HOLLUB JÁNOS (Budapest, 1890. október 3. - Budapest, 1984. január 23.)

Gimnáziumi tanulmányait a budapesti evangélikus gimnáziumban végezte. Egyetemi tanulmányait a budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karán folytatta, ahol 1912-ben vegyészmérnöki diplomát szerzett. Pályakezdőként először az Országos Növénytermelési Kísérleti Állomáson, az Ipari Kísérleti és Anyagvizsgáló Intézet általános kémiai, ill. a zsiradék osztályán működött. Az itteni ténykedésével kapcsolatban 1914-ben tanulmányútra küldték Ausztriába, Olaszországba és Franciaországba. A szakmai működésének kezdetét az I. világháború kitörése zavarta meg, mert katonai szolgálatra hívták be. A háború utolsó évében a közös hadseregben ugyanannál a fegyvernemnél teljesített katonai szolgálatot, ahol Edmund Stiasny, a világhírű osztrák bőrvegyész is szolgált. Az utóbbi felkérte H. J.-t, hogy Magyarországon is szervezze meg a több helyen már működő Bőrvegyészek Nemzetközi Egyesülete (IVLIC = Internationaler Verein der Lederindustrie Chemiker) helyi testületét, mint a nemzetközi szervezet magyarországi tagját. Ennek megfelelően a Belügyminisztérium 1930. május 30-án elfogadta a Magyar Bőripari Vegyészek Egyesülete alapszabályát. Ennek nemcsak az alapítója, hanem főtitkára, majd később az elnöke is H. J. lett.

H. J. 1920-tól a Honvédelmi Minisztérium bőrszak-előadójaként működött és ettől kezdve különböző területeken több mint 60 évet töltött a bőrszakmában.

Működésének következő állomása volt a 1930-ban létesült Magyar Bőripari Múzeum megalkotása, amelynek szintén elnöke lett. Ez a szépen gyarapodó bőrmúzeum a szakma tárgyi adományaiból gyűlt össze, azonban sajnálatos módon 1945-ben a budapesti ostrom alkalmával teljesen leégett.

1937-ben a hazai bőrvegyész egyesület szakmai folyóiratot is indított Magyar Tímár néven, amelynek H. J. volt a felelős szerkesztője és amely több éven át a magyarországi bőripar hivatalos szaklapjaként szerepelt.

H. J. szakirodalmi munkáiban főleg a bőrgyártás vegyipari folyamatait hangsúlyozta, amivel új utat honosított meg a szakma fejlődésében. Abban az időben, amikor a készbőrt többnyire csak kézi tapintással, vagy ránézéssel értékelték, ő bőrvizsgáló laboratóriumot állított fel, ahol tudományos alapokra helyezte a készbőr vizsgálatot. Az erre vonatkozó szakirodalom még elég szegényesnek volt mondható, amikor ő egymás után jelentette meg az idevonatkozó közleményeit a Magyar Tímárban, Magyar Kémikusok Lapjában, Szabványügyi Közleményekben, valamint külföldön a Chemische Rundschauban és a Collegiumban. A Mérnöki Továbbképző Intézet kiadásában megjelent, majd 1948-ban újra kiadott 311 oldalas Bőrgyártás című könyve általános érvényű szakkönyv lett.

Fáradhatatlan híve volt a hazai szabványosításnak. A Magyar Szabványügyi Intézet szakbizottsági tagjaként és mint a Magyar Szabványügyi Hivatal vizsgázott szakelőadója hasznos közreműködője volt a bőr- és cipőipari szabványosításnak. A szovjet szabványokkal 1949-ben kezdett foglalkozni, melyekből többet magyarra is lefordított. Kidolgozta a hazai gyártású lábbelikkel szemben támasztott követelményeket és a lábbelik laboratóriumi vizsgálatát is megszervezte. A szabványosítással élete végéig szívesen foglalkozott, amiért a MSZH az "Egyesület levelezőtagjává" választotta, majd 1971-ben "Emlékplakettel" jutalmazta.

Amikor 1949-ben megalakult a Bőripari Központ, ennek laboratóriumát vezette, majd a Tisza Cipőgyárba helyezték, ahol a laboratóriumon kívül az egyik vegyiüzemet is vezette. Részt vett az ún. mikroporózus gumitalp eljárásának kidolgozásában és előállította az ehhez szükséges "Porofor" anyagot.

Szaktudását hosszabb-rövidebb időre számos munkahely igénybe vette: Így pl., az Első Magyar Cserzőanyaggyár, Simontornyai Bőrgyár, Duna Cipőgyár, Tímárszövetkezet stb. Széles látókörű, nagy műveltségű, páratlan nyelvtudású szakember volt, aki német, francia, lengyel, angol és orosz nyelven beszélt.

A Műegyetem arany-, gyémánt- és vasoklevél elismerésben részesítette.