basel-ben szerzett orvosi doktorátust és Zürichben folytatott praxist. Élete hátralevõ részét itt töltötte. Több kisebb külföldi utazást tett, és évente pedig nyári botanikai felfedezõutakat tett. Ötkötetes fõmûve, a Historiae animalium, a modern zoológia kezdetének számít, bár számos képzeletbeli, ill. mondabeli állat képét és leírását is tartalmazza. Botanikai kéziratait csak jóval halála után adták ki.

Skót születésû, német jezsuita csillagász, geofizikus
Középiskolai tanulmányait szülõföldjén végezte, 1817-ben a regensburgi St. James skót kolostorban tanult matematikát és csillagászatot. A München melletti Bogenhausen-i csillagvizsgálóba asszisztensként került, majd 1835-tõl 1879-ig annak igazgatója volt. Részletes számításokat végzett a Szaturnusz, majd az Uránusz holdjainak, valamint a Halley-üstökösnek mozgásáról. Fõ munkaterülete a földmágneses mérés volt. Felismerte a Föld mágneses terének 10 éves hullámzását, amelyet 1850-ben sikerült párhuzamba állítania a Nap tevékenységi periódusával. A földmágneses tér elemzésére nagy pontosságú mágneses felméréseket végzett Németországban, Franciaországban, Dániában és Spanyolországban. Nagy érzékenységû magnetométert és más mûszereket szerkesztett. 1852-ben a müncheni egyetem professzora volt. A bajor királytól nemességet kapott, a bajor Tudományos Akadémia, és a londoni Royal Society tagjává választotta, nevét egy hold- és egy Mars-kráter õrzi. (Bartha Lajos)

Amerikai matematikus
A Yale Egyetemen végzett 1840-ben. 1841-ben az amerikai tengerészet alkalmazta matematikatanárként. Jelentõs érdemei vannak az annapolisi tengerészeti akadémia létrehozásában és az oktatás színvonalának emelésében. 1859-ben meghívták a Washington University matematikatanszékének vezetésére St. Louis-ban (Missouri). 1862-ben az egyetem rektorának választották meg. A tengerészet számára végzett munkája során foglalkozott csillagászattal és földrajzi helymeghatározással. Nevéhez fûzõdik a matematikai statisztikában használatos Chauvenet-kritérium. Róla nevezték el a Mathematical Association of America által adományozott Chauvenet-díjat.

Osztrák vegyész, Nobel-díjas
A grazi egyetemen szerzett diplomát 1893-ban, ahol tudományos munkásságának nagy részét is végezte. Itt nevezték ki 1913-ban az orvos-kémiai intézet igazgatójává, és 1904 táján itt kezdte kutatni az epesavakat. 1912-ben már megbízhatóan mérte a mindössze 7-13 milligrammnyi kiindulási anyag szén-, hidrogén-, nitrogén- és kéntartalmát. Találmánya nyomán a tudósok már néhány tíz milligrammos mintákkal megkezdhették a munkát. Érzékeny mikromérleget szerkesztett, mikromódszereket fejlesztett ki az atomcsoportok mérésére, és egyszerû módszert dolgozott ki a vese funkcionális teljesítményének vizsgálatára. 1923-ban Nobel-díjjal tüntették ki a szerves vegyületek mikroanalitikai módszereinek kidolgozásáért.

Osztrák fizikus
1895-ben doktorált a bécsi egyetemen, ahol Franz Exner asszisztense lett. 1899-ben habilitált a légköri elekromosság elméletével, melyet 1897-98-ban szibériai méréssorozatával alapozott meg. A mérések során használt Brenndorf-elektrométer az õ nevét viseli. 1904-ben a grazi egyetemen a meteorológia majd a fizika professzora lett. 1907-ben szeizmológiai obszervatóriumot alapított. Jelentõs eredményeket ért el a földrengéshullámok haladását leíró elmélet kidolgozásában is. (Piriti János)

Francia vegyész, Nobel-díjas
Munkáját 1898-ban kezdte meg Lyonban, Philippe Barbier diákjaként, itt vizsgálta a Sir Edward Frankland elõállította alkil-cink vegyületeket. Barbier utasítására kísérletekben metil-heptil-keton, magnézium és metil-jodid keverékébõl kellett tercier alkoholt elõállítania. Grignard a jódot elõször magnéziummal kezelte, a reakciót pedig éteres közegben hajtotta végre. Ezzel egy olyan, magnéziumot és halogénatomot tartalmazó fémorganikus redukálószert hozott létre, amelyet azóta is elterjedten használnak szén-szén kötések létrehozására, és õróla Grignard-reagensnek neveznek. Nancyban 1910-ben, Lyonban 1919-ben lett a kémia professzora. Halála idején már mintegy 6000 szakcikk jelent meg a Grignard-reakció alkalmazásairól. A Grignard-reakció kidolgozásáért 1912-ben, Paul Sabatier társaságában kémiai Nobel-díjat kapott. A szerves magnéziumvegyületek kutatásával a szerves szintézisek új, nagy területét nyitotta meg.

Portugál ideggyógyász, idegsebész, Nobel-díjas
Orvosi tanulmányait Coimbra egyetemén végezte, és a Bordeaux-i és a párizsi egyetemeken is folytatott tanulmányokat. 1902-ben lett professzor Coimbrában, majd 1911-tõl haláláig a lisszaboni egyetem neurológia professzora volt. Legjelentõsebb tudományos eredményeit az agy homloki lebenyének tanulmányozásával érte el. A homloklebeny egyes részeinek átvágásával kezelte és gyógyította az egyéb pszichiátriai és fizikai gyógymódokkal már nem kezelhetõ betegeket. Ezzel megteremtette a nagyagyféltekék sebészetét. "Az egyes pszichózisok esetén végzett prefrontális leukotómia terápiás értékének felfedezéséért" 1949-ben Walter Rudolf Hess-szel megosztva orvostudományi Nobel-díjjal tüntették ki. A modern gyógyszeres beavatkozások szükségtelenné tették az ilyen drasztikus eljárásokat. Moniz kifejlesztette az agyi arteriográfia módszerét is, melynek során az agyi erek vizsgálata céljából egy katéteren keresztül kontrasztanyagot juttatnak a nyaki artériába, így röntgenfelvételeken vizsgálhatók az agyi erek. Tudományos munkássága mellett a politikai életben is szerepet vállalt, országának spanyol nagykövete és kormánytag is volt.

Építész
1750-tõl fõleg az Esterházy grófok számára dolgozott. Egy ideig Komárom vármegye szolgálatában állt. A Lamberg család móri kastélyát 1762-ben tervezte. A veszprémi püspöki palota tervezését 1768-1774 idõszakban végezte. 1773-ban tervezte és kezdte el építeni a pápai templomot. Nevéhez fûzõdik a veszprémi idõs papok háza (1770-1778). Õ tervezte az Esterházy Károly püspök által egyetemnek tervezett egri líceum épületét. Jelentõs szerepe volt Veszprém, Pápa, Tata és Eger városképének alakításában. A késõbarokk, ún. copf stílusnak legjelentõsebb hazai képviselõje volt.

Orvos, szülész, nõgyógyász, egyetemi tanár
1889-ben szerezte meg orvosi oklevelét a budapesti orvosi karon. 1889-1909-ig Tauffer Vilmos tanársegédje, majd adjunktus az I. sz. szülészeti klinikán. 1899-ben magántanár, 1908-ban c. rk. tanár. 1910-1918-ig a Rókus Kórház fõorvosa, 1918-tól a II. sz. szülészeti klinika helyettes vezetõje, 1920-tól ny. r. tanár és a klinika igazgatója. 1902-1914-ig a Gynaecologia c. folyóirat szerkesztõje, a budapesti Orvosszövetség elnöke volt. Szülészeti mûtéttannal foglalkozott, jelentõs iskolát teremtett.

Orvos, radiológus, egyetemi tanár
Orvosi oklevelét 1893-ban a budapesti orvoskaron szerezte. 1893-tól a Kórbonctani Intézetben gyakornok, majd ugyanitt lett tanársegéd. Két éves tanulmányutat tett. Berlinben élettani kémiával, a párizsi Pasteur Intézetben bakteriológiával foglalkozott. 1909-ben megalapította I. sz. Nõi Klinika Röntgen-therápiás osztályát. 1916-ban, Alexander Béla halála után vette át az I. sz. Központi Röntgen Intézet vezetését. A világháború idején két nagy hadikórház röntgenosztályát is vezette. 1922-ben rendkívüli, majd 1929-1942-ig, nyugalomba vonulásáig a röntgenológia nyilvános rendes tanáraként mûködött az egyetemen. Jelentõsek az expozíciós idõ meghatározására, a lágy röntgensugarak kiszûrésére, a sugárhomogenitásra, a százalékos mélydózisra, a dozimetriára vonatkozó kutatásai. Több tankönyvet írt, szorgalmazta a hazai röntgenkészülékgyártást. Kelen és Elischer Gyula nevéhez fûzõdik a röntgenológia önálló tudományszakként való hazai elismertetése. 1922-ben megalapította a Magyar Orvosok Röntgen Egyesületét, majd 1926-ban a Magyar Röntgen Közlönyt, melynek 16 éven át volt felelõs szerkesztõje.

Matematikus, egyetemi tanár
Budapesten megkezdett mûegyetemi tanulmányait két év után meg kellett szakítania, mert 1915-ben besorozták, 1916-ban hadifogságba esett az orosz fronton, és négy év után térhetett csak haza Szibériából. A lágerben egy kutató matematikus fogolytársától, Eduard Hellytõl tanult matematikát. 1923-ban Szegeden Haar Alfréd és Riesz Frigyes tanítványaként doktorált matematikából. 1924 és 1929 között a szegedi egyetemen tanított, majd 1928-ban a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjasaként Németországban kutatott. 1929-ben az Egyesült Államokba költözött, a Harvardon és a Rice Egyetemen dolgozott, 1930-tól az Ohio Állami Egyetemen dolgozott. 1935-ben amerikai állampolgárságot kapott. 1942-ben a chicagói egyetem vendégprofesszora volt. 1946-tól 1948-as nyugdíjba vonulásáig az Ohiói Állami Egyetem matematika tanszékét vezette. A konform leképezések, a valós analízis, a variációszámítás, a parciális differenciálegyenletek, az integrálelmélet, topológia és matematikai logika területén kutatott. Nevéhez fûzõdik a Plateu-probléma megoldása és a felszíni mértékek elmélete. Ez utóbbi területen továbbfejlesztette Geõcze Zoárd eredményeit.

Magyar-amerikai biofizikus, egyetemi tanár
A budapesti tudományegyetemen matematika-fizika szakos tanári képesítést szerzett. Rybár István tanszékén szerzett doktori fokozatot. 1924-ben Amerikába ment, egy clevelandi biofizikai laboratóriumban helyezkedett el. Itt egy fényelektromos készüléket szerkesztett, amely alkalmas volt az emberi agy energia kisugárzásait regisztrálni. 1939-tõl a massachusettsi Technológiai Intézet (MIT) tanáraként a Nap energiájának hasznosításával foglalkozott. A 2. világháború alatt katonai célú fejlesztések keretében napenergiával mûködõ desztilláló berendezést szerkesztett, amellyel a tengervizet ivóvízzé lehetett alakítani. A berendezés életmentõ volt a háborúban tengerészek, a tenger fölött katapultálni kényszerülõ pilóták számára. 1948-ban tervei alapján építették fel az elsõ, 100%-ban napenergiával fûtött, kémiai hõtároláson alapuló kísérleti házat Doverben (Massachusetts). Elsõ napházát továbbiak követték. Különösen megnõtt az érdeklõdés az általa kidolgozott technikai megoldások iránt 1973, az olajválság kezdete után. A napenergia-utánpótlás ingadozásának ellensúlyozására hõtárolókat szerkesztett. Megoldotta a hideg tárolását is. Számos publikációja, és összesen 39 szabadalma volt; utolsó szabadalmát 90 éves korában jegyezték be. Számos nemzetközi kitüntetés tulajdonosa volt, 1977-ben megkapta az Amerikai Napenergia Társaság (American Solar Energy Society) Charles Greeley Abbot díját. Munkássága alapján Amerikában a "Sun Queen" (Napkirálynõ) néven emlegetik.

Fizikus, radiológus
A váci piarista gimnáziumban Öveges József szerettette meg vele a kísérleti fizikát. Matematika- fizika szakos tanári oklevelének megszerzését követõen Schmid Rezsõ mellett doktorált molekulaspektroszkópiai témából. Berlinbe kapott ösztöndíjat, ahol orvosfizikai, radiológiai és dozimetriai továbbképzésben részesült. Itthon az orvosi sugárterápia és a sugárvédelem szakértõjeként dolgozott a Báró Eötvös Loránd Rádium és Röntgen Intézetben, majd ennek utódában, az Országos Onkológiai Intézetben. Bozóky László tervei alapján készült el 1958-ban az elsõ hazai kobaltágyú. 1962-ben az õ vezetésével alakult meg az Eötvös Loránd Fizikai Társulat elsõ szaktudományos, sugárvédelmi szakcsoportja. A 70-es évektõl kezdve szorgalmazta az országban a számítógépes besugárzás tervezést. Létrehozta az elsõ magyarországi izotóptemetõt. Az ELTE-n sugárfizikai elõadásokat tartott. 1982-tõl volt az MTA rendes tagja, 1985-ben Hevesy György emlékéremmel tüntették ki. (Dr. Radnai Gyula)

Angol matematikus
Cambridge-ben tanult, majd Londonban és Hollandiában matematikát tanított. 1654-58 között Oliver Cromwell által adott diplomáciai megbízatással Svájcban mûködött. Angliába való visszatérése után 1661-ben pappá szentelték. Algebrával és számelmélettel foglalkozott. Nevéhez fûzõdik a Pell-egyenlet, bár egyes szerzõk szerint az ehhez fûzõdõ fõ eredmények másoktól, így Lagrange-tól származnak. 1663-ban a Royal Society tagjává választották.

Angol kémikus
Gyógyszerészetet és orvostudományt tanult Edinburghban. 1807-ben szerezte meg doktori fokozatát, de betegsége miatt felhagyott az orvosi gyakorlattal és fõleg kémiai kutatással foglalkozott. Egyik legismertebb munkája a gázok oldhatóságára vonatkozik folyadékban különbözõ nyomásokon, és különbözõ hõmérsékleteken. Az általa 1803-ban megfogalmazott ún. Henry-Dalton-törvényt róla és John Dalton brit kémikusról neveztek el. Foglalkozott ezen kívül gázelemzéssel, sújtóléggel, és világítógázzal is. Egyik alapítója volt a Mechanics' Institute-nak, amelybõl az University of Manchester Institute of Science and Technology jött létre. 1809-ben a Royal Society tagjává választották.

Német származású amerikai fizikus, Nobel-díjas
Németországban született, 14 éves korában emigrált az Egyesült Államokba. 1942-ben végzett a chicagoi egyetem kémia szakán. A világháborúban a MIT elektromágneses sugárzás-laboratóriumában dolgozott, majd folytatta tanulmányait Chicagoban, ahol professzorai többek között Enrico Fermi és Teller Ede voltak. 1949-ben Berkeley-ben az új szinkrotronnal végzett kísérleteket, 1950-tõl a Columbia Egyetemen a ciklotronon mezonnyalábokkal dolgozott, valamint 1954-tõl új típusú buborékkamrák fejlesztésével ért el jelentõs eredményeket különbözõ mezonok bomlási tulajdonságainak megállapításával. E munkákban egyik segítõje tanítványa, Melvin Schwartz volt. 1962-ben Leon Ledermannal és Melvin Schwartz-cal neutrínónyalábot állítottak elõ, és felfedezték a müon-neutrínót, megállapítva, hogy a töltött leptonok mindegyikéhez más-más neutrínó tartozik. 1968-tól a CERN-ben dolgozott, jelentõs eredményeket érve el a részecskék bomlási tulajdonságainak feltérképezésével. Részt vett a CERN elektron-pozitron ütköztetõjének (LEP) és az ALEPH detektornak a tervezésében is. 1988-ban fizikai Nobel-díjat kapott Leon Ledermannal és Melvin Schwartz-cal megosztva "a neutrínónyaláb módszerért, és a müonneutrínó felfedezésével a leptonok dublet szerkezetének kimutatásáért". (Piriti János)

Gépészmérnök, egyetemi tanár
Tanulmányait a budapesti mûegyetemen 1907-ben végezte. 1912-ben mûszaki doktori oklevelet, majd 1921-ben magántanári képesítést nyert. 1907-tõl a mûegyetem tanársegédje, 1912-tõl adjunktusa, 1918-tól a Gépelemek és az Emelõgépek c. tárgyak meghívott elõadója; 1926-tól rk., majd 1930-1956-ig ny. r. tanár a hidrogépek és szállítóberendezések tanszékén, 1930-tól - Bánki Donát utódaként - a tanszék vezetõje. Egyetemi mûködése mellett 1909-1930 között magánmérnöki tevékenységet is folytatott. Több kisváros villamosítását tervezte és vezette, foglalkozott a hajdúszoboszlói földgáz hasznosításával. Számos felvonóberendezést tervezett, részt vett a Ganz- és a MÁVAG számára szivattyúk és egyéb vízgépek kialakításában, valamint az 1930-1940-es években különbözõ szivattyútelepek építésében. Fél évszázados oktatói és szakirodalmi tevékenységével kimagasló szerepet játszott a hazai mûszaki kultúra terjesztésében és fejlesztésében. Elõadásainak anyagát számos jegyzetben és tankönyvben adta közre. Szerkesztette a Gépészeti Zsebkönyvet, melyet a Mérnök Egylet aranyéremmel jutalmazott 1937-ben. Szerkesztette a Technika és a Magyar Technika c. folyóiratokat 1928-1954 között. 1957-ben a Gépipari Tudományos Egyesület Pattantyús-Ábrahám Géza-emlékérmet alapított. 1945-tõl az MTA tagja, 1952-ben Kossuth-díjat kapott.

Gépészmérnök
Egyetemi tanulmányait a budapesti mûegyetemen végezte, ahol 1926-ban gépészmérnöki oklevelet szerzett. 1926-1929-ben az Elektromos Szerelési Vállalatnál építésvezetõ mérnök, 1929-1931-ben a bábolnai és kisbéri ménesbirtokok villamosítási munkálatainak vezetõje, 1931-1936-ban a Kereskedelmi Minisztérium gépészmérnöke. 1936-1946-ban az Iparügyi Minisztérium gépészeti fõosztályának fõmérnöke. 1949-1952-ben az Országos Vízgazdálkodási Hivatal mélyfúró csoportjának vezetõje. 1953-1964 között az Országos Földtani Igazgatóság csoportvezetõje, 1964-tõl nyugalomba vonulásáig, 1975-ig a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet osztályvezetõje. Fõ kutatási területei a törpevízmûves vízellátás és a gyakorlati geotermikus kutatás. Az államosított vízkútfúró-ipar egyik megteremtõje és irányítója volt. Nagy érdemei voltak a korszerû hévízkutatás feltételeinek megteremtésében.

Német matematikus
Halléban majd Göttingenben tanult. Bár Riemann elõadásait annak betegsége miatt nem látogathatta, mindvégig Riemann-tanítványnak tekintette magát. Miután megszerezte a doktori fokozatot, 1864-tõl Berlinben elliptikus függvényekkel foglalkozott Weierstrass mellett. 1867-tõl Halléban oktatott, majd 1872-tõl Freiburgban, 1879-tõl Jenában volt professzor. Elsõsorban függvényelmélettel foglalkozott. Nevét viseli a Thomae-féle függvény és a Thomae-formula.

Japán fizikus
1887-ben szerzett diplomát a tokioi egyetemen, majd tanulmányait Európában folytatta tovább. Bécsben Boltzmanntól tanult kinetikus gázelméletet, Párizsban Marie Curie fordította érdeklõdését az atomfizika irányába. 1901 és 1925 között a tokiói egyetem professzora volt. 1904-ben a Thomson-féle atommodell helyett olyan modellt javasolt, melyben nagy tömegû, pozitív töltésû középpont körül elektrongyûrûk keringenek az elektrosztatikus vonzóerõ hatására a Szaturnusz gyûrûinek mintájára. Modelljérõl Rutherford is megemlékezett a kísérletei eredményeit bemutató 1911-es írásában. Spektroszkópiával is foglalkozott, továbbá 1929-ben elsõként írta le a meteorrajok hatását a nagytávolságú rádió-összeköttetésekre. A Holdon egy kráter viseli a nevét. (Piriti János)

Francia fizikus
1894-ben lett a Marseille-i egyetem munkatársa. Kezdetben a fényinterferenciát tanulmányozta, ebben alapvetõ eszköze volt az Alfred Pérot-val együtt 1896-ban megalkotott Fabry-Pérot-féle interferométer. Ezt az eszközt sokan használták a fény hullámhosszának mérésére és hasonló feladatokra. A Nap és a csillagok fényének színképét tanulmányozta a mûszerrel, ennek során kimutatta, hogy a magas légköri ózonréteg kiszûri a Nap ultraibolya sugárzását, õ fedezte fel az ózonréteget. 1921-ben lett a Sorbonne fizikaprofesszora, késõbb a párizsi Institut d'Optique elsõ igazgatója volt.

Kanadai csillagász
A Harvardon 1929-ben Harlow Shapley javaslatára kezdett a meteorok spektroszkópiájával foglalkozni. A 30-as években a kanadai hivatásos és az amatõr csillagászok között munkakapcsolatot alakított többek között a meteorok spektroszkópiai megfigyelésére. Ebbõl nõtt ki Kanada egyik hozzájárulása a Nemzetközi Geofizikai Év kísérletsorozatához is. A késõbbiekben a Naprendszer apró égitestjeinek egyik vezetõ szakértõje lett. Számos tudományos szervezetben töltött be aktív pozíciót (pl. a Nemzetközi Csillagászati Unió Meteor Szakosztályának elnöke, és a Naprendszer égitestjeinek elnevezésével foglalkozó szakbizottság elnöke volt.) 1954-ben elnyerte az USA Nemzeti Tudományos Akadémiájának J. Lawrence Smith-érmét. A Marson egy kráter, valamint a (2904) Millman kisbolygó õrzi a nevét. (Piriti János)

Orvos, irodalomtörténész, egyetemi tanár
A Magyar Tudományos Akadémia fõtitkára, a 19. század egyik legjelentõsebb tudományszervezõje és folyóirat-szerkesztõje. A pesti Tudományegyetem orvoskarán makrobiotikát és diaetetikát adott elõ, 1833-tól 1846-ig, 1850 és 1861 között a bölcsészkaron az esztétika és az irodalomtörténet magántanára, 1861-tõl haláláig pedig a magyar nyelv és irodalom tanára volt. 1846-tól haláláig az Egyetemi Könyvtár igazgatója. 1830-ban választották a Magyar Tudós Társaság tagjává, amelynek kezdetben segédjegyzõje, majd 1835 és 1861 között fõtitkára (titoknoka) volt. 1831-ben Bugát Pállal együtt alapította az elsõ jelentõs magyar orvosi folyóiratot, az Orvosi Tárt, 1834-ben pedig az Akadémia elsõ tudományos folyóiratát, a Tudománytárt, valamint az MTA másik periodikáját, az 1850-ben indult Új Magyar Múzeumot, amelynek 1860-ig õ volt az egyik szerkesztõje. Neki köszönhetõ a Figyelmezõ címû folyóirat megindulása is 1837-ben, amelyet négy éven át õ szerkesztett. 1837-tõl 1843-ig Bajza Józseffel és Vörösmarty Mihállyal együtt szerkesztette az Athenaeumot is. 1836-ban õ kezdeményezte a Kisfaludy Társaság létrehozását, melynek 1841-tõl 1860-ig igazgatója, 1860-tól másodelnöke, 1873-tól elnöke, s õ szerkesztette 1841 és 1849 között a Kisfaludy-Társaság évlapjait. Komoly szerepet vállalt abban, hogy 1855 és 1877 között napvilágot látott 35 kötetben a Magyar Történelmi Tár. Több magyar nyelvemléket elsõként õ adott közre, több magyar író életmû-kiadása szintén neki köszönhetõ. Elsõk között foglalta össze a magyar költészet történetét. Elsõsorban neki köszönhetõ, hogy tudományos szintre emelte az irodalomtörténet-írást is. 1871-ben, 50 éves írói jubileuma alkalmából országos méretû ünneplésben volt része. 2004-ben Dávidházi Péter hatalmas monográfiát állított össze róla Egy nemzeti tudomány születése címmel. (Dr. Gazda István)

Premontrei természetrajztanár
A pesti tudományegyetemen földrajz-természetrajz valamint magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. Szombathelyen a premontrei gimnázium tanára, majd igazgatója lett. A szombathelyi múzeumban a természetrajzi tára õre, az ásvány-, kõzet- és õslénytárat gondozta. A celldömölki Kemenesaljai Helytörténeti Múzeum anyagát a szombathelyi múzeum gyûjteményeivel egyesítette. Segédkezett Gayer Gyulának a múzeum természetrajzi tára ujjászervezésében is. Feldolgozta a magyar, de fõként a Vas megyei kerti kultúra történetét.

Vegyészmérnök, egyetemi tanár
Vegyészmérnöki oklevelének megszerzése után mûegyetemi tanársegéd, majd a Képzõmûvészeti Fõiskola tanára. 1948-tól haláláig a közgazdasági egyetem kémiai technológiai tanszékének vezetõje. Munkatársa volt az Élet és Tudomány c. hetilapnak. Közel 100 cikket írt a kémia legkülönbözõbb területeirõl, tudományos újdonságokról, fontos gyakorlati kérdésekrõl és mûvészeti érdekességekrõl.

Orvos, iparegészségügyi szakértõ
Orvosi oklevelét 1924-ben szerezte a budapesti tudományegyetemen. 1924-28-ban az OTI orvosa. 1928-29-ben Rockefeller-ösztöndíjjal kutatásokat folytatott a Harvard Egyetemen, ahol 1929-ben iparegészségügyi oklevelet szerzett. 1934-ben megszervezte és vezette az Ólomvizsgáló Állomást. 1934-49-ben az általa szervezett OTI Iparegészségügyi Osztály vezetõje. 1946-ban egyetemi magántanári képesítést szerzett a szegedi tudományegyetemen. 1950-1972-ig az Országos Munkaegészségügyi Intézet osztályvezetõje. Fõ kutatási területe: foglalkozási ártalmak, különösen az ólom, az aromás nitro- és amino-vegyületek, foglalkozási eredetû rákmegbetegedések, iparágak egészségügye, mûanyag eredetû egészségügyi ártalmak. Szakfolyóiratokban 60 tudományos közleménye jelent meg.

Matematikus
Apja Vajda József, anyja Wollák Aurélia. Másfél éves volt, amikor a családja Budapestrõl Bécsbe költözött. Iskoláit Bécsben végezte; különösen a matematikában és a nyelvtanulásban jeleskedett. (Felnõttként a magyaron, a németen és az angolon kívül még további öt-hat nyelven beszélt.) A történelem is nagyon érdekelte, de cserkészkedéssel és labdarúgással is töltött idõt. A bécsi mûegyetemen végezvén nem talált megfelelõ mérnöki munkát, és még további három évig matematikát tanult Bécsben és Göttingenben. 1925-ben doktorált, majd másfél évig Brajla román városban dolgozott. Bécsbe visszakerülve biztosítási matematikus lett; fél évre Budapestre küldték. Hitler elõl feleségével és két gyermekével Angliába emigrált 1939-ben. Kezdetben kémgyanús személyként kezelték, de a késõbbiekben a katonai számítások fontos alakja lett, az Admiralitás munkatársa. A brit operációkutatás atyjaként vált világhírûvé. Még 94 éves korában is dolgozott; elõadásai lenyûgözõek voltak. Tucatnyi könyvét a matematikai programozás, a statisztika, a játékelmélet, a szórakoztató-népszerûsítõ hasznos matematika témáiban írta. (Hujter Mihály)

Biometrikus, orvos
Tanulmányait Budapesten végezte, orvosi oklevelét 1935-ben szerezte. 1936-1949 között a budapesti I. Belklinika munkatársa volt. 1944-1953 között a Népjóléti, késõbb az Egészségügyi Minisztérium statisztikai osztályának vezetõje volt, majd 1952-1982-ig a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Biometriai Csoportjának vezetõje. A hazai orvosi biometria kidolgozója, amely az orvosi kutatás eredményeit matematikai statisztikai értékelés alá vonta. Tudományos és továbbképzõ elõadásai, közleményei mellett számos konzultáció szervezésével alakította ki a hazai biometriai iskolát. A klinikai gyógyszerkipróbálások tervezésénél, értékelésénél mindig az etikai szempontokat, a beteg érdekeit tartotta fontosabbnak a számszerû egzakt eredményeknél. Apja Juvancz Ireneusz.

Angol matematikus, zenész
Apja Lord Byron angol költõ, szülei azonban még Ada csecsemõkorában elváltak, így apját nem is ismerte. Anyja bíztatására matematikai tanulmányokat végzett. Megismerte Charles Babbage-et. 1842-ben lefordította és jegyzetekkel bõvítette ki Menabrea-nak Babbage Analytical Engine-jérõl készített leírását. Ma õt tekintjük a legelsõ számítógép-programozónak. Róla nevezték el az 1977 és 1983 között az Egyesült Államokban kifejlesztett Ada nevû programozási nyelvet.

Magyar születésû német vegyészmérnök, elektromérnök, mûegyetemi tanár
Hannoverben, majd 1895-1900 között Göttingenben tanult és az utóbbi helyen Walter Nernst munkatársa is volt. 1901-tõl a Siemens & Halske cégnél telefonkábelek fejlesztésén dolgozott. 1905-tõl 1907-ig Walter Nernst utódaként professzorként Göttingenben a fizikai kémiai intézetet vezette. 1907-ben a charlottenburgi mûszaki fõiskola professzora lett Berlinben. Itt 1919-ben egy új fizikai kémiai és elektrokémiai intézetet alapított. Nevéhez fûzõdik a kvadráns elektrométernek továbbfejlesztett, a korábbiaknál érzékenyebb változata.

Amerikai vegyész, Nobel-díjas
A Yale egyetemen 1940-ben szerzett doktori fokozatot. 1945-ig ipari cégeknél dolgozott. 1945-67 között a Princeton-i egyetemen az Egyesült Államok tengerészete számára végzett fejlesztõ munkát. 1967-ben tért vissza a Yale Egyetemre professzorként, 1993-ban nyugdíjazták. Ezután haláláig a Virginia Commonwealth University-n volt az analitikai kémia professzora. Kidolgozta az ún. elektroporlasztásos módszert, amelynek segítségével lehetõvé vált biológiai makromolekulák, fehérjék és szénhidrátok tömegspektrográfiai úton való azonosítása. Az eljárásnak rendkívül nagy jelentõsége van a gyógyszerkutatásban, élelmiszervizsgálatokban, kriminalisztikai anyagvizsgálatokban. Fenn 2002-ben megosztott Nobel-díjat kapott Koichi Tanaka japán és Kurt Wüthrich svájci professzorral együtt.

Orvos, szülész, nõgyógyász
1880-ban végzett a budapesti egyetemen, ekkor tanársegédje volt Jendrassik egyetemi tanárnak az élettani tanszéken. 1881-ben Tauffer Vilmos mellett volt tanársegéd a budapesti szülészeti-nõgyógyászati klinikán, ahol hat évig dolgozott. 1886 végén ösztöndíjjal külföldi tanulmányútra indult, mely két évig tartott és fölkereste szakmájának legnevezetesebb képviselõit Európában és Amerikában. Hazatérve 1888-ban Budapesten folytatta orvosi mûködését, 1892-ben magántanár lett a budapesti egyetemen. 1897-tõl a budapesti Bábaképzõ Intézet igazgatója volt. Fõleg a méh és a petefészek mûtéteivel foglalkozott.

Kémikus, egyetemi tanár
Gimnáziumi éveiben Endrédy Vendel (akkor még Hadarits tanár úr) tanítványa volt, osztályelsõ, Szebehely Gyõzõ évfolyamtársa; 1939-tól Szegeden kémia-fizika szakos hallgató, 1946-tól a budapesti Mûegyetem kutatója. 1947-tõl 1949-ig a Sorbonne-on kémiát tanult és 1951-ig a párizsi CNRS munkatársa volt, majd 1951-tõl 1953-ig kanadai ösztöndíjas; 1954-ben Kanadába emigrált. A Montréali Egyetem ösztöndíjasa, tanársegéde, docense, professzora, emeritus professzora lett; 1993-tól az MTA külsõ tagja. Kiterjedt kutatásokat végzett a molekuláris sprektroszkópiában, világelsõként alkalmazta a molekula-pályamódszert. Sok kitüntetése között találjuk az Elméleti Szerveskémikusok Világszervezetének érdemérmét (1990). (Hujter Mihály)

Német matematikus és csillagász
Az altdorfi akadémián szerzett teológiai diplomát 1603-ban. Tanára, Praetorius ösztönzésére matematikát tanult, akinek javaslatára 1605-1606 között Prágában Kepler mellett dolgozott. Fennmaradt késõbbi levelezésük fontos forrást jelent Kepler életrajzához is. Késõbb altdorfi tanító volt, 1614-ben a nürnbergi naptárak készítõje, 1619-ben nürnbergi csillagász lett. Ebben az évben publikálta az elõzõ évi nagy üstökösrõl szóló beszámolóját. Praetorius halála után tanszékét két részre osztották, melyeket tanítványai, Saxonius és Odontius kapták. Saxoniusszal javasolták a nürnbergi tanácsnak, hogy anyagilag járuljanak hozzá Kepler Rudolf-táblázatainak megjelentetéséhez, javaslatuk azonban nem vezetett eredményre. (Piriti János)

Német-amerikai matematikus
A matematika számos területét gazdagította felfedezéseivel, emellett behatóan foglalkozott annak filozófiájával és történetével. Göttingenben Hilbert tanítványa, késõbb munkatársa. 1913 és 1930 között a Zürichi Mûegyetem professzora volt. Ezt követõen rövid ideig a göttingeni matematikai intézet vezetõje lett. 1933-ban a nemzeti szocializmus elõl Amerikába emigrált, ahol a princetoni Institute for Advanced Study-ban kapott állást. A matematika számos területén ért el a modern elméleti fizika számára igen jelentõs eredményeket. A csoportelmélet kvantummechanikai alkalmazásának egyik úttörõje volt. Fontos eredményeket ért el a differenciálegyenletek, Riemann-felületek, algebrai számelmélet, topologikus terek, relativitáselmélet területén is. Filozófiai felfogásában az intuicionizmust képviselte.

Orvos, gyermekorvos
1939-ben Budapesten szerzett orvosi oklevelet. Ezt megelõzõen a budapesti egyetem Életvegytani Intézetben dolgozott, majd a bécsi Herzstation ambulatóriumában. Ezután a budapesti I. sz. Gyermekklinika orvosa, késõbb tanársegédje, majd adjunktusa. 1957-ben az akkor alapított Országos Kardiológiai Intézet gyermekosztályának lett a fõorvosa. Jelentõs a vele született szívbajokkal, a reumás szívbetegségek kórlényegével és megelõzésével, valamint a szívbillentyûhibák számos kérdésével foglalkozó munkássága. Nagy érdeme, hogy országos viszonylatban intézményesen megszervezte hazánkban a gyermekkardiológiát.

Fizikai kémikus, egyetemi tanár
1948-ban a Szegedi Tudományegyetemen szerzett kémia bölcsészdoktori oklevelet, ettõl az évtõl egészen nyugdíjba vonulásáig, 1991-ig a Budapesti Mûszaki Egyetem Fizikai Kémia Tanszékén dolgozott. 1960-ban nevezték ki egyetemi tanárnak. 1965-tõl 1986-ig õ vezette a tanszéket. 1959 és 1963 között a Vegyészmérnöki Kar dékánja volt. A Mûegyetemre kerülve õ honosította meg az optikai spektroszkópiát, mint új kutatási területet. 1957-ben irányításával indultak meg a molekulaspektroszkópiai kutatások az MTA Központi Kémiai Kutatóintézetben, ahol a 70-es évekig részállásban dolgozott. Az 1980-as években szilárd anyagok felületének ionizációs spektroszkópiai vizsgálatával foglalkozott, bekapcsolódva az MTA Szervetlen Kémiai Kutatólaboratóriumának munkájába. Különösen jelentõs a benzolszármazékok infravörös és Raman-színképének elemzésére kidolgozott módszere. 1994-ben elsõként õ kapott Polányi-díjat.

Erdélyi szász orvos, természettudós
Orvosnak tanult a lipcsei egyetemen, de amikor Brassó városa megtagadta tõle az orvosi praxishoz szükséges engedélyt, átnyergelt a botanikára. 1781-ben visszatért Lipcsébe, 1786-ban az orvostudomány, majd 1789-ben a botanika professzora lett. Közben belekezdett a mohák tanulmányozásába, s munkájának eredményét az 1782-83-ban megjelent, kétkötetes Fundamentum Historiae Naturalis Muscorum Frondosorum (A lombosmohák természetrajzának alapjai) c. mûben összegezte. Ebben a mohák anatómiájával, megtermékenyítési mechanizmusaival, szaporodásával foglalkozott, továbbá bevezette a mohák újfajta osztályozási rendszerét, amely a spórák (szaporítótestek) eloszlásán alapult. Hedwig volt az elsõ, aki felismerte a mohák valódi szaporítószerveit. Járatos volt a mikroszkóp használatában; több mohát azonosított, mint bármelyik kortársa, s jól illusztrált, információban gazdag könyveket írt róluk.

Holland születésû brit orvos, tudós
Londoni orvosi tevékenysége idején, 1765-68 között az elsõk között javasolta, hogy a fekete himlõ ellen védekezzenek a fertõzést enyhe tünetekkel átvészelõ betegek szervezetébõl nyert élõ, kezeletlen kórokozóval. 1768-ban Bécsbe utazott, hogy védõoltásban részesítse Mária Terézia osztrák császárnõ családját, s ezután udvari orvosként szolgált ott. Csak 1779-ben tért vissza Londonba, s közzétette felfedezését, a fotoszintézis folyamatát, amelynek során a napsugárzás hatására a zöld növények széndioxidot nyelnek el és oxigént bocsátanak ki. Joseph Priestley angol vegyész ekkor már kimutatta, hogy a növények képesek helyreállítani a levegõ egy olyan sajátosságát, amely az állati élethez. Ingenhousz több más tudományág iránt is érdeklõdött, így például nagy teljesítményû sztatikus áramfejlesztõt dolgozott ki, és õ végezte el az elsõ mennyiségi méréseket a fémrudak hõvezetõképessége kapcsán.

Dán csillagász
Fiatalon órásmesterséget tanult, matematikai tehetsége korán feltûnt. H. C. Schumacher csillagász a dán király pártfogásával tovább taníttatta, és 1821-ben az akkor alapított altonai obszervatórium asszisztenseként maga mellé vette. 1825-tõl a Gotha-i Seeberg obszervatórium igazgatója, itt maradt élete végéig. Bár több jelentõs obszervatóriumba is kapott meghívást, ezeket visszautasította. A klasszikus elméleti csillagászattal, az égimechanikával foglalkozva elnyerte a berlini Akadémia nagydíját a Jupiter és Szaturnusz bolygók pályamódosulásának számításával (1830), majd a bolygóknak az üstökösök mozgására gyakorolt pályamódosítását vizsgálta. Legjelentõsebb munkája a Hold mozgásának elméleti kidolgozása. Mivel a pontos hold-helyzetek nagyon fontosak voltak a tengerészeti helymeghatározásban, az angol Admiralitás ösztöndíjjal támogatta munkáját. Jelentõsen pontosította a Nap-Föld távolság értékét. A londoni Királyi Csillagászati Társaság aranyéremmel (kétszer is, 1842-ben és 1860-ban), és a Copley-éremmel jutalmazta. Nevét egy Hold-kráter örökíti meg. (Bartha Lajos)

Francia matematikus
Az École Normale Supérieure-n tanult Charles Émile Picard irányítása alatt. 1892-ben az egész függvényekrõl írt munkájával elnyerte a matematikai tudományok nagydíját. 1897-tôl a párizsi Collége de France, 1912-tôl École Polytechnique és 1920-tól az École Centrales des Arts et Manufactures professzora volt. Ekkor lett a francia Akadémia tagja. 1940-ben, amikor a németek megszállták Franciaországot, családjával az Egyesült Államokba menekült. Itt a Columbia Egyetemen tanított, azonban nem kapott állandó állást. 1947-ben visszatért hazájába. Eredményes kutatási területei: a számelmélet, a függvénytan, a klasszikus analízis, a variációszámítás, a differenciálegyenletek és a matematikai fizika voltak. 1896-ban bebizonyította a prímszámtételt. Elemi bizonyítást 1949-ben erre a tételre Selberg és Erdõs Pál talált. Nevét viseli többek között a determinánsokra vonatkozó Hadamard-tétel, a Hadamard-egyenlõtlenség és a Hadamard-mátrix.

Feltaláló, technikus
A merev szerkezetû, könnyûfémbõl készült, kormányozható léghajó feltalálója. Két évig Oroszországban, majd 1895-tõl Berlinben dolgozott alumíniumból készült, rácsszerkezetû léghajója megvalósításán. Az 1897. novemberében megtartott próbarepülés - bár léghajója földre éréskor összezúzódott - igazolta a merev rendszerû léghajók fölényét. Özvegye a léghajó terveit eladta Zeppelinnek, aki Schwarz elgondolásait is figyelembe véve alkotta meg a róla elnevezett léghajótípust. 1967-ben a budapesti Közlekedési Múzeum emlékkiállításon mutatta be a találmányára vonatkozó dokumentumokat és léghajója modelljét.

Botanikus, növénymorfológus, fiziológus, egyetemi tanár
1876-1879-ben a budapesti egyetemen a természetrajz-kémia szakot végezte. 1879-ben a selmecbányai Erdészeti Akadémián volt tanársegéd. 1880-1888-ban Jurányi Lajos asszisztense volt a budapesti egyetem növénytani tanszékén. 1886-1887-ben külföldi tanulmányutat tett Svájcban és Németországban, 1888-1897-ben budapesti középiskolában tanított. 1889-ben egyetemi magántanár növénybiológiából és mikológiából, 1895-ben újabb külföldi útján Dél-Franciaországban és Olaszországban a szõlõ betegségeit tanulmányozta. 1897-ben a budapesti egyetemen ny. rk. tanár. 1901-ben a növénytan ny. r. tanára és az Egyetemi Botanikus Kert igazgatója lett. Tudományos mûködésének területe a növényfejlõdés- és élettan, valamint az erdészeti növénytan volt. Jelentõs tudományos ismeretterjesztõ munkássága is. 1897-tõl az MTA tagja.

Középiskolai és egyetemi fizikatanár
Kolozsváron a Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd az itteni egyetemen szerzett fizika-kémia szakos tanári oklevelet. Marosvásárhelyi, majd kolozsvári középiskolákban tanított másfél évtizeden át. 1947-ben doktorált Gyulai Zoltán irányításával, ezután nevezték ki professzornak a Bolyai Tudományegyetemre. Tevékenységét nem sokáig folytathatta, mert mint "megbízhatatlan elem"-et eltávolították az egyetemrõl, majd 1958-tól a középiskolai oktatásból is. 1956-tól két éven át a romániai Matematikai és Fizikai Lapok fizikai részét szerkesztette. A kolozsvári Agrokémiai Laboratórium tudományos kutatójaként ment nyugdíjba 1972-ben. Kutatói és nyugdíjas éveiben is számos szakmai és tudományos ismeretterjesztõ cikket írt. Könyvben dolgozta fel Hell Miksa kolozsvári, valamint Károly József Irén nagyváradi tevékenységét, de Newton Klasszikus fizikájával is érdemben foglalkozott. A Kriterion kiadónál 1976-ban megjelent Fizikai kislexikon szerkesztõje és benne az optikai rész szerzõje volt. (Dr. Radnai Gyula)

Kísérleti fizikus
1938-ban az Eötvös Kollégium tagja és a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakos hallgatója. 1942-tõl a Gyakorlati Fizikai Intézetben Békésy György munkatársa volt. 1944 októberében katonai behívót kapott, Németország, majd angol hadifogság következett. 1946 õszén került haza, vissza az intézetbe. Fizikaszakos tanárjelöltek részére megszervezte a demonstrációs kísérletek gyakorlatát és korszerû tanmûhelyt vezetett, megszervezte a vegyészképzés igényeihez illeszkedõ laboratóriumi gyakorlatokat. Az 1950-es évek elején megindult tömegspektrometriai kutatásokba kapcsolódott be. Az 1956-os forradalom alatt az ELTE TTK Forradalmi Bizottságának elnökévé választották. 1957-ben több hónapra börtönbe zárták. Szabadulása után kirekesztették a felsõoktatásból. 1954 és 1964 kõzött Kazincbarcikán a Borsodi Vegyi Kombinátban mûszerész-szakmunkásként tudott elhelyezkedni. Tömegspektrometriás vizsgálatokkal járul hozzá az üzem megindításához. 1964-ben a Miskolci Nehézipari Mûszaki Egyetemen docensként a Fizika Tanszék vezetõje. 1966-1985-ig a Bányászati Kutatóintézet tudományos munkatársa és a Tömegspektrometriai Laboratórium vezetõje volt. 1968-tól a Nyitrai Pedagógiai Fõiskolán, majd az ebbõl alakult Konstantin Egyetemen vendégprofesszorként tanított. Tömegspektrometriai Kutatócsoportot hozott létre. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1990-ben rehabilitálta s címzetes egyetemi tanári titulust adományozott részére.

Fizikus
A matematika és a fizika iránti elkötelezettsége már gyerekkorában kialakult. Édesapja, id. Somogyi Antal (1885-1947) Klupathy Jenõ, majd Rybár István tanársegéde volt, aki az egyetemi nyolcosztályos gyakorló gimnáziumba (a Mintába) íratta be fiát 1930-ban. Itt azután nemcsak matematikai és fizikai tehetségével tûnt ki, de olyan sikeres megoldójává vált a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapoknak, hogy három egymás utáni tanév végén is közölte fényképét Faragó Andor az újságban... Késõbb saját tinédzser fiait is ebben a szellemben nevelte Somogyi Antal. Az egyetemen "Kicsiny görbületû folyadékfelszínek alakjának vizsgálata" címû szakdolgozatát kissé kibõvítve, még 1943-ban beadta doktori disszertációnak, s kiválóan megvédte. Kezdõ tanárként a Kölcsey gimnáziumban kapott állást, ahol akkor Novobátzky Károly tanított, majd 1945-tõl a Minta tanára lett. 1947/48-ban posztdoktori képzésen vett részt Belgiumban, 1950-tõl pedig egyszerre lett tanár a rövid életû budapesti tanárképzõ fõiskolán és kutató a KFKI kozmikus sugárzási osztályán Jánossy Lajos mellett. Itt készítette el kandidátusi és akadémiai doktori disszertációját, felhasználva a kiterjedt légi kozmikus záporokra vonatkozó kísérleti és elméleti eredményeit. Hazánkban Fenyves Ervin és az õ munkássága jelentette a történelmi átmenetet Barnóthy Jenõ és Forró Magda, valamint Jánossy Lajos kozmikus sugárzási kutatásai között. Kutatói tevékenysége mellett jelentõsek nemzetközi tudományszervezõ kezdeményezései is, mind a kozmikus kutatás, mind ennek ûrkutatási alkalmazásai területén. (Dr. Radnai Gyula)

Német természettudós, biológus
A Cologne-i jezsuita kollégiumban tanult, majd a bonni és Würzburgi egyetemeken hallgatott orvoslást. 1836-ban, az emésztés folyamatát kutatva izolált egy anyagot, mely a gyomorbeli emésztésért felelõs, és elnevezte pepszinnek. Ez volt az elsõ, állati szövetbõl izolált enzim. Állatokra is kiterjesztette a sejtelméletet, melyet a cseh Jan Evangelista Purkynë (Purkinje) fogalmazott meg eredetileg, s melyet növényekre Matthias Jacob Schleiden alkalmazott korábban. (A sejtelmélet azt mondta ki, hogy a növények és az állatok sejtekbõl állnak, és ezek az egységek alapvetõek minden szervezet szerkezete és mûködése szempontjából.) Felfedezte az élesztõk spóráit, s igazolta szerepüket a cukor erjedésének folyamatában. Késõbb a szerves anyagok "romlásában" is mikroorganizmusok anyagcseréjének szerepét mutatta ki. A metabolizmus (=anyagcsere) kifejezést is õ alkotta. Felfedezésével, miszerint a pete egyetlen sejt, mely késõbb soksejtû élõlénnyé fejlõdik, megalapozta az embriológia tudományát. Idõs korában érdeklõdése teológiai kérdések felé fordult.

Olasz matematikus
1853-ban szerzett mérnöki oklevelet a paviai egyetemen. A bolognai egyetemen a geometria professzora volt, tanított a milánói mûszaki fõiskolán, majd a római mérnökiskola igazgatója lett. 1877-tõl a római egyetem felsõbb matematikai tanszékének vezetõje volt, s a Steiner-féle szintetikus geometriai iskola tagjai közé tartozott. Ábrázoló, projektív és differenciál-geometriával foglalkozott. A grafosztatika módszerének (a tartószerkezetek erõinek szerkesztés útján történõ meghatározása) egyik megalapozója volt, a mechanikában alkalmazott Cremona-erõterv az õ nevét viseli. Róla nevezték el a sík- és térbeli biracionális transzformációt. Továbbfejlesztette a görbék transzformációjának elméletét, és a görbék pontjai közötti összefüggéseket a harmadik dimenzióba terjesztette ki, G. Veronesevel a kocka új tulajdonságait fedezte fel.

Holland születésû amerikai csillagász
Az USA-ban dolgozó holland csillagász, a modern bolygókutatás úttörõje. A leideni egyetemen tanult, 1933-ban az USA-ban a elõbb a kaliforniai Lick obszervatóriumban, majd a Harvard Csillagvizsgálóban, 1937-tõl a chicagoi egyetemhez tartozó Yerkes Csillagvizsgálóban dolgozott, 1960-ban megszervezte az arizonai Lunar and Planetary Laboratory-t (Hold és bolygókutató intézet), amelynek igazgatója lett. Legfontosabb eredményei közé tartozik az Uránusz és a Neptunusz egy-egy holdjának, valamint számos kettõscsillagnak a felfedezése. Õ kezdeményezte a repülõgéprõl végzett (a légköri hatásokat csökkentõ) magaslégköri észleléseket. Módosította a kisbolygók Naprendszerben való térbeli eloszlására vonatkozó feltevéseket. Kimutatta a széndioxidot a Mars légkörében, és felfedezte a Szaturnusz bolygó Titán nevû holdjának légkörét. Jelentõs munkát végzett az elsõ holdkutató, majd bolygó-szondák programjának tervezésében, adataik feldolgozásában. Jelentõs az új szerkezeti elemeket bemutató holdtérképe. Több akadémia és egyesület tiszteletbeli tagja, szakmai kitüntetések birtokosa. Tiszteletére alapították a kiemelkedõ bolygó-kutatókat jutalmazó "Kuiper-érmet". Nevét a (ma már nem mûködõ) "Kuiper repülõ obszervatórium", a Naprendszer külsõ (a Neptunusznál távolabb elhelyezkedõ) kisbolygó övezete, az ún. Kuiper-öv, az 1776.sz. kisbolygó, valamint a Hold, a Merkur és a Mars felszínének egy-egy krátere viseli. (Bartha Lajos)

Orvos, szõlész, kertész
1831-ben Bécsben szerzett orvosi oklevelet, 1831-1848-ban uradalmi orvos, 1848-1849-ben honvédorvos. Orvosi gyakorlata mellett szõlészettel, kertészettel is foglalkozott, elindította a Kertészeti Füzetek c. kiadványt. A magyar kertészet nyelvújítója, a kertészeti mûnyelv kialakítója. 1840-ben Mezõkomáromban, 1850-ben Pesten létesített kertészetet és "haszonkertészeti" iskolát. 1860-tól a budai - az Országos Magyar Gazdasági Egylet által fenntartott - vincellérképzõ igazgatója. Magyarországon elsõként bizonyította, hogy a mákból ópiumot lehet kivonni.

Villamosmérnök, matematikus, feltaláló
Tanulmányait a BME Villamosmérnöki Karán folytatta, 1951-ben az akkor létrehozott Távközlési Kutató Intézetbe (TKI) került. Ezekben az években kezdõdött a magyarországi televíziózás korszaka. A Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban kifejlesztett elsõ 1 KW-os adó mikrohullámú egységét Uzsoky külsõs szakértõként tervezte meg. Késõbb, 1957-ig a KFKI-ban dolgozott, ahol Simonyi Károly munkatársa volt, több közös publikációt készítettek a fúziós reaktorok témakörében. 1957-ben a BHG Mikrofejlesztési Osztályának vezetõje lett, nagy szerepe volt a PM-28-as impulzus-helyzetmodulációs berendezés kifejlesztésében. Közben a VEIKI-ben osztályvezetõ helyettesi beosztást kapott, ahol erõmûvek vezérlõ berendezéseit tervezték, valamint erõsáramú távvezetékeken folytatott beszédátvitellel foglalkoztak. 1964-tõl az MTA SZTAKI elõdintézetébe, az Automatizálási Kutatóintézetbe került tudományos munkatársként. 1965-ben szervezte meg a Digitális Osztályt, kutatási területe az automatizálás, digitális berendezés tervezés és gyártás, valamint a híradástechnika akkor megjelenõ formája a számítógépek és terminálok kommunikációjához szükséges adatátviteli berendezések, egyéb számítógép hálózati eszközök kutatása, fejlesztése és gyártása volt. Matematikai, fizikai és mérnöki tudása, alkotó fantáziája rendkívüli volt. 1973-ban tüntették ki Állami Díjjal az elektronikai iparban számítógéppel folyó tervezés és fejlesztési technológia kidolgozásáért. 1985-ben, 60 éves korában nyugdíjazták.

Japán fizikus
A modern fizika egyik elsõ mûvelõje Japánban. Az 1920-as években európai tanulmányútján számos vezetõ kutatóval mûködött együtt. 1928-ban dolgozták ki a Klein-Nishina-formulát, amely a kvantumelektrodinamika egyik elsõ fontos eredménye volt. Hazatérése után Japánban szorgalmazta a modern fizikai kutatások fejlesztését, az 1917-ben alapított kutatóintézetben (a RIKEN-ben) saját laboratóriumot hozott létre, ahol számos európai fizikus is megfordult. Tanítványai közül kerültek ki a 20. század vezetõ japán fizikusai, így pl. a Nobel-díjas Yukawa és Tomonaga is. A második világháborúban a japán atomfegyver-program vezetõje volt. A Holdon egy kráter viseli nevét. (Piriti János)

Holland-amerikai elméleti fizikus
1925-ben Zeeman két fiatal honfitársa Samuel Goudsmit és George Uhlenbeck miután röntgendiffrakciós képeket is sokat tanulmányoztak, rájöttek, hogy a jelenség úgy magyarázható, ha feltesszük, hogy az elektronnak van saját perdülete, azaz spinje ami alapján az elektronnak saját mágneses nyomatéka is van. Goudsmit-tal 1970-ben Wolf Díjat kaptak Ornstein-Uhlenbeck folyamat, ahol a mozgásegyenlet egy véletlenszerû és egy determinisztikus komponensbõl áll

Angol kémikus, Nobel-díjas
A leedsi egyetemen végzett, majd a 2. világháború alatt a Királyi Haditengerészetnél szolgált. Cambridge-ben Ronald G.W. Norrish kutatócsoporjában kezdte meg kutatásait. Manfred Eigennel és Norrish-sal közösen módszert dolgoztak ki nagyon gyorsan lejátszódó kémiai reakciók, az ún. villanófény-fotolitikus reakciók létrehozására, valamint a reakciók kinetikájának és mechanizmusának felderítésére. A vizsgálati módszereket többek között a hemoglobin és a klorofill reakcióinak vizsgálatára használta fel. 1967-ben mindhárman megosztott kémiai Nobel-díjban részesültek. 1985-tõl 1990-ig a Királyi Társaság elnöke volt. Számos további tudományos díj nyertese, 1990-ben lovaggá ütötték. 1984 és 1995 között a leicesteri egyetemen dolgozott. Sokat tett a tudomány széles körben való népszerûsítéséért és megértéséért.

Gépészmérnök
Budapesten a Mûszaki Egyetem gépészmérnöki karának hallgatójaként kezdett foglalkozni a repüléstechnika elektronikai feladataival. A harmincas években a Magyar Repülõkísérleti Intézetnél a rádiórészleget vezette. 1943-ban Csepelen a Dunai Repülõgépgyárban a rádióosztály vezetõjeként dolgozott. A háború után megalakította a FULMEN céget, ahol elektronikai mûszereket készítettek. Az államosítás után 1949-tõl alkalmazottként régi cégénél folytatta tovább kutatásait a rádióhullámok terjedésével kapcsolatban. 1951-tõl már foglalkozott az ionoszféra változásainak a nagytávolságú rádióösszeköttetésekre gyakorolt hatásával. 1954-re elkészült az ionoszféra-kutató berendezés, amelyet munkatársaival fejlesztettek tovább. A berendezés segítette a nagytávolságú rádiós kapcsolatok megvalósítását és szerepet játszott a rakétatechnikában, az ûrkutatásban is. Az ionoszférakutató berendezés 1958-ban a brüsszeli Világkiállításon Nagydíjat nyert. Munkáját itthon halála után 2 évvel Kossuth-díjjal ismerték el.

Vegyészmérnök
A budapesti mûegyetemen vegyészmérnöki oklevelet szerzett. 1933-ban Szegeden a Mezõgazdasági és Paprikakísérleti Állomáson segédvegyész lett, késõbb fõvegyészi kinevezést kapott, majd 1947-ben átvette az intézet vezetését. 1949-ben létrejött a kísérleti állomásból a Szeged Városi Minõségvizsgáló Intézet, melynek munkatársa lett. Tudományos munkássága az analitikai kémia sok területére kiterjedt. Az ásvány-, víz- és élelmiszervizsgálat körében számos új meghatározást dolgozott ki, illetve már meglevõket tökéletesített.

Skót matematikus
Oxfordban, a Balliol College-ban tanult. Több évet töltött Itáliában, Padovában megismerkedett és barátságot kötött Nicolaus (I) Bernoullival. Londonba visszatérve itt matematikát tanított. Jó kapcsolatba került korának több más neves matematikusával, így Newtonnal is. Kombinatorikával és analízissel, a végtelen sorok konvergenciájával foglalkozott. Õ vezette be az ún. Stirling-számokat, és õ fedezte be a faktoriális függvény közelítésére szolgáló Stirling-formulát, amelynek a valószínûségszámításban, de a matematika szinte minden ágában nagy jelentõsége van.

Amerikai fiziológus, Nobel-díjas
Kémiai és orvosi diplomát szerzett és a Johns Hopkins University élettani intézetében dolgozott 1906-ig. Ekkor nevezték ki a Wisconsin orvosi egyetem élettanprofesszorává, majd 1910-ben St. Luisban a Washington egyetem élettanprofesszora és a tudományos akadémia tagja lett. Az idegtevékenységgel kapcsolatos kutatásait Herbert Gasserral együttmûködve végezte. Gasser egyik tanítványa volt a Wisconsini Egyetemen, Madisonban. Erlangert professzorrá nevezték ki a St. Louis-i Washington Egyetemre 1910-46 között. Nem sokkal késõbb Gasser csatlakozott hozzá, és azt kezdték tanulmányozni, hogyan lehetne a fiziológiai kutatásokban felhasználni az elektronika nemrégen kialakult tudományát. 1944-ben Gasserral megosztva megkapta az élettani-orvostudományi Nobel-díjat azért a felfedezésért, hogy az idegrostoknak ugyanazon az idegkötegen belül különbözõ funkciójuk van.

Amerikai geokémikus
Kõzetek, meteoritok ólom és urániumizotóp tartalmának vizsgálata alapján 1956-ban becslést adott a Föld életkorára. Ma is az általa megadott 4.55 milliárd év értéket tartják általánosan elfogadottnak. Elõször hívta fel a figyelmet az ólom üzemanyagokban való használatának, és az élelmiszerekben való elõfordulásának környezet- és egészségkárosító hatására. Jelentõsen hozzájárult ahhoz, hogy megszüntessék az ólom adalékolását az üzemanyagokhoz, valamint hogy csökkentsék az ólom használatát a konzerviparban, illetve a vízvezetékrendszerekben.

Fizikus, mérnök, egyetemi tanár
Tanulmányait a budai egyetem bölcsészeti karán és az Institutum Geometricumban végezte, elõbb bökcsészdoktori, majd 1787-ben mérnöki oklevelet szerzett. 1790-tõl az egyetemen a fizika és mechanika tanársegédje, majd 1791-tõl 1798-ig a fizika és mezõgazdaságtan tanára elõbb a nagyváradi, majd a pozsonyi kereskedelmi akadémián. 1801-tõl a pesti egyetem fizika és mechanika tanszékén mûködött haláláig. 1823-1824-ben az egyetem rektora volt. Magyarországon úttörõ monográfiát adott közre az elektromosságtanról, mely az elektrokémiára és az elektromosság orvosi alkalmazásaira is kiterjedt. Az 1814. évi móri földrengésrõl Kitaibel Pállal együtt írt tanulmánya nemzetközi viszonylatban is elismert munka.

Gyógyszerész, vegyész, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte, 1900-ban gyógyszerész, 1902-ben vegyészdoktori oklevelet nyert. A kolozsvári egyetem vegytani tanszékén tanársegéd, majd Fabinyi Rudolf mellett adjunktus. A szerves kémia magántanára, rendkívüli tanára, 1922-tõl a szegedi egyetem nyilvános rendes tanára. Megszervezte az egyetem szerves kémiai intézetét. 1934-tõl a budapesti egyetem bölcsészeti karán az analitikai és gyógyszerészeti kémia nyilvános rendes tanára. Fõleg az azaronnal és származékaival foglalkozott, több új vegyületet állított elõ és szerkezetüket vizsgálta, majd trombózis elleni gyógyszer után kutatott. 1934-tõl az MTA tagja volt.

Gépészmérnök, feltaláló
1901-ben a Budapesti Állami Felsõipariskolában szerzett diplomát. Dolgozott Hódmezõvásárhelyen, Aradon és Békéscsabán, majd a Magyar Automobil Rt. ösztöndíjával Németországba utazott, Drezda, Berlin, Hamburg és Bréma voltak útjának állomásai. Az ösztöndíj lejárta után szakmunkásként dolgozott Brémában, majd Düsseldorfban, végül Frankfurt am Main-ban az Adler-gépkocsigyárban. 1903-ban kivándorolt New Yorkba. 1905-ben a Ford Motor Companyhoz került gépkonstruktõrnek. Munkájával felhívta magára a gyáralapító Henry Ford figyelmét, aki maga mellé vette, és nagyrészt vele terveztette meg a késõbb híressé vált T-modellt, amely az általa alkalmazott mûszaki megoldások miatt a világ elsõ, egyszerûen vezethetõ és szerelhetõ, ugyanakkor olcsó népautója lett. 1944-ig dolgozott a Ford-mûveknél. Vezetõ konstruktõri beosztásban, az 1. világháború alatt néhány hadigépet is tervezett, majd õ tervezte késõbb az ugyancsak nagy sorozatban gyártott Fordson-traktor prototípusát. Fenntartotta kapcsolatait Magyarországgal. Többször is meglátogatta rokonait, és elõadást tartott a Magyar Mérnök- és Építész Egyletben. 1921-ben százezer koronás ösztöndíjat alapított makói fiatalok támogatására.

Dán orvos, anatómus, matematikus
Apja is jeles orvos volt. Tanulmányait részben külföldön végezte. 1645-ben Baselben orvosdoktori diplomát szerzett, majd visszatért Koppenhágába. Itt az egyetemen 1649-ig matematikát tanított, majd 1649-tõl 1661-ig az anatómia professzora volt. Elsõként írta le az emberi nyirokrendszert és annak a vérkeringéssel való kapcsolatát. Korának egyik legjelentõsebb anatómusa volt. Õ írta le a hûtéssel való érzéstelenítést is. 1670-ben udvari orvos lett. 1671-ben, majd késõbb halála évében 1680-ban rektorrá választották. Számos könyvet írt, anatómiai, élettani, kórtani és gyógyszertani munkákat.

Francia fiziológus, Nobel-díjas
1887 és 1927 között a Párizsi Egyetemen tanított. Egy ideig a Revue Scientifique c. folyóirat társigazgatója volt. 1913-ban orvosi-élettani Nobel-díjat kapott az anafilaxia kutatásában elért eredményeiért; az anafilaxia kifejezést õ találta ki arra az olykor halálos kimenetelû reakcióra, amely a védõoltásban részesített személyek némelyikénél az antigén második beinjektálásakor lép fel. Kutatásai segítettek fényt vetni a szénanátha, az asztma és más allergiás reakciók jellegére, és megmagyaráztak néhány korábban nem értett mérgezés- és halálesetet. Behatóan kutatta a légzés és az emésztés élettanát, az epilepsziát, a testhõmérséklet szabályozását. Az élettan mellett magas szinten foglalkozott a bakteriológiával, a kórtannal, az orvosi statisztikával, írt verseket, regényeket és színdarabokat is.

Amerikai genetikus, embriológus, zoológus, Nobel-díjas
Egyetemi tanulmányait a Kentucky-i egyetemen végezte, 1886-ban diplomázott. Posztgraduális képzést a baltimore-i Johns Hopkins Egyetemen folytatott, morfológiát és fiziológiát tanult. 1904-1928 között a Columbia Egyetem kísérleti zoológia professzora volt, majd 1928-tól a California Institute of Technology biológia professzora. 1908-ban, Gregor Mendel örökléstani eredményeinek újrafelfedezésekor kezdett genetikai vizsgálatokba. Kísérleti alanynak az ecetmuslicát (Drosophila melanogaster) választotta, vizsgálta az egyes generációkban fellépõ mutációkat. Megállapította, hogy a gének lineárisan. helyezkednek el a kromoszómákon. Az általa bevezetett új szabályok kiegészítik és pontosítják Mendel törvényeit. Felfedezte a gének kapcsoltságának és rekombinációjának jelenségét. Elkészítette a Drosophila kromoszómáinak géntérképét. Munkássága megalapozta a modern genetikát. A Royal Society tagja volt. A kromoszómák öröklésben játszott szerepének kimutatásáért 1933-ban orvosi-élettani Nobel-díjat kapott.

Anatómus, egyetemi tanár
1895-ben szerezte meg állatorvosi oklevelét Budapesten, 1903-ban bölcseleti doktor. 1896-tól tanársegéd az Állatorvosi Akadémia anatómiai intézetében, 1910-ben az Állatorvosi Fõiskola összehasonlító anatómiai intézetében ny. r. tanár. Az Állatorvosi Lapok szerkesztõje. 1939 -1940-ben az Állatorvosi Fõiskolával bõvült József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem rektora. Tudományos munkásságát az állatok összehasonlító és funkcionális anatómiája területén fejtette ki, foglalkozott a belsõ elválasztású mirigyek mûködésével, a szövettan, izület- és izomtan kérdéseivel. 1922-tõl az MTA tagja.

Bányamérnök, egyetemi tanár
1942-ben a József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem soproni Bánya-, Kohó- és Erdõmérnöki Karán bányamérnöki oklevelet szerzett, ugyanott 1946-tól tanársegéd, adjunktus. 1947-1948-ig a Magyar Állami. Szénbányák Ajkai Bányái padragi üzemének fõmérnöke, 1948-1951-ig az Ajkai Szénbányák Nemzeti Vállalat igazgató helyettese, 1951-tõl a Középdunántúli Szénbányászati Tröszt fõmérnöke, igazgatója. 1953-1995-ig a miskolci NME soproni Bányamérnöki Kar, ill. a Miskolci Egyetem Bányamûveléstan Tanszék tanára, közben a Bányamérnöki Kar dékánja, az NME rektorhelyettese, 1961-1971-ig rektora volt. Bányamûveléstannal, elsõsorban vastag telepek fejtési technológiáinak korszerûsítésével, a természeti és a bányászati veszélyek elleni védekezés fejlesztésével foglalkozott. 1961-tõl az MTA levelezõ, 1973-tól rendes tagja volt.

Vegyészmérnök, egyetemi tanár
Oklevelet a budapesti József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szerzett 1942-ben. 1945 után a szõnyi Kõolajipari Vállalatnál mûködött, utóbb a vállalat igazgatója volt. 1960-tól a százhalombattai Dunai Kõolajipari Vállalat fõtechnológusa. Közremûködött a gyár tervezésének, üzembe helyezésének, a termelés megindításának minden munkafolyamatában. A Veszprémi Vegyipari Egyetem tanára volt. Kutatómunkájában a nagylengyeli kõolaj termikus krakkolásával, a katalitikus benzinreformálással, a kenõolajok hidrogénezõ finomításával foglalkozott.

Német biokémikus, Nobel-díjas
A müncheni egyetemen szerzett doktorátust 1922-ben azokkal az enzimvizsgálatokkal, amelyeket Richard Willstätter irányítása mellett végzett. Az 1926 és 1929 közötti éveket a zürichi mûszaki egyetemen töltötte, majd a heidelbergi egyetem professzora és a heidelbergi Kaiser Wilhelm (késõbb Max Planck) orvosi kutatóintézet igazgatója lett. Vagy 300 növényi pigmentet tanulmányozott és a kromatográfia módszerét alkalmazta a természetes anyagok elválasztására. Meghatározta a B2-vitamin szerkezetét és megvalósította a szintézisét. Izolálta a K1-vitamint és szintetikus úton A- és B6-vitamint állított elõ. Fontos szerepe volt a biokémiai genetika kialakulásában. 1938-ban kémiai Nobel-díjjal tüntették ki. A nácik azonban nem engedték, hogy a díjat átvegye, így az okmányt és az aranyérmet végül a 2. világháború után kapta meg.

Szovjet fizikus
Krími görög családból származik, erre utal görögös hangzású vezetékneve is. Apja cári katonatiszt volt, aki Poltavában járatta fiát gimnáziumba, majd Berlinbe küldte egyetemre. Innen egy év múlva Strassburgba ment át, ahol a diploma megszerzése után K.F.Braun tanársegéde lett és 1907-ben még Cambridge-ben is töltött egy évet J.J.Thomson mellett. Strassburgban kötött életre szóló barátságot a szintén Oroszországból jött évfolyamtársával, Leonyid Mandelstammal. 1914-ben tértek vissza Oroszországba, amikor kitört a világháború. Már doktori munkájában is a gyors elektromos rezgésekkel foglalkozott, azután Ogyesszában, majd Leningrádban a radiohullámokkal történõ hírközlés lett az egyik sikeres kutatási területe. 1935-ben õ lett Moszkvában az akadémiai elektronikus oszcillációs laboratórium vezetõje. 1942-ben Mandelstammal együtt javasolta az elektromágneses (radar) hullámokkal történõ csillagászati távolságmérést, amelyet ténylegesen 1945/46-ban az USA-ban és Magyarországon (Bay Zoltán) valósítottak meg más-más módszerrel. Az alapozó egyetemi fizikaoktatáshoz az õ vezetésével készült el az a két kötetes, "Papalekszi Fizika"-ként emlegetett sikeres egyetemi tankönyv, amely 1951-ben magyarul is megjelent Mátrainé Zemplén Jolán szerkesztésében és Kónya Albert szakmai felügyeletével. (Dr. Radnai Gyula)

Gépészmérnök
Tanulmányait Charlottenburgban és Budapesten folytatta. 1931-ben kezdett foglalkozni szivattyúkkal. 1932-ben a Mazalán Gépgyár Fertõ utcai telepén szivattyúgyártó üzemet szervezett. Az általa szerkesztett járókerekek némelyikét ma is gyártják. 1950-ben a Kisszivattyúgyár fökonstruktõre lett. Az MTA Vízgépészeti Szakbizottságának tagjává választották (1951). Itt Pattantyus Ábrahám Gézával és Gorup Ferenccel meghatározta a több fokozatú szivattyúk országos tipizálását. 1952-tõl a budapesti mûszaki egyetemen tanított.

Geográfus, egyetemi tanár
Az ELTE történelem-földrajz szakos tanári diplomájának megszerzése után 1950-ben az egyetemi Földrajzi Intézet tanársegéde lett. 1953-tól 1967-ig az MTA Földrajztudományi Kutató Csoportjában dolgozott. 1967-1990-ig az ELTE Regionális Földrajzi Tanszék, 1981-1992-ig a Földrajzi Tanszékcsoport vezetõje volt. 1988-ban egyetemi tanárrá nevezték ki. Az Egyesült Államokban is szerzett kutatói tapasztalatokat. Kutatási területe a társadalomföldrajz volt. Foglalkozott hazánk népesség- és településföldrajzával, az oktatás területi kérdéseivel. Az egyetemen népességföldrajzi, továbbá a belsõ vándorlásokkal, a társadalmi és foglalkozási átrétegzõdés földrajzával kapcsolatos kutatásokat vezetett. Számos szakkönyv, egyetemi tankönyv szerzõje volt.

Cseh csillagász, matematikus, orvos
1548-1551 között a bécsi egyetemen, majd 1554-tõl Bolognában tanult matematikát, s elutazott Milánóba is, hogy Girolamo Cardano-tól tanulhasson, de hamarosan visszatért Prágába, a matematika professzora az egyetemen 1555-ben. 1566-1570 között mint katonaorvos szolgált Ausztriában és Magyarországon a törökkel vívott háborúk során. Nevezetes mûve az 1574-ben megjelent új csillagról szóló értekezése. Komoly kapcsolatokat épített ki Tycho Brahéval, s szerepet játszott abban, hogy II. Rudolf az udvarába hívta a dán csillagászt, majd késõbb Keplert. Hatalmas kéziratgyûjteményében megtalálhatók Kopernikusz mûvei is, s támogatta Rudolfot abban, hogy megszerezze a misztikus Voynich-kéziratot. Egyesek szerint a kézirat nem más, mint egy ravasz trükk.

Francia csillagász, természettudós
Gazdag családból származott, ez lehetõvé tette, hogy hosszabb itáliai tanulmányutat tegyen. Jogi tanulmányainak befejezése után további utazásokat tett Angliában és Németalföldön. Enciklopédikus tudásra tett szert, a természettudományok számos ágával, elsõsorban csillagászattal, valamint történettudománnyal is foglalkozott. Nagy könyv- és mûkincsgyûjteményre tett szert. Kiterjedt levelezést folytatott korának számos tudósával. Csillagászként többek között a Jupiter-holdakat és a Hold felszínét tanulmányozta. Õ figyelte meg és írta le elõször az Orion-ködöt 1610-ben.

Német csillagász, matematikus, térképész
Több németországi egyetemet is látogatott, sokat utazott. 1704-tõl haláláig a nürnbergi Aegidien-Gymnasium matematikatanára volt. Eredeti kutatásokat nem végzett, de számos jelentõs természettudományi ismeretterjesztõ munkát publikált a csillagászat, földrajz, és térképészet témakörében. Feldolgozta többszáz nürnbergi matematikus és mûszerkészítõ életrajzi adatait. Csillagászati atlaszt és Hold-térképet készített.

Holland csillagász
Fõ tevékenysége a csillaghalmazok és asszociációk keletkezésének és mozgásának, a nagysebességû csillagok eredetének tanulmányozása volt. Tudományos munkássága mellett szakterületén a huszadik század egyik legjelentõsebb tudományszervezõje volt. 1957-tõl a groningeni Kapteyn Csillagászati Intézet igazgatója volt. Meghatározó szerepe volt az Európai Déli Csillagvizsgáló (ESO) megszervezésében és alapításában, ennek 1970 és 1974 közt fõigazgatója volt, 1976 és 1979 között pedig a Nemzetközi Csillagászati Unió elnöki tisztét töltötte be. 1968-ban vezetésével vontak össze Astronomy and Astrophysics címmel több európai csillagászati folyóiratot, amely azóta a tudományág egyik legjelentõsebb forrásává vált. Az Európai Ûrügynökség (ESA) által 1989-ben felbocsátott HIPPARCOS asztrometriai mûhold tudományos elõkészítõ bizottságát vezette. 1989-ben a jelentõs Bruce Éremmel tüntették ki, a (2145) Blaauw kisbolygó is õrzi nevét. (Piriti János)

Amerikai biokémikus, Nobel-díjas
A Johns Hopkins Egyetemen folytatott biológiai és kémiai tanulmányokat. A University of Washington-on szerezte meg PhD fokozatát 1954-ben. Ezután a National Institutes of Health-ben (Bethesda, Maryland) dolgozott, majd 1985-tõl nyugdíjbavonulásáig a National Institute of Environmental Health Sciences tudományos igazgatója volt. Rodbell azt kutatta, hogy a sejtek felszínére ható külsõ anyag, pl. egy hormon, hogyan fejt ki hatást a sejt belsejében. Feltételezte, hogy a sejtek felszínén a G-fehérjék (melyek arról kapták a nevüket, hogy a guanozin-trifoszfátot megkötik) jelátalakítóként viselkednek: a jeleket továbbítják és modulálják a sejtekben. Alfred G. Gilman munkatársaival izolálta a G-fehérjéket és fontos tulajdonságait derítette fel. Ha a G-fehérjék mûködésében zavar keletkezik, betegség léphet fel. Néhány gyakori betegség, például a kolera, cukorbetegség, rák vagy az alkoholizmus kialakulásának megértéséhez is közelebb vitt a G-fehérjék szerepének tisztázása. 1994-ben Rodbell Alfred G. Gilman-nal megosztva orvosi-élettani Nobel-díjat kapott a G-fehérjéknek és a sejtekben folyó jelátvitelben játszott kulcsszerepüknek a felfedezéséért.