Építészmérnök, építésztörténész, fõiskolai tanár
Tanulmányait a budapesti mûegyetemen végezte, 1932-tõl 1945-ig archeológiai kutató a zsámbéki kolostor, valamint az egri Várszékesegyház feltárója. 1945-tõl õ végezte a budavári mûemlékek tudományos és mûszaki feldolgozását. 1951-ben a Budapesti Mûszaki Egyetemen docens, 1953-ban az Iparmûvészeti Fõiskolán építészettörténeti tanszékvezetõ tanár. 1959-tõl a Budapesti Városépítési Tervezõ Vállalat keretében folytatott mûemlékvédelmi tevékenységet, majd az Országos Mûemléki Felügyelõség igazgatási osztályának vezetõje. Gyakorlati mûemlékvédelmi munkássága: a budavári Magdolna templom, Domonkos-templom, a margitszigeti ferences romok, a szentendrei plébániatemplom, továbbá számos középkori eredetû lakóház.

Indiai fizikus
Elõkelõ indiai családban született. Cambridge-ben elõször gépészmérnöki, majd Dirac mellett matematikai tanulmányokat folytatott. Jelentõs eredményeket ért el a kozmikus sugárzás, az elektronzáporok területén. 1939-ben, a 2. világháború kitörésekor Indiában tartózkodott, itt meghívták a Bangalore-ban, Raman vezetésével mûködõ kutatóintézetbe. Itt létrehozta a kozmikus sugárzási osztályt, majd 1945-ben a Tata Intézetet Bombay-ban, 1950-ben pedig az indiai Atomenergia Bizottságot. Õ indította meg Indiában az atomenergia felhasználását, az indiai nukleáris program atyjának is nevezik. Hazáját sok nemzetközi szervezetben képviselte. Repülõszerencsétlenségben hunyt el 1966-ban.

Építész, mûegyetemi tanár
A budai József Polytechnikumban, majd a bécsi akadémián tanult. 1869-tõl haláláig a József Polytechnikum, majd a József Mûegyetem tanára volt. Elsõsorban a gótikus stílus vonzotta, az akkor uralkodó felfogás miatt azonban számos épületet neoreneszánsz stílusban tervezett. Legfontosabb mûvei: a budapesti Új városháza, a Kereskedelmi és Iparbank budapesti székháza, Margit híd hídfõi és (azóta lebontott) õrházai, az Állatorvosi Tanintézet - ma a Szent István Egyetem Állatorvostudományi Kara - épülete, a Múzeum körúti egyetemi épület (ma az ELTE épülete), az Erzsébetvárosi plébániatemplom. Fõmûve a budapesti Országház épülete. Jelentõs munkásságot fejtett ki mûemlékek helyreállításában is, õ restaurálta Vajdahunyad várát (ma Romániában), a kassai dómot (ma Szlovákiában) és a szegedi ferences templomot.

Geográfus, egyetemi tanár
1923-ban szerzett oklevelet a budapesti egyetem közgazdaságtudományi karán földrajzból, majd ugyanott tanársegéd, Teleki Pál tanítványa volt. 1936-tól középiskolai tanárként mûködött, a közgazdasági karon a csillagászati földrajz és a gazdasági földrajz elõadója volt. 1951-tõl az MTA Földrajztudományi Kutatócsoportját vezette. 1952-ben részt vett a Földrajzi Társaság újjászervezésében, ennek 1958-ig fõtitkára is volt. 1954-tõl az Eötvös Loránd Tudományegyetem regionális földrajzi tanszékének tanszékvezetõ egyetemi tanára volt nyugalombavonulásáig, 1966-ig. Kádár Lászlóval sajtó alá rendezte és kiegészítette Teleki Pál: A gazdasági élet földrajzi alapjai c. munkáját.

Fizikatanár, egyetemi oktató
Szegeden kezdte, majd 1951-ben Budapesten fejezte be egyetemi tanulmányait. Az egyetemen ismerkedett meg késõbbi férjével, az akkor még szintén tanárszakra járó Marx Györggyel. Tanári oklevelének megszerzése után kutató fizikusként helyezkedett el a KFKI molekulaspektroszkópiai osztályán, amely akkor a Mûegyetem atomfizikai tanszékén mûködött. A még Schmid Rezsõ által létesített laborban készítette, majd sikerrel megvédte az alkálihidrid molekulák spektrumának kísérleti vizsgálatával kapcsolatos doktori disszertációját. 1977 és 1980 között az Algériában jelentõs magyar részvétellel létrehozott Orani Egyetemen, majd 1986 és 1990 között ismét Algériában, Chlef-ben oktatott az ottani egyetemen. Hosszú éveken keresztül vett részt a BME francia nyelvû - azóta már megszûnt - mérnök-képzésében. Szívesen és eredményesen foglalkozott a hallgatókkal, és ugyanígy gyermekeivel, unokáival, sõt utolsó éveiben változatlan elhivatottsággal még dédunokáival is. (Dr. Radnai Gyula)

Mérnökkari ezredes, fordító
Tanulmányait a bécsi hadmérnöki akadémián végezte. Horvátországban és Dalmáciában szolgált. Mûszaki és tudománypolitikai tárgyú cikkeket írt s közremûködött az MTA hadtudományi szótárának szerkesztésében. 1823-ban értekezése jelent meg a Pest és Buda között létesítendõ állandó híd szükségességérõl. Sokat fordított Tacitus és Plinius mûveibõl, munkái azonban jórészt kéziratban maradtak. 1832-tõl az MTA tagja.

Orvos, orvostörténész
1913-ban szerezte meg orvosi oklevelét a kolozsvári orvosi karon. 1915-ben állatorvosi oklevelet kapott a budapesti Állatorvosi Fõiskolán. 1917-tõl az OTI belgyógyász fõorvosa lett. 1934-ben Szegeden az orvostörténet magántanára és elõadója lett. 1938-1944-ben a József nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem állatorvostörténet tanára. Orvos- és állatorvoslás-történettel foglalkozott, életre hívta 1944-ben az állatorvoslás-történeti múzeumot, számos kiváló szakközlemény szerzõje. 1961-1973-ban a Szabadság téri református egyházközség világi fõgondnoka.

Gyermekgyógyász, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, ahol oklevelét 1916-ban kapta. Medikus korában részt vett a Galileikör mûködésében. 1918-tól a Fehérkereszt Gyermekkórházban alorvos, majd osztályos fõorvos, igazgató fõorvos. 1922-ben a pécsi egyetem magántanárrá képesítette. 1946-tól a budapesti II. sz. Gyermekklinika tanszékvezetõ tanára. Kutatásai és közleményei fõleg az angolkórra és a gyermekkori fertõzõ betegségekre vonatkoznak. Nemzetközileg elismertek a tuberkulózis antibiotikumos kezelésére vonatkozó kutatásai. 1949-tõl az MTA tagja.

Biológus, egyetemi tanár
A Pázmány Péter Tudományegyetem Általános Állattani és Összehasonlító Bonctani Intézetében tanársegédként, adjunktusként, majd intézeti tanárként mûködött. A háborús károk után megszervezte az élettannal bõvült tanszéket, 1952-58 között dékán volt. Összehasonlító bonctant, állatélettani anatómiát és fejlõdéstant adott elõ az egyetemen. Kutatta a gerinctelenek bonc- és szövettanát, a gerincesek pajzsmirigye alkatát, év- és napszakos változásait, általában a ritmusos változásokat szabályozó tényezõket. 1940-ben Akadémiai pályadíjat nyert. 1948-ban a Természettudományi Társaság Állattani szekciójának elnöke, 1952-ben a Magyar Biológiai Társaság állattani szakosztályának elnöke lett. 1973-ban a Magyar Endokrin és Anyagcsere Társaság tiszteleti tagja.

Vegyészmérnök, egyetemi tanár
Vegyészmérnöki oklevelet a budapesti mûegyetemen 1924-ben szerzett, az egyetem szerves kémiai tanszékén Zemplén Géza mellett volt tanársegéd, majd adjunktus. 1938-tól vezette az újonnan alakult textilkémiai tanszéket rendkívüli, 1940-tõl ny. r. tanárként, ezt 1947-ben szerves kémiai technológiai tanszékké szervezte át. 1943-44-ben a mûegyetem dékánja, 1946-49-ben és 1957-61-ben rektora volt. A hazai polimerkémia úttörõje és megteremtõje volt. Kialakította a katalitikus folyamatok kutatásának hazai iskoláját. Elsõként oktatta egyetemi szinten a textilkémia mellett a mûanyagok kémiáját, a szerves vegyipari, gyógyszeripari alapvetõ folyamatokat, a katalitikus folyamatok vegyipari alkalmazását. Különös fontosságot tulajdonított annak, hogy a gyártási folyamatokban ne csak a fõtermékek, hanem a teljes anyag és melléktermék hasznosítása valósuljon meg. Számos tudományos egyesület elnökségi tagja volt.

Mérnök-asztrofizikus, egyetemi tanár
Néhány évvel mérnöki diplomájának megszerzése után kapcsolódott be a kozmikus sugárzási kutatásba a Pázmány Péter Tudományegyetemen, a Tangl Károly vezette Fizikai Intézetben. 1933-ban itt doktorált a kozmikus sugárzás soláris komponenseibõl. 1938 karácsonyán feleségül vette kutatótársát, Forró Magdolnát, akivel közösen építették meg a világ egyik elsõ kozmikus sugárzási teleszkópját. Összesen 55 évig éltek boldog házasságban. Itthon elnyerték az akadémiai érmet és a Társulat Eötvös-érmét, nagy kedvvel tanítottak az egyetemen. Barnóthynál kezdte el doktori munkáját Fenyves Ervin (1924-). 1948-ban az Egyesült Államokba emigráltak, ahol Barnóthy Jenõ érdeklõdése még inkább az asztrofizika felé fordult. Legnagyobb eredménye az 1960-as években felfedezett kvazárok gravitációs lencsehatásának feltételezése és kimutatása volt. (Dr. Radnai Gyula)

Belga matematikus, statisztikus
Brüsszelben tanult, majd 1825-ben a Gent-i egyetemen doktorált. Ez után visszatért Brüsszelbe, és - egy hosszabb római utazással megszakítva - itt tanított, mint a matematika professzora. Legfontosabb eredménye a populációdinamikában fontos Verhulst-egyenlet.

Orosz mikrobiológus, növényfiziológus
A dohány betegségeit vizsgálva õ fedezte fel a vírusokat. Már diákkorától kezdve tanulmányozta a növények betegségeit, köztük a dohányét Ukrajnában és Moldáviában. Feltételezte, hogy a dohánymozaik bakteriális eredetû, ezért a levelek kivonatát porcelánfilteren átszûrte, de úgy találta, hogy a szûrlet is képes továbbvinni a betegséget. Ivanovszkij ezt úgy magyarázta, hogy a mozaikbetegséget a baktériumok toxinja okozza. Errõl szóló cikkét 1892-ben közölte, amivel - bár nem volt tudatában - megalapította a virológia tudományát.

Brit biokémikus, Nobel-díjas
A cambridge-i Winchester College-ban tanult, majd 1941-ben a Trinity College-ban szerzett doktorátust (Ph.D.). Szakmai munkáját mindvégig a kutatás töltötte ki. Kezdetben 1941-43-ig Martinnal dolgozott a leedsi gyapjúipari kutatóintézetben. Itt fejlesztették ki a papírkromatográfiát. 1952-ben A. J. P. Martinnal együtt kémiai Nobel-díjat kapott a szétválasztási (papír-) kromatográfia módszerének kidolgozásáért. Synge a londoni Lister Institute of Preventive Medicine kutatójaként folytatta munkáját 1943-48-ig, majd a skóciai Aberdeen mellett mûködõ Rowett Research Institute munkatársa volt. A norwichi élelmiszeripari kutatóintézetben biokémikusként dolgozott 1967-76-ig. Az East Anglia-i Egyetemen 1968-tól a biológiai tudományok tiszteletbeli professzora volt.

Amerikai mikrobiológus, orvos
Orvosi tanulmányait a New York University School of Medicine-ben végezte. Orvosi gyakorlatot nem folytatott, kutatóorvosként kezdett dolgozni. Kezdetben az influenzavírussal kapcsolatban végzett kutatásokat. 1947-ben a University of Pittsburgh laboratóriumában indított kutatást a gyermekbénulás (más néven gyermekparalízis, polimyelitis vagy Heine-Medin-kór) elleni, elölt vírusokat tartalmazó oltóanyag létrehozására. A gyermekbénulás a 2. világháborút követõ idõszakban az Egyesült Államok egyik legrettegettebb betegsége volt, 1952-ben közel 58,000 megbetegedés történt. Többéves kitartó munka után sikeresen tesztelték a vakcinát nagyszabású kísérletben, 1954-ben az Egyesült Államokban, amelyben többszázezer gyermek vett részt. A beoltott gyermekek körében az oltás 80-90%-ban nyújtott védettséget. A következõ években az oltást a világ egyre több államában vezették be. A néhány évvel késõbb megjelent Sabin-csepp, amely gyengített élõ vírusokat tartalmazott, és szájon át volt adható, egy idõre visszaszorította a Salk-vakcina használatát. Napjainkban elsõsorban az elölt vírusokból készülõ oltást alkalmazzák elterjedten, bár bizonyos területeken az élõ, gyengített vírusokból készülõ oltásnak is van szerepe. Az oltóanyagoknak köszönhetõen ma a világon az országok nagy részében nincsenek gyermekbénulás megbetegedések; ma már csak három olyan ország található, amelyben a gyermekbénulás járványosan elõfordul. Salk 1960-ban megalapította intézetét, a Salk Institute for Biological Studies-t a kaliforniai La Jolla-ban. Itt folytatta kutatásait, többek között az AIDS elleni védõoltást keresve. Eredményeiért számos kitüntetésben és elismerésben részesült.

Orvos, egyetemi tanár
Orvosi oklevelét 1814-ben szerezte a pesti egyetemen. 1815-tõl Bene Ferenc mellett asszisztens, 1820-ban a gyógyszertan helyettes tanára, 1821-1860 között a belsõ bajok kór- és gyógytanának ny. r. tanára. A himlõ elleni oltóanyagot elõállító intézet megalapítója és vezetõje 1824-tõl. Székfoglalóját magyarul tartotta, nyelvújító. 1840-1841-ben és 1855-1859-ben az orvostudományi kar dékánja. 1830-tól az MTA tagja.

Bencés matematika- és fizikatanár, igazgató, pannonhalmi fõapát
Tanulmányait Komáromban, Gyõrött és Pannonhalmán végezte. 1858-ban lépett be a bencés rendbe. 1864-1874-ig a fõapátsági líceum matematika-fizika szakos tanára, 1874-1882-ig az esztergomi fõgimnázium igazgatója, 1882-tõl tíz éven át szegedi tankerületi fõigazgatója volt. 1885-ben tanulmányutat tett Bajorországban, 1889-ben Szerbiában és Bulgáriában. 1892-ben pannonhalmi fõapáttá választották. Számos tanulmányt írt a középiskolák szervezeti és tantervi problémáiról, a tanügyigazgatás reformjáról. Az 1870-es évek elejétõl évtizedeken át használták kísérleti fizika- és kémiatankönyveit. Részt vett az összes tanügyi mozgalmakban, a közoktatásügyi tanács reformjában, az egységes középiskola kérdésében s más tanügyi mozgalmakban, nem csak szóval, de tollal is. 1896-tól az MTA tiszteleti tagja volt.

Gépészmérnök, feltaláló
Iskoláit Szegeden végezte. Apja kovácsmûhelyében szerzett elemi mûszaki ismereteit külföldi útja során Bécs, Zürich, Párizs és London nagy gyáraiban gyarapította. Visszatérve a budapesti mûegyetem mûhelyfõnöke lett. 1877-ben készítette el az elsõ magyar gázmotort, 1884-ben az ún. Csonka-féle gáz- és petróleummotort. Bánkival közös találmányuk a nevüket viselõ benzinmotor, és a világon elsõként szabadalmaztatták 1893-ban a benzinporlasztót (karburátor.) Ugyanezen évben, szintén Bánkival együttmûködve elkészítette az elsõ magyar motorkerékpárt és motorcsónakot, továbbá gázkalapácsot. A posta részére õ készítette az elsõ motortriciklit 1900-ban és benzinmotoros autót 1904-ben, mely negyedszázadon át volt használatban. Nyugalomba vonulása után autójavító mûhelyt nyitott. Ebbõl fejlõdött ki a késõbbi Csonka-gépgyár. A Bánki-Csonka-motor elsõ példánya, az elsõ postatricikli, valamint elsõ autói a Közlekedési Múzeumban vannak kiállítva.

Mongol uralkodó, csillagász és matematikus
Timur Lenk unokája. Már fiatalon részt vett nagyapjának hódító hadjárataiban a Közel-keleten és Észak-Indiában. 15 éves korában apja, Rukh sah helyettese és Szamarkand tartományának kormányzója lett, majd 1447-tõl az egész birodalom uralkodója. Mindössze két évig uralkodott. Mivel nem kívánta a hódító hadjáratokat folytatni, fia orgyilkosokkal megölette és maga ült a trónra. Már fiatalon tudósokat gyûjtött maga köré, történelmi tárgyú munkákat és verseket írt. Szamarkandban iskolát, és egy nagyszabású csillagvizsgálót építtetett, amelynek fõmûszere egy 40 m sugarú negyed körív (kvadráns) volt. 1437-ben csillagkatalógust állított össze, mely több mint 1000 csillag helyzetét tartalmazta. Egy perc pontossággal meghatározta a nap-év hosszát, meghatározta az ekliptika hajlásszögét. Számításaihoz 8 számjegy pontosságú sinus és tangens táblázatot állított össze. Munkáját az európai tudósok is nagyra értékelték, csillagkatalógusát 1665-ben Oxfordban latin fordításban is kiadták. Obszervatóriumát halála után lerombolták, csak az 1908-ban megkezdett ásatások tárták fel. Emlékét több szobor és plakett, Szamarkandban az általa épített medresze, nevét a 2439.sz. kisbolygó õrzi. (Bartha Lajos)

Orvos, utazó
1870-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bécsi orvosi karon. 1870-1872-ben a Rudolf kórházban orvos. Az Osztrák-Magyar Északi-sarki Expedíció egyetlen magyar tagjaként - mint a Tegethoff vitorláshajó orvosa - részt vett az általuk elnevezett Ferenc József-föld felfedezésében. Az expedíció hajója még az út elején jégbe fagyott. A Kepes Gyula által nyújtott orvosi ellátásnak és az általa összeállított élelmiszerkészletnek is köszönhetõ volt, hogy a több mint 800 napig tartó expedíció a 24 résztvevõ közül csak egyetlen embert vesztett, aki tüdõbajban halt meg, a skorbutot a résztvevõk nem kapták meg. Állat- és növénytani gyûjtõmunkát is végzett, gyûjtésének eredménye azonban a jégbe fagyott hajón maradt. Elismerésül törzsorvossá, majd 1904-tõl a Honvédelmi Minisztérium egészségügyi osztályának vezetõjévé nevezték ki.

Gépészmérnök
A budapesti, majd a bécsi mûegyetemen vízépítõmérnöki végzettséget szerzett. Rövid ideig végzett folyamszabályozási munka után 1882-ben Zipernowsky Károly munkatársaként a Ganz gyár villamossági osztályára került. Elsõ közös munkájuk egy generátorként és motorként is üzemeltethetõ öngerjesztésû váltakozó áramú gép volt. 1883-tól a Ganz villamossági osztály bécsi képviselõje volt. Zipernowsky Károllyal és Bláthy Ottó Titusszal közös nagy jelentõségû találmányuk a nagyobb távolságú energiaátvitelre alkalmas zárt vasmagú transzformátor. 1889-tõl 1896-ig a bécsi nemzetközi villamossági társaság (IEG) vezetõ igazgatója lett, még ebben az évben létrehozta a bécsi villamos-erõmûvet. Továbbra is foglalkozott fejlesztõ munkával, számos találmánya volt, köztük az 1904-ben szerkesztett kétkeferendszerû, egyfázisú kommutátoros motor, a róla elnevezett Déri-féle repulziós motor.

Mennyiségtan- és természettantanár
Tanári oklevelét Kolozsváron szerezte, ahol Tangl Károly volt rá a legnagyobb hatással. Az egyetem elvégzése után egy évig Tangl professzor tanársegédje volt a kísérleti fizika tanszéken. 25 éves korában megnõsült és sikerrel pályázott meg egy tanári állást a nyíregyházi ág. ev. fõgimnáziumban. Ezután 34 éven át ebben az iskolában tanított. Értékes fizikai szertárat fejlesztett ki, amelyhez sok eszközt õ maga készített el a szertár melletti mûhelyben. Kísérleti fizikai szaktantermet rendezett be. Szenvedélyes fényképész volt, maga készítette a fotoemulziót és az elõhíváshoz, fixáláshoz szükséges kémiai oldatokat. A kémiai és fizikai kísérletek szeretetére nevelte fiát is, akire a saját nevét bízta: õ lett késõbb a debreceni egyetem Kossuth-díjas fizikaprofesszora, Szalay Sándor. (Dr. Radnai Gyula)

Mikológus, ornitológus
Egyetemi tanulmányait a budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi karán kezdte, majd jogot végzett a budapesti, késõbb a kolozsvári tudományegyetemen. Növény- és állattani ismereteit fõleg autodidakta módon szerezte. 1909-tõl Csík vármegyében dolgozott a közigazgatásban, 1920-tól a Madártani Intézetben szakelõadó. 1924-tõl 1938-ig a Földmûvelésügyi Minisztérium kísérletügyi osztályán dolgozott, 1938-1946 között, a Növényélettani és -kórtani Állomás gombászati osztályvezetõje. Ornitológiai kutatásaiban fõleg a ragadozó madarak életével foglalkozott. Fõ érdeklõdési köre a mikológia volt. Rendszeres gombaismertetõ tanfolyamokat szervezett.

Meteorológus
A budapesti tudományegyetemen 1934-ben matematika-fizika szakos tanári oklevelet szerzett. 1935-ben az Országos Meteorológiai Intézet kötelékébe lépett. Rövidesen a berlini Collegium Hungaricumban folytatott sugárzásmérési tanulmányokat. 1951-ben az Országos Meteorológiai Intézet éghajlati osztályának vezetõje. Nevéhez fûzõdik Magyarország sugárzáséghajlatának komplex, korszerû feltárása. Részt vett a Nemzetközi Geofizikai Év munkálataiban (1957), majd a Balaton-kutatási programban (1958), a szarvasi hõháztartási vizsgálatokban (1963). Magyarország Éghajlati Atlaszában jelentek meg 50 év megfigyeléseit összesítõ, területi eloszlást szemléltetõ napsugárzási térképei és táblázatai. Megírta a sugárzáskutatás szolgálatában alkalmazott mûszerek és megfigyelési módszerek történetét.

Gépészmérnök, könyvtárigazgató
Az Állami Felsõipariskolában 1944-ben szerzett oklevelet, majd mûszaki rajzolóként helyezkedett el a Magyar Optikai Mûveknél. A 2. világháború után a Budapesti Mûszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán folytatta tanulmányait, s szerzett diplomát 1951-ben. 1951-53-ig a BME levelezõ tagozatán oktatási osztályvezetõ volt. 1953-ban az Oktatásügyi Minisztériumba került, e mellett 1955-63-ban adjunktusként a BME gépgyártástechnológiai tanszéken oktatott. 1959-ben mérnök-közgazdász oklevelet szerzett, 1963-ban doktorált. 1963-ban nevezték ki a BME Központi Könyvtára igazgatójává, ezt a feladatot látta el haláláig. Sokat tett azért, hogy a könyvtár megfelelõen szolgálni tudja a hazai mérnökképzést. Részt vett a BME története megírásában. A Felsõoktatási Szemle és a Technikatörténeti Szemle szerkesztõ bizottsági tagja volt.

Német matematikus
Göttingenben és Berlinben végezte egyetemi tanulmányait. Tanárai között volt Ernst Kummer, Leopold Kronecker és Karl Weierstrass. 1875-tõl a zürichi Eidgenössische Polytechnikum, 1893-tól a berlini egyetem professzora volt, ahol többek közt Fejér Lipót is tanítványa volt. Élie Cartannal együtt a hiperkomplex rendszerek elméletének megalapozója, kidolgozója. Jelentõs eredményeket ért el a csoportelméletben, a kvadratikus alakok elméletben, a mátrixelméletben, a számelméletben és a differenciálegyenletek területén. A véges csoportok elméletében a Frobenius-tétel õrzi nevét. Kidolgozta az absztrakt csoportok elméleti alapjait. Nevéhez fûzõdik a véges algebrák körén belül a radikál, a faktoralgebra, az egyszerû és a félig egyszerû algebra fogalmának bevezetése. 1893-tól a Porosz Akadémia tagja volt.

Amerikai vegyész, Nobel-díjas
Norvég apa és koreai anya gyermeke volt. 1920-ban az Egyesült Államokba ment, és az ohiói Daytoni Egyetemen szerzett vegyészmérnöki ismereteket, majd a Massachusettsi Mûszaki Egyetemen tanult tovább szerves kémiát. 1927-ben az E. I. du Pont de Nemours & Co. kutatóvegyésze lett, és a következõ 42 évben ennél a vállalatnál dolgozott. Az 1960-as években olyan vegyületeket állított elõ, amelyeket szerkezetük alapján koronaétereknek nevezett el. Felfedezését Lehn és Cram fejlesztette tovább. 1987-ben Jean-Marie Lehnnel és Donald J. Crammel megosztva kémiai Nobel-díjat kapott a koronaéterek elõállításáért. Ezek a szerves vegyületek szelektíven reagálnak más atomokkal és molekulákkal, viselkedésük hasonlít az élõ szervezet molekuláinak mûködéséhez.

Lengyel-amerikai matematikus
Lengyelországnak akkor Oroszországhoz tartozó területén született. A Lvov-i egyetemen szerzett doktorátust Steinhaus tanítványaként, majd Lvov-ban egy biztosítótársaságnál dolgozott. 1938-ban a Johns Hopkins egyetemre kapott egy egyéves ösztöndíjat. A világháború kitörése miatt nem tért vissza Európába. 1939-tõl 1961-ig a Cornell egyetemen, majd további 20 éven keresztül New Yorkban a Rockefeller egyetemen tanított. Pályafutása további részét a University of Southern California professzoraként töltötte. Tevékenységének fõ területe a valószínûségszámítás és a statisztikai fizika volt. Erdõs Pállal való együttmûködése során bevezették a számelméletbe a valószínûségszámítási módszereket. Nevéhez fûzõdik a Feynman-Kac formula és az Erdõs-Kac tétel.

Orvos, kórházigazgató
Hazai orvosi tanulmányok után 1889-tõl Marosvásárhelyen kórházi orvos, 1913-1919 között kórházigazgató. Az õ elgondolásai alapján tervezték meg a pavilonrendszerû marosvásárhelyi Állami Kórházat. Az ízületi segélyszalagok szakadásával és a végtagok helyi érzéstelenítésével kapcsolatban hazai vonatkozásban úttörõ jellegû kutatásokat végzett. Mint a Bolyai család rokona, õ kezdeményezte Bolyai Farkas és János exhumálását és közös sírba való temetését.

Fizikus, mérnök
1938-ban megnyerte a Matematikai és Fizikai Társulat matematikai Eötvös-versenyét. 1943-ban a Budapesti Mûszaki Egyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett, majd gyakornok az egyetem villamos mûvek tanszékén. 1945-ig a Magyar Siemens Mûvek Gépgyárában próbatermi mérnökként dolgozott. 1945-tõl az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. kutató laboratóriumában dolgozott, amely 1950-ben a Távközlési Kutató Intézet III. sz. laboratóriuma, majd 1953-ban a Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet Bródy Imre Laboratóriuma lett. Ennek a kutató laboratóriumnak volt a tudományos osztályvezetõje. 1962-1966-ig a Budapesti Mûszaki Egyetemen tanszékvezetõ egyetemi tanár, 1966-tól az MTA Mûszaki Fizikai Kutató Intézete tudományos tanácsadója volt. 1947-tõl a szilárd testek fizikájával foglalkozott, speciálisan a fluoreszkáló és félvezetõ anyagok tulajdonságainak vizsgálatával. 1953-ban új módszert dolgozott ki a fluoreszkáló porok kvantumhatásának mérésére. Munkatársai közremûködésével négy bejelentett szabadalmat szerzett. Alapító tagja volt az Eötvös Loránd Fizikai Társulat félvezetõ fizikai szakcsoportjának. 1959-tõl 1988-ig a Középiskolai Matematikai Lapok fizikai rovatánál a szerkesztõ bizottság vezetõje volt.

Római matematikus, filozófus, államférfi
Arisztokrata származású, apja római konzul is volt, késõbb õ maga is konzul lett, sõt fiai is. Élete derekán árulás vádjával végezték ki. Az antik mûveltség közvetítõje, a logika mestere, a skolasztika módszereinek egyik kidolgozója. A nyugati kereszténység az egyházatyákkal említi egy lapon, bár nem tudni, hogy õ maga Krisztus követõje volt-e; több keresztény iratot tévesen tulajdonítanak neki. Matematikai mûvei: De arithmetica (A számtanról), De musica (A zenérõl [Klaudiosz Ptolemaiosz és Nikomakhosz Geraszénosz nyomán]), továbbá töredékek geometriai tartalommal. (Hujter Mihály)

Német gyógyszerész, amatõr csillagász
Gyógyszerészként kezdte tevékenységét, de késõbb csak csillagászattal foglalkozott. 1826-tól 1843-ig rendszeresen megfigyelte a Napot, mivel egy feltételezett bolygót keresett. Feljegyezte a megfigyelhetõ napfoltok adatait. Ennek alapján arra a feltételezésre jutott, hogy a napfoltok száma 10-11 éves ciklussal változik, ezt 1843-ban közölte. Ennek alapján a svájci Rudolf Wolf hosszú idõszakra visszamenõleg megvizsgálta a naptevékenység adatait és megszervezte a nemzetközi nap-észlelõ hálózatot. 1851-ben Alexander v. Humboldt mûve ugyancsak felhívta a figyelmet Schwabe eredményeire, ettõl kezdve számos kutató tanulmányozta a naptevékenység ciklusait. Schwabe megállapította, hogy a Szaturnusz por-gyûrûjének körvonala nem kör, hanem ellipszis alakú. Fontos megfigyeléseket tett a Jupiter nagy vörös foltjával kapcsolatban is. Feljegyzéseit az angol Királyi Csillagászati Társaságra hagyta. A Royal Astronomical Society a nagy aranyéremmel tüntette ki, nevét egy holdkráter õrzi. (Bartha Lajos)

Német mérnök, feltaláló
Az ûrrakétatervek, és a helikopter-repülés korai úttörõje. Szülei kívánságára Zürichben és Lipcsében jogot tanult, de egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Technikai újításokkal, találmányokkal foglalkozott. Elsõként vetette fel 1881-ben a rakéta-elven alapuló ûrrepülés gondolatát, ezzel azonban megelõzte korát. Úgy gondolta, hogy a rakétát egy légi jármû emelje a magasba, ahonnan az indítás történhet. E célra 1884-tõl dolgozott egy helybõl felszálló helikopter megvalósításán, ezzel 1901-ben sikeres indítási kísérletet is végzett. A helikopterre, léghajóra és rakétára vonatkozó tervek megvalósítására részvénytársaságot akart alapítani, de csalással gyanúsították meg és letartóztatták. Innen ugyan hamarosan szabadult, de vállalkozása csõdbe ment. Terveirõl az úrhajózás késõbbi úttörõi, Hermann Oberth és Robert Goddard nem szereztek tudomást. Csak az utókor ismerte el elgondolásainak úttörõ mivoltát. A Holdon egy krátert neveztek el róla. (Bartha Lajos)

Elméleti fizikus
Budapesten, a Tavaszmezõ utcai Zrínyi Miklós Reálgimnáziumban érettségizett, ott, ahol Faragó Andor tanított. Az egyetemre a numerus clausus miatt nem vették fel. Mégis bejárt az elõadásokra, saját maga készítette indexét íratta alá jóindulatú tanáraival. 1945 után ezeket a kurzusokat is beszámították, így 1947-ben megkaphatta matematika-fizika szakos tanári oklevelét. Novobátzky Károly felvette az elméleti fizika tanszékre, itt doktorált. Aktívan részt vett a KFKI megszervezésében, vezette az ottani elméleti fizikai csoportot. A Fizikai Szemlét 1951-56 szerkesztette. 1956 végén családjával együtt elhagyta Magyarországot. 1957-61 Izraelben a hadügyminisztérium fennhatósága alatt mûködõ nukleáris kutatóintézet fizikai osztályát vezette, mellette a Haifai Mûszaki Egyetemen tanított. 1961-64 Olaszországban folytatott magfizikai kutatásokat. 1964-86 Kanadában Windsorban volt az elméleti fizika egyetemi tanára, majd 1987-2000 Montrealban a Concordia Egyetemen az ottani Science College igazgatója. 2000-ben költözött Torontóba, ahol gyermekei éltek. Legsikeresebb könyvét, melyben az "idõ" és a "tér" fogalmának kialakulásáról írt, és többek között rámutatott a középkori polifonikus zene megszületése és a modern fizika elsõ eredményei - Galilei munkássága - közötti érdekes összefüggésekre, spanyolra, portugálra és még japánra is lefordították. (Dr. Radnai Gyula)

Matematikus
Rényi Alfréd felesége, Schulhof Ödön orvos lánya. Egyetemi tanulmányait a budapesti egyetemen kezdte 1942-ben, 1945-ben a szegedi, majd ösztöndíjasként 1946-47-ben a leningrádi egyetemen folytatta és a budapesti tudományegyetemen 1949-ben fejezte be. 1950-ben tanársegéd, 1951-54-ben Turán Pál vezetése alatt aspiráns volt. 1954-tõl 1958-ig tanársegéd, 1958-tól 1962-ig adjunktus, 1963-tól haláláig docens az ELTE I. sz. analízis tanszékén. Tudományos munkásságot a komplex függvénytan területén fejtett ki.

Elméleti fizikus, egyetemi tanár
Erdélyben született, a kolozsvári református kollégiumban érettségizett 1943-ban. Kolozsváron szerzett matematika-fizika szakos tanári oklevelet, majd tanársegédként bent maradt az egyetemen, a Fényes Imre vezette elméleti fizika tanszéken. 1949-ben doktorált. 1950-ben Fényes Imre visszatért Magyarországra, Gábos Zoltán azonban Kolozsváron maradt, igyekezett megõrizni a régi szellemet, és Fényes Imrét követve kötelezte el magát a magyar hallgatók színvonalas oktatása és a termodinamika kutatása mellett. 1962-ben lett egyetemi tanár az akkor már Bábes-Bolyai Tudományegyemen. Román társszerzõkkel közös, román nyelven kiadott egyetemi tankönyvei is vannak, de 1957-ben magyarul jelent meg Kolozsváron "A kémiai termodinamika alapjai", 1982-ben "Az elméleti fizika alapjai", 1996-ban "Termodinamika" c. könyve. Közben 1990-tõl már professor emeritusként oktatta, nevelte kolozsvári tanítványait, és az 1990 utáni szabadabb légkörben szívesen tett eleget magyarországi felkéréseknek, meghívásoknak is. Eredményesen foglalkozott a természettudományok erdélyi történetének feltárásával. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat tiszteleti tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külsõ tagja lett. Érdekes cikkei jelentek meg a Természet Világában, és több kitüntetést is kapott Magyarországon, miközben végig kolozsvári lakos maradt. 2011-ben, a Magyar Tudomány Ünnepén, elnyerte a Simonyi Károly-díjat fizikából. (Dr. Radnai Gyula)

Német fizikus
A hallei egyetemen tanult, itt 1825-ben testvérével, a fiziológus Ernst Weberrel jelentették meg Kísérleti hullámtan c. mûvüket. 1827-ben habilitált, majd 1831-ben Gauss meghívására a göttingeni egyetem fizikaprofesszora lett. 1837-ben politikai okokból (a "göttingeni hetek" egyikeként) távoznia kellett. 1833-ban az egyetem és a Gauss igazgatása alatt álló csillagvizsgáló között elkészítették a világ elsõ elektromágneses távíróját. Gauss-szal földmágnességi méréseket végeztek, hatalmas munkájuk eredménye a Földmágnesség atlasza volt (1840). 1843 és 1849 között a lipcsei egyetem fizikaprofesszora volt, majd visszatérhetett Göttingenbe. 1856-ban Rudolf Kohlrausch-sal közös munkájuk az elektromos áramerõsség mérése mechanikai mennyiségekre visszavezetve egy egységes mértékegység-rendszert alapozott meg, az elektrosztatikus és elektromágneses egységek arányára vonatkozó eredményük pedig elõkészítette Maxwell elektromágneses elméletét is. Az SI rendszerben a mágneses fluxus mértékegysége viseli a nevét. (Piriti János)

Gyermekgyógyász, egyetemi tanár
1897-ben szerezte orvosi oklevelét. Orvosi pályája kezdetén gyakornok a budapesti gyermekgyógyászati klinikán, majd Breslauban Czerny tanársegéde, 1901-tõl fõorvos Budapesten az irgalmasrendiek kórházában. 1907-ben magántanár. 1918-tól a pozsonyi, majd a pécsi egyetemen, 1929-tõl a budapesti egyetemen a gyermekorvostan ny. r, tanára. Gyermekgyógyászattal és gyermekvédelemmel foglalkozott, a "kékkeresztes" védõnõi szolgálat megszervezõje. Nevét kórház viseli Budapesten. Kutatási területe a csecsemõk fiziológiája és patológiája, a csecsemõk táplálkozási ártalmai, a koraszülöttek speciális gondozásának kérdései, a koraszülöttek folyadék- és ásványianyag-háztartási zavarai, a tuberculin-allergia volt.

Orvos, ornitológus, egyetemi tanár
A kolozsvári egyetemen 1912-1914 között, majd 1918-1920 között a budapesti egyetemen folytatta orvostudományi tanulmányait és itt szerzett oklevelet is. A MÁV szolgálatában dolgozott, mint orvos; itt igazgató-fõorvosi címet nyert. Tudományos munkásságát a madártan területén fejtette ki. Nagy szerepe volt a szegedi Fehér-tó madárvilágának feltárásában. Tudományos tevékenységének elismeréseképpen a szegedi tudományegyetemen 1948-ban magántanári képesítést, majd 1964-ben egyetemi tanári címet nyert. Az agrai Academy of Zoology rendes tagja volt, a Dél-Finn Természetvédelmi Egyesülettõl külföldi tagsági oklevelet kapott.

Francia feltaláló, fizikus
Párizsban, az École Normale Supérieure-ön végezte tanulmányait matematikából és fizikából. A párizsi Katolikus Egyetemen oktatott fizikát. E mellett orvosi diplomát is szerzett. Tevékenységét megosztotta az orvosi gyakorlat és az egyetemen folytatott oktatás és fizikai kutatás között. Branly-t 1911-ben a Francia Tudományos Akadémia tagjává választották. Branly legfontosabb találmánya a kohérer volt, egy, a Hertz-féle elektromágneses hullámok detektálására alkalmas berendezés. Ez késõbb alapvetõen fontos szerepet játszott az Alexander Popov, illetve Guglielmo Marconi által kifejlesztett drótnélküli távírókészülékekben. Itt alkalmazásban maradt az 1910-es évekig, ezután a kristálydetektorok váltották fel.

Angol fizikus, Nobel-díjas
Cambridge-ben a Trinity és a Kings College-ban tanult, 1902-ben a Liverpooli Egyetem oktatója lett, majd 1909-ben a Londoni Egyetemre ment át, 1913-ban pedig az Edinburgh-i Egyetemen a természetfilozófia professzora lett. 1906-ban Barkla és C. A. Sadler röntgensugarakkal határozták meg a szénatom elektronjainak a számát. Nagyjából ugyanekkor polarizálni is tudta a röntgensugarakat, ezzel kimutatta, hogy a röntgensugarak transzverzális hullámok, azaz olyanok, mint a fény és más elektromágneses sugárzások. 1917-ben nyerte el a fizikai Nobel-díjat a röntgenszórással kapcsolatos munkájáért.

Fizikatanár, fõgimnáziumi igazgató
A selmecbányai bányászakadémián két évig tanult, majd a bécsi politechnikumban töltött négy évet 1853-ig és tagja volt fizikai intézetnek. 1853-tól Kassán tanár az állami fõgimnáziumban, ahol gimnáziumi tantervet dolgozott ki. 1861-ben a lõcsei királyi fõgimnázium igazgatója lett. Itt újjá szervezte az intézetet és magyarosította a közszellemet. 1863-tól a pozsonyi királyi katolikus fõgimnázium igazgatója. 1862-tõl beutazta Európa nagy részét: Németországot, Belgiumot, Hollandiát és Franciaországot. 1876-ban a kormány Svájcba küldte újabb tanulmányútra. Igazgatói mûködése alatt a középiskolai reformkérdésekkel is foglalkozott. 1884-ben a király fõigazgatói állásában véglegesítették és királyi tanácsossá nevezték ki.

Mérnök, egyetemi tanár
Oklevelét a József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szerezte 1940-ben. 1946 õszétõl a Budapesti Mûszaki Egyetem oktatójaként tevékenykedett, 1961-62-ben tanszékvezetõ egyetemi docens. 1962-1966-ig a vízgazdálkodási tanszék tanszékvezetõ egyetemi tanára. Mint a vízépítõmérnöki szak referense a reformtantervek kidolgozásában kiemelkedõ munkát végzett. Egyetemi professzorként is élénk kapcsolatban maradt a vízügyi szolgálattal: tudományos megállapításait a vízügyi szolgálat hasznosította. Foglalkozott nagy vízépítési mûtárgyak, vízerõtelepek elõmunkálataival és tervezési kérdéseivel, belvízvédelmi feladatokkal, belvízrendezési problémák megoldásával.

Csillagász
A gimnáziumban Hermann Oberth tanítványa volt. A Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult csillagászatot, a háború után 1947-ben Debrecenben doktorált. 1940-tõl a svábhegyi Csillagászati Intézetben, majd a debreceni Napfizikai Obszervatóriumban dolgozott. Rövid periódusú változócsillagok vizsgálatával foglalkozott, számos értekezést tett közzé magyar és német nyelven. Egész élete során nagy súlyt helyezett a tudományos ismeretterjesztésre. A háború után részt vett a Természettudományi Társulat és a Csillagászati Szakosztály újjászervezésében, 1956-ban a rövid életû Csillagok Világa c. folyóiratot szerkesztette, valamint a Csillagászati Évkönyv sok táblázatát is õ készítette. Az (523954) Guman kisbolygó õrzi nevét. (Piriti János)

Premontrei természetrajz- és földrajztanár, zoológus
Egyetemi tanulmányait Kolozsvárt végezte, Koch Antal tanítványa és tanársegéde volt. A középiskola tanári és bölcsészdoktori oklevél megszerzése után 1884-90-ben a marosvásárhelyi, 1891-ben a keszthelyi premontrei gimnázium tanára volt. Az oktatás mellett ichthyológiával foglalkozott. Több tanulmányt írt hazánk halfaunájáról, ill. a halak biológiájáról.

Gyógyszerész, orvos, egyetemi tanár
Gyógyszerészi oklevelét 1891-ben szerezte a budapesti egyetemen, gyógyszerészdoktorátust 1900-ban Kolozsvárott. Csetneken volt gyógyszertár-tulajdonos. 1898-1899-ben gyakornok a kolozsvári egyetem kémiai tanszékén, majd tanársegéd és a Gyógyszerészgyakornoki Tanfolyam vezetõje. 1906-ban orvosi diplomát szerzett, utána tanulmányútra ment Baselbe, Zürichbe, Strassburgba. 1918-ban a kolozsvári tudományegyetem tanára lett. Tudományos munkássága szerteágazó, a kémiai méregtanon és a rákkutatáson kívül az orvosgyógyszerészet történetével is foglalkozott. Megalapította a kolozsvári gyógyszerészettörténeti múzeumot.

Gépészmérnök, feltaláló, technikatörténész
Gépészmérnöki diplomáját a budapesti mûegyetemen szerezte 1922-ben. Pályafutását a Weiss Manfred Rt.-nél szerszám- és gépkonstruktõrként kezdte. Ezt követõen 1940-ig az Elsõ Magyar Gazdasági Gépgyár gépszerkesztõje. Ebben az idõszakban kiemelkedõ alkotása a kombinált búzamosógép. 1940 után szerszámgépeket szerkesztett. Sikeres volt a munkatársaival együtt tervezett botkormányos vezérmû, mely az 1958. évi brüsszeli világkiállításon nagydíjat nyert. 1955-ben vonult nyugdíjba. Ettõl kezdve egymás után írta tanulmányait, könyveit és cikkeit. Jórészt ebben az idõszakban foglalkozott technikatörténettel; szerkesztésében jelent meg a Mûszaki Nagyjaink 1-3. kötete (1967). Húgával, Szõke Annával grafikus öröknaptárt szerkesztett. Szabadalmainak száma húsz.

Mérnök, egyetemi tanár
Diplomáját a Budapesti Mûegyetemen szerezte, 1938-ban. 1949-1950-ben részt vett a Növénytermesztési Kutató Intézet és a Szarvasi Öntözési Kutató Intézet megszervezésében, majd 1950-1958 között ez utóbbinak osztályvezetõje volt. 1959-1974-ig a Gödöllõi Agrártudományi Egyetem tanszékvezetõ egyetemi tanára. Munkássága az öntözés nagyüzemi formáinak kidolgozására, a barázdás, sávos és esõztetõ öntözésmódok hatásfokának javítására, távlati öntözésfejlesztési koncepciókra összpontosult. Nyitott, derûs életvitelével, segítõkészségével sok barátot szerzett. Szakmai felkészültsége, szervezõkészsége, embersége gyümölcseként tisztelet övezte. Munkásságát, kutatási eredményeit tankönyvekben, szakmai kiadványokban tette elérhetõvé. (Szabóné Kele Gabriella)

Fizikus, tudománypolitikus
A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett vegyész diplomájával jutott ki Moszkvába, ahol ferromágneses kutatásokba kapcsolódott be aspiránsként a Lomonoszov Egyetemen. Hazajövetele után 1953-tól vezette a kezdeményezésére létrejött Ferromágneses osztályt a Központi Fizikai Kutatóintézetben. 1959-ben lett a tudományok doktora, 1962-ben kapta meg a tudósok számára abban az évben utoljára kiosztásra kerülõ Kossuth-díj II. fokozatát. A KFKI-ban gyorsan felfelé ívelõ pályája csúcsára 1974-ben ért fel, ezután négy éven át õ volt az Intézet fõigazgatója. Tudománypolitikusként 1975-tõl lett tagja az MSzMP Központi Bizottságának, ezt a tisztségét 1989-ig, az MSzMP megszûnéséig viselte. Közben három évig az Országos Atomenergia Bizottság, majd két éven át az Országos Mûszaki Fejlesztési Bizottság elnöke is volt. Az õ javaslatára épült meg már 1959-re Magyarország elsõ kísérleti atomreaktora az akkor már Jánossy Lajos vezette KFKI-n. Ugyancsak Jánossy hívta meg az ELTE Atomfizikai tanszékére, ahol docensként, majd egyetemi tanárként tartott elõadásokat a fizikus hallgatók számára. Az MTA-nak 1961-ben lett levelezõ, majd 1973-ban rendes tagja. 1980-tól 1984-ig az Akadémia fõtitkára volt, miután 1975-ben Akadémiai Aranyéremmel ismerték el munkásságát. Fizikai kutatásairól a web dokumentumokban olvashatunk bõvebben. (Dr. Radnai Gyula)

Lengyel matematikus
1903-ban szerzett diplomát a varsói egyetemen. 1908-ban doktorált a krakkói egyetemen. 1908-tól 1914-ig a Lvov-i (ma Lviv, Ukrajna) egyetemen majd 1914 és 1918 között a moszkvai egyetemen tanított. 1919-ben az újjáalakuló varsói egyetem professzora lett 1960-ig. A 2. világháború alatt illegalitásban az úgynevezett "földalatti egyetemen" oktatott. A lengyel matematika egyik legjelentõsebb alakja. Legfontosabb eredményeit a halmazelméletben érte el, többek között a kiválasztási axióma és a kontinuumhipotézis tárgykörében, jelentõs halmazelméleti iskolát hozott létre. Jelentõs eredményei voltak a valós függvénytan, a számelmélet és a topológia területén is. Számos matematikai fogalom viseli a nevét: Sierpiñski-számok, Sierpiñski-probléma, Sierpiñski-halmazok, Sierpiñski-konstans, valamint három fraktál is: Sierpiñski-háromszög. Sierpiñski-szõnyeg, Sierpiñski-görbe.

Amerikai filozófus, matematikai ismeretterjesztõ író
A Chicagói Egyetemen szerzett filozófus BSc diplomát, majd újságíróként dolgozott. Gyermeklapok rejtvényrovatát szerkesztette, matematikai feladványokról publikált könyveket és cikkeket. Világhírét azzal alapozta meg, hogy egy negyed évszázadig a Scientific American rovatszerkesztõje volt, és itt a szórakoztató matematika apostolává vált. Többek közt Császár Ákos fura poliéderét is õ népszerûsítette. Félezernyi újság- és folyóiratcikk, száznál több könyv, rengeteg vele illetve róla készített interjú és videó minõsítette õt a világelsõ mathemagician (azaz matekbûvész) címre. Sajnos még csak nagyon kevés munkája jelent meg magyarul. (Hujter Mihály)

Orvos, gyógyszerész
A ferenceseknél tanult meg írni-olvasni, Bécsben gyógyszerészsegéd lett. 1540-ben Wittenbergben orvosdoktorrá avatták. 1543-ban Güstrow-ban patikát nyitott, egyben a város fõorvosa lett. 1559-ben Greifswaldban egyetemi tanár, több alkalommal volt az egyetem rektora. Fõleg a bõrgyógyászatban ért el sikereket. Hátrahagyott gyógyászati írásait halála után Hamburgban és Rostockban adták ki. Tankönyveit majd minden egyetemen használták.

Jezsuita fizikatanár
1751-ben Trencsénben a jezsuita rendbe lépett, mint tanár fõleg Nagyszombaton és Budán mûködött. A jezsuita rend felosztása Nagyszombatban érte, hol az egyetemen a kísérleti fizika tanára volt. Katona Istvánnal együtt megtarthatta tanszékét, mégpedig vizsgálat letétele nélkül. 1774-ben a bölcsészeti kar dékánja, ugyanekkor jelentették róla a királyi biztosok, hogy tudományos mûködésével az egyetemnek nevet, nevének pedig halhatatlanságot szerzett. 1777-ben az egyetem Budára költözködik, Horváth folytatja mûködését Budán, ahol 1784-ben újból dékán és 1785-ben rektor. 1791-ben harmincnégyévi tanárkodás után nyugalomba vonult. Több fizikai tankönyvet írt, melyek számos kiadást értek. Ezenkívül matematikai munkákat is adott ki.

Gyermekgyógyász, egyetemi tanár
1841-tõl a pesti egyetemen volt orvostanhallgató, az ötödik évet pedig Bécsben végezte el. 1847-ben Pesten avatták orvosdoktorrá, 1848-ban sebészdoktori és szemészmesteri oklevelet szerzett. 1846-tól a pesti szegénygyermek-kórházban tiszteletbeli segédorvos lett Schöpf Ágost mellett. 1852-tõl három évtizeden keresztül a gyermekkórház (akkor már Stefánia Szegénygyermek-kórház) igazgatója. 1873-ban a pesti egyetemen nyilvános rendes tanári kinevezést kapott. 1868-tól az Országos Közegészségügyi Tanács tagja volt. 1872-ben királyi tanácsosi címet kapott. Éveken át irányította az Országos Központi Védhimlõintézetet, valamint munkatársa volt az Orvosi Hetilapnak. Bevezette a gyermekgyógyászat korszerû egyetemi oktatását, tanulmányait a gyermekkori sebészeti bélbetegségekbõl, húgy- és ivarszervi betegségekrõl idegen nyelvre is lefordították. Meghonosította a szérumgyógykezelést, ami nagymértékben hozzájárult a diftériahalandóság csökkentéséhez.

Orvos, farmakológus, egyetemi tanár
Bókay János (1822-1884) fia. 1879-ben avatták orvosdoktorrá, utána tanársegéd a gyógyszertani és általános kórtani tanszéken. 1881-tõl tanársegéd a budapesti belklinikán. 1883-ban a belgyógyászati fizikai vizsgálati módszerekbõl magántanár. 1883-ban Kolozsvárott az általános kórtan és gyógyszertan, 1890-1919-ben a gyógyszertan tanára a budapesti egyetemen. 1919-ig a magyarországi szabadkõmûves páholyok nagymestere volt. A Magyar Orvosi Archívum c. magas szintû tudományos folyóirat egyik alapítója és szerkesztõje. Foglalkozott a lecitin, a foszforsav kérdésével, továbbá a bélmozgásokkal, valamint a gyomornedv-elválasztásra gyakorolható gyógyszeres hatással. Élettannal, kórbonctannal, gyógyszertannal és belgyógyászattal foglalkozott. Korányi Frigyessel és Kétly Károllyal együtt adta ki a Belgyógyászat kézikönyve sorozatot. 1896-tól az MTA tagja.

Matematika-fizika szakos tanár
1916-ban érettségizett Temesváron az állami fõgimnáziumban, ahol édesapja latint és magyart tanított. Még ebben az évben felvették Budapesten az egyetemre és az Eötvös Collegiumba. Matematikai és fizikai tanulmányai mellett is megtartotta otthonról hozott széleskörû érdeklõdését, melyet a Collegium szelleme is táplált. A háborúvégi összeomláskor a nyári szünetre hazatért diák Temesváron rekedt, a román hatóságok nem akarták visszaengedni. Mire visszatérhetett, már nem találta hegedûjét kollégiumi szekrényében. Tanári oklevelének megszerzése után elõbb a Fasorban tanított Budapesten, majd Pécsett lett egyetemi tanársegéd, míg végül Sopronban állapodott meg, ahol 1929-tõl kezdve harminc tanéven át tanított a Széchenyi (reál) gimnáziumban. Tipikus "tudós tanár" volt, aki egyaránt képes volt bekapcsolódni a tudományos kutatásba az egyetemen és kivívni tanítványai elismerését, tiszteletét, szeretetét a középiskolában. Több nyelven beszélt, hazai és külföldi szaklapokban publikált, s negyven éven át játszott a soproni szimfonikus zenekarban. (Dr. Radnai Gyula)

Erdõmérnök, egyetemi docens
Szegeden a Tanárképzõ Fõiskolán mennyiségtan-természettan szakon végzett. Csornán, majd Sopronban tanár, késõbb iskolaigazgató. 1952-ben tanársegéd a Nehézipari Mûszaki Egyetem bányamérnöki karának matematika tanszékén Sopronban, 1958-ban erdõmérnöki oklevelet szerzett. 1960-ban az Erdõmérnöki fõiskolán a fizika-elektrotechnika tanszék vezetõje, 1962-ben tanszékvezetõ egyetemi docens. A faipari üzemek porelszívó berendezéseinek méretezési problémáival foglalkozott

Osztrák-amerikai biokémikus, Nobel-díjas
A Prágai Német Egyetem hallgatójaként ismerkedett meg Gerty Radnitz-cal. 1920-ban kapták meg orvosi diplomájukat és ugyanebben az évben össze is házasodtak. 1922-ben kivándoroltak az Egyesült Államokba, 1922 és 1931 között mindketten egy Buffalo-i kutatóintézetében dolgoztak. Mindvégig szorosan együttmûködtek, eredményeik közös publikációkban jelentek meg. 1931-tõl a Washington Egyetem orvosi karának (St. Louis, Missouri) munkatársai voltak. A szénhidrátok anyagcseréjét, a cukor tárolásának módját kutatták az emberi és állati szervezetben. 1936-ban itt fedezték fel a cukornak azt a foszfáttartalmú vegyületét, amely alapvetõ szerepet játszik a szénhidrát-anyagcserében, ezt róluk Cori-észternek nevezik. Ennek segítségével vált érthetõvé, hogyan szabályozza az élõ szervezet a glükóz és a glikogén kölcsönös egymásba alakulását. 1947-ben megkapták az orvosi-élettani Nobel-díjat a glikogén katalitikus konverziója folyamatának feltárásáért, Bernardo Houssay-vel megosztva. Ezen kívül is számos kitüntetést kaptak. Nevükhöz fûzõdik még a glikogén átalakulását leíró Cori-ciklus. Felesége halála után Carl Cori a glikogén tejsavvá bontásában résztvevõ enzimek fizikokémiai vizsgálatával foglalkozott.

Angol fizikus, Nobel-díjas
A kvantum-elektrodinamika és a kvantum-térelmélet egyik megalapozója. Villamosmérnöknek tanult a Bristoli Egyetemen, majd 1923-ban matematikai fokozatot szerzett. A Cambridge-i St. Johns College-ban lett doktorandusz fizikából, 1926-ban szerzett doktori fokozatot. Kvantummechanikai elméletében egységbe foglalta Werner Heisenberg mátrix-formalizmusát és Erwin Schrödinger hullámmechanikáját. Megalkotta az elektron relativisztikus hullámegyenletét 1928-ban. Az általa bevezetett Dirac-féle hullámegyenlet a kvantumelméletet és a speciális relativitáselméletet egyesítette. Elméletébõl következett a pozitron létezése, ezt kísérletileg C.D. Anderson találta meg 1932-ben. Erwin Schrödingerrel megosztva kapta 1933-ban a Nobel-díjat. 1932-tõl a Cambridge-i egyetem professzora volt 1969-ig, nyugdíjba vonulása után Floridában volt professzor emeritus. Nevéhez számos fogalom fûzõdik a fizikában, többek között a Dirac-féle delta függvény és a Fermi-Dirac statisztika.

Amerikai fizikus
Elektronikát tanult, majd Los Alamosban a Manhattan-terv munkatársaként kamatoztatta tudását, a nukleáris elektronika számos eszközének kifejlesztésében vett részt. A háború után az MIT majd a Caltech részecskefizikai kísérleteiben vett részt, 1963-ban a Stanford lineáris gyorsítójának igazgatóhelyettese volt az építés és az üzemeltetés korai szakaszában. Az egyik társszerzõje volt a Richard Feynman elõadásai alapján készült nagysikerû tankönyvsorozatnak, amely magyar nyelven Mai fizika címmel jelent meg. (Piriti János)

Matematikus, egyetemi tanár
Kõnig Gyula matematikus fia. 1902-tõl a budapesti és göttingeni egyetemen végezte matematikai tanulmányait. 1907-ben geometriai tárgyú értekezésével bölcsészdoktorátust szerzett. Ezután a mûegyetemen gyakornok, 1908-tól tanársegéd, 1910-tõl adjunktus. 1911-ben magántanár, 1913-tól meghívott elõadó, 1932-ben pedig rk. tanári címet kapott. 1935-ben intézeti tanárrá nevezték ki. A nyilasterror ideje alatt öngyilkosságot követett el. Legjelentõsebb eredményeit a gráfelmélet területén érte el, de fontos eredményei voltak a halmazelmélet, geometriai és kombinatorikus topológia területén is. Nevéhez fûzõdik az ún. Kõnig-Egerváry tétel, egy általa kimondott tételnek Egerváry Jenõtõl származó általánosítása. Erre alapozva dolgozta ki Harold W. Kuhn amerikai matematikus az operációkutatásban nagy fontosságú ún. "magyar módszer"-t.

Kémikus, gyógyszerész, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait a Budapesti Orvostudományi Egyetemen végezte. 1954-ben szerzett gyógyszerészi diplomát. Szakmai érdeklõdése egyetemi hallgató korában is a kémiához vonzotta, így tanulmányai befejeztével a Schulek-iskolához csatlakozva, az ELTE Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszékének lett munkatársa. Kutatási területe ekkor a klasszikus analitika területére esett. A 60-as évektõl tudományos érdeklõdésének súlypontja a koordinációs kémiára, azon belül elsõsorban fémkomplexek egyensúlyaira, szerkezetére és biológiai szerepére tevõdött. 1968-tól az ELTE egyetemi tanára volt 1983-ig, amikor a József Attila Tudományegyetem rektorának meghívására került Szegedre, és vezette a Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszéket 1996-ig. Közben, 1986-tól 1990-ig a JATE tudományos rektorhelyettese volt. Vendégkutatóként dolgozott 1961-ben a Stockholmi Mûszaki Egyetemen, 1973-ban a Stuttgarti Egyetemen, 1977-ben East Anglia Egyetemen, Norwich-ban, és 1981-ben az Egyesült Államok-beli Princetonban. Oktatómunkája itthon és külföldön folyamatos: gyógyszerészek, vegyészek és más természettudományi szakosok generációit tanította több kémiai tárgyra. 1990-tõl az MTA tagja.

Orvos, tudományszervezõ
Pesten folytatott tanulmányok után 1823-ban orvosdoktori oklevelet szerzett, majd hosszabb európai tanulmányútja során ismerkedett meg a homeopata gyógymódokkal. Felkereste Samuel Hahnemannt, ezen gyógymód kidolgozóját, majd könyvét magyar nyelvre fordította. Hazatérése után nemcsak az új gyógymód kidolgozásán fáradozott, hanem széles körû orvosi gyakorlatot is folytatott. Betegei közé tartozott Széchenyi István, Kossuth Lajos és több más ismert politikus, író és mûvész. Természettudományi és orvosi kutatásai mellett szépirodalommal is foglalkozott, több német drámát magyarra fordított. 1831-tõl az MTA tagja.

Orvos, fizikus, röntgenológus, egyetemi tanár
Orvosdoktori diplomáját a budapesti Tudományegyetemen szerezte meg 1897-ben. Elõbb kórbonctani gyakornokként Pertik Ottó professzor mellett dolgozott, majd a budapesti Állatorvosi Fõiskola vegytani tanszékén lett tanársegéd, késõbb adjunktus. A fõiskolán 1910-ben a fizika nyilvános rendes tanárává nevezték ki. 1923-ban a pécsi Erzsébet Tudományegyetem orvosi fizikai tanszékén lett egyetemi tanár, s haláláig az intézet igazgatójaként dolgozott. Kutatómunkájában a fizika, illetve a fizikai kémia és az orvostudomány határterületei foglalkoztatták. Foglalkozott a vesék ozmózisnyomásának mérésével, a gyomor és a belek reszorpciójával (visszaszívásával), a kininszármazékoknak és az ásványolajoknak a tejsavas erjedésre tett hatásával. Eljárást dolgozott ki a vizelet savasságának elektrometriás mérésére, illetve a fehérjék savkötõ képességének meghatározására. A budapesti orvosegyesület 1912-ben neki ítélte a Balassa-díjat. Elõszeretettel foglalkozott az állatorvos- és orvostanhallgatók fizikaoktatásával. Physica címû tankönyvébõl több nemzedék tanulta a fizika alapjait. Élete utolsó két évtizedében fõleg a röntgensugárzás biológiai hatását és orvosi alkalmazásának lehetõségeit kutatta.

Matematika- és fizikatanár, iskolaigazgató
1899-ben polgári iskolai tanári oklevelet szerzett, majd a budapesti tudományegyetemen matematika-fizika-pedagógia szakán folytatta tanulmányait. Fináczy Ernõ tanítványa volt. Polgári iskolai tanárként mûködött a fõvárosban 1914-ig. Az 1. világháborúban hadnagyként harcolt. Hazatérése után ismét polgári iskolában tanított. A korszerû nõnevelés elveit és intézményeit egy hosszabb tanulmányút során Ausztriában, Svájcban, Németországban és Franciaországban tanulmányozta. Az igazgatása alatt mûködõ polgári leányiskola keretében a leányokat 1926-tól egy hároméves háztartási továbbképzõ tanfolyam formájában különbözõ, megélhetést nyújtó pályákra készítették elõ.

Matematikus, egyetemi tanár
A budapesti Zrínyi Miklós Reálgimnáziumban érettségizett, ahol akkor Faragó Andor is tanított. Matematika- fizika szakos tanárként végzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1943-ban, de már 1941-tõl Fejér Lipót és Kerékjártó Béla mellett gyakornokoskodott. 1945 re készült el doktori disszertációja (Két alcsoport szorzatára felbontható csoportokról), melyet 1946-ban sikeresen megvédett. A budapesti, majd a szegedi Tanárképzõ Fõiskolán tanított, ez utóbbi helyen1949-1961 a matematika tanszék vezetõje volt. 1961-ben jött vissza Budapestre, ahol a Közgazdasági Egyetem matematika tanszékének vezetõje, majd 1976-tól a Matematikai és Számítástudományi Intézet igazgatója lett. Aktív egyetemi tanárként dolgozott 1993-as nyugdíjazásáig. Kutatásai kiterjedtek a játékelmélet és a közgazdasági alkalmazott matematika különbözõ területeire. Intézményvezetõként szoros kapcsolatot épített ki külföldi egyetemekkel, számos helyre kapott vendégprofesszori meghívást. Egy olasz professzor közremûködésével 1990-ben alapította meg a Pure Mathematics and Applications c. nemzetközi matematikai folyóiratot, amely máig a Corvinus Egyetem nemzetközileg referált tudományos kiadványa. Az egyetemen ma már tanterem viseli a nevét, 2009. óta pedig évente egy-egy kiváló fiatal gazdaságmatematikai kutató, PhD hallgató nyerheti el a "Szép Jenõ díj"-at, melyet családja támogatásával alapítottak az õ emlékére. (Dr. Radnai Gyula)

Francia fizikus, feltaláló
Számos gyakorlati jelentõségû találmánya volt. Többek között az óraszerkezet továbbfejlesztésével foglalkozott. Prioritási vitában volt Hooke-kal és Huygens-szel a hajszálrugó és a billegõkerék feltalálásában. Legjelentõsebb találmánya a fogas-íves gátszerkezet 1722-ben. Kifejlesztette az elsõ szeizmográfot. Megtervezett egy kezdetleges belsõ égésû motort. Szerkesztett eszközöket akusztikai, optikai célokra, az árapály-jelenség mérésére is.

Fizikus, mûegyetemi tanár
1896-1900-ban az Eötvös-kollégium tagjaként végezte a budapesti egyetemen tanulmányait. 1902-ben avatták doktorrá, Eötvös Loránd mellett volt gyakornok, majd tanársegéd. Göttingenben majd Párizsban töltött hosszabb tanulmányutat. 1908-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. 1912-ben a Mûegyetemen a kifejezetten az õ számára létrehozott elméleti fizikai tanszék nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Legfontosabb eredményeit a gázok és folyadékok dinamikájának területén érte el. Jelentõs, ma róla elnevezett tételt fogalmazott meg a hidrodinamikai lökéshullámokról. Törekedett arra, hogy az új tudományos eredmények mielõbb bekerüljenek a magyar szakmai életbe. Magyarra fordította Pierre és Marie Curie radioaktivitásról szóló könyvét. Az 1. világháborúban katonának hívták be. Az ütegek helyének megállapítására hangbemérõ módszert dolgozott ki. 1916-ban az olasz fronton elesett. Zemplén Géza bátyja.

Svájci matematikus
Johann Bernoulli fia, Johann II Bernoulli öccse. Jogot végzett, de apjától, és nagybátyjától, Daniel Bernoullitól matematikát is tanult. 21 éves korában megpályázta a nagybátyja, Daniel Bernoulli halálával megürült kísérleti fizika tanszéket Baselban, de nem nyerte el a megbízatást. Breuner gróf, birodalmi követ titkáraként Itáliába utazott, ott kapcsolatot teremtett itáliai matematikusokkal. 1788-ban Szentpéterváron matematikaprofesszorrá nevezték ki, azonban néhány hónappal ezután meghalt. Jelentõs eredményeket ért el a matematikai fizikában, a rugalmasság, hidrosztatika és ballisztika területén.

Német születésû angol fizikus
Szülõvárosában érettségizett 17 éves korában. Az ekkor folyó porosz-osztrák háborúban Frankfurt a porosz vezetésû Északnémet Szövetség fennhatósága alá került. Gazdag szülei ekkor elhatározták, hogy Manchesterbe teszik át vállalkozásukat, õt pedig Genfbe küldték, hogy tanuljon meg franciául. Két évet töltött ott, miközben csillagászati elõadásokat hallgatott a genfi akadémián, azután õ is Manchesterbe ment, hogy beálljon a jól menõ vállalkozásba. Érdeklõdése azonban egyre jobban a természettudományok felé terelte. Egy év múlva édesapja hozzájárult, hogy Manchesterben az "Owens" fõiskolán tanuljon tovább. (A fõiskolát alapító Owens gazdag textil-nagykereskedõ volt, akárcsak Arthur Schuster édesapja). Itt matematikai és fizikai elõadásokat hallgatott és fizikai kutatásokban vett részt. Utána Heidelbergbe ment, ahol Kirchhoff tanítványa lett, akárcsak Eötvös Loránd. Egy év múlva õ is itt doktorált. Visszatérve Manchesterbe,tudományos karrierje gyorsan ívelt felfelé, sikeresen kapcsolódott be a nemzetközi tudományos életbe. Cambridge-ben Maxwell és Rayleigh társaságában kutathatott. Manchesterben alkalmazott matematikai tanszéket kapott, 1888-ban pedig a fizika professzora lett. 1900-tól kezdve építette ki a világ akkori negyedik legnagyobb fizikai laboratóriumát Manchesterben. Itteni tanítványai közé tartozott Ernest Rutherford is. 1898-ban bevezette a fizikába az antianyag hipotézisét. Diracnak harminc évvel késõbb, az elektron relativisztikus egyenletének felállításakor sikerült az elektron antirészecskéje létezését megjósolnia és elneveznie pozitronnak. Kísérletileg 1932-ben Carl D. Anderson a kozmikus és a gamma sugárzás tanulmányozása során fedezte fel a pozitront. Arthur Schusternek megadatott, hogy ezt is megélje még, két év múlva halt meg. (Dr. Radnai Gyula)

Spanyol hisztológus, Nobel-díjas
A zaragozai egyetemen végzett orvosi tanulmányokat. Professzorként mûködött a valenciai, barcelonai és madridi egyetemen. 1902-ben megalapította a biológiai kutatóintézetet, amely nyugdíjazása után, 1923-ban az õ nevét vette fel (Cajal Institut). A központi idegrendszer szerkezetének és mûködésének feltárásában alapvetõ fontosságú munkát végzett. Elsõsorban õ fogalmazta meg a neuronelméletet, mely szerint az idegrendszer különálló sejtekbõl, neuronokból áll, melyek szinapszisokon keresztül vannak kapcsolatban egymással. Számos fontos felismerést tett az idegsejtek, az agykéreg szerkezetérõl és mûködésérõl. Kitûnõ rajzokat készített mikroszkópi felvételekrõl. Számos tudományos társaság tagja, illetve tiszteletbeli tagja volt, többek között 1901-tõl a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja is volt. Sok tudományos elismerésben részesült, 1906-ban orvosi Nobel-díjat kapott. Érdekesség, hogy fiatal kutatóként néhány tudományos-fantasztikus könyvet írt "Dr. Bacteria" álnéven.

Ukrán matematikus
1929-ben Ogyesszában doktorált, és az ogyesszai egyetemen mûködött professzorként 1944-ig. Itt jelentõs funkcionálanalízis iskolát alakított ki maga körül. 1944-ben politikai okokból elmozdították az egyetemrõl. A továbbiakban mûszaki felsõoktatási intézményekben oktathatott. Kutatásait azonban folytatta, és nemzetközi elismerést szerzett. 1982-ben megkapta a Wolf-díjat. Legjelentõsebb eredményeit a funkcionálanalízis, a harmonikus analízis és reprezentációelmélet területén és ezek alkalmazásaiban érte el. Több matematikai fogalom és fontos tétel viseli a nevét, így a Krein-tér, a Krein-Milman és Krein-Smulian tétel.

Görög-amerikai fizikus, matematikus, informatikus
Az Austin High School elvégzése után a chicagoi egyetemre iratkozott be, ahol fizikát tanult, és 1936-ban szerzett diplomát (B. Sc.) kísérleti fizikából. Posztgraduális tanulmányait Robert S. Mulliken vezetésével folytatta. A doktori (Ph.D.) fokozatot kémiából szerezte meg 1941-ben. 1941-42-ben Harold C. Urey professzor asszisztenseként tevékenykedett James Franckkel együtt a Metallurgical Laboratoryban, majd Enrico Fermi és Teller Ede munkatársaként az elsõ atomreaktor építésén dolgozott. Innen hívta meg õt Oppenheimer a Manhattan-tervben való részvételre. 1946-1948 között a chicagoi egyetemen kapott tanársegédi állást és vállalt oktatási feladatokat, de 1948-ban visszatért Los Alamosba, ahol az elméleti (T) részleg egyik csoportja (T7) vezetõjeként megtervezte és 1952-ben megépítette a MANIAC elektronikus számítógépet, majd 1957-ben annak korszerûsített változatát, a MANIAC II-t. 1957-1965 között ismét visszatért a chicagoi egyetemre, ahol professzori kinevezést kapott, majd megszervezte és létrehozta a Számítástudományi Kutatóintézetet, amelynek elsõ igazgatója is lett. A természettudományok és a matematika szinte minden területén maradandót alkotott. Sikerekben gazdag, de kevéssé látványos életében jelentõs szerep jutott magyar tudósoknak is. Teller Ede és Neumann János nemcsak szakmailag, hanem emberileg is nagy hatással voltak rá. Egyik legjobb fizikus barátja a szintén magyar származású Balázs Nándor volt. Az õ közvetítésével jött létre a tehetséges mai magyar fiatalokat támogató Metropolis-díj, amely évrõl évre kiosztásra kerül a Természet Világa diákpályázatán és a KöMaL õszi ifjúsági ankétján.

Matematikus, zeneteoretikus, kollégiumi tanár, pedagógiai szakíró
1732-1738 között a baseli, zürichi, berni és groningeni egyetemen tanult. 1738-tól a debreceni kollégiumban tanított mennyiségtant, történelmet, latin irodalmat. Az egykorú iskolázás egyoldalú latin-filológiai mûvelõdési irányával szemben az élõ modern nyelvek (francia, német) tanítását kívánta. A földrajzoktatásban a leíró földrajzon kívül bevezette az általános és csillagászati földrajzot is. Sürgette, hogy az elemi oktatás a nép anyanyelvén történjék. Arithmetica vagy Számvetésnek Mestersége (1743) c. munkájában magyar nyelven tárgyalta a számtan elemeit. Elõszavában kifejtette a matematikai oktatásra vonatkozó, korát megelõzõ nézeteit. 1740-ben újjászervezte a fõiskola énekkarát, az ún. debreceni kántust, nagy fontosságot tulajdonított a mûvészi ének tanításának.

Orvos, egyetemi tanár
Tanulmányait Prágában és Bécsben végezte. Orvosi oklevelét 1770-ben Bécsben szerezte. 1769-ben van Swieten a bécsi katonai kórház segédorvosává neveztette ki. 1770-ben a nagyszombati egyetemen a bonctan tanára. 1785-1786-ban az általános kórtan és gyógyszertan, 1786-1791-ig a belgyógyászat tanára a Budára helyezett egyetemen, 1786-1787-ben az egyetem rektora. Számos tudományos munkát írt.

Matematikus, filozófiai író, tanár, költõ, református lelkész
1775-tõl Nagyenyeden tanult. 1787-tõl nevelõ Szirákon gróf Teleki Józsefnél. 1791-1797-ig Odera-Frankfurtban, Göttingenben és Bécsben tanult. 1798-tól igazgató a szászvárosi református iskolában. 1805-tõl matematikatanár a sárospataki református kollégiumban. 1810-tõl haláláig református pap Tordoson. A körív hosszának megmérésére és tetszõleges felosztására alkalmas, általa izométernek nevezett, csigavonal (kochleoid) élû vonalzót szerkesztett. Az ellipszis kerületének meghatározására igen jó közelítõ szerkesztési eljárást adott. Ezeket ismertetõ matematikai dolgozatát a berlini tudományos akadémia kiadta, és aranyéremmel jutalmazta. Õ használta elõször Magyarországon szögmérésre a negyedkör tízes rendszerû törtrészeit. Eredeti elgondolásokon alapuló trigonometrikus táblázatokat is szerkesztett. Sárospataki tanársága idején kollégium matematikatantervét megújította. Mint filozófus Kant és Fichte követõje volt. Szépirodalommal is foglalkozott, verseket írt.

Hajóépítõ mérnök, hajógyáros
A trieszti Lloyd Arsenalban tanulta ki a hajómérnöki szakmát. 1865-ben került Magyarországra, elõbb a Gyõri Gõzhajózási Társaságnál, majd 1871-ben az Egyesült Magyar Gõzhajózási Társaságnál kapott felügyelõként alkalmazást. 1871-ben Veruda Péterrel társult, akinek hajóépítõ telepe volt az újpesti szigeten. 1873-ban teljesen átvette a telep vezetését, majd bérbe vette a Pest-Fiumei Hajógyár újpesti telekrészét és mûhelyét. Kezdetben a Budapesti Átkelési Vállalat számára készített kisebb csavargõzösöket, késõbb jelentõs külföldi, fõleg orosz és román megrendeléseket szerzett hajógyára számára. Halála után gyára a Hartmann-féle hajógyárral együtt részvénytársasággá alakult. Schoenichen szabadalmat kapott egy saját tervezésû kõzúzó gépre is, melyet az útépítéseknél alkalmaztak a századforduló idején.

Orvos, ideg-elmegyógyász, egyetemi tanár
Orvosi tanulmányait Budapesten végezte. 1889-tõl a budapesti elmekórtani klinikán mûködött. 1891-ben Frankfurtban dolgozott Weigert mellett. 1895-ben a budapesti Erzsébet-kórház és a poliklinika rendelõorvosa. 1912-ben az agyszövettani intézet vezetõje. 1919-ben az interakadémiai agykutató intézet igazgatója. A magyar idegkórszövettani iskola megteremtõje, a neurontan egyik megalapítója, morfológiai és szövettani kutatásokat végzett. Kutatta a tehetség és a lángész anyagi alapjait. Az átöröklõdõ ideg- és elmebetegségek morfológiai alapjainak magyarázatára felállította a róla elnevezett triást. Számos külföldi ideg- és elmeorvosi társaság tagja. 1914-tõl az MTA tagja.

Biokémikus, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait a debreceni tudományegyetem bölcsészettudományi karán végezte, ahol doktori oklevelet szerzett. Egyetemi pályafutását az orvostudományi kar Orvosi Vegytani Intézetében kezdte Bodnár János mellett. 1931-32-ben Berlinben, majd 1933-ban Londonban volt egy-egy évig. 1947-ben az újonnan szervezett bölcsészkari szerves kémiai tanszék professzora lett. 1950-ben kinevezték a debreceni orvoskari Biokémiai Intézet igazgatójává. Jelentõs eredményeket ért el a szénhidrát-anyagcsere folyamat kutatásában. Nevéhez fûzõdik a fruktóz-1-foszfát, az ún. Tankó-Robinson-észter felfedezése. Az 50-es években bekapcsolódott a nukleinsavak kutatásába, amely különösen a hazai daganatkutatás számára jelentett bázist. Alapításától elnöke volt a Magyar Biokémiai Társaságnak.

Matematikatanár, evangélikus lelkész
Bölcseleti és hittudományi tanulmányait a soproni evangélikus fõiskolán végezte. 1834-1837 között nevelõ, 1837-ben Berlinben a bölcselet és szépmûvészetek doktorává avatták. Utána az É-európai államokban tett utat. 1837-tõl a pesti evangélikus gimnázium igazgatója. 1840-ben Franciaországot és Dél-Németországot járta be. 1844-tõl evangélikus tábori pap lett, a lombardvelencei királyságban, Milánóban élt. 1840-tõl az MTA tagja.

Matematikus
Középiskolás korában az 1894-ben indult Középiskolai Matematikai Lapok kiváló feladatmegoldója, hasonló célkitûzésû francia lap munkatársa is lett. 1897-ben a budapesti mûegyetem gépészmérnöki karára iratkozott be. A Mathematikai és Physikai Társulat õszi tanulóversenyén II. díjat nyert, s átiratkozott a budapesti tudományegyetem bölcsészeti karára. Az 1899-1900-as tanévet Berlinben töltötte, ahol H. A. Schwarz hatására figyelme a Fourier-sorok felé fordult. 1900-ban publikálta erre vonatkozó nagy jelentõségû tanulmányát. Ennek és több ezt követõ értekezésnek tartalma Fejér egyik klasszikus tétele. Ezzel a trigonometrikus sorok modern elméletének alapjait rakta le, az egész analízisre vonatkozó kutatásoknak hatalmas lökést adva és a matematika más ágaiban is jelentõs eredményeket hozva. 1902 nyarán az ógyallai csillagdában hullócsillag-megfigyelõként mûködött. 1911-ben ny. r. tanár lett Kolozsvárott. Ugyanezen évben Budapestre hívták meg a tudományegyetem egyik matematikai tanszékére, amelyet haláláig vezetett. Tagja volt több tudományos társaságnak. 1933-ban a chicagoi világkiállításra meghívott négy legkiválóbb európai tudós egyike volt. Körülötte és Riesz Frigyes körül alakult ki a világhírû magyar matematikai iskola. 1908-tól az MTA tagja.

Orvos, egyetemi tanár
1911-ben a budapesti orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1931-1945-ig a szegedi orvosi karon a belgyógyászat tanára, a belgyógyászati klinika igazgatója, 1937-1938-ig dékán, 1945-1946-ban a budapesti II. sz., 1946-1970-ben az I. sz. belklinika igazgatója. 1954-tõl az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatója, 1949-1970-ig az MTA elnöke. Tudományos kutatásaival új megvilágításba helyezte a nyirokerek élettanát, kórtani jelentõségét. A szív, a máj, a tüdõ és a vese megbetegedéseivel, valamint az ödéma kóroktanával foglalkozott. Munkássága számos magas bel- és külföldi elismerésben részesült. Fõszerkesztõje volt az Orvosok Lapjának, az Orvosi Hetilapnak, az Acta Medica Hungaricának. 1946-tól az MTA tagja.

fizikus, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. Mint ötödéves egyetemi hallgató Eötvös Loránd meghívására részt vett a balatoni és erdélyi geofizikai kutatásokban. Az 1. világháborúban katonai szolgálatot teljesített, megsebesült s tanulmányait csak hosszabb megszakítás után folytatta. 1918-ban doktorált, 1923-tól a budapesti egyetem magántanára, 1924-tõl a szegedi egyetem kísérleti fizikai tanszékén tanár, 1928-ban a szegedi új Kísérleti Fizikai Kutató Intézet megszervezésével bízták meg, s e célból állami kiküldetésben a német egyetemek fizikai intézeteit tanulmányozta. 1942-1943-ban az egyetem rektora volt. Klasszikus optikai kutatásai mellett a 20-as évek közepétõl érdeklõdése a kolloidfoszforok felé fordult, fõleg a zselatinfoszforok lumineszcenciáját vizsgálta. 1925-ben a baltimore-i és a chicagoi egyetemen folytatta ilyen irányú kutatását, melyekkel e szakterület legkiválóbbjai közé emelkedett. 1928-tól az MTA tagja.

Csillagász
A 20. századi magyarországi csillagászat meghatározó egyénisége, 1924-27 közt Eötvös-kollégista, majd ösztöndíjjal német egyetemeken (Bécs, Berlin, Kiel) tanult, 1929-ben Berlinben doktorált. 1929-tõl a svábhegyi Asztrofizikai Obszervatórium munkatársa, 1943-tól igazgatója. 1951-tõl az intézet MTA Csillagászati Kutató Intézet néven mûködött. Munkásságának fõ területe a rövid periódusú RR Lyrae és delta Cephei változócsillagok megfigyelése volt, részben feleségével dr. Balázs Júliával együtt dolgozva. Fontos következtetéseket vont le a fényességingadozás hosszabb idejû változásairól, és a csillagok fizikai sajátosságairól. Szervezésének köszönhetõen a második világháború után Magyarországot felvették a Nemzetközi Csillagászati Unióba (IAU). Az IAU Változócsillag Bizottságának állandó tagjává, 1967-70 közt elnökévé választották, szorgalmazására indult meg az IAU támogatásával az Information Bulletin of Variable Stars (IBVS) körlevél (1961). 1948 után kibõvítette az MTA Csillagvizsgáló Intézetét, kezdeményezésére kezdte meg mûködését 1962-ben a piszkéstetõi obszervatórium. Számos nemzetközi folyóirat szerkesztõbizottsági tagja volt. Nagy gondot fordított a fiatal csillagász-nemzedék képzésére is. Tevékeny részt vállalt az ismeretterjesztésben. 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjává választották, 1949-ben azonban az akadémiai tagrevízió során kizárták. 1952-ben lett a tudományok doktora, 1955-ben választották újra MTA levelezõ, majd 1973-ban rendes taggá. Nevét egy - Kulin György által felfedezett - kisbolygó is viseli.

Amerikai csillagász
Fõként önképzéssel tanult, bár rövid ideig a Central College-ba (McGrawville, New York állam) és a Michigani Egyetemre is járt. 1858-ra szerény álláshoz jutott a Harvard Egyetem obszervatóriumában, ahol kutatott, és tanulmányokat tett közzé. 1863-ban a matematika professzorává nevezték ki az USA Haditengerészeti Obszervatóriumában. 1877-ben felfedezte a Mars bolygó Deimos és Phobos nevû holdjait, és kiszámította a pályájukat.

Amerikai csillagász
A Harvard egyetemen tanult és itt doktorált 1937-ben. A Yerkes obszervatóriumban Otto Struve mellett kezdett dolgozni, 1948-tól 1972-ig irányította a California Instute of Technology (Caltech) csillagászati programját. 1979-ben történt nyugalombavonulása után is folytatta észleléseit és kutatómunkáját. Louis Henyeyvel való együttmûködésének eredményeképpen megfogalmazták a Henyey-Greenstein szórásfüggvényt és kifejlesztettek egy, a galaktikus gázködök észlelésére alkalmas kamerát. Fontos eredményeket ért el a kvazárok és a fehér törpék észlelésében, valamint a csillagokban lévõ elemek vizsgálatában.

Német születésû brit matematikus
Németországban, a freiburgi és berlini egyetemen tanult, 1932-ben Berlinben doktorált. 1933-ban származása miatt elhagyta Németországot és Cambridge-ben ismét doktorátusra jelentkezett, amelyet 1935-ben szerzett meg. A Cardiff-i egyetemen kapott ideiglenes megbízatást. A 2. világháború idején rövid idõre internálták, mint ellenséges ország alattvalóját. 1940-ben szabadon engedték, ezután katonai szolgálatot teljesített a brit hadseregben. A háború után Hullban, majd Manchesterben dolgozott, szintén matematikus feleségével, Hanna Neumann-nal együtt. 1962-ben elfogadta a canberrai egyetem meghívását, és a továbbiakban itt dolgozott és oktatott. Jelentõs szerepet játszott az ausztráliai matematikai élet megszervezésében és fejlesztésében. Munkássága során elsõsorban a csoportelméletben ért el fontos eredményeket, de egy jelentõs geometriai tétel, a Petr-Douglas Neumann tétel is fûzõdik nevéhez. 1959-tõl a Royal Society tagja volt.

Fizikus, egyetemi tanár
Már egyetemi hallgatóként bekapcsolódott Eötvös Loránd korai gravitációs kísérleteibe, az új, akkoriban felépült D épületben. Eötvös mellett lett tanársegéd, potenciálelméleti kutatásai a torziós ingával folyó mérések kiértékelését segítették. 1895-ben doktorált, 1903-ban sikerrel pályázta meg a kolozsvári kísérleti fizika tanszéket, ahol azután folyadékok és gázok dielektromos tulajdonságait kutatta. Innen 1917-ben a budapesti mûegyetemre, majd 1921-ben a tudományegyetemre került, az Eötvös halálával megüresedett tanszékre. Az õ intézetében indult meg a kozmikus sugárzások kutatása Magyarországon. 1935-tõl volt az MTA III. osztályának elnöke. Figyelemmel kísérte és ha kellett, önzetlenül támogatta kiváló tanítványait. Kolozsváron id. Szalay Sándor, Nagy L. József, Pogány Béla, Ortvay Rudolf, Gyulai Zoltán, a mûegyetemen Lánczos Kornél, a tudományegyetemen Békésy György, Szalay Sándor, Barnóthy Jenõ és Forró Magda voltak felfedezettjei, legtehetségesebb tanítványai. (Dr. Radnai Gyula)

Meteorológus, egyetemi tanár
A budapesti egyetemen matematika-fizika szakon 1891-ben középiskolai tanári, 1894-ben bölcsészdoktori oklevelet, 1907-ben magántanári képesítést szerzett. A Meteorológiai Intézetben 1891-tõl 1922-ig mûködött. 1894-tõl asszisztens, 1901-18 közt az ombrometriai (csapadékmérési) osztály vezetõje volt. Bevezette az ún. Anderkó-féle esõmérõket. Németországi tanulmányútja után Bogdánfy Ödönnel megszerkesztette a súlyombrográfot (mérleges csapadékírót), amely a párizsi világkiállításon díjat nyert. Õ volt az elsõ meteorológus, aki hazánkban egyetemi elõadásokat hirdetett. 1920-ban meghívták a varsói egyetem tanárának. A Lengyel Meteorológiai Társaság elnökévé választotta. A Szent István Akadémia tagja volt. (Bartha Lajos)

Orvos, belgyógyász, egyetemi tanár
A budapesti egyetemen 1907-ben avatták orvosdoktorrá. 1901-tõl 1919-ig a kolozsvári egyetemi belgyógyászati klinikán gyakornok, majd tanársegéd. 1921 közepéig Kolozsváron magánorvos, ahol közben Erdélyi Orvosi Lap címmel kéthetenként megjelenõ szaklapot indított és szerkesztett. 1930-ban a belgyógyászati klinika megbízott igazgatója, 1931-tõl mint ny. r. tanár a belgyógyászati diagnosztikai klinika vezetõje. Az 1945-1946. tanévben az egyetem rektora. A szív- és vérerek betegségeivel, a jódanyagcserével, a permeabilitás kérdéseivel foglalkozott. A rosszindulatú daganatok megállapítására irányuló kísérletes vizsgálatai jelentõsek. A szegedi Élettani Intézettel karöltve 1928-tól kezdve hazánkban elsõként indította meg a tervszerû és rendszeres sportélettani vizsgálatokat.

Vegyész, gyógyszerész, egyetemi tanár
1918-ban szerzett gyógyszerészi oklevelet, Winkler Lajos vette maga mellé; itt szerzete meg gyógyszerészdoktori diplomáját 1920-ban. 1927-tõl az újonnan létesült Országos Közegészségügyi Intézet kémiai osztályának vezetõje, majd 1941-44 között egyik igazgatója. 1944-tõl a szervetlen kémiai és analitikai tanszék vezetõje. Behatóan foglalkozott a halogéncianidok és az interhalogén vegyületek kémiájával és analitikai alkalmazásával, a kén- és szelénvegyületek, peroxidok tanulmányozásával. Kiemelkedõk a redoxi, továbbá a csapadékos indikátorok terén tett elvi, gyakorlati megállapításai. Megteremtette a korszerû gyógyszervizsgálat alapjait. Fõszerkesztõje volt az Acta Pharmaceutica Hungaricanak. 1941-tõl az MTA tagja.

Gépészmérnök, mezõgazda, mûszaki egyetemi tanár
Oklevelének megszerzése után az Elsõ Magyar Gazdasági Gépgyár tervezõje, 1929-tõl a Magyaróvári Gazdasági Akadémia géptani tanszékén tanársegéd. 1937-ben Smith Jeremiás-ösztöndíjjal egyéves tanulmányutat tett az USA-ban és Kanadában. Visszatérve 1938-ban a Hofherr-Schrantz Gyár alkalmazásába lépett. 1945-ben megszervezte és vezette a Földmûvelésügyi Minisztérium gépesítési ügyosztályát. 1946-ban az Agrártudományi Egyetem mezõgazdasági géptani tanszékének vezetõje, 1949-tõl a Budapesti Mûszaki Egyetem mezõgazdasági géptani tanszékének elõadója, 1950-tõl tanára. Emellett 1949-1956-ig a Mezõgazdasági Gépkísérleti Intézet vezetõje. Munkásságában több más kérdés mellett a mezgazdasági kéziszerszámok mûszaki és élettani vonatkozásaival, a traktorok stabilitási kérdéseivel, a traktorkapaszkodók kinetikai és dinamikai vizsgálataival, a vontatási hatásfok megjavításával foglalkozott. 1949-tõl az MTA tagja.

Orvos, bõrgyógyász, egyetemi tanár
Oklevelét a debreceni tudományegyetem orvosi karán szerezte 1944-ben. 1942-44-ben a debreceni Bõrgyógyászati Klinikán externista, 1944-46-ban bõrgyógyász, nemibetegségek szakorvosa. 1946-50-ben a leningrádi Bõrgyógyászati Klinikán aspiráns. 1952-tõl az Országos Bõr- és Nemikórtani Intézet igazgatóhelyettese, 1957-tõl ismét a WHO szakértõ csoportjának tagja. 1967-tõl a budapesti bõrklinika megbízott tanszékvezetõje. 1968-tól az Országos Bõr- és Nemikórtani Intézet igazgatója. 1972-74-ben Genfben a WHO keretében a venereás betegségek alosztályának vezetõje. Fõ kutatási területe a dermatológia. Európában az elsõk között vezette be a Nelson-tesztet (TPIT) a váratlanul szeropozitív esetek vizsgálatára. Kutatásait késõbb az immunológiai kérdésekkel kapcsolta össze. A venerológia terén nemzetközileg elismert szaktekintély volt.

Fizikus
A Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakos hallgatójaként került 1944-ben munkatáborba, ahol medikusként mûködött és sikerült túlélnie a háborút. Elõbb tanári, majd 1948-ban gyógyszerészi diplomát szerzett az egyetemen, miközben már tanársegédként dolgozott a Kísérleti Fizika Tanszéken, Forró Magda és Barnóthy Jenõ mellett. A kozmikus sugárzás kutatását velük kezdte el, majd Jánossy Lajos irányításával folytatta az akkor alakult Központi Fizikai Kutatóintézetben. Egyetemi doktori oklevelet 1950-ben, akadémiai doktorit 1960-ban szerzett részecskefizikából. 1954-tõl a KFKI-ban osztályvezetõ, 1964 és 1967 között Dubnában igazgatóhelyettes, 1968-69-ben Bécsben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség fizikai osztályának vezetõje volt. 1969-ben - politikai okokból - feleségével és fiával elhagyta az országot és az Egyesült Államokba költözött. A dallasi Texasi Egyetemen mûködõ matematikus barátja, Ozsváth István segítségével lett - és maradt több mint négy évtizeden át - ennek az egyetemnek a tanára és kutatója. A rendszerváltás után újra többször járt Magyarországon, 1998-ban az MTA külsõ tagja lett. (Dr. Radnai Gyula)

Amerikai vegyész, fizikus, Nobel-díjas
A marylandi egyetemen tanult, majd 1942-ben fizikai kémiából szerzett doktorátust a Yale egyetemen. A 2. világháború alatt a légierõnél teljesített szolgálatot, a háború után a Brookhaven National Laboratory-ban dolgozott, 1984-ben való nyugdíjbavonulásáig. 1985-ben a University of Pennsylvania professzora lett, de továbbra is aktív kapcsolatot tartott korábbi intézetével. Részt vett az Apollo 11 által gyûjtött holdkõzetek vizsgálatában. Több évi elõkészítõ munka után a 70-es években elsõként észlelte a Nap által kibocsátott neutrínókat, 1987-ben pedig sikerült egy szupernova által kibocsátott neutrínókat is észlelnie. Az általa kimutatott napneutrínók száma az elméletileg jósolt értéknél kevesebb volt, az ún. "napneutrínó-probléma" megoldását csak a közelmúltban találták meg. A napneutrínók észleléséért részesült megosztott Nobel-díjban 2002-ben. Ezen kívül is számos díjban és kitüntetésben részesült.

Angol rádiócsillagász, fizikus, Nobel-díjas
A rádiócsillagászat úttörõje, a Mullard Rádiócsillagászati Obszervatórium vezetõje, majd a londoni Graschem Kollégium professzora. Elektronikai szakemberként részt vett az angliai rádiólokációs hálózat kifejlesztésében. A 2. világháború után a Cavendish Laboratórium munkatársa, akkor kezdett a kozmikus rádióforrásokkal foglalkozni, a katonai rádiólokátorokkal fedezte fel a Nap rádiósugárzását, 1946-ban elkészítette az elsõ több-elemes rádióinterferométert (D. Vonberggel), amely igen kis szögtávolságok elkülönítésére alkalmas. A Cambridgei Rádiócsillagász Csoport vezetõjeként számos kozmikus rádiósugárzó égitestet fedezett fel, és irányította az ún. Cambridgei Rádióforrás Katalógust (jelzésük C), e közben elsõként mutatta ki a csillagszerû rádióforrásokat, a kvazárokat. Jelentõs szerepe volt a pulzárok felfedezésében és vizsgálatában (munkatársával, Jocelyn Bell Burnell-lel). 1964-ben az Angol Királyi Csillagászati Társaság aranyéremmel, 1973-ban a Királyi Éremmel jutalmazta, az USA-ban 1974-ben a Bruce Éremmel tüntették ki, 1974-ben Antony Hewish-sel fizikai Nobel-díjat kapott. (Bartha Lajos)

Orvos, szemész, egyetemi tanár
Orvosi diplomáját 1923-ban Budapesten szerezte. 1923-1929 között Imre József pécsi szemklinikáján dolgozott. 1939-tõl adjunktus a Szemészeti Klinikán. Az 1940-es években a betegeskedõ Imre József helyettese. 1945-1970-ig az I. sz. Szemészeti Klinika vezetõje volt. Igen jó gyakorlati érzékkel rendelkezõ szemorvos és operatõr volt. A szemészeti mûtéttanból 1943-ban egyetemi magántanári képesítést kapott, professzor kinevezése elõtt c. rk. tanárrá nyilvánították. Kitûnõ elõadói készséggel rendelkezett. Szakirodalmi téren is jelentõs tevékenységet fejtett ki. 1941-1945 között a Magyar Szemorvostársaság titkára, 1966-1969 között elnöke. 1958-1962 között a Szemészet fõszerkesztõje.

Asztrofizikus, szeizmológus, a kozmográfia egyetemi tanára
A bécsi egyetemen Stefan tanítványaként a hõmérsékleti sugárzással foglalkozott. Jóval Wien és Planck elõtt, már 1885-ben levezetett egy formulát a csillagok által kibocsátott fény spektrális eloszlására, mely sok esetben jó egyezést mutatott a mérési eredményekkel. Levezette az intenzitásmaximumhoz tartozó hullámhossz és az abszolut hõmérséklet szorzatának állandóságát is, ami késõbb Wien-törvényként vonult be a tudományos köztudatba. Csillagászként Konkoly-Thege Miklós mellett, geofizikusként Eötvös Loránd mellett dolgozott. 1913-ig szerkesztette az Eötvös által létrehívott Mathematikai és Physikai Társulat folyóiratának fizikai részét. (Ennek utóda a mai Fizikai Szemle.) Megszervezte a hazai földrengéskutatást, kiépítette az országos kutatóhálózatot. Elméleti kutatási eredményeit ma is idézik a szeizmológiai tankönyvek. Nemzetközi tudományos karrierjének az elsõ világháború vetett véget, amikoris szétszakadt az általa irányított nemzetközi földrengési szövetség. A Magyar Földrajzi Társaság 1924-ben Lóczy-emlékéremmel tüntette ki. (Dr. Radnai Gyula)

Vegyész, orvos
A budapesti orvosi fakultáson nyert oklevelet. Petrik Ottó professzor mellett 3 évig mûködött, majd bakteriológiai kutatásra tért át. 1893-ban a belügyminisztérium a kolera elleni küzdelem célját szolgáló bakteriológiai intézet szervezésével és vezetésével bízta meg. 1911-ben a budapesti mûegyetemen vegyészmérnöki oklevelet, majd magántanári képesítést szerzett. 1912-ben r. k. tanárrá nevezték ki, 1913-tól a bakteriológiai és közegészségügyi központ vegyvizsgáló állomásának igazgatója. Fõként a bakteriológia és élelmiszerkémia körében munkálkodott.

Agrármérnök, agrokémikus, növénytermesztõ, egyetemi tanár
Tanulmányait a keszthelyi gazdasági tanintézetben és a hallei egyetemen végezte. 1893-tól a debreceni gazdasági tanintézetben a növénytermesztés tanára, 1899-tõl igazgatója volt. 1898-tól vezette a debreceni dohánykísérleti állomást is. Fõ munkaterülete a dohánytermesztés fejlesztése volt. 1907-tõl a magyaróvári gazdasági akadémia igazgatója, 1920-1935-ben a budapesti közgazdasági, ill. mûegyetemen a növénytermesztéstan tanára volt. Nevéhez fûzõdik a bõvebben termõ rozsok elterjesztése. Nagyarányú kísérleteket végzett és kiváló érdemeket szerzett a mûtrágyák és mûtrágyázás megismertetésével, elterjesztésével kapcsolatban. 1922-tõl az MTA tagja.

Angol kísérleti fizikus
Gazdag sörgyáros családba született. Maga is a családi hagyományt követte 1854-ig, amikoris eladták a jól menõ gyárat. Nem folytatott szabályos közép- ill. felsõfokú tanulmányokat, leginkább autodidakta módon képezte magát. Rövid ideig az idõs John Daltonnál is tanult, fõleg matematikát, de magáévá tette Dalton atomelméletét is. A sörgyár gõzgépeit az akkor még csak kezdetleges, de nagy jövõt ígérõ villanymotorokra akarta cserélni, ezért is kezdte kísérletileg tanulmányozni az elektromos áram és a hõ kapcsolatát. Mérte az áram hõhatását, megállapította az azóta róla elnevezett törvényt. Innen vezetett Joule útja a mechanikai munka és a hõ kapcsolatának vizsgálatához. Méréseit egyre finomítva jutott el a termodinamika elsõ fõtételének kísérleti megalapozásáig. Az akkori angol hõ- ill. munka mértékegységek átszámítási faktorának általa meghatározott legpontosabb értékét végül Joule sírkövére is felvésték. A mai nemzetközi (SI) mértékrendszerben az energia mértékegysége viseli Joule nevét. (A "joule" kiejtése hazánkban: "zsúl".) Thomsonnal közös találmányuk a fojtáson ill. szûkületen átáramló fluidumok hõmérsékletváltozásán alapuló hûtés elve, melyet sikerrel alkalmaztak a gázok cseppfolyósítására a 19. században, ma pedig már minden háztartási hûtõgép ez alapján mûködik. (Dr. Radnai Gyula)

Német szerves kémikus, Nobel-díjas
Tanulmányait Breslauban, Lipcsében, Karlsruheban végezte, e mellett apjának vegyi gyárában is szerzett gyakorlatot, majd a hannoveri technikai fõiskolán magántanár lett. Az 1910-es évektõl foglalkozott azzal, hogy a szén cseppfolyósításával, nagy nyomáson és hõmérsékleten végzett hidrogénezésével folyékony szénhidrogéneket, azaz mesterséges üzemanyagot nyerjen. 1913-ban egy esseni cég laboratóriumának vezetését vette át, majd Mannheimben üzemet állítottak fel módszere tökéletesítésére. 1925 körül szabadalmait az az I.G. Farben cég vásárolta meg és hasznosította a továbbiakban. A Nobel-díjat 1931-ben megosztva kapta C. Bosch-sal a nagynyomású kémiai eljárások felfedezése és kifejlesztése területén végzett munkáért. A késõbbiekben a fa kémiai értékesítésével, a benne lévõ emészthetetlen cellulózanyagoknak emészthetõ szénhidrátokká való gazdaságos átalakításával foglalkozott. Ezzel az eljárással az értéktelen hulladékfából értékes takarmánycukrot nyert ki, az eljárás azonban nem bizonyult kellõen gazdaságosnak.

Sebész, tiszti fõorvos
1833-ban orvosdoktori, 1934-ben sebész- és szülészmesteri oklevelet szerzett a pesti orvosi karon. Elsõnek írt orvosi disszertációt magyar nyelven, 1834-1837-ben a sebészeti klinika tanársegédje, 1837-1840-ben Pest város fõorvosa, 1840-1848-ban, 1861-1867-ben a Rókus Kórház fõorvosa és igazgatója. Elsõnek alkalmazott 1847-ben éterbódítást mûtétnél. 1849-ben a honvédorvosi kar fõnöke lett. A szabadságharc bukása után internálták. 1839-1840-ben szerkesztette az Orvosi Tárat, 1841-1843-ban a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyûléseinek munkálatait irányította. Bugát Pállal az elsõ helyhatósági közegészségügyi bizottmány megszervezésével az egészségügyi társadalmi öntevékenység úttörõje. 1838-tól az MTA tagja.

Mezõgazdász, állatorvos
Pesten gazdasági gépészetet és kertészetet tanult, 1858-1859-ben a pesti orvoskari egyetemen biológiai tanulmányokat folytatott és állatorvosi képesítést szerzett. 1861-ben a pesti állatgyógyintézetben tanársegéd, 1865-tõl segédtanár, 1868-tól a keszthelyi országos gazdasági tanintézetben r. tanár, 1869-tõl a debreceni gazdasági tanintézet igazgatója. 1873-ban megbízást kapott az állatgyógyintézet állattenyésztési tanszékének megszervezésére, majd 1875-ben szakiskola igazgatója lett. 1880-ban a földmûvelésügyi minisztériumban megszervezte az állategészségügyi osztályt. 1885-ben Magyarország összes gazdasági szakiskolájának fõigazgatója lett. Irányításával indult meg Magyarországon a rendszeres tenyésztõ munka állattenyésztésünk számos ágában. Széles körû szakirodalmi és népszerûsítõ munkásságot fejtett ki. Az országos állatorvosi egyesület elsõ elnöke volt.

Orvos, patológus, egyetemi tanár
Orvosi oklevelét 1919-ben szerezte meg a budapesti orvosi karon. 1926-1928-ban a Szent István Kórház fõorvosa. 1932-1933-ban, 1941-1942-ben az orvosi kar dékánja, 1939-1940-ben rektor. A magyarországi daganatkutatás egyik megalapítója és kiemelkedõ mûvelõje volt. Nemzetközileg is elismert tudományos tevékenységet végzett az idegrendszer betegségeinek kutatásában, s ez az úgynevezett Baló-féle betegség felfedezéséhez vezetett. Eredeti elméletet dolgozott ki egyes bõrbetegségek idegrendszeri összefüggéseirõl. Foglalkozott az érelmeszesedés okainak felderítésével: feleségével, Banga Ilonával együtt felfedezte az elasztáz nevû enzimet, amely az érelmeszesedés folyamatainak kialakulásában és a kötõszövet kóros folyamataiban is fontos szerepet játszik. 1940-tõl az MTA tagja.

Matematikus
Tanulmányait Nyíregyházán kezdte. Utána Eötvös-kollégistaként a Budapesti Tudományegyetemre járt; matematika-fizika szakos tanárként végzett. Pályafutása Debrecenben, az egyetem Orvoskari Fizikai Intézetében indult, ahol kiemelkedõ munkásságáért elnyerte a természettudományok gyûrûs doktora címet. 1951-tõl az MTA Matematikai Kutatóintézetében aspiráns, Rényi Alfréd tanítványa. 1955-tõl kandidátus, az intézet tudományos munkatársa, késõbb tudományos tanácsadója volt. A matematikai tudományok nagydoktori fokozatát 1973-ban nyerte el. 1977-ben, betegségben hunyt el; 58 éves volt. Rövid élete alatt maradandót alkotott. Fõ kutatási területe a valószínûségszámítás, a matematikai statisztika és ezek alkalmazása. Figyelemre méltóak a numerikus módszerekre vonatkozó eredményei is. Számos dolgozata orvosi, biológiai, kémiai, spektroszkópiai ill. tudománytörténeti tárgyú. Kiváló szakértõje volt a könyvtárügynek. Nevéhez fûzõdik több bibliográfia, többek között Riesz Frigyes és Rényi Alfréd munkái bibliográfiáinak elkészítése. (Medgyessy Ferenc)

Vegyészmérnök, közgazdász, egyetemi tanár
1958-ban a Budapesti Mûszaki Egyetem Vegyészmérnöki Kar Mezõgazdasági Kémiai és Élelmiszer-ipari Szakán végzett, 1960-ban az Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Külkereskedelmi Szakán mérnök-közgazdász oklevelet szerzett. 1960-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Fizikai Kémiai és Radiológiai Tanszék tanársegéde, majd 1962-65 között a moszkvai Lomonoszov Egyetem Radiokémiai Tanszékén volt aspiráns. Visszatérése után az ELTE Fizikai Kémiai és Radiológiai Tanszékén adjunktus, 1968-ban docens, 1974-ben egyetemi tanár. Az 1983-ban létesült Magkémiai Tanszék tanszékvezetõ egyetemi tanára, 1996-ban a tanszék mellett alakult MTA ELTE Nukleáris Szerkezetvizsgáló Kutatócsoport vezetõje volt. 2004-ben emeritus professzor lett, de továbbra is oktatott. Különbözõ egyetemeken volt vendégkutató, illetve vendégprofesszor: Newcastle, München, a Lehigh Egyetem (USA), a Tokiói Egyetem, a mainzi Johannes Gutenberg Egyetem. Magkémiával foglalkozott, a Mössbauer-spektroszkópia és az ún. pozitronannihilációs vizsgálómódszerek magyarországi bevezetõje volt. Kiemelkedõ eredményeket ért el spektroszkópiai módszereknek a korróziós kutatásokban, az oldatszerkezeti vizsgálatokban, a szupravezetõk tanulmányozásában, ill. a fullerénvegyületek szerkezetének meghatározásában történõ bevezetése terén. Különösen értékes volt tudományszervezõi tevékenysége. 1993-tól az MTA levelezõ, 1998-tól rendes tagja volt.

Amerikai matematikus, statisztikus
A Harvard egyetemen tanult. A 2. világháború alatt a tengerészet kutatóintézetében teljesített szolgálatot. 1950-tõl matematikai statisztikát oktatott a chicagoi egyetemen, 1990-ben történt nyugdíjbavonulásáig. A Columbia egyetemen szerzett matematikai doktorátust 1955-ben. 1971-78 között a Nixon elnök által létrehozott statisztikai kutatási tanács elnöke volt. Legnevezetesebb eredménye a Kruskal-Wallis nemparaméteres próba, melyet a matematikai statisztikában ma is kiterjedten használnak.

Természettudós, matematikus, orvos, egyetemi tanár
Egyaránt foglalkozott matematikával, fizikával és kémiával. Tõle származik az a tétel, hogy minden testnek - a szabálytalanoknak is - három, egymásra merõleges szabad tengelye van, amelynek metszéspontjában semmilyen erõhatás nem érvényesül. De elméleti munkásságának legfontosabb eredményeit a szilárd testek és a folyadékok dinamikája területén érte el. Ezirányú tevékenységét Leonhard Euler teljesítette ki, aki Segner tudományos felfedezései alapján fogalmazta meg az Euler-féle egyenleteket.

Földrajztudós, csillagász, református lelkész
A debreceni kollégiumban tanult. 1790-ben kollégiumi könyvtáros lett. 1793-tól a frankfurti egyetemen, Jénában és Lipcsében végzett tanulmányokat. Három év múlva tért haza, elõször Komáromban volt tanár, 1803-tól haláláig Búcson (Komárom megye) lelkész. Nemzetközi elismertségû földrajztudós, a kort foglalkoztató csillagászati kérdések legjelentõsebb magyar szakértõje. Egész sor tudományos kérdést dolgozott fel. 1814-ben adta ki "A föld mathematikai leírása a világ alkotmányával együtt" címû könyvét, amely a legszínvonalasabb és legtartalmasabb magyar természeti földrajz az adott kor termékei között. 1999-ben Búcs község iskolája neve Katona Mihály Alapiskola lett. Katona Mihály itt látható portréját Katona Bálint festette és 2008-ban Búcs községnek ajándékozta.

Orvos, biokémikus, egyetemi tanár
Bécsben és Pesten végzett orvosi tanulmányokat, 1867-ben szerzett orvosi oklevelet. 1869-tõl gyakornok a pesti belgyógyászati klinikán, közben Tübingenben Hoppe-Seyler laboratóriumában foglalkozott az élet- és kórvegytan elméleti és gyakorlati kérdéseivel. 1871-ben magántanár az élet- és kórvegytanból, 1872-ben Kolozsvárott, 1874-tõl Budapesten tanár. Legfontosabb kutatása a fehérjék általános kémiája, a peptonok, valamint a vérmegalvadás kérdése. Szõlészeti és borászati kérdésekkel is foglalkozott. 1880-tól az MTA tagja.

Mérnök, mûegyetemi tanár
1879-ben emigrációból visszatérõ szüleivel jött Magyarországra. Tanulmányait a József Mûegyetemen 1885-ben végezte és a hídépítéstani tanszék tanársegéde lett. 1888-ban magántanári képesítést szerzett, 1893-tól adjunktus, 1894-tõl nyilvános rendkívüli tanár, 1896-tól 1912-ig, nyugdíjba vonulásáig a geodézia nyilvános rendes tanára volt. 1910-11-ben a mûegyetem rektora. Tudományos érdeklõdése a geodézián kívül kiterjedt a matematika, fizika, mechanika és csillagászat terére is. A József Mûegyetem 1922-ben avatta tiszteletbeli mûszaki doktorrá. 1923-tól a Nemzetközi Súly- és Mértékbizottság titkára, 1928-tól tiszteletbeli tagja. 1905-tõl az MTA tagja.

Német fizikus, Nobel-díjas
1912-ben lett a Zürichi Egyetem fizikaprofesszora. Abban az évben elsõként alkalmazott kristályt a röntgensugarak eltérítésére, és ezzel kimutatta, hogy a röntgensugárzás a fényhez hasonlóan elektromágneses sugárzás. Kiállt Albert Einstein relativitáselmélete mellett, kvantumelméleti kutatásokat végzett, foglalkozott a Compton-effektussal, amelynek során bizonyos feltételek mellett megváltozik a fény hullámhossza, és tanulmányozta az atomok bomlását. 1919-tõl a Berlini Egyetem elméleti fizikai intézetét vezette, 1951-ben a berlini Max Planck Fizikai-kémiai Kutatóintézet igazgatója lett. 1914-ben fizikai Nobel-díjat kapott a kristályokon áthaladó röntgensugarak elhajlásának fölfedezéséért. Eredménye elõsegítette a kristályok szerkezetének vizsgálatát, és ez nagyban hozzájárult a modern elektronika kifejlõdésében szerepet játszó szilárdtestfizika fejlõdéséhez.

Angol fizikus
Cambridge-ben az ausztrál Mark Oliphant-tal együtt dolgozott Ernest Rutherford irányítása mellett a Cavendish Laboratóriumban. Amikor 1937-ben Oliphant megkapta a fizika tanszéket Birmingham-ben, már a következõ évben meghívta maga mellé Moont, hogy együtt dolgozzanak. A MAUD bizottságba is beválasztatta, majd együtt csatlakoztak a Manhattan Projekthez. Aktívan részt vett az atombomba elõállításában, többek között a kísérleti robbantás mûszeres hatásvizsgálatában. A háború után Oliphant 1950-ben visszatért Ausztráliába, Moon pedig megörökölte Oliphant tanszékét Birmingham-ben. Már 1950-ben sikerült kísérletileg kimutatnia a gamma-fluorescenciát, de ezt csak évekkel késõbb, mások meggyõzõbb kísérletei után akceptálta a fizikusok közössége. (Dr. Radnai Gyula)

Csillagász, csillagászattörténész, kronológus, tudományos ismeretterjesztõ
Már kisdiákként megnyilvánult mûszaki és természettudományi érdeklõdése. A nagykanizsai piarista gimnáziumban 1939-ben tett érettségi után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakát végezte el. Csillagászati érdeklõdésén kívül egyiptológiával és keleti nyelvekkel is foglalkozott. 1943-tól az egyetem csillagászati tanszékén díjtalan gyakornokként alkalmazták. Tanári oklevelének megszerzése (1943) után rögtön behívták katonának. 1945 márciusában amerikai hadifogságba került, ahonnan 1946 májusában szabadult. Az 1948-ban benyújtott doktori értekezését alkalmas bírálók hiányára hivatkozva nem engedték megvédeni, így kutatómérnökként, majd könyvkiadói szerkesztõként dolgozott. Az 1947-ben megalakult Magyar Csillagászati Egyesület (MCSE) alapító tagjaként az egyesület alelnöke volt, majd Kulin György helyettese, illetve 1975-tõl utódja a TIT Uránia Bemutató Csillagvizsgáló vezetésében. Az Urániában az 1950-es évek végétõl közel két évtizeden át általa vezetett csillagászati és ûrkutatási szakkör tagjai közül sokan lettek késõbb neves csillagászok vagy ûrfizikusok. A TIT 1977-ben megnyílt népligeti Planetáriumának igazgatói tisztét is betöltötte. Számos csillagászati ismeretterjesztõ könyvet írt, különösen 1981-es nyugdíjba vonulása után. 1983 és 1996 között az ELTE Csillagászati Tanszékén csillagászattörténetet oktatott. Az 1989-ben újjáalakult MCSE elnöke volt, majd 2000-tõl haláláig örökös tiszteletbeli elnöke. Magyarország több településén található általa tervezett napóra. A Nemzetközi Csillagászati Unió róla nevezte el a magyar felfedezésû 45300 Thewrewk kisbolygót. (Dr. Szabados László)

Mérnök, mûegyetemi tanár
Mûszaki tanulmányait Budapesten, Karlsruhéban, Zürichben (Culman mellett) végezte, majd Badenben (Becker mellett) dolgozott. 1866-ban Zürich város mûszaki hivatalának alkalmazottja, 1867-tõl a pesti mûegyetemen tanársegéd, 1869-tõl a víziút- és vasútépítéstan, 1881-tõl a hídépítéstan ny. r. tanára. A hídépítés elmélete terén elért kutatási eredményei új irányt mutattak a statikailag határozatlan reakciójú tartók problémáinak megoldására. A grafosztatikában úttörõ elméleti megállapításokat tett. A Magyar Mérnök és Építész Egylet egyik alapítója. 1884-tõl az MTA tagja.

Norvég matematikus
Az elvont algebra, számelmélet, és a gráf-elmélet területein alkotott maradandót. Tanulmányait az Oslo University-n végezte, egy rövid idõt töltött Németországban a Göttingeni Egyetemen, ahol nagy hatással volt rá Emmy Noether matematikus. 1926-ban professzor lett Osloban, de egy évvel késõbb átköltözött az Egyesült Államokba, és ott a Yale Egyetemen oktatott. 1945-ben visszatért Norvégiába. Legfõbb eredményeit a gyûrûelméletben, és a gráfelméletben, valamint a hálóelméletben érte el. Könyvet írt Cardano-ról, és Niels Henrik Abel-ról, valamint a négy-szín problémáról 1967-ben.

Angol születésû dán orvos, immunológus, Nobel-díjas
Hollandiában, a Leideni Orvosi Egyetemen szerzett diplomát, azután 1943 és 1955 között a Dán Állami Oltóanyag Intézetben dolgozott. Itt kezdett el foglalkozni a szervezetben termelõdõ ellenanyagokkal. A Koppenhágai Egyetemen doktorált 1951-ben. 1956-1962-ig a WHO tisztiorvosa volt, tanított a genfi és a pittsburghi egyetemeken, majd a Frankfurti Goethe Egyetemen professzor. Részt vett a bázeli Immunológiai Intézet létrehozásában, 1969-1990-ig annak igazgatója volt. Jerne adta meg a ma általánosan elfogadott magyarázatát annak az immunológiai mechanizmusnak, melynek során a szervezetbe bejutó idegen anyagok (antigének) semlegesítésére ellenanyagok termelõdnek. Az immunrendszer fejlõdésérõl is átfogó elméletet dolgozott ki. 1984-ben a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat Georges Köhlerrel és Cesar Milsteinnel megosztva, az immunrendszer specifikus szabályozó mechanizmusával és felépítésével összefüggõ kutatásaiért, illetve a monoclonális antitestek termelési elvének felfedezéséért kapta.

Angol kémikus, egyetemi tanár, Nobel-díjas
Szülei Hitler elõl menekültek Berlinbõl Angliába a 30-as években. 16 éves volt, amikor édesapja eredeti családnevüket Krotoschinerrõl az egyszerûbb Krotora változtatta. Már középiskolás korában kitûnt színes egyéniségével, több irányú érdeklõdésével. Tudós kémiatanára javaslatára jelentkezett Boltonból Manchester átugrásával Sheffieldben egyetemre, kémia szakra. Az egyetemen nemcsak kémiából volt kiváló, de mûvészeti szerkesztõje lett az egyetemi újságnak és vezette az egyetemi atlétikai klubot is. Itt diplomázott, majd megszerezte a Ph.D. fokozatot molekuláris spektroszkópiai témából 1964-ben. Kanadai posztdoktori tanulmányok után tért vissza Angliába és Brightonban, a Sussex Egyetemen kezdett dolgozni. 1975-ben nevezték ki professzorrá, itt mûködött egészen 2004-ig. Közben szakmai érdeklõdése kiterjedt a kvantumkémiára, egészen a rádiócsillagászati, "asztrokémiai" kutatásokig. 1985-ben sikerült laboratóriumban is elõállítania az addig csak elméletileg megjósolt és a csillagászatban, a vörös óriások környezetében spektrumanalízissel kimutatott, 60 szénatomból álló, a futballabdára emlékeztetõ szerkezetû különleges molekulákat. Kroto már gyermekkorában is fémépítõ játékokkal játszott legszívesebben, késõbb pedig nagy tisztelõje lett Buckminster Fuller (1895-1983) amerikai építésznek, aki a sokszökekbõl felépülõ kupolaboltozatokat tervezte és népszerûsítette az Egyesült Államokban. Két évvel Fuller halála után az õ tiszteletére nevezte el Kroto a szénnek a grafit, grafén és gyémánt mellett felfedezett új allotrop módosulatát fullerénnek. Felfedezéséért 1996-ban kapott kémiai Nobel-díjat. 2004-tõl Floridában folytatta kutatásait, miközben aktívan részt vett több, a természettudományt népszerûsítõ kezdeményezésben. Számos kitüntetést kapott, negyvennél is több egyetem és akadémia választotta tiszteleti tagjául az egész világon - sajnos magyar nincs közöttük. (Dr. Radnai Gyula)

Magyar-felvidéki-osztrák kémikus, kohómérnök
Ösztöndíjasként tanult a bányászati akadémián 1772-tõl 1775-ig Selmecbányán, majd a helyi kamaragrófi hivatalban dolgozott. Két évig tanulmányozta Svédország, Szászország és a Rajna melléke bányáit, kohóüzemeit. Az uppsalai egyetemen analitikai kémiát tanult. Selmecbányára hazatérve a kohászat, a kémia, az ásványtan professzora lett. Világszenzációként elsõnek sikerült platinát olvasztania; a tellúr felfedezésében is része volt. 1792-ben Bécsben a birodalom bányászati-kohászati ügyeinek irányítója, a Bánya- és Pénzügyi Kamara tanácsosa lett. (Hujter Mihály)

Gépészmérnök
Tanulmányait a budapesti mûegyetemen végezte 1895-ben, majd a Ganz Gyár villamossági osztályának munkatársaként különbözõ hazai és külföldi vasutak villamosítását vezette. Utóbb a Budapesti Helyiérdekû Vasutak (BHÉV) fõmérnöke, majd fõfelügyelõje és villamosításának vezetõje. Õ dolgozta ki a BHÉV villamosításánál alkalmazott újszerû láncfelfüggesztéses felsõvezetékes rendszert. Másik jelentõs találmánya a széles körben elterjedt Fischer-lemezes áramszedõ. Szakirodalmi tevékenysége is jelentõs.

Gépészmérnök, szakíró, mûfordító, szótárszerkesztõ
Gépészmérnöki diplomát a budapesti József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szerzett 1942-ben. Elõbb a Magyar Siemens-Schuckert Mûvek mérnöke, 1945-tõl a kolozsvári magyar tannyelvû Gép- és Villamosipari Középiskola, 1947-tõl a kétnyelvû Kolozsvári Almérnöki Intézet tanára, 1948-tól a kolozsvári Mechanikai Intézet tanára két iskolaéven át, a Tehnofrig Gépgyár fõmérnöke nyugalomba vonulásáig 1949-1973-ig. Fõmérnöksége alatt vált a Tehnofrig Délkelet-Európa egyik legnagyobb élelmiszer-ipari gépgyárává. Fontosabb kutatási témái: háromfázisú aszinkron villamos motorok fordulatszámának változtatása, hûtõ- és élelmiszer-ipari berendezések és technológiai sorok fejlesztése. Tanulmányúton volt a Szovjetunió, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Bulgária, NSZK, Dánia, Belgium, Franciaország, az USA számos városában.

Hídépítõ mérnök
A budapesti mûegyetemen végezte tanulmányait. 1869-ben a MÁV szolgálatába lépett. Számos hidat tervezett és építési munkáit vezette. 1881-ben az újonnan szervezett mûszaki tanács tagjává nevezték ki, 1894-tõl a Dunahídosztály vezetõje volt. A budapesti régi Erzsébet- és Ferenc József (ma Szabadság)-híd, a pozsonyi és komáromi Duna-hidak, a puchói Vág-híd, a tiszaújlaki Tisza-híd és a marosújvári Maros-híd építése is nevéhez fûzõdik.

Fizika- és kémiatanár, tudománynépszerûsítõ
Tanulmányait a budapesti tudományegyetem fizika-kémia szakán végezte, diplomáját 1929-ben szerezte meg. 1950-tõl a Természettudományi Társulat, majd a Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat központi csillagászati szervezeteinek titkára. Igen nagy szervezõ munkát fejtett ki, nagy számú ismeretterjesztõ cikke és számos könyve jelent meg (részben Kulin Györggyel közösen). 1950-1974 között a hazai amatõr mozgalom egyik mozgatója volt. Jelentõs szerepe volt a TIT Csillagászat Baráti Kör adminisztratív megszervezésében, és az évente, majd kétévente megrendezett Csillagászat Baráti Kör találkozók rendszeresítésében. Sokat fáradozott a csillagászati ismeretterjesztõk és amatõr csoportok vezetõinek továbbképzésén, szakmai szintjük növelésén. Halála után a 2058. számú aszteroidát róla nevezték el. (Bartha Lajos)

Brit biofizikus, Nobel-díjas
Új-Zélandban született, de 6 éves korától kezdve Angliában nevelkedett. 1840-ben doktorált a birminghami egyetemen. A 2. világháború idején katonai célú kutatásokat végzett, elõször Birminghamben Oliphant mellett, majd az Egyesült Államokban a Manhattan tervben vett részt. 1945-ben a skóciai St Andrews egyetemen biofizikával kezdett foglalkozni, majd 1946-tól a londoni King's College-ben a John Randall által vezetett laboratóriumban a DNS röntgenkrisztallográfiai vizsgálatán dolgozott. Ezzel hozzájárult a DNS molekula - elsõsorban James Watson és Francis Crick által felállított - "kettõs csavar" modelljének létrejöttéhez. 1962-ben Watson, Crick és Wilkins megosztott orvosi Nobel-díjat kapott a DNS molekula szerkezetének megállapításáért és az élõ anyagban történõ információátadásban betöltött szerepének feltárásáért.

Gépészmérnök, egyetemi tanár
Oklevelét a budapesti József Mûegyetemen szerezte 1911-ben. Tanulmányainak befejezése után a mûegyetem alkalmazott szilárdságtani tanszékén volt tanársegéd, késõbb adjunktus 1920-ig. 1920-tól 1938-ig a Budapest-vidéki Kõszénbánya Rt. pilisvörösvári telepén mérnök, majd üzemvezetõ fõmérnök. 1938-tól a budapesti mûszaki egyetemen tanár. 1942-1959-ig a mûszaki mechanika tanszék vezetõje volt. A gépészmérnöki gyakorlat igényeinek megfelelõen bõvítette és átdolgozta a mechanika tananyagát. Megalapozta a kinematikai és kinetikai tananyag elméleti hátterét és példatárát.

Meteorológus, klimatológus
Piarista novíciusként földrajz-történelem szakon végzett. Egészségi állapota miatt 1936-ban megvált a rendtõl. 1937-tõl nyugdíjazásáig az Országos Meteorológiai és Földmágnességi Intézetben dolgozott, késõbb osztályvezetõi, majd fõosztályvezetõi beosztásban. Nyugdíjbavonulása után is részt vett az intézet munkájában. Az éghajlattannak kiemelkedõ szakértõje volt. 1953-tól 1968-ig az Idõjárás c. szakfolyóiratot szerkesztette. Kidolgozta Magyarország éghajlati körzeteinek rendszerét. Az Éghajlati Atlasz és Adattár, és az Európai Éghajlati Atlasz munkájának szervezõje és szerkesztõje volt. Tevékenyen részt vett a Magyar Földrajzi Társaság munkájában. Az Országos Meteorológiai Intézet Balaton-kutatásának egyik fõ szervezõje. A Magyar Meteorológiai Társaság "Steiner Lajos" emlékérmének kitüntetettje, 1978-ban a Meteorológiai Társaság tiszteleti tagjává választották. (Bartha Lajos)

Fizikus, egyetemi tanár
Apja, id. Szalay Sándor mellett szerette meg a fizikát. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte el a fizika-matematika tanári szakot, itt doktorált Tangl Károly mellett 1932-ben. Rövid ideig Szegeden Szent-Györgyi Albert mellett dolgozott, ezután ösztöndíjjal Debye intézetében, Lipcsében és Rutherford munkatársaként Cambridge-ben folytatott kutatásokat. 1935-ben Gyulai Zoltán mellett tanársegédként a debreceni egyetemre került. Õ honosította meg Magyarországon a kísérleti magfizikát. Gyulai Zoltán távozása után 1940-tõl 1968-ig a kísérleti fizika tanszék vezetõ professzora volt. Iskolateremtõ egyéniség volt, éles szemmel, tehetségük alapján választotta ki munkatársait. Az õ módszerei alapján és kezdeményezésére sikerült a magyarországi uránérclelõhelyeket felkutatni. Az MTA debreceni Atommag Kutató Intézetének 1954-ben alapítója és 1975-ig igazgatója volt. Munkájában és intézetében kezdeményezte és támogatta az interdiszciplináris kutatásokat. 1952-ben Kossuth-díjat, 1978-ban Állami-díjat kapott, 1953-tól az MTA levelezõ, majd 1965-tõl rendes tagja volt. Fia, Szalay A. Sándor asztrofizikus professzor, az MTA tagja.

Biokémikus, egyetemi tanár
A budapesti egyetem vegyész szakán szerzett oklevelet 1948-ban. 1948-50-ben a Debreceni Orvostudományi Egyetem Kórbonctani Intézetében demonstrátor, majd gyakornok. 1950-tõl az MTA Biokémiai Intézetében, késõbb Enzimológiai Intézet tudományos munkatárs, 1972-tõl igazgató helyettes, 1985-tõl haláláig igazgató. Kutatási területe az enzimek mûködési mechanizmusa, az enzimkinetika és a termodinamika törvényei, valamint az anyagcsere-szabályozás makromolekuláris kölcsönhatásai. 1981-tõl a Nemzetközi Biokémiai Szövetség magyar tagozatának elnöke. Számos nemzetközi szaklap szerkesztõ bizottsági tagja. 1976-tól az MTA tagja.

Matematika tanár
Már az édesapja is tanár volt. Sajnos korán elvesztette, és 17 éves volt, amikor édesanyja is meghalt. Ezután magántanítványokat vállalt, ezzel biztosítva húgaival együtt mindhármuk megélhetését. 1948-ban érettségizett a kõbányai Szent László Gimnáziumban. A Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen fejezte be felsõfokú tanulmányait, matematika-fizika tanári szakon. Már egyetemistaként felvette õt demonstrátornak Hajós György a Geometria tanszékre, ahol tanársegédként majd adjunktusként folytatta egyetemi pályafutását. Közben tanszékvezetõje engedélyével és támogatásával tanított egykori iskolájában, de más középiskolákban is. Tevékeny részt vállalt a matematikatanítás országos reformjainak megvalósításában: elérte, hogy a Varga Tamás nevével fémjelzett reformok helyet kapjanak a NAT-ban. Több mint három évtizeden át volt tagja több középiskolai matematikai versenybizottságnak. Sokoldalú, nagy mûveltségû tudóstanár volt, munkáját számos szakmai, pedagógiai kitüntetéssel ismerték el, halála után matematikaversenyt neveztek el róla. (Dr. Radnai Gyula)

Amerikai matematikus
A Texas-i egyetemre 16 éves korában iratkozott be, a B. Sc. fokozatot is rövid idõ alatt szerezte meg. Tanára, G. B. Halsted útmutatása nyomán bebizonyította, hogy Hilbert egyik geometriai axiómája redundáns. Ezért doktori ösztöndíjat nyert a chicagoi egyetemen. Miután több egyetemen adott elõ, visszatért a Texas-i egyetemre, itt 1930-tól 1969-ig, 87 éves koráig tanított. Fõ szakterülete a topológia volt. Tanítási módszerét, a Moore-módszert, sokan átvették.

Francia elméleti fizikus
Akárcsak édesapja, Marcel Brillouin annak idején, õ is az Ecole Normale Superieure-nek lett kiváló hallgatója Párizsban. Utána egy évig Sommerfeldnél tanult Münchenben. A háború után Párizsban doktorált. Itt Jean-Baptiste Perrin és Paul Langevin mellett kutatott, vizsgálta például a fény frekvenciaeltolódását, miközben ultrahang hullámokon szóródik valamilyen közegben (Brillouin szórás). 1928-ban, az akkor létrehozott Henri Poincaré Intézetben elnyerte az elméleti fizikai tanszéket. Itt a fémes kristályokban terjedõ elektronhullámok leírásához vezette be a Fermi felület szemléletes tárgyalására kiválóan alkalmas Brillouin-zónákat, a kvantummechanikai perturbáció számításhoz pedig Wigner Jenõtõl függetlenül a ma már kettõjükrõl elnevezett formulát. 1932-ben lett a College de France professzora. A második világháborút az Egyesült Államokban vészelte át, ahol a radarkutatásba kapcsolódott be New Yorkban, a Columbia Egyetemen. A háború után rövid idõre hazalátogatott, majd visszatért és 1949-ben felvette az amerikai állampolgárságot. Amerikában több nagyhírû egyetemnek és kutató intézetnek (Harvard, IBM) lett professzora ill. kutatója. Önállóan szeretett dolgozni, több mint 200 tudományos publikációnak és csaknem 20 szakkönyvnek õ az egyedüli szerzõje. (Dr. Radnai Gyula)

Orvos, szemész, egyetemi tanár
Orvosi oklevelet Budapesten szerzett 1909-ben, szemész szakképesítést nyert 1912-ben. 1909-1913-ban a budapesti, 1913-1920-ban a kolozsvári egyetem orvosi karán klinikai orvos, tanársegéd volt. 1921-1950 között a szegedi egyetem szemészeti klinikáján adjunktus volt, majd 1925-tõl egyetemi ny. r. tanár, Imre József utódaként tanszékvezetõ. Az orvostudományi kar dékánja három alkalommal és az egyetem rektora (1935-1936, 1948-1949) volt. A Szemészet c. szaklap szerkesztõbizottsági tagja, valamint több tudományos társaság, ill. bizottság tiszteletbeli elnöke. Fõ kutatási területei a szem egyensúlyzavarának, proteinterápiájának, a kamilla hatóanyaga gyógyászati alkalmazásának, a retina betegségeinek témakörét ölelték fel. Számos szakközleménye jelent meg a hazai és külföldi folyóiratokban.

Francia csillagász
1835-tõl a párizsi obszervatórium munkatársa volt. Kitûnõ megfigyelõ csillagász, az üstökösök vizsgálatával foglalkozott. 1843-ban felfedezte a rövid keringési idejû 4P Faye üstököst, ezzel elismerést szerzett. 1848-tól a párizsi École Polytechnique geodéziatanára, 1854-ben a nancy-i egyetem rektora. 1873-tól 1893-ig az École Polytechnique-en a csillagászati tanszék vezetõje. Számos fontos megbízatást is betöltött. Mind észlelései, mind elméleti munkásságának eredményei jelentõsek. Az üstökösök pályájának vizsgálatán kívül munkássága kiterjedt a csillag-távolság és sajátmozgásuk mérésére. Kidolgozta a Nap fizikájának, a napfoltoknak akkor új elméletét, majd a Naprendszer kialakulására vonatkozó, az addig elterjedt Kant-Laplace-féle elméletnél korszerûbb feltevéseket. (1884). Értékes gondolatokat fejtett ki a sarki fény és a napkorona kialakulásáról. Új mûszereket is tervezett. Elsõként ismerte el Hell Miksa 1769. évi, alaptalanul megtámadott Vénusz-átvonulás megfigyeléseinek helyességét. A francia Természettudományi Akadémia tagja, a Lalande-érem kitüntetettje. Nevét egy holdkráter és az 1418.sz. kisbolygó õrzi. (Bartha Lajos)

Német csillagász
A Struve-dinasztia harmadik generációjának tagja, Otto Wilhelm Struve fia. A dorpati egyetemen tanult, 1882-ben a szentpétervári egyetemen doktorált. Külföldi tanulmányutak után a pulkovói csillagvizsgálóban dolgozott. 1895-tõl a königsbergi egyetem professzora és az ottani csillagvizsgáló igazgatója lett. 1890-tõl a berlini obszervatórium vezetõje volt, igazgatásának idején költözött az intézmény 1913-ban a Potsdam melletti Babelsbergbe, ahol sokkal kedvezõbb megfigyelési viszonyok voltak, mint a nagyvárosban. Jelentõs tudományos eredményei a Szaturnusz holdjai mozgásának, egymásra való kölcsönös hatásaiknak leírása, librációik felfedezése, valamint fizikai optikai vizsgálatai (pl. a diffrakció hatása a távcsövek leképezésére). A porosz és a bajor akadémia tagja volt, 1903-ban a Royal Astronomical Society aranyérmével tüntette ki. A matematikában a Struve-függvény viseli a nevét. (Piriti János)

Matematika- és fizikatanár, tudománytörténész
1932-ig a neve: Woyciechowsky. Oklevelét a budapesti tudományegyetemen szerezte 1912-ben. Budapesti gimnáziumokban tanított matematikát, fizikát és gyorsírást. A debreceni, majd a budapesti tudományegyetem magántanárrá habilitálta a (1938, ill. 1942), mindkét helyen a matematika történetét adta elõ. Számos tanulmányt írt a hazai matematika történetérõl. Különösen jelentõsek levéltári gyûjtésen alapuló munkái, melyekben kevéssé ismert vagy elfeledett magyar matematikusok tevékenységét dolgozta fel. Fõmûve Sipos Pál életrajza. Feltárt magyarországi csillagászat történetére vonatkozó levéltári adatokat. Kézirati hagyatékát a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem könyvtára õrzi.

Geológus, geográfus, egyetemi tanár
A kolozsvári tudományegyetemen tanári oklevelet 1919-ben, a budapesti tudományegyetemen doktori diplomát 1925-ben szerzett. A 2. világháború befejezéséig középiskolai tanár a kolozsvári református kollégiumban. 1945-ben a Bolyai Egyetem földrajzi tanszékére egyetemi tanárnak nevezték ki, s ott mûködött 1959-ig. Kutatómunkája fõként Erdélyre, s azon belül Kalotaszegre és Kolozsvárra terjedt ki. Földtani jellegû munkáiban fõleg barlangtani kutatásokkal és az ehhez kapcsolódó források vizsgálatával, tanulmányozásával foglalkozott. Tevékenységet fejtett ki a kultúregyesületekben, az erdélyi turista mozgalom lelkes szervezõje. Több tudományos egyesület (Magyar Földrajzi Társaság, Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat) tiszteleti tagja volt.

Fizikus
A budapesti mûegyetemen megkezdett tanulmányait az 1. világháború miatt félbe kellett szakítania. 1926-ban Berlinben végzett kutatómunkát az akkor induló távolbalátással kapcsolatban Mihály Dénessel és az ugyancsak magyar származású Wikkenhauser Gusztávval a Telehor A. G. keretében. Elõbb tükörcsavaros letapogató rendszerének fejlesztésével foglalkozott, majd ultrahanggal gerjesztett folyadék-rácsrendszerével sikerült jó minõségû televíziós képet elõállítania. Az 1938. évi brit rádiókiállítás alkalmával már nagyméretû képeket vetítettek e rendszerrel. A 2. világháború után a színes távolbalátás kérdéseivel foglalkozott; az USA-ban szabadalmaztatott színes sorváltós katódcsöve megelõzte a hasonló Lorentz-csövet és sorozatban gyártották. Elektronikus magosztályozó gépét egy londoni cég gyártotta, melynek haláláig fõmérnöke volt.

Kémikus, egyetemi tanár
1957-ben diplomázott a Szegedi Tudományegyetemen vegyészként. 1957-1979 között a Szerves Kémia Tanszéken dolgozott. 1977-ben professzorrá nevezték ki a JATE-n. 1979-ben tanszékvezetõ egyetemi tanár lett a Gyógyszerkémiai Intézetben 1998-ig. 1998-2003 között egyetemi tanár volt. A MTA és a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem együttmûködésében szervezett Heterociklikus Kutatócsoportot vezette. Több alkalommal volt vendégkutató, ill. vendégprofesszor külföldi kutatóintézetekben és egyetemeken. Számos szabadalma is volt. Kutatási területei: telített és részben telített heterociklusok szintézise és sztereokémiai vizsgálata, valamint a gyógyszerkutatás szintetikus vonatkozásai.

Angol matematikus
Tanulmányait a Queen's University-n (Belfast), majd Oxfordban végezte. Oxfordban oktatott haláláig. A Lie-csoportok, Lie-algebrák területén érte el legfontosabb eredményeit. Nevéhez fûzõdik a Baker-Campbell-Hausdorff-tétel. Jelentõs eredményeket ért el a differenciálgeometriában is. 1905-tõl a Royal Society tagja volt.

Amerikai mikrobiológus, epidemiológus
A Yale Egyetemen 1925-ben szerzett orvosi diplomát. 1928-tól 1936-ig a Rockefeller Orvostudományi Kutatóintézetben, 1936 és 1938 között a Rockefeller Alapítványnál, 1938-tól 1941-ig pedig a New York-i Egyetem orvosi karán dolgozott. 1941-tõl a Michigani Egyetem Közegészségtani Intézetében mûködött. 1934-ben izolálta az influenza A-vírusát, 1940-ben pedig a B-vírust, és mindkét törzs ellen hathatós oltóanyagot fejlesztett ki. Egyéb kutatásai a tüdõgyulladás kezelésére alkalmas hatékony antiszérumok kidolgozásához vezettek. 1954-ben a Gyermekbénulásban Szenvedõkért Nemzeti Alapítvány felkérésére õ irányította azokat a sok gyermekkel végzett próbákat, amelyek nyomán általánossá vált a Salk-oltóanyag használata a járványos gyermekbénulás megelõzésére.

Osztrák-brit atomfizikus
1926-ban Bécsben doktorált; 1933-ban Otto Stern és Immanuel Estermann társaságában megmérte a proton mágneses momentumát. A 2. világháború alatt az új-mexikói Los Alamosban atomfizikai kutatásokat végzett. Fizikus, nagynénjével, Lise Meitnerrel 1939-ben leírta, hogyan osztódik a neutronokkal bombázott urán könnyebb elemekre, a folyamatot hasadásnak nevezték el. Akkoriban Meitner Stockholmban dolgozott, Frisch pedig Niels Bohrnál Koppenhágában. Bohr ismertette meg eredményeiket Albert Einsteinnel és más fizikusokkal az Egyesült Államokban. Frisch 1947-tõl Cambridge-ben tanított, a Cavendish Laboratórium magfizikai részlegét vezette.